Pesti Napló, 1897. augusztus (48. évfolyam, 212-242. szám)

1897-08-01 / 212. szám

%s Budapest, vasárnap PESTI TV A T*T ,11%. 1897. augusztus 11 212. szám teni azzal, ha az uj főpolgármestert ismét a fővárosi kaszinók, az ismert érdek­körök vezető emberei közül választják ki. Minél kevesebb összeköttetése van a leendő főpolgármesternek ezekkel a kaszinókkal, annál jobb volna a fő­városra, vagyis a polgárok összessé­gére nézve. Bár volnának a mostaniak­nál kifejlettebb vidéki városaink, hogy az ezekben fejlődő termékeny tehetségek sorá­ból fölfrissíthetnék fővárosunk terjedő kor­mányzatát, amelyben a lelkiszegény büro­kratizmus lassankint a tehetségeket is leőrli, ahelyett, hogy újakat nevelne. Ebben a sajátságos légkörben kiszáradnak a tehetségek, kiúsznak a magasabb ambí­ciók, csak a protekció burjánzik hatalma­san s az autonómia önérzete a kormánynyal­­való kicsinyes és sokszor együgyü ujj­­húzás hajlamává fajul. Vidéki városainkat említettük. Ezek ma még az igazi városi életnek többnyire­­csak fejlődő stádiumában vannak. De mégis el merjük mondani, hogy van köztük nem egy, melynek vezetése fölötte áll a fő­város vezetésének, kivált ha fontolóra veszszük azt az óriási különbséget, amely a rendelkezésre álló anyagi eszkö­zük közt szembetűnő. Amit a főváros ve­zetői alkottak, az lehet sok tekintetben jeles és célszerű, de bizonyos, hogy az övékénél termékenyebb agyvelő és kitar­tóbb akarat, gyakorlatibb érzék és a köz­érdekért erősebben buzgó tetterő egy tizenötmilliós költségvetés keretében töb­bet és értékesebbet alkothatott volna. Nem mondjuk, hogy a kormány vi­dékről hozzon a fővárosnak főpolgármes­tert s el tudjuk képzelni a csodálkozást, amelyet ily gondolatnak csak a megpendí­­tése is a főváros bizonyos köreiben kel­tene. Sőt éppen ellenkező irányban kíván­nék érvényesíteni a főváros és a vidéki városi élet kölcsönhatását, amennyiben nálunk a városok nagy többsége a fővá­rostól várja a példát, az eszmét, a kez­dést, amely után indulhasson. De hát éppen ez az egyik döntő ok arra, hogy minél kiválóbb férfiút—olyant, aki a fővá­rost behálózó érdekkörökön fölül és azért rajtuk kiind­ul — állítsanak arra a nagy­­fontosságú helyre, amelyen városi politi­kát kell csinálni és nem kaszinó-politikát, egymást. Ha igen hosszasan beszívta a leány ajakát (ez igen csúf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az ajaká­n), elbá­gyadtak s arra elkezdtek szaladni a veres­szőlővel szegélyezett utón, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, úgy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány «gyilkos ropogós !» káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, újból kezdve a játékot. Azután Anettet elvitte egy tagbaszakadt jámbor német cukrász az aranyos boltba, oltár­­ elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is szüle­tett, aranyos kövér kölyök, akinek a ka­rika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibírják a gazdájukat a sírig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez­­menésén, elment bajában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak ta­­­­lálta Anettet, még százszor kívánatosabbnak. A játékot már nem bírná, mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujj hegyéhez ért, ki­­gyúlt mindjárt, vagy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá. Az ördög bújjék az egész német nem­zetbe, akibe minden oldalról beleütközik a magyar! Várjon mondott-e valamit Anett? Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor enyeleg — mikor érzeleg? mikor tréfál — igazán szól? mikor akar valamit — mikor félt valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka igazodik, úgy sürgött-forgott le, fel, úgy elfoglalta magát, hogy hozzá se juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon össze­kapcsolta a gallérját s megtűzte ismét az Sztojlov Ausztria-Magyarország ellen. Budapest, július 31. • Sztojlov, Bulgária miniszterelnöke, aki ez idő szerint Ferdinánd fejedelemmel Ko­­burgban van, fogadta a Berliner Lokal- Anzeiger egyik tudósítóját s bőven nyilat­kozott előtte a Bojcsev-ügyről. Ez a per annyira friss még, hogy a közönség a részletekre is emlékszik s tudja jól azt is, hogy ez a dolog méltó megbotránko­zást keltett egész Európában, első­sorban azért, mert világos volt az államhata­lomnak az a célzata, hogy nem akart büntető igazságot tenni a gyilkosokon. Csakis az osztrák-magyar konzul hatá­rozott föllépésére s az európai köz­vélemény erős pressziója alatt szánta el magát Bulgária az igazságszolgáltatásra. Most azonban, miután kierőszakolták tőle az igazságtételt, Sztojlov miniszterelnök ismert keleti fogással színleli a méltatlan­­kodást, adja a fölháborodottat s védel­mezve Bulgáriát, a legvakmerőbb rágal­makat szórja Ausztria-Magyarország sze­mébe s érint olyan dolgokat, amelyeket emlegetni sem nem illő, sem nem okos dolog. A bolgár miniszterelnökkel folytatott beszélgetésről a berlini újság a következő­ket írja: A miniszterelnök éles hangon kelt ki Ausztria és Magyarország bolgár-ellenes politikája ellen. Bojcsev dolgát közönséges bűntettnek mondja, amelynek min­denáron politikai vonatkozásait keresték. Elfelejtették, hogy Bulgária új állam, amelynek viszonyai még meg nem erősödtek, ahol osztálykülönbséget nem ismernek. Bojcsev kitűnően végezte iskoláit, azért vették be a turini katonai iskolába. Kitűnő tisztnek bizonyult, azért lett szárnysegéd. Szóval, semmi ok sem volt rá, hogy meglakoltassák apja bűneiért, akiről különben elismeri, hogy rabló volt s hogy a börtönben múlt ki. Az udvar mindent elkövetett, hogy a gyilkos­ságért megbünhödjék Bojcsev, mihelyt a bűntett, nyil­vánosságra került. A fejedelem megfosztotta a rangjá­tól s a bíróság kezébe adta. De Ausztria és Magyar­­ország mindenképpen úgy akarta föltüntetni a dolgot, mintha valamit leplezni akarnának. Az osztrák-magyar konzul követelte, hogy a kihallgatásokon ott lehessen. Sztojlov tiltakozott ez ellen, mert az a látszata volt a­ dolognak, hogy az udvart is bele akarják keverni a piszkos ügybe. Meg is mondta az osztrák-magyar kon­zulnak, hogy ő a magyar arisztokráciát nem tartja korrumpálnak azért, mert egy tagját, Nopcsa bárót a magyar parlamentben nyilvánosan kerítéssel vá­dolták. Ausztria-Magyarországnak nincsen joga ahhoz, hogy olyan nagyon érzékenyen vegye a Bulgáriá­ban történt dolgokat, Ausztriában is sok minden történt. Rudolf trónörökös halálának körülményei máig sincsenek földerítve. Miért keresik a bul­gáriai bűntényekben mindig a hivatalos hatalom kezét, ékszerrel. Hangosan egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró maliciózus megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha túzok, las­san bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a cukrászatba, felgyújtották a gázt. Egyszer hal­kan hozzá­szólt Déneshez: — Miért ül ott? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen — és mosolygott (rejtelmes­nek látta Dénes) s halkan hozzátette: viszont­látásig. Később bezárták a boltot, az óra felké­szült a majálisra. Minden cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkondérokat vitték. Az ég csillagzatos volt, a lámpák pislog­tak a vak sötétben. Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba, minthogy folyton meleg volt az idő. A fiacs­kája aludt rácsos kis ágyában, kövér lábacs­káiról lerúgva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü sze­meivel ügyelve az asszonyt. Az óra ketyegése hangosnak hallszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami régi barát­­klastrom volt a ház, ahol laktak. Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, cifra vasalásával, várszerű falaival: — minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok raktá­rául építették volna. Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmat­lan volt. Leült. Halkan dúdolt. Igen idegen­nek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltö­­getve megszúrta az ujját. Erre boszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja li­begett, valahonnan jött légvonat uian. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn, hiszen nemcsak Bulgáriában történnek bűntények. Novelics volt rendőrfőnöknek semmi befolyása sem volt Bulgária közigazgatásában. Kiváló tiszt volt, azért bízták rá a rendőrfőnökséget. Különben Koburgban arról értesült, hogy Novelics osztrák származású. Csak most nemrég történt, hogy Belgiumban egy előkelő rendőrtisztviselőt méregkeverésért ítéltek el, Galíciában is történtek ehhez hasonló esetek, miért nem tették ott is az udvart és a kormányt felelőssé, miért fújják föl éppen csak a Bolgárországban történt gyilkosságot? Soha senkinek sem jutott eszébe, mondotta ha­ragosan a bolgár miniszterelnök, hogy közönséges bűn­tényekért valamely ország kormányzatát tegyék fele­lőssé. A bűntettek nem egyes nemzetek sajátságai, hanem nemzetközi jellegűek, mindenütt egyaránt megtörténhetnek. Bojcsev és Novelics védekező rendsze­rében sok volt a parasztfurfang. Azért akarták bűnüket a fejedelemre és a fejedelemasszonyra való hivatkozással enyhíteni, mert azt remélték, hogy akkor fölmentik őket. Ámde már a vizsgálóbíró kijelentette Bojcsevnek, hogy reményei nem fognak teljesülni. Bojcsev erre furfangot változtatott s a föltétlen, merev tagadásra tökölte el magát, noha a tények mind ellene bizonyítottak. Hogy Bojcsev a fejedelem parancsára hivatkozott, ez talán abból magyarázható meg, hogy a fejedelem rendeletet adott Szimon Anna eltávolítására, aki a palota előtt mindig botrányos jeleneteket csinált. Ezt azután Bojcsev Novelics előtt úgy magyarázta, hogy a fejede­lem Szimon Anna halálát kívánja. Hogy Avradali palotaszolgát Bulgária legrettegettebb emberének híresz­­telték ki, ez merőben nevetséges dolog, mert azt az embert senki seme veszi komolyan. Becsületes, jó mo­dorú, használható ember s ezért alkalmazták legutóbb a fejedelem irodájában. Sztojlov miniszterelnök végül abban foglalta össze az elmondottakat, hogy a politikának semmi köze sincs Bojcsev peréhez. Mindenki előtt világos, hogy Ausztria és Magyarország erőnek erejével kompromit­tálni akarja Bulgáriát. Eredménye ez annak a bolgár­ellenes politikának, amely Ausztria és Magyarországon mostanában divatos, de amelylyel Ausztria és Magyar­­ország egyedül áll. Ezek volnának a Berliner Lokal-Anzei­ger szerint a Sztojlov nyilatkozatai. Ezek­ből tehát az derül ki, hogy az egész Boj­­csev-dologban voltaképp senki sem bűnös, csak­­ Ausztria-Magyarország, amely az ő éktelen bolgár­ gyűlöletében erőszakosan kompromittálni akarja szegény Ferdinánd országát. Sztojlovról tudjuk, hogy világlátott ember, aki képes mérlegelni a szavai sú­lyát, s ha ezek a nyilatkozatok csak­ugyan tőle erednek, akkor a mi külügyi hivatalunknak feladata csak az lehet, hogy most már éppen olyan határozoti megtorlást vegyen, mint amilyen határo­zottságot tanúsított a Szimon Anna ügyé­ben. Mindenekelőtt az a teendője, hogy a leghivatalosabb után szerezzen információt arról, hogy valóban mondotta-e Sztojlov azokat, amiket a német újság a szájába ad ? Ha nem mondotta, akkor hiva-Ugyanakkor lépés hallszot a gangon s aztán, néhány diskrét koppanás. Anett kiáltani akart. Azonban az ijedelem megszorította a torkát. — Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt. Nem ismerte meg. Csak én, Dénes ... egy percig Anett, egy percig. Tompa torokhang volt. •—• Mit akar? ■ — Nagyon zuhog az eső. — Aztán, nincs esernyője ? •— Nem nyit ajtót egy percre? — Valamijét itt hagyta ? — Igen, valamim van ott. — Mi? A zár tolóját félrehúzta. Azt szerette volna mondani Dénes: «a szivem» de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes njaka kissé rebegett: — Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy bátorítsam. Nem bírtam otthon ülni, míg maga remeg. Nézze! csupa víz vagyok. A magánytól tán fél — de tőlem nem. — Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár... Nagyon szigorú akart lenni, de elmoso­lyodott. Hamar visszakapta az erejét, látva a gyámoltalan makacs legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról csörgött a víz, s a blúza fekete volt, úgy megázott. Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan zuhogott. Derülten kérdezte: — Maga kalandot keres kedves urfi? Ka­landot — ilyen lucskosan?

Next