Pesti Napló, 1897. november (48. évfolyam, 304-332. szám)

1897-11-02 / 304. szám

, Budapest, kedd 3 PESTI NAPLÓ, 1897. november 2­­304. szám, tartjuk a németek érdekében, akik most elég jó pozícióban vannak, hogy mérsék­letüket senki sem veheti gyengeségnek. Ha csak valamelyes taktikai érzék volna bennük, észre vennék, hogy eddig sem a többség, hanem az obstrukció tartotta Badenit a kormányon. A tanfelügyelet reformja. Budapest, november 1. _ (—e­d.) A Magyarországon statisztikai megállapítás szerint élő 17­5 milió lakos­nak 99 egész és 99 század százaléka a tanfelügyelői állásról nem tud többet, mint azt, hogy ez egy kiválóan kellemes és rendkívül kényelmes állás, amely igen sok fizetéssel és ennek megfelelően fölötte kevés munkával jár, — és hogy még ez a csekély munka is, ha elmarad, kiváló elő­nyére van úgy az ügynek magának, mint a királyi tanfelügyelő urak egészségének. A beavatottak tudni vélték ugyan, hogy valami 1868. évi XXXVIII. törvénycikk­ben szó esik a királyi tanfelügyelőségek­ről is, — és mintha ennek a törvénynek a végrehajása tárgyában kiadott miniszteri utasítások azt is körülírnák, hogy a tan­­felügyelőnek a havi fizetése fölvételén kívül még holmi egyéb hivatali kötelmei is van­nak, de viszont azt is tudja mindenki, aki igényt tart rá, hogy a műveit emberek közé soroltassék, hogy az utasítások nem azzal a naiv célzattal h­atnak, hogy valaki azokat még be is tartsa, hanem csupán csak azért, mert egy kulturállamban ilye­neknek is illik, hogy legyenek. Minthogy pedig a királyi tanfelügyelők is többé-kevésbbé a többi halandókhoz hasonló emberek, ennélfogva nem csodál­kozhatunk, ha teljesen magukra hagyatva, soha senkitől és semmiben feleletre nem vo­natra és nem ellenőrizve: akadtak közöttük is olyanok — szerencsére mindig csekély számmal — akik az utasítások betartása tárgyában maguk is a művelt közönség állás­pontját vallották a magukénak. És ha a magyar népoktatásügy a lefolyt század­negyed alatt a föntebb jelzett viszonyok dacára mégis odafejlődött, hogy «egy sza­bad és virágzó nemzeti magyar államnak alapja lehessen», akkor ez, mint Wlassics miniszter igen találóan mondta, egyedül és kizárólag annak a lelkes kis csapat vágyam, többet ígértek nekem ennél.» Végre­­ arra is hivatkozik Maleissye, hogy nagynénje, aki akkor Mortmorencyben lakott, közel az orleánsi herceg és madame Genlis gyerme­keihez, szavára beszélte el, hogy útra kel­vén, hogy valami újságot halljon, minden órában találkozott pompás angol paripákon ülő, parasztnak öltözött emberekkel, akik madame Genlisnek vitték a híreket. Egyiküket megszólítván Maleissye nagynénje, hogy mi újság? ez így felelt: «Rossz hir, a király Pa­risba megy.» Mindezekből meg volt győződve Maleissyre, hogy a forradalom legelső véres összeütközéseit maga az orleánsi herceg szer­vezte. Ha hihetünk Maleissye előadásának, úgy a varennes-i szökés balsikere sem volt titok a királyi család előtt már Párisból való elindu­lásakor sem. Gouvion, a nemzetőrség parancs­noka, aki a Tuileriákban ütötte föl szállását s azt soha el nem hagyta, fölfedezte a távozó­kat, de úgy tett, mintha semmit sem látna. Sőt a királyi hercegnő is észrevette ezt s Erzsébet nagynénjéhez simulva fölkiáltott: «Jaj, nagynéném, veszve vagyunk. Gouvion látott minket.» Még többet is kockáztat Ma­loissye, így azt az állítást, hogy a királyné bizalmas komornája maga vitte a nemzetgyű­lésbe annak a ruhának a mintáját, amelybe úrnőjét az útra öltöztette s igy valószínűnek tartja, hogy a királyi menekülőket föltartóz­tató Drosiet postamester értesítve volt már a királyi család Varennesbe érkezte előtt. De ha igy lett volna, mi célból kellett inszcenálni az egész szökési tervet? Bizonyí­tékokat akartak XVI. Lajos ellen szerezni, kétségbe nem vonható, kézzel fogható bi­zonyítékokat ? Ezt csak akkor tehették volna, ha teljesen meg lettek volna győződve az szőkék meghiúsításának sikeréről, ha nem embernek az örök érdeme, akik hivatás­­érzetből és áthatva a hivatás meleg sze­­retetétől, léptek a tanfelügyelői pályára. A népoktatási tanfelügyelet egyik­másik ágának tervbe vett reformjában, csak a beteges szenzibilitás láthatná a múltnak kicsinylését, vagy ócsárlását. Több ízben volt alkalmunk hallani az országházban és, hogy senki nagyobb lojalitással nem nyill­­atkozhatik hivatali elődeiről, mint azt Wlassics miniszter teszi. De a népoktatási törvény innen-onnan harminc esztendős lesz — és minden habozás nélkül kije­lenthetjük, hogy az lenne a lefolyt három évtized kulturális törekvéseinek és alko­tásainak legelvetőbb kritikája, ha ez a harminc év előtt, egy — úgyszólván tan­ügyi tabula rasa-val szemben alkotott törvény — minden rendelkezéseivel együtt még ma is kifogástalanul megállaná a helyét. Ennek a népoktatási törvénynek egyik legfontosabb és eredményeiben nagy­horderejű alkotása minden kétségen kívül a tanfelügyelői intézmény, mert hiszen első pillantásra szembeszökő, hogy a népoktatás fejlődése és felvirágzása egye­nesen ezen fordul meg. Az intézmény maga külföldi, idegen minták után szer­veztetek és mindössze egy kis hazai nembánomság belevegyítése által nyomták rá a magyar nemzeti jelleget. Példátlan és hallatlan dolog a hivataloskodás an­­nal esetben, hogy létezzék hivatal, vagy hi­vatalnok, akinek működése soha és senki által nem ellenőriztetik; aki nem tartozik felelni az ő sáfárkodásáról soha senki más­nak, mint a saját lelkiismeretének. Mint­hogy pedig a lelkiismeret — köztudomás szerint — olyan, mint a gyomor, amelyet szoktatás által tetszés szerint lehet tágí­tani, ennélfogva sok vármegyénk tanügye még ma is fájdalmasan sínyli egyik-másik volt tanfelügyelőjének lelkiismereti gyomor­tágulását. Nem csodálkozunk rajta, hogy Wlassics miniszternek a tárcája ügykörébe eső min­den mozzanatra kiterjedő élénk figyelme és éles vizsgáló tekintete ezen a képtelen állapoton mindjárt kormányzása legelején fennakadt. Igyekezett is a fölismert bajon segíteni, elrendelvén, hogy a tanfelügyelői hivatalok egy részét, tizet-tizenkettőt, egy a központból kiküldendő biztos évenként­­ kockáztatták volna azt, hogy­­ a király csak­ugyan kisiklik kezeikből. Ámde Maleissye maga bizonyítgatja lapokon át, hogy mennyire a véletlentől függött csak a szökés sikere. Érezve maga is az ellenmondást, még kalando­sabb föltevésre ragadtatja magát az emlékíró, s nem tartja kizártnak, hogy a nemzetgyűlés uralkodó pártja félig meddig a király részén volt s nem akarván őt valósággal fogolylyá tenni, csak félrendszabályokhoz folyamodott, hogy vértezze magát a nép dühe ellen. Ránk nézve különösen érdekes, hogy a varennesi Colonel-general huszárok parancs­noka magyar ember volt ez időben. Dessewffy kapitány, testtel-lélekkel hive a királyi háznak, ki nem habozott volna életet tenni kockára királyáért, ha értesítették volna a vakmerő vállalkozásról, de Bouille marquis teljesen ti­tokban tartotta azt, s ezzel lehetetlenné tette a szélesebb körű elővigyázati intézkedésekről való gondoskodást. • A szökés intézésénél elmulasztott óvatos­sággal szemben viszont Maleissye még több jelét sorolja fel annak, hogy a király eláru­lása már elindulása előtt bevégzett tény volt. Soha­­ úgymond nem léptek be hozzá reggeli kilenc óra előtt; egy alkalommal, a szö­kést követő reggelen már hét órakor jelent­keztek lakásán. Soha a nemzetgyűlés nem nyitotta meg ülését féltizenegy előtt, ezúttal pedig már nyolc előtt egybeült. Annyi bizonyos, hogy Maleissye-nek már állásánál fogva jól kellett értesülve lennie bizonyos dolgokról, melyekről a beavatottab­­bak, könnyen érthető okokból, sohasem nyilat­koztak. Ezért jegyzetei becses forrást nyújta­nak a forradalom epizodikus történetéhez, de az erős érdekeltséget mégsem lehet tőlük elvitázni, éppen mert közeli tanúja volt az eseményeknek. ., vizsgálja meg. Ez két ízben meg is tör­tént, de a körülmények arról győzték meg a minisztert, hogy az ilyen előre bejelen­tett és egy-egy tanfelügyelőséggel szem­ben legjobb esetben is csak öt évben egy­szer eszközölhető vizsgálatnál az elért eredmény semmi arányban sincs a reá fordított anyagi áldozatokkal. Sapientis mutare consilium in melius. Úgy vagyunk értesülve, hogy a közokta­tásügyi miniszter a vármegyei főispánok által fogja ezentúl a tanfelügyelői hivata­lokat évenként, váratlan időben megvizs­gáltatni és a vizsgálat eredményéről ma­gának jelentést tétetni. Az erre vonatkozó utasítások a minisztériumban már készen vannak­ és legközelebb megküldik a főis­pánoknak. Melegen üdvözöljük Wlassics minisz­tert ezért az intézkedéséért, és egy percig sem kételkedünk benne, hogy a főispáni kar —áthatva a reábizandók kiváló nemzeti fontosságától — éppen olyan odaadó buzgósággal fogja eme tisztét telje­síteni, mint amilyen aggódó hivatásérzettel és lángoló tettvágygyal a miniszter maga is mindent elkövet, hogy nemzeti kultúránk­nak minél hatalmasabb lendületet adjon. A tanfelügyelői hivatal munkásságá­nak senki sem lehet hivatottabb ellen­őrzője, mint a főispán, aki hegyéről-tövire ismeri vármegyéje pénzügyét, közlekedé­sét, törekvéseit, embereit, minden leg­kisebb községének, tanyájának az anyagi, társadalmi, meg egyéb viszonyait — és leg­illetékesebben, legméltányosabban mondhat íté­letet arra nézve, hogy azzal, amit elvég­zett, évről-évre kellőképpen megfelelt-e a tanfelügyelő kötelmeinek vagy sem ? Erős­ hitünk, hogy legelső­sorban maguk a­ főispáni kar tagjai fognak köszönetet mon­dani Wlassics miniszternek azért, hogy intézkedése által közelebb hozta őket a magyar nemzeti kultúra ügyéhez. A tan­felügyelői kar pedig méltán örvendhet annak, hogy meg fog szűnni eddigi izolált helyzete, mert egészen rajta múlik, hogy főispánjait ezentúl, mint jóakaratú támo­gató munkatársakat vonja bele ténykedé­sének ügykörébe. Ez emelni fogja a tan­­felügyelő tekintélyét is, amelyet külömben maga Wlassics miniszter is teljes jóakarat­tal igyekszik megóvni, midőn a főispánok­tól a vizsgálatok eredményéről részletes és kimerítő jelentést láván ugyan — de minden eshetőségekre számítva —­ a ren­delkezési jogot magának tartja fenn. De emelni fogja népoktatásügyünket is, amelynek eddigelé mindenkor az volt a kerékkötője, hogy képviselőinek — a királyi tanfelügyelők­nek — munkásságát és törekvéseit a juris­­dikció és exekutiva hiánya bénította; a végrehajtó hatalom letéteményese pedig «■» a főispán — gyakran annyira távol állott tőlük, hogy meg sem értette törek­véseiket. Ez az anomália meg fog szűnni most már Wlassics miniszternek szó alatt levő intézkedése által, de egy még sokkalta na­gyobb visszásságnak is véget fog vetni a miniszter ez új rendelkezése. Ma, a tanfelügyelői intézmény fennállásának hu­szonnyolcadik évében sok száz, meg százra megy az olyan községek száma, ahol tanfelügyelő még nem fordult meg, de ezentúl már teljesen ki lesz zárva annak a lehetősége, hogy egy-két év múlva vala­melyik község azzal dicsekedhessék hogy eleven tanfelügyelőt még nem látott. Tudva azt, hogy az üdvös tanfelügyelői munkásság súlypontjának az iskolalátoga­tásokra kell esnie, ismételten is öröm­mel és melegen üdvözöljük a jelzett reformot, mint olyant, amely Wlassics miniszter nagyszámú és nagyszabású al­kotásai között is méltán tarthat igényt arra, hogy az elsők között emlegettessék.

Next