Pesti Napló, 1898. január (49. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-01 / 1. szám

2 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ. záloga az az egyetértés, amely a köz­jogi alapon álló pártok között létre­jött, és amelyet fentartani, megerősí­teni és az ország érdekében hasz­nosítani, hazafiús kötelesség. Ha így lesz, akkor nem félünk az alkotmány és a parlament válságától sem. Igaz, hogy par­lamenti intézményeinken súlyos sérelem esett. Nem a pártszellem hatása alatt, hanem lelkiismeretünk parancsa szerint nyíltan kimondjuk e komoly pillanatban, hogy a játék, amelyet a nemzeti önállóság címe alatt némelyek folytattak és amely a törvényen kívül való állapotokra jut­tatta az országot, frivol volt és meggon­dolatlan. Akik pedig megindították, azok számára a nemzet közvéleményének ítélő­­széke előtt nem lesz az mentség, ha könnyelműségük következéseit enyhíti majd az idő. De mintha máris utolérte volna őket a boszóló végzet: zilált soraik a «győzelem» után inkább egy vert had szomorú képét mutatják, diadalmámor he­lyett a késő megbánás eltitkolhatatlan érzé­sével hagyják oda a harcteret. Remél­jük, hogy felhagynak a bátor küzde­lemmel, amelytől jót az országra nem várhatnak. Nem féltjük tehát intézmé­nyeinket a parlamenti anarkiától. Még kevésbbé féltjük a felülről jövő reakciótól. Közszabadságainknak erős vára a trón. Az a király, ki néhány hónap alatt annyit tett a nemzetért, támasza és védője lesz szabadságainknak és önrendelkezési jo­gunknak ezután is. Bízva-bízunk a jövőben és fölkelteni sze­retnék ezt a bizalmat minden körben, ahová újévi köszöntőnk eljut. Teljesítse a Gond­viselés a jók kívánságait, valósítsa meg az igaz hazafiak törekvéseit, küldjön jó­létet minden magyar házba, megelégedést minden magyar szívbe és óvja meg orszá­gunknak szabadságát és békéjét. Ha ezeket zavartalanul megtartjuk, bizton halad majd a nemzet nagy hivatásának utjain. Legyen az 1898-iki év a nemzeti egység és nagy­ság műveivel megörökítve történelmünk lapjain. Királyi döntés a kvóta-ügyben. Budapest, december 31. A hivatalos lap mai száma a követ­kező királyi kéziratot közli: Kedves báró Bánffy! Minthogy a ma­gyar korona országainak és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok­nak törvényes képviseletei között azon arányra nézve, melyben azok az 1898-ik évben a közös ügyek költségeihez járulni tartoznak, az 1867. évi XII. törvénycikk 19., 20. és 21­ §§-ai (1867. december 21-én kelt törvény 3. §-a kir. törv. lap 146. szám) ér­telmében létesítendő egyezmény nem jött létre, a közös ügyek költségeihez való hozzájárulási arány kérdését az idézett tör­vény 21. §-a (az idézett törvény 3. §-a) alapján aképpen döntöm el, hogy az arány, melyhez a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok a közös ügyek költségeihez az 1887. évi XXIII. törvénycikk (1887. évi május 21-én kelt törvény kir. törv. lap 47. szám) alapján az 1888-tól 1897-ik évig ter­jedő időközben járultak, az 1898-ik év tar­tamára is változatlanul fentartatik. Utasítom önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bécsben, 1897. évi december 30-án. Ferenc József, s. k. Báró Bánffy, s. k.* A fentebb közlött királyi kézirattal megállapított kvóta a negyedik 1867 óta. Mint tudva van, a most említett év nya­rán és őszén hosszas és beható tárgyalá­sok alapján jutottak a kiküldött kvóta­­deputációk arra, hogy a közös költségek­hez Ausztria 70, Magyarország 30 száza­lékkal járuljon. A határőrvidék akkor még nem volt polgárosítva s amikor 1871-ben a katonai határőrvidék a magyar állam­­háztartás keretébe bevonatott, e címen egy újabb egyezmény jött létre, melynek értelmében a közös költségeknek először is két százaléka íratott Magyarország ter­hére, a többi 98 százalékot pedig a 30:70 százalékos arányban megosztották. Magyar­­ország kvótája tehát 314 százalékra emel­kedett. Ezt az eredetileg megállapított kvótát azóta kétizben újították meg. A tárgyalások 1877-ben és 1887-ben nem mentek nagyon simán, de végre is meg­állapodtak a küldöttségek s végül a tör­vényhozások is a régi arány fen­tartá­sában tudni, rendszeresiti-e valaha a törvényhozás a magyar poéta laureatus-i méltóságot, de a szer­kesztő egyszerre véget vetett a pokoli lármának. — Olyat fogunk kérdezni, amit már rö­videsen ellenőrizni lehet... Felkérem tehát Nagy Béla doktort, hogy tisztelt vendégünket altassa el... Nagy Béla doktor lágyan végighúzta a kezét a fiatal hölgy homlokán, közben egy tudományos tárcájából mormolt néhány rész­letet, é­s pár pillanat múlva csodálatos ered­mény állott be: a vendég egyszerre elaludt... Kábító csönd támadt, a szolgák lábujj­hegyen jöttek be a kéziratokért, a telefon csenge­­lyűje elnémult, a doktor pedig szigorúan így szólt: — Ön alszik. —Alszom, mondta a vendég engedelmesen. A szerkesztő most intett Lukács Sándornak, a lap egyik munkatársának, aki mellesleg ki­tűnő gyorsíró. — Vegyen ceruzát és papírt és stenogra­­fálja mindazt, amit hallani fog . .. Az egész szerkesztőség körülfogta az alvó hölgyet, a szerkesztő pedig hangosan megszólalt: — Kisasszony . .. Önnek most a Pesti Napló 1898. augusztus 21-iki száma van a ke­zében . .. Látja ? — Igen . .. — Olvasson föl valamit az újdonságok közül. A leány úgy tett, mintha a láthatatlan újsá­got lapozgatná, aztán hangosan olvasni kezdett: — Az első összeütközés. Marcheggből feltűnő eset hírét hozza a távíró. Az osztrák határállomás kö­zelében, a magyar határon osztrák csempészek az est sötétségében át akarták lopni rejtett portékájukat a g­roflín­“ a negyedik ízben előforduló kvóta-tárgyalások alkalmával lett a kvótakérdés úgyszólván az egész pénzügyi és gazdasági kiegyezés sark­kövévé s attól lehet tartani, hogy majdan ama szirtté is lesz, amelyen a többi kér­désekben való kiegyezés is hajótörést fog szenvedni. Valódi szerencse, hogy az 1867-iki XII. törvénycikkben intézkedés van arra az esetre, ha a kvótakérdés megoldása a küldöttségek és törvényho­zások utján nem sikerül. Ez esetre mind a magyar, mind az osztrák törvény az ural­kodóra bízza a döntést, a magyar határidő nélkül, az osztrák csupán egy évre.Vannak, akik azt vitatják, hogy az uralkodó által való döntésnek minden elő­feltétele még most sincs adva, mivel a tör­vényhozások még meg sem kísérlették az egyezkedést, mert hisz küldöttségeik jelen­tését még nem is tárgyalták. Nem szólva arról, hogy ez a kifogás magában véve is pusztán alaki természetű, mert köz­tudomású, hogy a küldöttségek tárgyalásai megegyezésre nem vezettek, az igazság az, hogy ez a kifogás meg sem áll­hat, mert a provizóriumról szóló törvényjavas­latban a kvótára nézve is volt in­tézkedés s ha e törvény életbe léphetett volna, ez is egyezmény lett volna, habár csak egy év idejére. A magyar törvény­hozás két háza el is fogadta e törvény­­javaslatot, az osztrák képviselőház is tár­gyalta, bár letárgyalni képes nem volt. Áll tehát az eset, hogy a két törvény­­hozás útján a megegyezés nem sikerült s ez a tény irányadó arra nézve, hogy az uralkodó döntési jogának gyakorlására nézve megvan a lényeges feltétel. Tudjuk, hogy általános volt az óhajtás, vajha az uralkodó ne jutna abba a hely­zetbe, hogy e jogát, mely valóságban ter­hes kötelesség, gyakorolnia kelljen. Ez óhajtásnak oka kevésbbé rejlik alkotmány­jogi aggályokban, — mert hisz az uralkodó döntési joga teljesen alkotmányos, — mint inkább abban, hogy az uralkodóra nézve politikailag nem kívánatos egy oly funkció gyakorlása, mely az uralma alá tar­tozó országok felett pénzügyi kérdésben ítélő biró szerepét ruházza rá. A jelen eset­ben azonban minden politikai tekintetet magyar vámvonalon, de a magyar vám­őrök rajta v­érték őket s kétszer rájuk lőttek. Sebesülés ugyan nem történt, de a magyar vámőrök , Tóth László és­­­émet Imre mindamellett c­éjukat ér­ték, mert az idegenek rémülten megállították kocsi­jukat, mire a vámőrök átkutatták és 140 vég­lt Unni posztot találtak. Ez az eset főképpen azért ne­vezetes, mert ez év májusa óta, amikor Magyar­­ország vámterületét önállónak nyilvánította és az osztrák határon felüld­otta vámsorompóit, első ízben­­történik, hogy vámőreinknek összeütközése támad. Általános üdvrivalgás fogadta az érdekes újdonságot (a szenvedélyesebb hazafiak a le­vegőbe dobták a kalapjukat) a szerkesztő pe­dig így folytatta: — Olvasson valamit a telegrammokból. A lány, szemét a levegőbe meresztve, gyorsan, éneklő hangon recitálni kezdett. Berlin, augusztus 20. Henri királyi hercegtől ma a következő távirati jelentés érkezett, amelyet Berlin valamennyi utca­sarkán kifüggesztettek. «Másfélnapi öldöklő harc után, amelyben vitéz katonáink halálmegvető bátorsággal kergették a kínaia­kat, Ma-Ma-Hou-Hou huszadfokú mandarin aláírta a kapitulációt. A foglyok között a volt kínai császár is hatalmunkba jutott, akit azonnal per expressz Wilhelms- Stöhebe küldök. 200 bambuszágyu, hatvanezer fogoly és rengeteg sok hamis hajfonat esett kezeinkbe. Welche Wendung durch Gottes Fügung !* Berlin, augusztus 20. Vilmos császár ma a következő proklamációt in­tézte Kí­na népéhez: «Kínaiak! Európa szeme rátok tekint, az én ki­rályi öcsém köztetek van, csak az igazán jó ember, aki jó katona. Kell hogy megértsétek ennek a há­rom mondásnak világtörténeti jelentőségét! Ha van bennetek egy csepp ambíció, nem haboztok tovább, hanem kikiáltjátok az én öcsémet császárnak. Hurrá Germania, Hoch a hadsereg, éljen Kína!» Peking, augusztus 19. Vilmos császár kiáltványa itt leírhatatlan hatást tett. A rég ingadozó kínai fal összedőlt, húszezer mao- Ambrus Zoltán gúnyosan nevetett a kana­pén, a fiatalabb munkatársak, akik időközben valamennyien beszállingóztak, sajnálkozva néz­tek a leány felé, a szerkesztő pedig bizonyos elnézéssel szólott: — E szerint nagyság egyenes leszárma­zottja az ó-testamentomi prófétáknak? A vendég azzal a nemes fölénynyel rázta a fejét, amelylyel az Ohner-mester hősei a válságosabb percekben élni szoktak. — Próféták nincsenek (mondta oktatólag) és az öreg Mózes, aki az ó-testamentumot összerótta, nem igen ismerte az idegélet je­lenségeit. Mindenki próféta lehet (most éppen úgy, mint a bibliai korban), aki alkalmas arra, hogy az orvosok hipnoti­zálják . . . Nem különös adomány kell a jósláshoz, hanem hipnotikus álom ... És mivel ez idő szerint én vagyok Budapest legkitű­nőbb médiuma ... — Hogyan ... Nagysád kitűnő médium ? kérdezte Nagy Béla doktor, aki még magát Kant Immánuelt is megfigyelte volna, mert neki (épp úgy, mint önnek, tisztelt olvasó, a dominózás) az a szenvedélye, hogy minden embert megfigyeljen. — Úgy van, felelte a fiatal hölgy szeré­nyen. — És ha akarják, rögtön tehetünk is egy próbát... Mindenki ajánlott valamit, amit a külö­nös vendégtől kérdezni lehetne (tizen-tizenöten beszéltek egyszerre). Sas Ede arra volt kiváncsi, megüti-e valaha a főnyereményt, Tábori Róbert az ötvenéves férfi hevülései iránt érdeklődött, a fiatal Pásztor Árpád, mindenáron azt akarta­ ­.­­

Next