Pesti Napló, 1899. szeptember (50. évfolyam, 242-271. szám)

1899-09-01 / 242. szám

242. szám. Budapest, péntek PESTI .TV A TMTI 1899. szeptember 1. 8 túszminiszter bizottságot küldött Pécsre, mely Hetyey püspökkel és a pécsi káptalan tagjaival majdnem két héten át tárgyalt arról, hogy a Lipót király adományának évi 180.000 forintnyi jövedelméből évenkint mintegy 160.000 forintot a püspöki tanintézetek, mégpedig : a joglyceum, a tanítóképzőintézet, a papnevelő, a püspöki nyomda és a Szepessy-féle könyvtár modernizálására s a korszellemnek és a törvényeknek megfelelően az ott alkalmazott tanárok fizetésének rendezésére fordíttassék. A fenmaradó 20.000 forint elégséges volna a székesegyház gondozására. A 160.000 forintból mintegy 30.000 forint jutna évenkint a jogakadémiára, melynek eddigévi 8000 forinttal kellett beérnie. A tárgyalások során még rendkívül sok üdvös reformterv került felszínre, melyeket úgy a pécsi püspök, mint a hercegprímás jóváhagyott. Most csak a királyi szentesítésre van szükség, hogy a figyelemreméltó kulturális akció megvalósuljon. A kultuszminisztérium az erről szóló aktát ■már régebben fölterjesztette szentesítés végett a felség elé, s most széles körben várják nagy érdeklődéssel a királyi döntést, amelynek már legközelebb le kell érkeznie a kabinetirodától. Ezzel kapcsolatosan említjük meg azt is, hogy az utóbbi időben egyre sűrűbben volt szó a pécsi egyetem fölállításáról. Illetékes helyen erről semmit sem tudnak, s valószínűnek tartják, hogy a hír terjesztői a tudósításunkban említett akciót tévesztették össze a pécsi egyetem kérdésével. A rennesi per, Budapest, augusztus 31. A mai tárgyalás, mivelhogy hadi titkokról volt szó, a nyilvánosság kizárásával kezdődött. Mikor a közönséget ismét bebocsátották, Lebrun- Renauld csendőrszázados állt a tanuk sorompója elé és ma is fentartotta azt az állítását, hogy Dreyfus közvetetlenül a lefokozás előtt beismerte, hogy árulást követett el, kiszolgáltatva csekélyebb jelentőségű okmányokat azért, hogy helyettük cserébe fontosabbakat kapnéhány kosár olcsó gyümölcsöt, faaljalmát, mi egyebet s azokkal lement kofárkodni oda a templom környékére. Másnap megkérdeztetvén, hogy munkája milyen eredménynyel járt, elpirulva és fölháborodva mondta az öreg aszszony, hogy soha többé oda nem menne egy éjszakát eltölteni, mert nagyon csúnya dolgokat látott. S a lány meg a legény dicsőséggel vonul haza a falujába, a nagy zarándoklások után még koszorút is visznek elibük és virággal ékesítik őket, így van. Régi mondás, hogy mikor parádés misére kirendelik a regimentet, a rávaló készülődésben annyit káromkodik a sok katona, hogy húszpapos misével sem lehet azt lemosni. Itt is ilyenformán áll a dolog, a hit mellett ott ólálkodik a bűn, mit a sokadalmak maguk teremtenek. Teremt egyéb bajt is. A templomajtó szenteltvíztartójába tízezer kéz is belenyúl egy nap, hogy az abban levő vizet az ujjaival az arcára fecskendezze. Nagyon furcsa víz lehet az már úgy a tízezredik kéz belemosása körül. Az orvosok már régen panaszolják, hogy a ragadós és irtóztató szembetegségnek, a trachomának egyik terjesztője az ilyen szenteltvíz-tartó, amelybe minden tisztátalan ujj belefürdik, de hiába: ez a dolog ma is csak úgy van, mint évszázadok előtt volt. A klastrom folyosóján ott áll a megfeszített istenember szobra, igen nagy formában. Előtte tömegesen térdelnek az imádkozók és aki ájtatosságát bevégezte, hozzá csúszik és térden csókolja a szobrot. Mindegyazon a helyen csókolja, ez a darab hely fehér, a kövülete pedig piszkos. Hány fertőzést hozhattak el már innen? . . . Másnap, akkor a város mulat. Mindenki megindul az alsóváros felé. A templom jön. Dreyfus válaszában kijelentette, hogy Du Paty de Clam volt az, aki tőle azt kérdezte, vájjon nem szolgáltatott-e ki kisebb értékű okmányokat cserében fontosabbakért ? Du Paty vallomását, mely még mindig nem érkezett meg, ezek után nagy érdeklődéssel várják. A többi tanú vallomásai nagyrészt lényegtelenebbek és Lebrun-Renauld ismert állítása mellett és ellene csoportosultak. A mai tárgyalásról Íme távirataink: A tárgyalás. Rennes, augusztus 31. (Saját tudósítónktól.) A tárgyalás ma reggel hatodfél órakor kezdődött a nyilvánosság kizárásával. A líceumot annyi katona állta körül, hogy lehetetlen volt a kordonon keresztüljutni. A kordonon kívül sok kiváncsi ember, nagyrészt munkás és munkásnő várt. Titkos ülés. A titkos tárgyalásban Deloye tábornok tüzérségi igazgató folytatta a canon 120 curs, a hidropneumatikai fékező, az 1891-iki shrapnel- s a Robin-féle rapzsár-ágyu szerkezetének ismertetését. A titkos tárgyalásnál, a tegnapi határozat értelmében, Hartman és Duclos őrnagyok is jelen voltak. A titkos tárgyalás kilenc óráig tartott s utána beeresztették azokat, akiknek belépőjegyük volt. A terem egy pillanat alatt megtelt. Kilenc órakor bevonultak a bírák s az elnök beszólitotta Lebrun-Renauld kapitányt. Lebrun-Renauld: Az elnök: Ismerte-e Dreyfust és ellenséges indulattal van-e hozzá? Lebrun-Renauld mind a két kérdésre nemmel válaszol s azután igy folytatja: — Szombaton, 1895. január 5-én azt a parancsot kaptam, hogy csapatommal menjek el Dreyfusért a Cherche-Midi fogházba. Reggeli kilenc órára volt kitűzve a lefokozás, melynek a katonai iskola egyik udvarán kellett végbemennie. Hét óra tizenöt perckor indultunk el s hét óra negyvenöt perckor a fogháznál voltunk. Megmutatták nekem azt a helyiséget, ahol a foglyot a lefokozásig internálnom kell. Alig hogy ebbe a helyiségbe beléptünk, Dreyfus erősítgetni kezdte ártatlanságát, rámutatott gazdagságára és szép jövőjére, azután ezt mondta: — Abszolúte semmi okom sem volt arra, hogy árulást kövessek el. Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg fognak tudni. A miniszter tudja ezt, ám Paty is eljött cellámba s azt mondta nekem, hogy a miniszternek tudomása van róla. A tanú ezeknél a szavaknál szünetet tart. Mindenki feszült kíváncsisággal várja további vallomását, mert nyilvánvaló, hogy elérkezett a kritikus ponthoz Lebrun-Renauld ezután így folytatja : — Dreyfus még a következőket mondta nekem: — A miniszter tudta, hogy ha kiszolgáltattam is okmányokat Németországnak, ezeknek semmi sekörül a vásári élet éktelen nagy lármája, bent, a magas falak között az imádkozások csöndessége. Nem lehet beférni, annyian vannak bent. Vidéki keresztek haladnak a városból kifelé, a nép pedig ünneplőben jár-kel és a sörös korcsmákat keresi. Bár keresni nem igen kell, mert nagyon sok van ilyenkor. Továbbá a magánházak nagyon nyitott ajtókat tartanak ezen a napon. A vendéglátás régi szokása érvényesül. Ilyenkor minden alsóvárosi ember elvárja, hogy más városrészi ismerősei fölkeressék. Még a barátklastrom refektóriumában is sörrel és meleg virslivel kínálják a látogatót. Általános az evés-ivás. A szokás oly megrögzött, hogy az az ember, aki esztendőkön át az alsóvárost lakta, de utóbb más városrészbe költözött, ott is csak vendégfogadást rendez ezen a napon. Estére kelve csupa vigalom, zeneszó és ének mindenfelé. Harsognak a korcsmasátrak alatt a falakból előkerült tűzoltó-bandák a generális-forma egyenruhában, mert ilyenkor nagyon kevés a cigány. Megindul a tánc és a vigalom, tánchelyek ajtajai előtt égő mécsesekből csinálnak diadalkaput. Itt-ott lárma van, valamely boros atyafi veszekszik, így tart ez reggelig, néha azontúl is, már hogy milyen kedve van a vendégnek. A templom már sötét, a vén kőtorony mogorván néz le a nyüzsgő sokaságra, a lábai elé. Reggelre elmúlik a zaj, az emberek kissé zákányos állapotban, dolgaik után mennek. Egy esztendőre ismét elvégeztetett a Havi s addig most már nem jut eszébe senkinek. Csak az öreg rendőrbiztos zsörtölődik, hogy lám, három nap, három éjjel nem aludt, olyan rendet tartott, hogy csoda — és még sem említette föl a cégét—az ujságos.lentőségük sem volt s csak azért tettem, hogy fontosabbakat kapjak értük. Ennél a jelenetnél, folytatja a tanú, D'Attel kapitány is jelen volt, ki folytonosan fel és alájárt. Néhány perccel kilenc óra előtt Dreyfus azt a katonát, kinek a lefokozást végeznie kellett, arra kérte, hogy lehetőleg gyorsan végezze, mert ez a ceremónia nagyon fájdalmas neki. D’Attel kapitány azt is hallotta, amint Dreyfus ezt kiáltotta: — Kikiáltom ártatlanságomat a nép közé. Ebben a pillanatban belépett öt tüzér s elvezette Dreyfust a lefokozáshoz. Én is kimentem a szobából s csakhamar több aktív és tartalékos tiszt csoportosult köréje, köztük volt Guérin őrnagy és Philippe őrnagy is s ezeknek ismételtem Dreyfus szavait. Azután elmentem a tiszti menázsba reggelizni s ott Grenier kapitány, Pelois százados és mások jelenlétében még egyszer elmondtam, hogy mit vallott Dreyfus. Ugyanazon a napon néhány esti lap azt a hírt közölte, hogy Dreyfus a szolgálatot tevő kapitánynak megvallotta bűnösségét és Mereier tábornok, ki akkor hadügyminiszter volt és aki súlyt vetett arra, hogy erről információt szerezzen, másnap reggel nyolcadfél órakor elküldte lakásomra Gonse tábornokot, aki megkérdezte tőlem, hogy miféle vallomást tett Dreyfus. Én ismételtem Dreyfus szavait és Gonse elvitt a hadügyminiszterhez, kinek újra előadtam az elítélt vallomását. A hadügyminiszter parancsára elmentem az Elyséeba, hol Dupuy miniszterelnök bevezetett a köztársaság elnökéhez. Casimir Périer ur fölvilágositást kívánt tőlem Dreyfus viselkedéséről s különösen azt akarta, tőlem megtudni, vájjon bizonyos lapok közleményeire való tekintettel nem érintkeztem-e újságírókkal. — Nem hiszem — feleltem erre, hogy közvetetlenül érintkeztem volna velük, de lehetséges, hogy a tartalékos tisztek között, kikkel a dologról beszéltem, újságírók is voltak. Az 1898. év elejéig főnökeim, Gonse és Milet tábornokon és Cavaignac-on kivül senkinek sem beszéltem a dologról, 1897. októberben, amikor a revíziós kampány megkezdődött, Gonse tábornok magához hivatott és fölszólított, hogy mondjam jegyzőkönyvbe mindazt, amit 1895. január 6-án szóval elmondtam. Ezt meg is tettem. 1898. elején Cavaignac akkori hadügyminiszter elhivatott s fölszólított, hogy ismételjem azokat a szavakat, amelyekkel Dreyfus bűnösségét bevallotta. Erre kivettem zsebemből jegyzőkönyvemet és kitéptem belőle azt a lapot, amelyet 1895. január 6-án teleirtam. Cavaignac ezt a lapot lemásolta és visszaadta nekem. A miniszter 1898. január 7-én beszédet mondott a kamarában, amelyben fölolvasta a jegyzetkönyvemből kiírt adatokat is. Mondhatom, hogy az adatok egészen helyesen voltak közölve. Néhány nappal később megsemmisíttettem ezt a lapot. Azt hittem, hogy szükségtelen tovább is megtartani, mert hisz a hadügyminiszter lemásolta s a kamarában fölolvasta. Az a szokásom volt, hogy minden év elején megsemmisítettem az előző esztendőből való jegyzetkönyvet. Keresztkérdések. Beauvais hadbíró . (Renauldhoz): Mikor a köztársasági elnök önt fogadta, mert nem szólott előtte Dreyfus vallomásáról ? Lebrun-Renauld: Nem volt időm. Beauvais hadbíró: Azt nagyon roszul tette, tanú úr, hogy ezt az elnöknek meg nem mondotta ! Nagyon roszul tette! Hiszen mi célja volt tehát Mereier hadügyminiszternek, mikor önt az Elyséebe küldte ? Lebrun-Renauld: Hogy jelentést tegyek a Dreyfus vallomására vonatkozólag. Demange: És ön ezt meg sem tette! Lebrun-Renauld: Casimir-Périer akkor nagyon izgatott volt, indiskrécióm miatt meg is rótt és mikor az előszobában voltam, hallottam e szavakat: A nyomorult! A gazember ! Demange: És önnek magára kellett vonatkoztatnia e szavakat? Lebrun-Renauld : Igen. Ezt tettem. Demange: Dreyfus egyhuzamban beszélt ön előtt, vagy inkább szaggatott monológot tartott? Lebrun-Renauld: Beszélt, de én az ő szavaira nem válaszoltam! Demange: Ha Dreyfus ezeket a szavakat mondotta, melyekről ön később jelentést tett, akkor önnek feltűnhetett a nagy különbség e szavak között. «Én ártatlan vagyok ... és «Ha okiratokat szolgáltattam ki . . .» Lebrun-Renauld : Én csak azt ismétlem, amit Dreyfus mondott. Demange: De hiszen ilyen szavak nem maradhattak minden benyomás nélkül önre. Lebrun-Renauld: Én csak azt mondtam, hogy nem tett reám benyomást a vallomás. Demange : A semmitőszék előtt ön azt mondotta, hogy ön azon a nevezetes napon rendes jelentést tett. E jelentés így szól: Abban az időben... különös nem történt... Nem tartotta ön szükségesnek, hogy följegyezzen oly fontos dolgot, mint amilyen Dreyfus vallomása volt ?