Pesti Napló, 1900. április (51. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

s Budapest, vasárnapFESTI N­APLÓ, 1900. április T­­90. szám?­­ forintot, amit Jászai Maritól elvont ? őt, aki olyan famezus gazda, hogy okvetetlenül már márciusban elköltötte a színháznak decemberi dotációját, őt csekély évi két­­háromezer forintért nem hagyja el isteni nyugalma. Vagy talán meg akarja tisztítani a színházat egy ferde, elavult, vagy káros művészeti iránytól, melyet az egyik művésznő képvisel ? mely irányt a tanulatlan közönség felkapott, de me­lyet ő a maga tudása és művészeti hite szerint perhorreskál ? Ne tessék ilyesmire gondolni: az in­tendáns egészen egyet­ért a közönséggel abban, hogy az elkergetett művésznő dísze volt a magyar színpadnak. De hát ha olyan nagyon be­csüli, miért hogy mégis elkergeti ? Miért csinál önmagának bajt, a kö­zönséget miért provokálja, ellenségeit miért gyönyörködteti ? Miért engedi, hogy a képviselőház, a sajtó, a közönség, a művészgárda, a színházi portás, a józan ész, az egész világ neki kellemetlen­kedjék ? Ezt fejtse meg, aki pszichológiai ta­lányokat megfejteni tud. Hát van nekünk sok ilyen bolygó zsarnokunk. Az egyik állandó lázban tartja a vármegyét, lehetetlen kitalálni miért. A másik kiszemel magának valami városi intézményt, vagy valami tudo­mányos társaságot. Ott aztán kiköt a legjámborabb emberekkel, felforgat min­dent, fukarkodik a krajcárokkal és dobá­­lódzik a százforintosokkal, izgat, szidal­maz, párbajoz és tűri, hogy szidják, gú­nyolják és üldözzék. Emészti önmagát, tönkretesz másokat, nem enged kibontako­zást sehol. Mindezt miért ? Mert bolygó zsarnoknak született és mert Magyar­­ország a nagy zsarnokok ellen hadsere­geket állít talpra, de az apró zsarnokok­nak eldorádója. Meddig tart az ilyen bolygó zsar­nok hivatalos élete ? Elél lesz az évtize­deken át is, ha kedvező a talaj és az éghajlat. Például ha messze künn, vala­hol a legsötétebb vidéken van szűkebb hazája. Itt a fővárosban is elél, amíg Másnap mégis, a kúra alatt, a fürdőzés közben, a tanító kapzsi tekintetének az emléke meg-meg­elevenedett az eszemben, s a tanító hitvány feleségét — a sétatér lombjai alatt, kedvetlenül láttam. Bizonyosan csak azért ma­radtak a molnárnál, hogy lefőzzék a busuló embert. Ebéd előtt a birbicses kirakta a pergettyü­­jét a fogadó verandáján s a golyót megpördi­­tette, hogy játékra csalja az asztalhoz a fiatal­ságot. Azon esztendőben sok pénzes ifju gavallér, aranyláncos, drágaköves-gyűrűs, fino­mul öltözött legényke gyűlt fel a fürdőre, akik könnyen bántak a bankóval s igy ebéd előtt, egy kis mulatságból, szívesen heccölődtek a birbircsessel. A golyó pergésére akkor is a társaság körülfogta a gyűrött arcú, gyérsza­kállas ember játszóasztalát s nagy zaj között rakták meg a táblát. Minden épkézláb oda­tódult körülöttük: a harisnyát kötő asszonyok, a jókedvű leányok, gyerekek és öregek. A bir­­bicsesnek — tudom — igen rossz napja volt akkor. Keményen koppasztották. Az öreg ember sovány arcáról az üzleti mosoly nem múlt le, de keményen izzadt. Meleg is volt. Egy átlátszó fülü hektikus fiú felállott a székre s kikiáltott minden nyerést: «Ötvenhetet fizetett ki egy­szerre !» — kiáltotta szenvedélyes örömmel. «Hu­szonhármat fizetett!» — sikoltotta és tapsolt. Min­denki mosolygott. Nagyon jó kedv kerekedett. A körből kiabáltak a pincérre. A sörözők is felkeltek s közelebb mentek. A tömeg szélén lábujj­hegyen, kiragyogó szemmel, tátott szájjal állott az atyhai tanító. Az előtte állót megszólította, csak zárt körben ismerik. De a színház villamos világítását — ő, azt nem állja ki! Volt, nincs, meghalt. Gróf Keglevich István, teszem, mint intendáns, már ré­gen meghalt. Tegnap el is temették. A nemes gróf azonban maga még nem vette észre, de higgje el nekem, ha teljes hitemmel azt állítom, hogy ő meg­halt. Alaposabban meghalni talán már nem is lehetséges. Magyarország és a párisi állat­­kiállítás. Budapest, március 31. Az ország egyik legkiválóbb gazdájától vettük az alábbi sorokat, melyeket érdekességüknél fogva készségesen közlünk és úgy a gazdaközönségnek, mint a kormánynak különös figyelmébe ajánlunk. Lapunknak kitűnő barátja ezt írja: Olvastam a Pesti Napló-nek Kiábrándulás című cikkét, mely visszavonulásunkat a párisi ál­­latkiállításról magyarázza. Sok igaz van abban, amit a cikk a franciák önző eljárásáról mond. De magában a konkrét esetben nem gondolom, hogy fején találta a szeget. Sőt abban a határozott vé­leményben vagyok, hogy visszavonulásunk a tenyészmarhakiállításról politikai és gazdasági hiba, amelyet, ha lehet, még reparálni kellene. Előbb kellett volna tisztában lenni azzal, hogy a tenyészmarhakiállításban való részvétel nagy nehézségekkel jár és nem forszírozni a bebo­csátást. Az osztrák biztos és az osztrák cso­portbizottsági elnök, mikor a tilalom hírét hal­lotta, bizonyára megkönnyebbülten ezt mondta: «Hála Istennek, legalább egygyel kevesebb gon­dom van !» De a magyar kormány indokolatlan rendszabályt és sérelmet látott a beviteli tila­lomban s hosszas tanakodás után remonstrá­­cióra határozta el magát, harcba küldte a mon­­arkia diplomáciáját. A magyar kormánybiztos a köztársaság elnökéig vitte az ügyet. Végre ked­vező döntést értünk el a francia kormánynál. Háromszor tárgyalták ezt a kérdést újabb demonstrációink alapján a francia állategészség­ügyi bizottságban.Végül teljesítették kívánságun­kat, bebocsátják tenyészállatainkat azon feltételek mellett, melyeket a magyar kormány maga ajánlott fel. Mert a tiznapi megfigyelést Buda­pesten, az állatoknak Budapesten egybegyűj­tését s onnan tiznapi megfigyelés után direkt Párisba küldést mi ajánlottuk fel. Mind-'­ezt a francia kormány elfogadta. És elfogadta akkor, mikor az orosz, román és szerb marhákat nem bocsátják be. Nem bocsátják be az orosz eredetű szarvasmarhát minden nagy barátság dacára; a mienket igen. A német, svájci, hol-­­landi stb. marhát csak úgy bocsátják be, hogy francia állomáson vesztegeljen tíz napig, a mienkre kivételt tesz; megnyugszik abban,, hogy Budapesten vesztegeljen, hol jobban ke­zelhetjük s onnan direkt bebocsátja. Szóval minket részesít a legnagyobb kedvezésben, más államokkal szemben. S amikor mindez el van­ érve, a magyar kormány azt mondja: Köszö­nöm a fényes elégtételt, de most már késő,f­elejtem a kiállításban való részvételt. Van ebben helyes politikai és gazdasági érzék? Netalán i újabb konkrét esetekben ko­­­molyan fogják-e venni reklamációinkat, sürge­téseinket és előterjesztéseinket? Azt mondják : most már késő ! A magyar kormány hivatalos reklamációjától a döntésig körülbelül egy hónap telt el. Ez a hónap any­­nyira felforgatta volna a helyzetet, hogy emiatt­ júniusig nem készülhetünk el ? A helyes politika az lett volna, megragadni; ezt a kedvező alkalmat, nem duzzogni, nem ürügyet keresni, hogy kibújhassunk egy nehéz­ feladat alól, hanem elmenni tenyészetünk ja­­­vával, demonstrálni az oculos marhatenyészté­sünk kiválóságát, s hogy mese az, amit egész­ségtelen állapotainkról e téren mondanak. S az egyik lépés közeledésre bírhatja a másik felet is. S egyik eredmény után jöhet a másik. Mert ha a jelek nem csalnak, a merev és túl­hajtott agrárizmussal szakítani készülnek Fran­­­ciaországban, hol az agrárpolitika már annyira, megdrágította az életet, hogy józanul ítélő po­litikusok nézete szerint ez az irány sokáig nem­ tarthatja magát, mert az iparosországot katasz­trófára vezeti. . . — Nyernek? — kérdezte és nyert «Per­sze» — vetette oda a kérdezett. «Egyre tizen­négyet fizetett ?», — kérdezte ismét mohón. «Hagyjon békén engemet» — mondta türel­metlenül. A zaj nőttön nőtt, de nemsokára a fogadós fehérkötényes legénye kiállott a fogadó ajtajába s megrázott egy csengettyűt, ami azt jelenti, hogy az ebéd készen van. Arra a játékot abbahagyták egyszerre : «Dél­ebéd ideje», — mondták egymásnak, s a tö­meg oszladozni kezdett. Némelyek haza siet­tek, hogy az ebéd ki ne hüljön, mások a te­rített asztalok mellé telepedtek, igen beszédes jó kedvben , betűzve az étlap sorozatát. Az atyhai tanító azonban a birbicses mel­lett maradt. —­ Játszik velem ? — kérdezte restelkedve, halkan az öreg embert. A birbicses kedvetle­nül s kissé gúnyosan kérdezte : «Tetszik fára­ságodnak» ? A tanitó körülnézett. Tán a feleségét ke­reste a szemével. Mindenki el volt foglalva. Egy percig gondolkozott, aztán billentett a fejé­vel s benyúlt a mellénye bélésébe varrott zsebbe, amit az öröksége átvételekor varratott oda a feleségével. Egy gondosan összehajtott ujságpapirost vett ki, azt nagy körülményesen kibontotta s egy tizesbankót vett ki belőle. — Teszek, — mondta és nyelt. Mert a tehénnek kost is kell aztán, egy léces kerítést kell csináltatni a borjúnak is, hogy ne szopja ki az anyját — s rátett egy forintot a táblára. Elment . . . sebaj! ... utána kettőt tett a tábla másik felére. Az öreg ember megpergette a golyót A tanító előregörbedve rámeredt a táblára. A golyó döcögött már ... a kezével komendi­­rozta az ostobát . . . elfordult. — Dupla, vagy semmi . . . rebegte meg­ijedve. Mindjárt kigyult az arca s levette a ka­lapját. — «Vagy semmi» — sóhajtotta ... Néhány perc múlva előrehuzogatta a ka­bátja szárnyát és az inge gallérját, mert meg­izzadt. A tizesbankó elment. — Mily jó szénába való idő van! — mondta mosolyogva, közönyösséget szenve­­legve az öreg­embernek: «igen jó szénába való idő vagyon !» — Valóban jó az idő — felelte nyugodtan.­ Azalatt benyúlt ismét lassan a lájbi titkos zsebébe, hogy kivegye az ujságpapirost. A keze reszketett, a papír úgy szólt az ujjai alatt, mintha síró madár csipegett volna, amíg ki­bontotta, hogy még egy tízest vegyen ki belőle. Azt a roppant pénzt csak nem hagyhatja az öregnél. Azt senki se kívánja. A nyereség vágyában is reszketett, de a veszteség is kese­rítette. Azt nem hagyjuk. Egyszerre nagyobb összeget tett reá. Az mindent visszahoz. Az asztalok mellett már csörömpöltek a le­­veses kanalakkal, de a játszót észre vette egy pár gyermek és azok odahúzódtak. — Nyert, bácsi ? — kérdezték. — Mindjárt — nyögte, s keze a lájbizse­­ben motoszkált. A golyó dühösen pergett: «Na... na... elég»... rebegte. Már csak Budapest, március 31. Az új miniszter. A hivatalos lap mai számi­mában két királyi kéziratot közöl: az egyikkel az uralkodó Seéli Kálmán miniszterelnököt fölmenti a személye körüli minisztérium ideiglenes vezetésétől, a másikkal pedig gróf Széchenyi Gyulát kinevezi a király személye körüli miniszterré.

Next