Pesti Napló, 1900. április (51. évfolyam, 90-118. szám)
1900-04-01 / 90. szám
s Budapest, vasárnapFESTI NAPLÓ, 1900. április T90. szám? forintot, amit Jászai Maritól elvont ? őt, aki olyan famezus gazda, hogy okvetetlenül már márciusban elköltötte a színháznak decemberi dotációját, őt csekély évi kétháromezer forintért nem hagyja el isteni nyugalma. Vagy talán meg akarja tisztítani a színházat egy ferde, elavult, vagy káros művészeti iránytól, melyet az egyik művésznő képvisel ? mely irányt a tanulatlan közönség felkapott, de melyet ő a maga tudása és művészeti hite szerint perhorreskál ? Ne tessék ilyesmire gondolni: az intendáns egészen egyetért a közönséggel abban, hogy az elkergetett művésznő dísze volt a magyar színpadnak. De hát ha olyan nagyon becsüli, miért hogy mégis elkergeti ? Miért csinál önmagának bajt, a közönséget miért provokálja, ellenségeit miért gyönyörködteti ? Miért engedi, hogy a képviselőház, a sajtó, a közönség, a művészgárda, a színházi portás, a józan ész, az egész világ neki kellemetlenkedjék ? Ezt fejtse meg, aki pszichológiai talányokat megfejteni tud. Hát van nekünk sok ilyen bolygó zsarnokunk. Az egyik állandó lázban tartja a vármegyét, lehetetlen kitalálni miért. A másik kiszemel magának valami városi intézményt, vagy valami tudományos társaságot. Ott aztán kiköt a legjámborabb emberekkel, felforgat mindent, fukarkodik a krajcárokkal és dobálódzik a százforintosokkal, izgat, szidalmaz, párbajoz és tűri, hogy szidják, gúnyolják és üldözzék. Emészti önmagát, tönkretesz másokat, nem enged kibontakozást sehol. Mindezt miért ? Mert bolygó zsarnoknak született és mert Magyarország a nagy zsarnokok ellen hadseregeket állít talpra, de az apró zsarnokoknak eldorádója. Meddig tart az ilyen bolygó zsarnok hivatalos élete ? Elél lesz az évtizedeken át is, ha kedvező a talaj és az éghajlat. Például ha messze künn, valahol a legsötétebb vidéken van szűkebb hazája. Itt a fővárosban is elél, amíg Másnap mégis, a kúra alatt, a fürdőzés közben, a tanító kapzsi tekintetének az emléke meg-megelevenedett az eszemben, s a tanító hitvány feleségét — a sétatér lombjai alatt, kedvetlenül láttam. Bizonyosan csak azért maradtak a molnárnál, hogy lefőzzék a busuló embert. Ebéd előtt a birbicses kirakta a pergettyüjét a fogadó verandáján s a golyót megpörditette, hogy játékra csalja az asztalhoz a fiatalságot. Azon esztendőben sok pénzes ifju gavallér, aranyláncos, drágaköves-gyűrűs, finomul öltözött legényke gyűlt fel a fürdőre, akik könnyen bántak a bankóval s igy ebéd előtt, egy kis mulatságból, szívesen heccölődtek a birbircsessel. A golyó pergésére akkor is a társaság körülfogta a gyűrött arcú, gyérszakállas ember játszóasztalát s nagy zaj között rakták meg a táblát. Minden épkézláb odatódult körülöttük: a harisnyát kötő asszonyok, a jókedvű leányok, gyerekek és öregek. A birbicsesnek — tudom — igen rossz napja volt akkor. Keményen koppasztották. Az öreg ember sovány arcáról az üzleti mosoly nem múlt le, de keményen izzadt. Meleg is volt. Egy átlátszó fülü hektikus fiú felállott a székre s kikiáltott minden nyerést: «Ötvenhetet fizetett ki egyszerre !» — kiáltotta szenvedélyes örömmel. «Huszonhármat fizetett!» — sikoltotta és tapsolt. Mindenki mosolygott. Nagyon jó kedv kerekedett. A körből kiabáltak a pincérre. A sörözők is felkeltek s közelebb mentek. A tömeg szélén lábujjhegyen, kiragyogó szemmel, tátott szájjal állott az atyhai tanító. Az előtte állót megszólította, csak zárt körben ismerik. De a színház villamos világítását — ő, azt nem állja ki! Volt, nincs, meghalt. Gróf Keglevich István, teszem, mint intendáns, már régen meghalt. Tegnap el is temették. A nemes gróf azonban maga még nem vette észre, de higgje el nekem, ha teljes hitemmel azt állítom, hogy ő meghalt. Alaposabban meghalni talán már nem is lehetséges. Magyarország és a párisi állatkiállítás. Budapest, március 31. Az ország egyik legkiválóbb gazdájától vettük az alábbi sorokat, melyeket érdekességüknél fogva készségesen közlünk és úgy a gazdaközönségnek, mint a kormánynak különös figyelmébe ajánlunk. Lapunknak kitűnő barátja ezt írja: Olvastam a Pesti Napló-nek Kiábrándulás című cikkét, mely visszavonulásunkat a párisi állatkiállításról magyarázza. Sok igaz van abban, amit a cikk a franciák önző eljárásáról mond. De magában a konkrét esetben nem gondolom, hogy fején találta a szeget. Sőt abban a határozott véleményben vagyok, hogy visszavonulásunk a tenyészmarhakiállításról politikai és gazdasági hiba, amelyet, ha lehet, még reparálni kellene. Előbb kellett volna tisztában lenni azzal, hogy a tenyészmarhakiállításban való részvétel nagy nehézségekkel jár és nem forszírozni a bebocsátást. Az osztrák biztos és az osztrák csoportbizottsági elnök, mikor a tilalom hírét hallotta, bizonyára megkönnyebbülten ezt mondta: «Hála Istennek, legalább egygyel kevesebb gondom van !» De a magyar kormány indokolatlan rendszabályt és sérelmet látott a beviteli tilalomban s hosszas tanakodás után remonstrációra határozta el magát, harcba küldte a monarkia diplomáciáját. A magyar kormánybiztos a köztársaság elnökéig vitte az ügyet. Végre kedvező döntést értünk el a francia kormánynál. Háromszor tárgyalták ezt a kérdést újabb demonstrációink alapján a francia állategészségügyi bizottságban.Végül teljesítették kívánságunkat, bebocsátják tenyészállatainkat azon feltételek mellett, melyeket a magyar kormány maga ajánlott fel. Mert a tiznapi megfigyelést Budapesten, az állatoknak Budapesten egybegyűjtését s onnan tiznapi megfigyelés után direkt Párisba küldést mi ajánlottuk fel. Mind-'ezt a francia kormány elfogadta. És elfogadta akkor, mikor az orosz, román és szerb marhákat nem bocsátják be. Nem bocsátják be az orosz eredetű szarvasmarhát minden nagy barátság dacára; a mienket igen. A német, svájci, hol-landi stb. marhát csak úgy bocsátják be, hogy francia állomáson vesztegeljen tíz napig, a mienkre kivételt tesz; megnyugszik abban,, hogy Budapesten vesztegeljen, hol jobban kezelhetjük s onnan direkt bebocsátja. Szóval minket részesít a legnagyobb kedvezésben, más államokkal szemben. S amikor mindez el van érve, a magyar kormány azt mondja: Köszönöm a fényes elégtételt, de most már késő,felejtem a kiállításban való részvételt. Van ebben helyes politikai és gazdasági érzék? Netalán i újabb konkrét esetekben komolyan fogják-e venni reklamációinkat, sürgetéseinket és előterjesztéseinket? Azt mondják : most már késő ! A magyar kormány hivatalos reklamációjától a döntésig körülbelül egy hónap telt el. Ez a hónap anynyira felforgatta volna a helyzetet, hogy emiatt júniusig nem készülhetünk el ? A helyes politika az lett volna, megragadni; ezt a kedvező alkalmat, nem duzzogni, nem ürügyet keresni, hogy kibújhassunk egy nehéz feladat alól, hanem elmenni tenyészetünk javával, demonstrálni az oculos marhatenyésztésünk kiválóságát, s hogy mese az, amit egészségtelen állapotainkról e téren mondanak. S az egyik lépés közeledésre bírhatja a másik felet is. S egyik eredmény után jöhet a másik. Mert ha a jelek nem csalnak, a merev és túlhajtott agrárizmussal szakítani készülnek Franciaországban, hol az agrárpolitika már annyira, megdrágította az életet, hogy józanul ítélő politikusok nézete szerint ez az irány sokáig nem tarthatja magát, mert az iparosországot katasztrófára vezeti. . . — Nyernek? — kérdezte és nyert «Persze» — vetette oda a kérdezett. «Egyre tizennégyet fizetett ?», — kérdezte ismét mohón. «Hagyjon békén engemet» — mondta türelmetlenül. A zaj nőttön nőtt, de nemsokára a fogadós fehérkötényes legénye kiállott a fogadó ajtajába s megrázott egy csengettyűt, ami azt jelenti, hogy az ebéd készen van. Arra a játékot abbahagyták egyszerre : «Délebéd ideje», — mondták egymásnak, s a tömeg oszladozni kezdett. Némelyek haza siettek, hogy az ebéd ki ne hüljön, mások a terített asztalok mellé telepedtek, igen beszédes jó kedvben , betűzve az étlap sorozatát. Az atyhai tanító azonban a birbicses mellett maradt. — Játszik velem ? — kérdezte restelkedve, halkan az öreg embert. A birbicses kedvetlenül s kissé gúnyosan kérdezte : «Tetszik fáraságodnak» ? A tanitó körülnézett. Tán a feleségét kereste a szemével. Mindenki el volt foglalva. Egy percig gondolkozott, aztán billentett a fejével s benyúlt a mellénye bélésébe varrott zsebbe, amit az öröksége átvételekor varratott oda a feleségével. Egy gondosan összehajtott ujságpapirost vett ki, azt nagy körülményesen kibontotta s egy tizesbankót vett ki belőle. — Teszek, — mondta és nyelt. Mert a tehénnek kost is kell aztán, egy léces kerítést kell csináltatni a borjúnak is, hogy ne szopja ki az anyját — s rátett egy forintot a táblára. Elment . . . sebaj! ... utána kettőt tett a tábla másik felére. Az öreg ember megpergette a golyót A tanító előregörbedve rámeredt a táblára. A golyó döcögött már ... a kezével komendirozta az ostobát . . . elfordult. — Dupla, vagy semmi . . . rebegte megijedve. Mindjárt kigyult az arca s levette a kalapját. — «Vagy semmi» — sóhajtotta ... Néhány perc múlva előrehuzogatta a kabátja szárnyát és az inge gallérját, mert megizzadt. A tizesbankó elment. — Mily jó szénába való idő van! — mondta mosolyogva, közönyösséget szenvelegve az öregembernek: «igen jó szénába való idő vagyon !» — Valóban jó az idő — felelte nyugodtan. Azalatt benyúlt ismét lassan a lájbi titkos zsebébe, hogy kivegye az ujságpapirost. A keze reszketett, a papír úgy szólt az ujjai alatt, mintha síró madár csipegett volna, amíg kibontotta, hogy még egy tízest vegyen ki belőle. Azt a roppant pénzt csak nem hagyhatja az öregnél. Azt senki se kívánja. A nyereség vágyában is reszketett, de a veszteség is keserítette. Azt nem hagyjuk. Egyszerre nagyobb összeget tett reá. Az mindent visszahoz. Az asztalok mellett már csörömpöltek a leveses kanalakkal, de a játszót észre vette egy pár gyermek és azok odahúzódtak. — Nyert, bácsi ? — kérdezték. — Mindjárt — nyögte, s keze a lájbizseben motoszkált. A golyó dühösen pergett: «Na... na... elég»... rebegte. Már csak Budapest, március 31. Az új miniszter. A hivatalos lap mai számimában két királyi kéziratot közöl: az egyikkel az uralkodó Seéli Kálmán miniszterelnököt fölmenti a személye körüli minisztérium ideiglenes vezetésétől, a másikkal pedig gróf Széchenyi Gyulát kinevezi a király személye körüli miniszterré.