Pesti Napló, 1900. december (51. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

Budapest szombat PESTI NAPLÓ, 1900. december 1. 330. szám­ ­ára s bár aggodalmait nem tudja még elnémítani, bár nemzete hibáit és gyen­­­géit éppen olyan éles szemmel látja s éppen olyan maró gúnynyal ostorozza, mint Széchenyi, liráján mind erősebben csendülnek meg a jövőbe vetett hit és bizalom bátorító hangjai. Szózatát egyszerre intézi nemzetéhez és a nagyvilághoz, hogy mindkettő előtt mintegy a magyar történelem szelle­mét szólaltatva meg, tegyen tanúságot e nemzetnek egy jobb jövőhöz való jo­gáról, melyet annyi szív kiontott vére, annyi ész, erő és szent akarat küzdelme pecsételt meg. De mi teremti meg ezt a jövőt ? Nem az ősi gyűlölség és tétlen honfibú ; a gyűlöletnél jobb a tett, s ha tiszta kézzel áldozva mindent megteszünk érte, fel kell virulni a hazának, melynek pártján Isten és ember virraszt, így ki­séri a görög tragédiák kórusaként dalai­val folyvász majd feddőleg, majd buzdí­­tólag a nemzeti élet küzdelmét s lessz költői tolmácsává a politikai eszméknek és törekvéseknek. Ez a küzdelem tölti be egész költői egyéniségét és pályáját, éppen úgy, mint politikai téren a Szé­chenyiét ; majdnem egyszerre indul meg, egyszerre jut zenitjére, s a nagy kata­sztrófa súlya alatt majdnem egyforma tragikus végzetben törik meg mind a kettő.­­ Mi sors is várhatott a rettenetes ösz­­szeomlás után reá, a nagy ébresztőre, akinek egész élete, minden érzése és gondolata a hazához fűződött ? Imádott bálványával kellett összeomolnia neki is; nem úgy, mint szerencsésebb kortársá­nak, a forradalom Triteusának, kinek tü­neményes pályája ott ér véget a harc mezején, trombitasző és ágyudörej kö­zött,­ hogy szíve haló poraiban tovább álmodhassa ragyogó álmát a szent ügy győzelméről. A Szózat költőjének meg kellett érnie a «nagyszerű halált,» hogy amiért élt, azt dúlva lássa s elsötétült megszelkádás. A jelen szintúgy múlttá leszen, mint amely idők már régen elmúltak; mig a jövendő magva a múltban van elvetve. - A­­ költő dalait visszazengik ... az időnek Bércei, a századok. Ne higyjétek azért, hogy midőn a roncsolt test a munkás élet fáradalmai miatt sírba ha­nyatlott, a költő szelleme is elszállt közülünk. E szellem folyvást működik, mig egy ma­gyar van, ki a szépben, jóban és nemesben érve­t talál, miglen olvassák a költő műveit. S mindenekfölött örök a nyelv, mint a nemzet maga, mely annak köszöni fenmara­­dását. Ha lenne, aki egykor szentségtelen kezek­kel illetné a költő babérjait, az irodalomtör­ténet figyelmeztetni fogja: mi volt nyelvünk Vörösmarty előtt s mivé jön általa. Ah, nekünk íróknak illik főleg gyászt köt­nünk e férfi halála miatt, kinek feledicsősé­günket köszönhetjük s akinek érdeme, ha az erő csínnal párosul műveinkben. Senkinek sem köszönhet e részben annyit az irodalom. S ki tudja, mi minden nemzetnek s mi nekünk kü­lönösen az irodalom, bizonyára együtt kényer velünk, midőn a megdöbbentő hirt olvassa, hogy Vörösmarty Mihály nincs többé !» . . . Régi emlékek szállnak felénk s meg­­illetődéstöl szorul össze szivünk. Késő utódok, mi, akiknek már csak az emlékezés adatott, csodás idők emlékén borongva jártatjuk sze­münket a megsárgult lapokon....­­ lélekkel kiáltozza be a nagy végtelent: «Mi a világ nekem, ha nincs hazám?» Olvassuk évtizedek múltán a hazafi­fájdalom szent őrületének azokat a ve­lőkig ható feljajdulásait, melyekkel a Vén cigány búcsúzik nemzetétől s életé­nek rombadőlt eszményétől. Olvassuk és lelkünket átjárják a képzelem fenséges hallucinációinak a kétségbeesés sötétségé­ből bicikázó villámai; látjuk a kemény jégverést, melytől oda lett az emberek vetése; halljuk az elfojtott sóhajtást, a lázadt ember vad keserveit, a keselyű­nek szárnycsattogatását, Prometheus hal­hatatlan kínját s érezzük, hogy ezekben a zilált képekben egy nemzet és egy költő közös katasztrófája viharzik le előttünk. De ott látjuk a sötét képek felett az engesztelő szivárványt is a re­ménynek egy félénk sugarából szőve: «Lessz még egyszer ünnep a világon!» És lelkünk megenyhülve száll vissza a múltból a jelenbe, a haldokló költő­től az örökké élő költőhöz, akinek di­csősége, ime, mindennap uj ünnepen éled fel. Hallgatjuk a történelem múzsá­ját, amint sírja felett tovább szövi az események fonalát s elmondja az uj nemzedéknek, hogy Vörösmarty szelleme halála után miként él, és hat tovább nemzete sorsában. Hogy lantja nemcsak a múltak dicsőségét támasztotta fel, nemcsak korának küzdelmeit kisérte és lelkesítette, hanem jesigékkel szólaltatta meg a jövő eszméit is, melyek a nemes törekvések veszni látszott sikerét rej­tik méhükben. Íme, a Szózat kétségbe­esett hivatkozása a népek közösségére, mintha csak élőképe volna a Kossuth u­táni küzdelmének, melylyel nemzete el­bukott ügyét a világhoz felebbezi. A Hon­szeretet magasztos intelmeiben és a Deák Ferencről írott klasszikus jellemképben nemcsak a hatvanas évek feliratainak vezérmotívumait találjuk meg, hanem egyszersmind a haza bölcse egész poli­tikai működésének bámulatos intuícióval megrajzolt képét. És nem Vörösmarty lantján szólalt-e meg legszebb apoteózisa a magyar nemzet királyhű érzületé­nek, a király és nemzet közötti össz­hangnak, azoknak az évezredes hagyo­mánytól megszentelt kötelékeknek, melyek­nek aranyszálai a nagy katasztrófa rom­jaiból a boldogulás útjára vezették a nemzetet ? Így kíséri végig Vörösmarty hűséges prófétai szelleme nemzeti újjászületésünk egész harcát Széchenyitől Deákig, s így éri el diadalát a kiengesztelés nagy mű­vében, melynek dicsőségét az ő leg­hívebb barátja nevéhez fűzi a történelem. E diadal visszfénye az a lelkesedés, melylyel ez évfordulón dicsőült alakja kö­rül az egész nemzet csoportosul, élén a legelső magyar emberrel, hogy ünne­pet szenteljen nevének s hírét méltó em­lékkel örökítse meg ott, ahol ö küzdött, szenvedett és meghalt nemzetéért. Ha van igazság a hitben, mely életet keres a síron túl, az ő gondviselő szemei bizonyára a beteljesedett remény boldogságával tekintenek alá a­ magas­ból, s büszke öntudattal látják e darabka föld felett sírjába hanyatlani ragyogó napját annak a nagy századnak, mely hajnala fényével az ő bölcsőjére mosoly­gott s alkonyának búcsúzó sugaraival az ő dicsőségét aranyozza be. Budapest, november 30. A képviselőház holnap, szombaton — a székesfeh­érvári Vörösmarty-ünnepre való te­kintettel, amelyen magát küldöttséggel képvi­selteti — nem tart ülést. Legközelebbi ülése hétfőn délelőtt tíz órakor lessz, amelyen foly­tatja a költségvetés általános tárgyalását. A jobboldalról még Gaják­ Géza, Hegedűs Lóránt és Kristóffy József, az ellenzékről gróf Be­­nyovszky Sándor, Báder Rezső és Ugrón Gá­bor van szólásra följegyezve. A koronaőr-választás. A képviselőház ma — az országgyűlés két Háza elnökének előzetes meg­állapodása értelmében — elhatározta, hogy kedden, december 4-én délelőtt 10 órakor, a képviselőház­ban tartandó együttes ülésen fogja az országgyűlés az új koronaőrt megválasztani. Az együttes ülésen a két Ház elnöke együttesen végzi az elnöki teen­dőket, a főrendek és képviselők pedig magyar dísz­ben, vagy egyenruhában jelennek meg. A királyi leiratban koronőrnek első helyen báró Jósika Samu, a király személye körüli volt miniszter lett jelölve, s őt fogja az országgyűlés egyhangúlag megválasz­tani. A régi gyakorlat szerint a választás után a miniszterelnök azonnal fölsiet a királyhoz, hogy a választás megerősítését kikérje. Ha ez megtörtént, az új koronaőr a király előtt leteszi az esküt az országgyűlés tagjainak jelenlétében. Ezalatt fel van függesztve az országgyűlés ülése, melyben a ko­ronaőr visszaérkezése után kihirdetik az eskütétel­ről szóló jelentést.­ ­ Röpirat Klapka légiójáról. A félhivatalok­ M. Nemzet írja: «A Seidl-féle bécsi könyvkiadócégnél pár héttel ezelőtt Eienast A. álnevű szerzőtől Klapka tábornok 1866-iki légiójáról szóló röpirat jelent meg, mely bizonyos berlini körökben kellemetlen feltűnést keltett. A Kreutzzeitung megtámadta a röpiratot és megjegyezte róla, hogy a szerző álneve mögött oly nagyrangú osztrák katonatiszt rejtőzik, aki munkáját alig adhatta ki a vezérkar jóváhagyása nélkül. Ezzel szemben fel vagyunk hatalmazva annak a kijelentésére, hogy a röpirat szövegének sem a vezérkarral, sem a közös hadügyminiszterrel a leg­csekélyebb összeköttetése sincsen.» Az osztrák vasútminiszter a bosnyák vas­­utakról, Bécsből telegrafálják . A államvasuti ta­nács ma Wittek vasutügyi miniszter elnöklésével ülést tartott és elfogadta azt az indítványt, amely az államvasuti tanács hatáskörét fontosabb szabály­zati és tarifális intézkedésekben való közreműkö­désre is kiterjeszti. Azután elfogadtak egy indítványt amelyben az államvasuti tanács a spalatomarzanói vonal azonnali kiépítését és a dalmát vasúthálózat további kiépítését kívánja. A vita során Wittek miniszter azt mondta, az indítvány motiváló részében túlmegy azon a résen, amely befejezésében van, mert a bevezetés boszniai vasutak kiépítését bocsátja az államvasu­tanács megítélése alá. Ez nem tartozik a tanú hatáskörébe, mert a tanács a szervezeti szabálya szerint csak a relchszab­ban képviselt királyság és tartományok állami vasúti közigazgatásában vak véleményadásra szerveződött, tehát nem híva arra, hogy más területek ügyeibe beleszóljon, tönben ez az ügy legközelebb a reichsrat­ elé ke­rül alkotmányos tárgyalás végett és a miniszternek, ha nem akar elébe vágni a parlamenti tárgya­lásnak, lehetetlen megadni itt a kérdés he­lyes megítéléséhez szükséges felvilágosításokat és egyáltalán a tárgy megvitatásába bocsátkozni. A miniszter azt ajánlotta, hogy az indítványt a be­vezetés elhagyásával úgy módosítsák, hogy az a szervezeti szabály értelmében tárgyalható legyen. Abban a reményben, hogy az indítványt így módo­sítják, szívesen nyilatkozik a spalatomarzanói vonal­nak s szinji elágazással való kiépítése ügyéről. En­nek a vonalnak mielőbb való kiépítését a kormány nemcsak előzékenységével és azzal mozdította elő, hogy sikeresen síkra szállt e vasútnak az 1898. de­cember 21-én a helyi vasutakról alkotott törvénybe való fölvétele érdekében, hanem azóta is hatalmasan, előmozdította azzal, hogy a vasút számára Spalató­­ban külön vasútépítési vezetőséget létesített. Minthogy a"spalato-szinti vasút kiépítésének terve május óta készen van és a minisztérium már a jövendőbeli üzemprogrammot is jóváhagyta, most már csak arra van szükség, hogy alkotmányosan rendelkezés­­ére bocsássák a kormánynak a szükséges pénzt, hogy a vasút építését megkezdhesse. A kormány erre a célra már az 1900-ra szóló beruházási elő­irányzatban 1.400.000 koronát kért és nem ő az oka, hogy a parlament ezt az összeget még meg

Next