Pesti Napló, 1900. december (51. évfolyam, 330-359. szám)
1900-12-01 / 330. szám
Budapest szombat PESTI NAPLÓ, 1900. december 1. 330. szám ára s bár aggodalmait nem tudja még elnémítani, bár nemzete hibáit és gyengéit éppen olyan éles szemmel látja s éppen olyan maró gúnynyal ostorozza, mint Széchenyi, liráján mind erősebben csendülnek meg a jövőbe vetett hit és bizalom bátorító hangjai. Szózatát egyszerre intézi nemzetéhez és a nagyvilághoz, hogy mindkettő előtt mintegy a magyar történelem szellemét szólaltatva meg, tegyen tanúságot e nemzetnek egy jobb jövőhöz való jogáról, melyet annyi szív kiontott vére, annyi ész, erő és szent akarat küzdelme pecsételt meg. De mi teremti meg ezt a jövőt ? Nem az ősi gyűlölség és tétlen honfibú ; a gyűlöletnél jobb a tett, s ha tiszta kézzel áldozva mindent megteszünk érte, fel kell virulni a hazának, melynek pártján Isten és ember virraszt, így kiséri a görög tragédiák kórusaként dalaival folyvász majd feddőleg, majd buzdítólag a nemzeti élet küzdelmét s lessz költői tolmácsává a politikai eszméknek és törekvéseknek. Ez a küzdelem tölti be egész költői egyéniségét és pályáját, éppen úgy, mint politikai téren a Széchenyiét ; majdnem egyszerre indul meg, egyszerre jut zenitjére, s a nagy katasztrófa súlya alatt majdnem egyforma tragikus végzetben törik meg mind a kettő. Mi sors is várhatott a rettenetes öszszeomlás után reá, a nagy ébresztőre, akinek egész élete, minden érzése és gondolata a hazához fűződött ? Imádott bálványával kellett összeomolnia neki is; nem úgy, mint szerencsésebb kortársának, a forradalom Triteusának, kinek tüneményes pályája ott ér véget a harc mezején, trombitasző és ágyudörej között, hogy szíve haló poraiban tovább álmodhassa ragyogó álmát a szent ügy győzelméről. A Szózat költőjének meg kellett érnie a «nagyszerű halált,» hogy amiért élt, azt dúlva lássa s elsötétült megszelkádás. A jelen szintúgy múlttá leszen, mint amely idők már régen elmúltak; mig a jövendő magva a múltban van elvetve. - A költő dalait visszazengik ... az időnek Bércei, a századok. Ne higyjétek azért, hogy midőn a roncsolt test a munkás élet fáradalmai miatt sírba hanyatlott, a költő szelleme is elszállt közülünk. E szellem folyvást működik, mig egy magyar van, ki a szépben, jóban és nemesben érvet talál, miglen olvassák a költő műveit. S mindenekfölött örök a nyelv, mint a nemzet maga, mely annak köszöni fenmaradását. Ha lenne, aki egykor szentségtelen kezekkel illetné a költő babérjait, az irodalomtörténet figyelmeztetni fogja: mi volt nyelvünk Vörösmarty előtt s mivé jön általa. Ah, nekünk íróknak illik főleg gyászt kötnünk e férfi halála miatt, kinek feledicsőségünket köszönhetjük s akinek érdeme, ha az erő csínnal párosul műveinkben. Senkinek sem köszönhet e részben annyit az irodalom. S ki tudja, mi minden nemzetnek s mi nekünk különösen az irodalom, bizonyára együtt kényer velünk, midőn a megdöbbentő hirt olvassa, hogy Vörösmarty Mihály nincs többé !» . . . Régi emlékek szállnak felénk s megilletődéstöl szorul össze szivünk. Késő utódok, mi, akiknek már csak az emlékezés adatott, csodás idők emlékén borongva jártatjuk szemünket a megsárgult lapokon.... lélekkel kiáltozza be a nagy végtelent: «Mi a világ nekem, ha nincs hazám?» Olvassuk évtizedek múltán a hazafifájdalom szent őrületének azokat a velőkig ható feljajdulásait, melyekkel a Vén cigány búcsúzik nemzetétől s életének rombadőlt eszményétől. Olvassuk és lelkünket átjárják a képzelem fenséges hallucinációinak a kétségbeesés sötétségéből bicikázó villámai; látjuk a kemény jégverést, melytől oda lett az emberek vetése; halljuk az elfojtott sóhajtást, a lázadt ember vad keserveit, a keselyűnek szárnycsattogatását, Prometheus halhatatlan kínját s érezzük, hogy ezekben a zilált képekben egy nemzet és egy költő közös katasztrófája viharzik le előttünk. De ott látjuk a sötét képek felett az engesztelő szivárványt is a reménynek egy félénk sugarából szőve: «Lessz még egyszer ünnep a világon!» És lelkünk megenyhülve száll vissza a múltból a jelenbe, a haldokló költőtől az örökké élő költőhöz, akinek dicsősége, ime, mindennap uj ünnepen éled fel. Hallgatjuk a történelem múzsáját, amint sírja felett tovább szövi az események fonalát s elmondja az uj nemzedéknek, hogy Vörösmarty szelleme halála után miként él, és hat tovább nemzete sorsában. Hogy lantja nemcsak a múltak dicsőségét támasztotta fel, nemcsak korának küzdelmeit kisérte és lelkesítette, hanem jesigékkel szólaltatta meg a jövő eszméit is, melyek a nemes törekvések veszni látszott sikerét rejtik méhükben. Íme, a Szózat kétségbeesett hivatkozása a népek közösségére, mintha csak élőképe volna a Kossuth utáni küzdelmének, melylyel nemzete elbukott ügyét a világhoz felebbezi. A Honszeretet magasztos intelmeiben és a Deák Ferencről írott klasszikus jellemképben nemcsak a hatvanas évek feliratainak vezérmotívumait találjuk meg, hanem egyszersmind a haza bölcse egész politikai működésének bámulatos intuícióval megrajzolt képét. És nem Vörösmarty lantján szólalt-e meg legszebb apoteózisa a magyar nemzet királyhű érzületének, a király és nemzet közötti összhangnak, azoknak az évezredes hagyománytól megszentelt kötelékeknek, melyeknek aranyszálai a nagy katasztrófa romjaiból a boldogulás útjára vezették a nemzetet ? Így kíséri végig Vörösmarty hűséges prófétai szelleme nemzeti újjászületésünk egész harcát Széchenyitől Deákig, s így éri el diadalát a kiengesztelés nagy művében, melynek dicsőségét az ő leghívebb barátja nevéhez fűzi a történelem. E diadal visszfénye az a lelkesedés, melylyel ez évfordulón dicsőült alakja körül az egész nemzet csoportosul, élén a legelső magyar emberrel, hogy ünnepet szenteljen nevének s hírét méltó emlékkel örökítse meg ott, ahol ö küzdött, szenvedett és meghalt nemzetéért. Ha van igazság a hitben, mely életet keres a síron túl, az ő gondviselő szemei bizonyára a beteljesedett remény boldogságával tekintenek alá a magasból, s büszke öntudattal látják e darabka föld felett sírjába hanyatlani ragyogó napját annak a nagy századnak, mely hajnala fényével az ő bölcsőjére mosolygott s alkonyának búcsúzó sugaraival az ő dicsőségét aranyozza be. Budapest, november 30. A képviselőház holnap, szombaton — a székesfehérvári Vörösmarty-ünnepre való tekintettel, amelyen magát küldöttséggel képviselteti — nem tart ülést. Legközelebbi ülése hétfőn délelőtt tíz órakor lessz, amelyen folytatja a költségvetés általános tárgyalását. A jobboldalról még Gaják Géza, Hegedűs Lóránt és Kristóffy József, az ellenzékről gróf Benyovszky Sándor, Báder Rezső és Ugrón Gábor van szólásra följegyezve. A koronaőr-választás. A képviselőház ma — az országgyűlés két Háza elnökének előzetes megállapodása értelmében — elhatározta, hogy kedden, december 4-én délelőtt 10 órakor, a képviselőházban tartandó együttes ülésen fogja az országgyűlés az új koronaőrt megválasztani. Az együttes ülésen a két Ház elnöke együttesen végzi az elnöki teendőket, a főrendek és képviselők pedig magyar díszben, vagy egyenruhában jelennek meg. A királyi leiratban koronőrnek első helyen báró Jósika Samu, a király személye körüli volt miniszter lett jelölve, s őt fogja az országgyűlés egyhangúlag megválasztani. A régi gyakorlat szerint a választás után a miniszterelnök azonnal fölsiet a királyhoz, hogy a választás megerősítését kikérje. Ha ez megtörtént, az új koronaőr a király előtt leteszi az esküt az országgyűlés tagjainak jelenlétében. Ezalatt fel van függesztve az országgyűlés ülése, melyben a koronaőr visszaérkezése után kihirdetik az eskütételről szóló jelentést. Röpirat Klapka légiójáról. A félhivatalok M. Nemzet írja: «A Seidl-féle bécsi könyvkiadócégnél pár héttel ezelőtt Eienast A. álnevű szerzőtől Klapka tábornok 1866-iki légiójáról szóló röpirat jelent meg, mely bizonyos berlini körökben kellemetlen feltűnést keltett. A Kreutzzeitung megtámadta a röpiratot és megjegyezte róla, hogy a szerző álneve mögött oly nagyrangú osztrák katonatiszt rejtőzik, aki munkáját alig adhatta ki a vezérkar jóváhagyása nélkül. Ezzel szemben fel vagyunk hatalmazva annak a kijelentésére, hogy a röpirat szövegének sem a vezérkarral, sem a közös hadügyminiszterrel a legcsekélyebb összeköttetése sincsen.» Az osztrák vasútminiszter a bosnyák vasutakról, Bécsből telegrafálják . A államvasuti tanács ma Wittek vasutügyi miniszter elnöklésével ülést tartott és elfogadta azt az indítványt, amely az államvasuti tanács hatáskörét fontosabb szabályzati és tarifális intézkedésekben való közreműködésre is kiterjeszti. Azután elfogadtak egy indítványt amelyben az államvasuti tanács a spalatomarzanói vonal azonnali kiépítését és a dalmát vasúthálózat további kiépítését kívánja. A vita során Wittek miniszter azt mondta, az indítvány motiváló részében túlmegy azon a résen, amely befejezésében van, mert a bevezetés boszniai vasutak kiépítését bocsátja az államvasutanács megítélése alá. Ez nem tartozik a tanú hatáskörébe, mert a tanács a szervezeti szabálya szerint csak a relchszabban képviselt királyság és tartományok állami vasúti közigazgatásában vak véleményadásra szerveződött, tehát nem híva arra, hogy más területek ügyeibe beleszóljon, tönben ez az ügy legközelebb a reichsrat elé kerül alkotmányos tárgyalás végett és a miniszternek, ha nem akar elébe vágni a parlamenti tárgyalásnak, lehetetlen megadni itt a kérdés helyes megítéléséhez szükséges felvilágosításokat és egyáltalán a tárgy megvitatásába bocsátkozni. A miniszter azt ajánlotta, hogy az indítványt a bevezetés elhagyásával úgy módosítsák, hogy az a szervezeti szabály értelmében tárgyalható legyen. Abban a reményben, hogy az indítványt így módosítják, szívesen nyilatkozik a spalatomarzanói vonalnak s szinji elágazással való kiépítése ügyéről. Ennek a vonalnak mielőbb való kiépítését a kormány nemcsak előzékenységével és azzal mozdította elő, hogy sikeresen síkra szállt e vasútnak az 1898. december 21-én a helyi vasutakról alkotott törvénybe való fölvétele érdekében, hanem azóta is hatalmasan, előmozdította azzal, hogy a vasút számára Spalatóban külön vasútépítési vezetőséget létesített. Minthogy a"spalato-szinti vasút kiépítésének terve május óta készen van és a minisztérium már a jövendőbeli üzemprogrammot is jóváhagyta, most már csak arra van szükség, hogy alkotmányosan rendelkezésére bocsássák a kormánynak a szükséges pénzt, hogy a vasút építését megkezdhesse. A kormány erre a célra már az 1900-ra szóló beruházási előirányzatban 1.400.000 koronát kért és nem ő az oka, hogy a parlament ezt az összeget még meg