Pesti Napló, 1901. március (52. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-01 / 60. szám

ELŐFIZETÉSI ÉRÁK: Egész éne _38 kor. — fn) Félévre ... „.14 „ •— „ Negyedévre _ 7 „ — „ Egy bóra« _ 2 . 40 , Egyes szám ... _. _ 8 CU. VidékenTM _ „ ... i© nPESTI Szerkesztőség : VI., Teréz-körút, 21. 60. szám. Budapest. 52-dik évfolyam. Péntek, 2001. március 1. * Kiadóhivatal: VI., Teréz-körút 23. Apróhirdetések 41*e Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Hegjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. A pekingi véres ünnep. Budapest, február 28. (g.) A háborúban hiábavaló dolog az érzés, hát még az érzelgés! A háború kegyetlenségeit nem is mentegetik mással, csak azzal a mondással, hogy c’est la guerre. Ezzel a szálló igével, amely olyan, mint valami nagy vállvonogatás. Vonogatja az emberiség a vállát és azt mondja, hogy nem tehetek róla, nem cselekedhettem másképp, mert háború a háború, bármit mondottak is róla Génfben és Hágában. De vájjon háború-e a kínai hadakozás is, vagy csak embervadászat ? A fehér kultúrának erőszakossága-e a régi sárga civilizáció fölött való érvényesülésért, vagy csak megfeledkezés régi és új kultúráról ? Azon a kivégzési ünnepen,amelyet az egyesült kulturállamok tegnap rendeztek, a célját tudó háború kíméletlensége nyilvánult-e meg, vagy pedig a vérengzésben való abszolút öröm? Mert eluralkodott ez az öröm nagyon azon a fegyveres misszión, amely kikötött a Sárga-tenger partján, hogy megleckéztesse az idegeneket gyűlölő kínaiakat. A föllázadt boxereket, akik, ha nem volnának sárgák, hanem a mi dicsőséges kaukázusi fajunknak gyermekei, szabadsághősök számba mennének. Mert a szabadságát védi a rája leselkedők ellen a fehér ember, de kardélre való hitvány csürhe az a másfaju nép, amely nem kér a fehér civilizációból. A hajdani bécsi kongresszusról azt mondják, hogy tűzhányó kráter fölött táncolt, a jelenlegi pekingi követsokadalom pedig tegnap a vérpad körül keringett. Ott ült hónapok óta a diplomaták kara a vérpad tövében és egyebet se tett, csak követelte a delinkvenseket. . . Ide a hercegekkel és pávatollas mandarinokkal, hogy leüttethessük a fejüket ! Mért is eszelték ki azt a bolond lázadást, amelyért porrá égtek városok, vérrel folyóvá lettek folyamok, hollók, hiénák etetőhelyévé lettek a mezők ? Mért eszelték ki a nemzetközi jognak azt a megsértését, amelytől úgy fölforrt a hatalmak jogérzete, hogy rászabadult minden jogra, minden tekintetre ? Micsoda nagyszerű tanácskozás folyhatott a pekingi követgyűlésen, amikor alkudoznia kellett a kínai udvarral, hogy a boxerek patronusai közül ki nyakaztassék le, ki hasítsa föl önnönkezével a hasát, ki igyék mérget és ki ismerkedjék meg az erőszakos halálnak más fajtájával ? A választás nehezen ment, a diplomaták nem tudtak mindig megegyezni a halál nemében. Az egyik a hasfölmetszést ajánlotta, a másik a lenyakaztatást. Az egyik a bitófát pro:... itta, a másik a vérpadot. Ha annak a követkongresszusnak a jegyzőkönyve valamikor meg fog jelenni, micsoda gyönyörűsége fog benne telni az európai hóhéroknak ! Az emberiség pedig el fogja tenni legértékesebb dokumentumai közé. Azok közé az emberi okmányok közé, amelyek azt bizonyítják, hogy a kultúra nem a természet nyilvánulása. Csak már, amelyet a nevelés úgy rak rá az emberre, mint a a közönsége valahogy abba a tévedésbe ne essék, hogy mégsem egészen olyan csúnya az élet. A romantikával szakít ő is, a közönség is, mert a romantika már csak gyermekeknek való, a felnőttek rég kiábrándultak belőle. Jól van-e ez így, nem kutatom, csak konstatálom, hogy ilyen — kevés kivétellel — a modern fiatalok iránya. Mi, a közönség, jóváhagytuk ezt az irányt és már csak lássuk, hogyan élünk meg ezekkel a szürke alakokkal, ebben a fojtott levegőben. Latzkó Andor, a Testvérek szerzője is a nyomor színpadi megrajzolóinál járt iskolába, nevezetesen Sudermann és Hauptmann Gerhard inspirálták. Olyannyira, hogy egypár jelenetében még az alakok rajzát és a milient is kölcsönvette tőlük. A fiatalság igy szokta ezt tenni, mert mágnesként vonzza az erősebb tehetség. Azonban — s ezt mindenképpen ki kell emelni — Latzkó mégsem utánzó, mert van írói egyénisége, a maga egyénisége s ez kipattantja belőle az eredetiséget a cselekmény vezetésében is. Az első magyar szocialista drámát ő hozta a színpadra. A munkás jogát keményen hangsúlyozza, a munkáskérdés teóriáit csinosan összegezi. És nem frázisokban, hanem egy eleven cselekmény keretében, mely érdekein tud még akkor is, ha nem vagyunk mindenben egy nézeten a nyolcórai munkarend híveivel. Szőnyi Pál valamikor mentor volt egy nagy gyárban és szépen keresett. Mivel pedig a töke mindig nagyravágyó, benne is megérlelődött az az elhatározás, hogy a gyermekeit jobb sorsra zománcművész a közönséges bádoglapra a drága emailt. A máz pedig lepattogzik, a kultúra lehull, s az ember szívesen feledkezik meg arról, hogy zománc alatt kell élnie, éreznie, cselekednie. Hát az nem okozott-e gondot a keserves tanácsba gyűlt diplomáciának, hogy milyen legyen a kivégzések ceremóniája ? Mert rettenetesnek kell lennie és — fenségesnek is. Hiszen az a hóhér, aki leüti a bűnösök fejét, nemcsak az igazságszolgáltatást képviseli, hanem a nyugati kultúrát is. A fehér civilizációt, amelynek ragyogásáról az a gyülevész nép nem akarta elhinni, hogy vakit. Most már elhiszi. Most már leborul a nagy kultúra előtt. Mert végre megérthette. Rájött, hogy csakis formai a különbség e között a civilizáció közt és az övé közt. Megmagyarázta neki az a hóhér, aki le is ütötte a delinkvensek fejét és föl is varrta megint a holttestre. És megmagyarázták neki a követek, büszkén hirdetik világgá nagy diplomáciai diadalukat. Legurult a porba a véres fő, tajték üli a mérget ivók ajkára, patakzik a vér a fölmetszett testekből, pecsétjüket ütik a diplomaták a kivégzési protokolliumokra. Mert az a kivégzés nem olyan közönséges egzekció volt, amelylyel bűnös embereket a másvilágra küldenek, hanem a nyugati kultúrának diadalmi tora. Aki pedig orgiának mondja, véres, borzalmas orgiának, az menjen el csalogánynak a békés természet berkeibe, de ne hitesse el magával, hogy kulturember. Mert a kulturember tudja ugyan, neveli. A fiát iskolába járatta, a lányának olyan nevelést adott, hogy «kisasszonynak» is bevált volna. Ekkor egy kegyetlen gép belekap a jobb karjába és a csonkatestű ember későn látja be, hogy amit gyermekei érdekében végezett, csonka munka marad mindvégig. Károly, a fia beáll közönséges munkásnak, hogy megkeresse a mindennapi kenyeret a családja számára. De nem érzi magát jól ebben a foglalkozásban, hanem utópiákat hajhász. Nem akar kevesebbet, mint szervezni a munka erejét a tőke hatalmával szemben és természetes, hogy kudarcot vall ezzel a törekvésével. A gyárból, kidobják, de a bajtársai sem akarnak tudni róla, mivel azt hiszik, hogy élősködni szeretne az ő rovásukon. Sújtja a féltudásu emberek átka, kik többet akarnak, mint amennyi kitelik az erejükből s a vége az, hogy félreismert, üldözött lángésznek tartja magát s még fanatikusabb lesz, mint eddig volt. A húga nemkülömben rosszul jár ebben az egyenetlen küzdelemben. Nagyon szép leány és amellett morális érzésű, nem akarja tehát magát eladni, mint azt a szomszéd Sárkányok Maresája minden habozás nélkül megteszi, lévén az a jelszava, hogy a szegény ember tisztességének legfőbb megkülömböztető jele, ha nem marad adós a házbérrel és a fűszeresnél is megfizeti azt, amit vásárol. Irma inkább ingyen adja oda magát, mikor útjába akad egy előkelő külsejű, finom modorú úrfi, kinek a szeretője lesz. Csakhogy megjárja vele. Mert Ledényi Sán- Testvérek. (Színmű három felvonásban. Irta Latzkó Andor. Először adták a Nemzeti Színházban február 28-án.) Szürke alakok és fojtott levegő. A fiatal «modernek» szerint ez a kettő lényeges kelléke annak az életigazságnak, melyet ők a színpadra visznek, mert maga az élet is egy igen kellemetlen kázus, mely hol több, hol kevesebb nyomorúságból áll. Mikor az ember már huszonnégyéves, mint teszem a Testvérek szerzője, nem tehet egyebet, mint amit a földnek minden gyönyörűségével jóllakott prédikátorkirály tett, ki az éheseket, a koplalókat azzal vigasztalta meg, hogy hiúságok hiúsága, minden csak hiúság". Egykor, a régi időben, lehet annak már harminc esztendeje is, a fiatal poéták az eget ostromolták, egészen beleolvadtak a romantikába és írtak regényes drámákat, melyekben tisztára mostak valamely, a céhbeli történetírók által befeketített titáni alakot. A nagy szenvedélyeket tanulmányozták, oroszlánokat és tigriseket megszólaltattak, ragyogó képeket halmoztak egymásra és a mindennapiság előtt óvatosan kitértek. Mert az volt akkor az uralkodó nézet, hogy az ember nem azért megy a színházba, hogy az élet nyomorúságaiból egy kész kollekciót lásson ott, hanem hogy egy kicsit föllendüljön, egy kicsit lelkesüljön. A lelkesedést ma rendszerint a ruhatárban hagyjuk, odabent pedig a valóságos élettel találkozunk. Azt színezi rikítóra a poéta, hogy 1 Mai számunk 18 oldal.