Pesti Napló, 1903. február (54. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-01 / 32. szám

2 Budapest, vasárnap P 15 í { IN A P L O x903. február L 32. szám , - - - - 1 - az obstrukciós reichsrabhban lehet fix időpontot kitűzni valamely javaslat számára? Nem jelenti-e az osztrák vi­szonyoknak ez a negligálása, hogy tör­vényes tárgyalást nem is várnak, azaz a kormány már eleve kész osztrák rész­ről akceptálni a 14. §-t? . De hát ne menjünk ilyen messzire. Tegyük föl, hogy a kormány számítása nálunk bevág és az osztrák elintézéssel nem­ is törődik. Akkor van nekünk egy elfogadott kiegyezésünk, mely 1903. jú­lius 1-én életbe lép. És van egy kormány­­kijelentésünk, mely szerint a kiegyezést magyar részről addig nem bocsátja szentesítés alá, amíg Ausztriában szin­tén törvénynyé nem válhatik. Ám a tör­vényben, a szentesítés alá bocsátandó törvényben egy parancsoló dátum van, mely ellentmond a kormány ígéretének. Ha­­július elsején életbeléptetendő a ki­egyezés, azon a dátumon túl nem tart­ható vissza a szentesítéstől, hacsak a már elfogadott törvényt szentesítés előtt nem akarja újból tárgyaltatni. Mi lesz tehát, ha nálunk elkészül a kiegye­zés és Ausztriában nem? Technikailag egy olyan kényszerhelyzet, melyet Széll Kálmán ok nélkül aligha teremt magá­nak. Megint csak abban az esetben ért­hető, ha a kormány a mondott napig vagy kész ígérete megszegésére, vagy — mindenképpen oda lyukadunk ki — osztrák parlamenti elintézésre nem is számít. Ez a dátum tehát olyan szirtfala a benyújtott kiegyezési javaslatoknak, melyre nagyon is vigyázni kell. Vagy becsapja a magyar parlamentet, vagy megsérti a magyar közjogot. Erről pe­dig majd csak akkor értesül az ország, ha ,a kiegyezés már meg lesz szavazva és így nem demonstrálhat többé ellene. Tehát bizony okunk van az elővigyá­­zatra és az eltökéltségre, hogy ebből a dátumból ne legyen semmi, mert ha le-Nagyon­ sok mondanivalóm lenne. Ugy­e, nem vet meg, amiért ezt irom? Ismeretlen tisztelője: . H o l i s c h a u e­r Erzsiké.» ’ ■ A gróf várt a kiskapunál és a szőke, franciababa-arcu leány — mert ő volt Ho­­lischauer Erzsiké — lángoló arccal feléje sie­tett, amikor meglátta. Egy ideig szó nélkül lépkedtek egymás oldalán, aztán Erzsiké, — ő használta ezt a kifejezést — megvallotta neki az élete titkát. Elmondta, hogy az apja őrnagy volt a norvég hadseregben, de egy tengeri ütközetben kartács érte a jobb lábát, s örökre nyomorékká lett. Gazdagságuknak végeszakadt, s a házba szükség, sőt nyomor költözött, főképp akkor, amidőn az őrnagy kilehelte nemes lelkét, mert hiszen a norvég hadseregben nem ismerik­ a penzionált katona­feleségek intézményét. Anyja, aki magyar szár­mazású nő volt — a kihalt Misek grófok egy oldalhajtásából származott — a csapás után visszaköltözött hazájába, s csipkeverésből tar­totta fenn nagyszámú családját. Őt, Erzsikét, egy öreg rokona — Rujder tábornok — pro­­tezsálta be a színházhoz. Azóta harminc fo­rint havi fizetésből él, mert talán mondani se kell, hogy vitézül megmaradt az erény és a becsületesség ösvényén. Pedig, pedig ma már négylovas kocsin járhatna, ha olyan akarna lenni, mint a többi. Gyik őrgróf egy félmilliót akart deponálni számára a közjegyzőnél, báró Nünnike pedig, az ismert sportsman, egy egész milliót kínált neki. De ő büszkén vállat vont az ajánlatok hallatára, mert szivében már ak­kor ott hordozta a mostani ideálja képét. — Ki az? — kérdezte a gróf. — Hát nem érzi? Önt szeretem, Önt, mióta legelőször megláttam...­­. A gróf sokáig elgondolkodott, aztán le­het belőle valami, akkor semmivé lesz az egész magyar parlamentarizmus,­­ avagy legalább is az ellenzék komoly­ságába vetett hit. Budapest, január 31. A képviselőház legközelebbi ülése ked­den,­ február 3-án délelőtt tíz órakor lesz, ame­lyen folytatják a katonai javaslatok tárgyalá­sát. Egy órakor ki fogják sorsolni a Győrffy Gyula összeférhetetlenségi ügyében ítélkező bizottságot, amely nyomban összeül. Ezúttal a zsűri Győrffy Gyulának a Leszámítoló Bank­nál elfoglalt ügyészi állására nézve fog dön­teni. A katonai javaslatokhoz szólásra elő vannak jegyezve: Trubinyi János, gróf Be­­nyovszky Sándor, Kapotsffy Jenő, Okolicsányi László. A tisztviselők fizetésrendezése. A pénz­ügyminiszter, hír szerint, a jövő héten beterjeszti a tisztviselők fizetésrendezéséről szóló törvényjavas­latot. Az ellenzék — igen helyesen — követelni fogja, hogy a javaslatot soron kívül tár­gyalják. Magyar drabant-testőrség. Széll Kálmán tegnap ismét egy nemzeti vívmány­­nyal kedveskedett Magyarországnak. A pénz­ügyi bizottságnak kijelentette, hogy azért a kétmillióért, amennyivel többe fog kerülni a bécsi udvartartás, mi magyarok kapunk negy­ven drabantot és egy magasrangú tábornokot. Ez lesz a magyar drabant-testőrség, amilyen még nincs. Ezek az urak állandóan ő fel­sége személye körül teljesítenek majd szol­gálatot a budai várban. Lám, Széll Kálmán mégis csak tudja, mire van szükségünk. Dra­­bantokra. Ezek nélkül a budai vár berendezése nem teljes, az udvartartás csonka. Eddig ugyanis csak osztrák drabantok voltak és ál­lítólag magyar testőrség, de egyikhez, mint a másikhoz vajmi kevés szerencsénk volt, in­kább csak a bécsi illusztrált lapokból ismer­jük őket, amint a precessziók mögött halad­tak. Ezután lesz nekünk is drabant gárdánk, amely — miután ő felsége körül ritkán lesz alkalma Budán szolgálatot teljesíteni — an­nál gyakrabban varázsol bele némi színpompát a vác­i­ utcai körzebl. Mert mi más dolga is lesz a magyar drabatoroknak? És mi ezt mégis úgy kapjuk, mint «nemzeti vívmányt.» Ráadá­sul, mert ezt még gróf Apponyi sem óhajtotta­ meg a hangon, csakhogy éppen mondjon vala­mit, megszólalt: — Kedves atyját, az őrnagyot is Holl­­schauernek hívták? — Persze. — Hát a Holischauer név norvég eredetű? — Természetes. Ez ott olyan előkelő csa­lád, mint nálunk például a Zichy, vagy az Esterházy. Sokáig sétálgattak a külvárosi utcákon, s a gróf később engedelmet kért a leánytól, hogy másnap is megvárhassa a kis kapu előtt. Két hétig mindennap együtt mentek haza — ter­mészetesen csak a kapuig, melyen belül Er­zsiké lakott — s a harmadik héten a Bor­­zaváry grófok utolsó sarjadéka fölkereste egyetlen élő rokonát: Szénási bárót, aki anyai nagybátyja volt, s aki csekélyke családi kegy­­diját oly kitünően tudta beosztani, hogy min­dennap jutott belőle valami az orfeum-kávéház és az éjjeli hercegnők számára is. A vén korhely figyelmesen meghallgatta öcscsét, aki elmondta neki, hogy házasodni akar. Egy katonacsaládból származó erényes és gyönyörű leányt, Holischauer Erzsikét akar feleségül venni, akit mostoha viszonyai a mű­vészpályára kényszerítettek. Szénási báró meghatva ölelte keblére a grófot. — Bravó, ezt vártam tőled, édes öcsém ___Már a nagy Eck-Meck megmondta, hogy az ősi családok egyenesen rá vannak utalva a vérkeveredésre... Megengeded ugy­e, hogy ifjú márkádat én vezessem, mint násznagy, az oltár elé?... Minthogy a grófnak Szénási bárón kívül nem volt más rokona, mint a tizennégy eszten­dős testvéröcscse, az esküvő két hónap múlva megtörtént. A templomban csak a művész-Ezekért a vívmányokért persze nekünk busásan meg kell fizetni, de az mindegy. Széll Kálmán ügyesen úgy adja elő a civillista fölemelését, mint vívmányt. Nem is azt mondja, hogy ezen­túl két millióval több kell az udvartartásra, hanem úgy, hogy kapunk magyar drabant-test­­őrséget. Hát nem lelkesítő ez a legújabb dia­, dal? Mint mikor a rabnak megengedik, hogy a saját pénzén kosztoljon. A horvátok meg vannak velünk elé­gedve. A kormány lapjai holnap diadalt fognak ülni, a horvátok meg vannak elégedve törvény­­hozásunkkal, mely Széll Kálmán útlevél-törvény­javaslatát elfogadva, megpecsételte a magyar ál­lameszme legújabb vereségét a horvát nyelvvel szemben. A horvátok kegyes megelégedettségét a.. félhivatalos «Bud. Tud.» tolmácsolja a következő sorokban: Zágrábból írják nekünk, hogy az a férfias, alkotmányhű magatartás, amelyet az útlevélügyről szóló törvényjavaslat kérdésében a kormánynyal együtt a képviselőház, valamint a főrendiház több­sége is követett, egész Horvát- és Szlavónország­­b­an rendkívül jó és mély benyomást keltett, amely­nek bizonyára meg­­lesz a jó gyümölcse. Az irány­adó körök alighanem megragadják a legközelebbi alkalmat, hogy azt az erélyes fellépést, amelylyel a közös országgyűlés Horvátország autonóm jogait megóvta, a lojalitásnak és rokonérzésnek megfelelő nyilvánításával viszonozza. Valóban boldog lehet Széll Kálmán és boldog Magyarország, hogy sikerült kiérdemelnie ezt a vállveregetést a horvátoktól, akik azonban soha­sem törekszenek arra, hogy Magyarország már egy-­­­szer legyen velük megelégedve, hanem ellenkező­leg, ahol csak lehet, borsot törnek azoknak az orra alá, akik most olyan szolgálatkészen áldozatul dobták a magyar nyelv jogait. A perrendtartás reformja. A képviselő­ház igazságügyi bizottsága tegnap H­ó­d­o­s­s­y Imre elnöklésével folytatta a polgári perrendtartás ja­vaslatának tárgyalását, amely alkalommal az ügy­védi kényszernek a járásbírósági eljárásban való alkalmazásának kérdését is eldöntötte. Első­sorban kimondotta a bizottság, hogy a kir. járásbí­róság hatáskörébe utalt válóperekben az ügyvédi kényszert bizonyos mértékben be kell hozni és mi­után Sághy Gyulának azt az indítványát, hogy csak 500 korona értéket meghaladó válóperekben legyen ügyvédi kényszer, a bizottság elvetette és abban állapodott meg, hogy azokban a válóperekben, ame­lyek tárgyának értéke meghaladja a 200 koronát, az ügyvédi képviselet a felperesre nézve kötelező legyen. Tárgyalás alá vette azután a bizottság a világ volt képviselve, míg az előkelő családok­ ájuldozva olvasták az újságokból a szertartás leírását. A fiatal pár azonban nem sokat tö­rődött mindezzel: ők a villásreggeli után rög­tön elutaztak Borzavárra, az ősi kastélyba, melynek határában tarackdurrogás és lovas­bandérium fogadta őket. * ---- A vitéz Holischauer őrnagy unokájából bá­jos és igazi grófné lett, akiből ugyancsak nem­ látszott ki, hogy valaha az operett-színház deszkáin játszotta kurta rokolyában a pro­­vánszi szolgálókat és a hegyi skót pásztor­­leányokat. Lorgnont viselt s fogaton járt a kis falusi templomba, amelyet világhírű mű­vész által festett oltárképpel ajándékozott meg s melynek külön tölgyfapadján most ő váltotta föl a sírban pihenő, igazi Borzaváry grófasszonyokat... A grófné, aki nemcsak lakájokat és lo­vászokat tartott — mondani se kell, hogy ki­tünően beletanult a lovaglásba , hanem kü­lön titkárral végeztette a bizalmas ügyeit, né­mileg sajátságosan viselkedett édesanyjával, az özvegy norvég őrnagynéval szemben. Ha az öreg­asszony, kifogyva a rendes apanázsá­ból, néha levelet irt lányának a borzavári kas­télyba, a grófné a titkára útján értesítette legmagasabb elhatározása felől... Sőt amikor az ura egy ízben célzást tett arra, hogy szom­szédjaikat, Takách báróékat illedelemből meg kellene látogatni, büszkén, dacosan szegte hátra vörösszőke fejét: —­ Az kellene csak, — mondta — hogy minden jött-ment famíliát én látogassak meg először... Tizenhat év múlt el azóta, hogy a grófné végképp búcsút mondott a színpadnak, talán maga se emlékezett többé azokra az időkre..

Next