Pesti Napló, 1903. november (54. évfolyam, 299-328. szám)

1903-11-01 / 299. szám

299. szám. Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1903. november 1. 3 A válság. Budapest, október 31. Gróf Tisza István ma délelőtt audiencián volt ő felségénél és jelentést tett eddigi sikereiről. A király minden­ben helyeselte az uj miniszterelnök elő­terjesztéseit és hozzájárult a kabinet tag­jainak kinevezéséhez. A kinevezéseket a hivatalos lap keddi száma fogja közölni és még aznap este fél nyolckor a szabad­elvű párt értekezletet tart, melyen meg­történik az ünnepies bemutatkozás. A miniszteri lista marad változatlanul az, amelyet tegnap közöltünk és abban a volt nemzeti párt helyet nem kap. Álta­lában ma már ők maguk, a volt nem­zeti pártiak is beismerik, hogy igen nagy vereséget szenvedtek az egész vonalon. Olyan kedvük van, hogy szinte sírni sze­retnének. Most ugyanis kitudódott, hogy a volt nemzeti pártiaknak most is az volt a tervük, hogy megakadályozzák a kabinetalakít­ást. Ezúttal azonban ez a terv nem sikerült, ők ugyan nem fogadták el a nekik felaján­lott miniszteri tárcákat, de mert akadt más elegendő, egyszerűen kinrekedtek. Most ugyan szeretnék magukat kárpó­tolni államtitkárságokkal, de abból is aligha jut nekik, mert a kielégítést váró ambíció akár az ő-szabadelvűek között is elegendő, Tisza István pedig őseitől örökölte azt az elvet, hogy jobb kilenc­venkilenc igaz óhitű, akik mindig igazak voltak, mint egyetlenegy megtért bűnös. Sőt nem is kér a megtért bűnösökből és legjobban szeretné látni a hátuk kö­zepét. Egyik kormánypárti újságban már ma reggel kitessékelte Apponyit, szólván körülbelül imigyen : a mór megtette kö­telességét, a mór mehet. Ilyen a Tiszák háládatossága. De azért épületes látvány, hogy a volt nemzeti pártiak csak nem akarnak kimenni. S­á­g­h­y Gyula pél­dául ma is egész este lázított, de a programmot se fogadta el, mégis ott volt végig a körben. Ivánka Oszkár csak azért sem lép ki, miért is legyen olyan egészen könnyű a dolga Tiszának. A hangulat is ezeknek a viszonyoknak megfelelő. Az új miniszterek rárnak­­kelnek, elkészülve mindenre, a legrosz­­szabbra is. Olyan egészen biztosan egyik sem érzi magát. Az emberek nem akar­ják elhinni, hogy ez legyen az a nagyon előkelő, csupa képzett, meggyőződésből liberális és Isten tudja még miféle jel­zőkkel ékeskedő kabinet. Még mindig nem akarják elhinni, valószínűleg Tisza István elbizakodottságából, hogy ők a gazda nélkül csinálták a számadásokat. Az ellenzéknek Barabás Béla és nem Kossuth Ferenc körül csoportosuló ré­sze elszánta magát a késhegyig menő harca. Ezekhez csatlakoznak a néppárti és Ugronista harcosok, akik­kel együtt, lesznek vagy harmincöten. Ha ezek elhatározzák, még a képviselőház kiszemelt erőskezű­ elnökét sem lehet­­ elválasztani. Daniel Gábor pedig, a mellőzött alelnök aligha fog túlságos ambícióval az ügyek veze­tésén fáradozni, ott vannak továbbá a volt nemzeti pártiak, akik szintén gon­doskodnak majd róla, hogy Tiszáék háta mögött nyugtalankodjanak. A megoldás­­ tehát, amire Tisza István vállalkozott, még nagyon messze van, csak éppen a mi­nisztériumot hozta össze, ami elvégre nem nagy dolog Magyarországon. Egyébként ma a következők tör­téntek : Tisza István Bécsben. T * Bécs, október 31. (M­agya­r T­á­v­ir­a­ti Irod­a.) Ő felsége ma délelőtt gróf Tisza István dezignált mi­niszterelnököt­ külön kihallgatáson fogadta, amelyen gróf Tisza előterjesztést tett az egyes tárcák betöltését illetőleg. Ő felsége az elő­terjesztést legkegyelmesebben elfogadta. E szerint az új minisztérium a következőképpen fog megalakulni: Gróf Tisza miniszterelnök megtartja a belügyi tárcát is és ideiglenesen az ő felsége személye körüli minisztérium ügyeit is vezeti. Lukács László megmarad pénzügyminiszternek. Az igazságügyi tárcát megtartja Pl­ó­s­z Sándor és honvédelmi mi­niszter Nyiry tábornok lesz. Hieronymi Károly v. b. t. t. kereskedelemügyi, Berze­­viczy Albert v. b. t. t. vallás- és közokta­tásügyi miniszter, Tallián Béla v. b. t. t. földmivelésügyi miniszter, Cseh Ervin pedig Horvát-Szlavon-Dalmátország minisztere. Az államtitkári állások betöltésére vonat­kozó diszpozíciók valószínűleg még a mai nap folyamán megtörténnek. Az új miniszterek ki­nevezését a hivatalos közlöny keddi száma teszi közzé. Egyidejűleg jelennek meg a Khuen-Héderváry-minisztérium , tagjait fel­­mentő legmagasabb kéziratok. Apponyi lemondása. Jeleztük, hogy gróf Apponyi Albert teg­nap levelet intézett Tál­lián Bélához, a kép­­viselőház alelnökéhez, amelyben bejelenti az elnöki állásról való lemondását. A levél így szól: Nagyméltóságú Alelnök úr. A képviselőház el­nöki tisztéről ezennel lemondok. Kérem, szíves­kedjék a­ lemondásomat a Ház elé terjeszteni és azzal együtt mély hálám nyilvánítását azért az el­néző bizalomért, amelylyel a Ház összes tagjai engem hivatalos működésemben támogatni kegyesek vol­tak. — Kiváló tisztelettel gróf Apponyi Albert orsz. képviselő,­a képviselőház elnöke. Budapest, 1903. október 30. Apponyi ma délelőtt megjelent a képvi­selőház elnöki szobájában és Andor Gyula el­nöki tanácsossal elintézte a még hátralevő aktákat. A délután folyamán elutazott Eber­­hardra, hogy holnap ott legyen atyja sírjánál. Szó volt arról is, hogy Apponyival­­ egy­idejűleg Csávossy Béla, a képviselőház ház­nagya is megválik állásától. Ez a hír azonban, mint értesülünk, nem felel meg a valóságnak. A szabadelvű pártkörből. A szabadelvű pártkörben ma este már csak kevesen voltak. Az Andrássyak hiányoz­tak, Apponyi és a volt nemzeti pártiak nagy­ h meghivását Milanóba? A költő ilyenkor filo­zofálva felel s hangsúlyozza, hogy vendégvolta nem vont le sem önérzetéből, sem nem ve­szélyeztette lelke függetlenségét. Akárhol volt is, egész nap dolgozott, új klasszikus kódexek után kutatott, lelkesített s örült a növekedő humanizmusnak. A latin újjászületés egészen az ő érdeme, a görög renaissance-ot barátjára, Boccacciora bízta, ki nálánál jobban bírta ezt a nyelvet. Mikor az első Homér-kötet Bizánc­ból Olaszországba érkezik, tombol örömében s költői levelet ir a görög bárd szelleméhez: :«Tiz barátod van már Itáliában, öt Firenzében, kettő Veronában, kettő Bolognában és egy szived Mantuában»... Kinek juttatott hát legtöbbet a lelkéből? Barátainak,­­ Petrarca eszményi barát, ked­vence, Ciceró mintájára, antik módon fogja föl ezt az érzelmet. Hogy úgy mondjuk, az érzelmek közül tán a barátságra van a leg­több tehetsége... Mindenét áldozza hiveiért, legdrágább kincsét, még magányát is meg­osztja velük. Hisz mikor velük van, azért gon­dolataival maradhat! A római Lellának (kit Ladiusnak hív) s a flamand Lonisnak (kit Socrates­nek címez) mondja el legbecsesebb gondolatait. De legjobban szereti mindkezt Boccacciót; még halála előtt is rágondol, s ötven aranyat hagy neki «téli ruhára», fájlalva, hogy csak ilyen kis összeget juttathat egy olyan nagy embernek... II. íme, egy ilyen élet keretébe illeszkedett Bele a szonettek szerelmes regénye. Ilyen volt Petrarca, — hát Laura? Szegény asszony, — pergamen­trágó irodalmárok (kiket nem aka­rok itt sorra idézni) utóbb már annyira men­tek buzgalmukban, hogy lételét is kétségbe vonták. Azt állították, hogy Petrarca egy kép­­zelt lényhez írta szonettjeit... Szerencsére, maga a költő minden kétséget eloszlat eziránt­­ a Colonna bibornokhoz írt levelében. Az avig-­­­non-i szőke asszony csakugyan élt: 1308-ban­­ született, mint Laure de Nevés, és 1325- ben szerelem nélkül adták férjhez egy nemes­hez, Hugues de Sade-hoz, kinek révén a Petrarca múzsája a XVIII. század hírhedt Marquis de Sade-jának válik az ősanyjává. Különös szeszélye a századoknak, ugy­e?---­Laura nem volt boldog az izgága, féltékeny férj oldalán, ki rosszul bánt vele s anyának akarta látni mindig. A «Vi­l­á­g m­e­g­ve­t­és­é­­r­ő­l» szóló vallomásában maga Petrarca mondja, hogy Laura egészsége nem bírta a sok gyermeket, hogy ebbe ment tönkre szép­sége. Tényleg tizenegyszer lett anyává s ki­lenc gyermeke élte túl. Negyvenegyedik évé­ben halt meg, s 1533-ban találtak rá a sírjára a Sade-család avignoni templomában. Szép volt-e Laura? Fájdalom, sem milánói, sem avignoni, sem florenci arcmásai nem egészen hitelesek, de abból, amiben ez ereklyék megegyeznek, azt lehet következtetni, hogy inkább kedvesen bájos, mint szabályosan szép volt. Ezt igazolják a kéziratok miniatűrjei s a Memmi márványa egyaránt. Arany ha­ja hó­fehér vállára omlott le s fekete szemeiből bű­bájos szelídség áradt elő. Különösen a járása volt szép: angyal lebbenésének festi a költő. Bűbájos románc az a találkozás, — szebb­ről nem tud mesélni sem Artus király, sem a «Roman de la Rose.» A provánszi tavasz sze­relmes illatában a troubadouros dicsőség arany­porán át lássuk ezt a jelenetet... Pápai pom­pától ragyog a soktornyu Avignon, husvét napja van 1327 április 6-án, — mennek a szép asszonyok a Klarisszták templomába s aranybrokát szoknyájukat pici apródok emelik utánuk. Páncélinges, komor keresztesek köve­tik őket, szerelme: ifjú bibornokok, gazdag lovagok és epedő dalnokok. Közöttük a város­­ legszebb fiatal klerikusa, a csínja, cicomára­­ sokat adó Francesco Petrarca. Zúg a harang, szól az ének... imádság alatt felpillant s szeme találkozik a Lauráéval. Ott, ahol legvédetteb­­ben érzi magát, a templomban, ott éri a szerelem villámcsapása. Egy pillantás az egész, de ennek fénye fogja bevilágítani élte jövendő harminc esztendejét. A provánszi költészet hanyatlik már ekkor, de az ildomos troubadour-hagyományok még élnek a pápai Avignonban. Még vannak «sze­relmi törvényszékek», sőt Nostradamus a nő­­birák rovatában említi Laurát is nagynénje, a híres Phanette de Gantelmes oldalán, mint akik mindketten «könnyen verseltek mindenféle provánszi ritmusban». Ebben a lovagi és költői világban kezdődött a Petrarca szerelme. Ba­josan járhatott a Sade-családhoz, de a sétá­nyon s a dalnok-ünnepélyeken bizonyára talál­kozott a húszéves Laurával. Eleinte szólni se tudott áhitatos bámulatában s a fiatal nő szinte részvéttel nézett rá. Mire azonban megvallotta szerelmét, Laura zárkózottabb lön s kerülni kezdte őt. Valószínüleg ekkor takarta el arcát fátyollal. Szemei ezt látszot­tak mondani: «nem vagyok az, akinek gon­dolsz ...» A költő kétségbeesik s lantjának húrjaiba csap. Vulgáris nyelven, vagyis ola­szul írt szonettjei gyönyörrel töltik el a vilá­got. Nem a provánszi troubadourok szellemes könnyelműsége szólt verseiből, sem az olasz költők komoly szerelmi bölcselete. Petrarca a két irány közt az eszményi rajongás oly sza­vait találta meg, amelyek emberiek és isteniek voltak egyszerre s amilyeneket azelőtt nem hallott a világ. Azt a felszabaduló nőt, kinek anyaságát a Madonna, bűnből való megváltását pedig a Magdolna tette szentté, Petrarca emeli a Laura képében a szerelmes eszmény legfen­ségesebb magaslatára. «Kinyitotta keblemet, kivette, elvette szi-

Next