Pesti Napló, 1903. november (54. évfolyam, 299-328. szám)
1903-11-01 / 299. szám
299. szám. Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ, 1903. november 1. 3 A válság. Budapest, október 31. Gróf Tisza István ma délelőtt audiencián volt ő felségénél és jelentést tett eddigi sikereiről. A király mindenben helyeselte az uj miniszterelnök előterjesztéseit és hozzájárult a kabinet tagjainak kinevezéséhez. A kinevezéseket a hivatalos lap keddi száma fogja közölni és még aznap este fél nyolckor a szabadelvű párt értekezletet tart, melyen megtörténik az ünnepies bemutatkozás. A miniszteri lista marad változatlanul az, amelyet tegnap közöltünk és abban a volt nemzeti párt helyet nem kap. Általában ma már ők maguk, a volt nemzeti pártiak is beismerik, hogy igen nagy vereséget szenvedtek az egész vonalon. Olyan kedvük van, hogy szinte sírni szeretnének. Most ugyanis kitudódott, hogy a volt nemzeti pártiaknak most is az volt a tervük, hogy megakadályozzák a kabinetalakítást. Ezúttal azonban ez a terv nem sikerült, ők ugyan nem fogadták el a nekik felajánlott miniszteri tárcákat, de mert akadt más elegendő, egyszerűen kinrekedtek. Most ugyan szeretnék magukat kárpótolni államtitkárságokkal, de abból is aligha jut nekik, mert a kielégítést váró ambíció akár az ő-szabadelvűek között is elegendő, Tisza István pedig őseitől örökölte azt az elvet, hogy jobb kilencvenkilenc igaz óhitű, akik mindig igazak voltak, mint egyetlenegy megtért bűnös. Sőt nem is kér a megtért bűnösökből és legjobban szeretné látni a hátuk közepét. Egyik kormánypárti újságban már ma reggel kitessékelte Apponyit, szólván körülbelül imigyen : a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Ilyen a Tiszák háládatossága. De azért épületes látvány, hogy a volt nemzeti pártiak csak nem akarnak kimenni. Sághy Gyula például ma is egész este lázított, de a programmot se fogadta el, mégis ott volt végig a körben. Ivánka Oszkár csak azért sem lép ki, miért is legyen olyan egészen könnyű a dolga Tiszának. A hangulat is ezeknek a viszonyoknak megfelelő. Az új miniszterek rárnakkelnek, elkészülve mindenre, a legroszszabbra is. Olyan egészen biztosan egyik sem érzi magát. Az emberek nem akarják elhinni, hogy ez legyen az a nagyon előkelő, csupa képzett, meggyőződésből liberális és Isten tudja még miféle jelzőkkel ékeskedő kabinet. Még mindig nem akarják elhinni, valószínűleg Tisza István elbizakodottságából, hogy ők a gazda nélkül csinálták a számadásokat. Az ellenzéknek Barabás Béla és nem Kossuth Ferenc körül csoportosuló része elszánta magát a késhegyig menő harca. Ezekhez csatlakoznak a néppárti és Ugronista harcosok, akikkel együtt, lesznek vagy harmincöten. Ha ezek elhatározzák, még a képviselőház kiszemelt erőskezű elnökét sem lehet elválasztani. Daniel Gábor pedig, a mellőzött alelnök aligha fog túlságos ambícióval az ügyek vezetésén fáradozni, ott vannak továbbá a volt nemzeti pártiak, akik szintén gondoskodnak majd róla, hogy Tiszáék háta mögött nyugtalankodjanak. A megoldás tehát, amire Tisza István vállalkozott, még nagyon messze van, csak éppen a minisztériumot hozta össze, ami elvégre nem nagy dolog Magyarországon. Egyébként ma a következők történtek : Tisza István Bécsben. T * Bécs, október 31. (Magyar Távirati Iroda.) Ő felsége ma délelőtt gróf Tisza István dezignált miniszterelnököt külön kihallgatáson fogadta, amelyen gróf Tisza előterjesztést tett az egyes tárcák betöltését illetőleg. Ő felsége az előterjesztést legkegyelmesebben elfogadta. E szerint az új minisztérium a következőképpen fog megalakulni: Gróf Tisza miniszterelnök megtartja a belügyi tárcát is és ideiglenesen az ő felsége személye körüli minisztérium ügyeit is vezeti. Lukács László megmarad pénzügyminiszternek. Az igazságügyi tárcát megtartja Plósz Sándor és honvédelmi miniszter Nyiry tábornok lesz. Hieronymi Károly v. b. t. t. kereskedelemügyi, Berzeviczy Albert v. b. t. t. vallás- és közoktatásügyi miniszter, Tallián Béla v. b. t. t. földmivelésügyi miniszter, Cseh Ervin pedig Horvát-Szlavon-Dalmátország minisztere. Az államtitkári állások betöltésére vonatkozó diszpozíciók valószínűleg még a mai nap folyamán megtörténnek. Az új miniszterek kinevezését a hivatalos közlöny keddi száma teszi közzé. Egyidejűleg jelennek meg a Khuen-Héderváry-minisztérium , tagjait felmentő legmagasabb kéziratok. Apponyi lemondása. Jeleztük, hogy gróf Apponyi Albert tegnap levelet intézett Tállián Bélához, a képviselőház alelnökéhez, amelyben bejelenti az elnöki állásról való lemondását. A levél így szól: Nagyméltóságú Alelnök úr. A képviselőház elnöki tisztéről ezennel lemondok. Kérem, szíveskedjék a lemondásomat a Ház elé terjeszteni és azzal együtt mély hálám nyilvánítását azért az elnéző bizalomért, amelylyel a Ház összes tagjai engem hivatalos működésemben támogatni kegyesek voltak. — Kiváló tisztelettel gróf Apponyi Albert orsz. képviselő,a képviselőház elnöke. Budapest, 1903. október 30. Apponyi ma délelőtt megjelent a képviselőház elnöki szobájában és Andor Gyula elnöki tanácsossal elintézte a még hátralevő aktákat. A délután folyamán elutazott Eberhardra, hogy holnap ott legyen atyja sírjánál. Szó volt arról is, hogy Apponyival egyidejűleg Csávossy Béla, a képviselőház háznagya is megválik állásától. Ez a hír azonban, mint értesülünk, nem felel meg a valóságnak. A szabadelvű pártkörből. A szabadelvű pártkörben ma este már csak kevesen voltak. Az Andrássyak hiányoztak, Apponyi és a volt nemzeti pártiak nagy h meghivását Milanóba? A költő ilyenkor filozofálva felel s hangsúlyozza, hogy vendégvolta nem vont le sem önérzetéből, sem nem veszélyeztette lelke függetlenségét. Akárhol volt is, egész nap dolgozott, új klasszikus kódexek után kutatott, lelkesített s örült a növekedő humanizmusnak. A latin újjászületés egészen az ő érdeme, a görög renaissance-ot barátjára, Boccacciora bízta, ki nálánál jobban bírta ezt a nyelvet. Mikor az első Homér-kötet Bizáncból Olaszországba érkezik, tombol örömében s költői levelet ir a görög bárd szelleméhez: :«Tiz barátod van már Itáliában, öt Firenzében, kettő Veronában, kettő Bolognában és egy szived Mantuában»... Kinek juttatott hát legtöbbet a lelkéből? Barátainak, Petrarca eszményi barát, kedvence, Ciceró mintájára, antik módon fogja föl ezt az érzelmet. Hogy úgy mondjuk, az érzelmek közül tán a barátságra van a legtöbb tehetsége... Mindenét áldozza hiveiért, legdrágább kincsét, még magányát is megosztja velük. Hisz mikor velük van, azért gondolataival maradhat! A római Lellának (kit Ladiusnak hív) s a flamand Lonisnak (kit Socratesnek címez) mondja el legbecsesebb gondolatait. De legjobban szereti mindkezt Boccacciót; még halála előtt is rágondol, s ötven aranyat hagy neki «téli ruhára», fájlalva, hogy csak ilyen kis összeget juttathat egy olyan nagy embernek... II. íme, egy ilyen élet keretébe illeszkedett Bele a szonettek szerelmes regénye. Ilyen volt Petrarca, — hát Laura? Szegény asszony, — pergamentrágó irodalmárok (kiket nem akarok itt sorra idézni) utóbb már annyira mentek buzgalmukban, hogy lételét is kétségbe vonták. Azt állították, hogy Petrarca egy képzelt lényhez írta szonettjeit... Szerencsére, maga a költő minden kétséget eloszlat eziránt a Colonna bibornokhoz írt levelében. Az avig-non-i szőke asszony csakugyan élt: 1308-ban született, mint Laure de Nevés, és 1325- ben szerelem nélkül adták férjhez egy nemeshez, Hugues de Sade-hoz, kinek révén a Petrarca múzsája a XVIII. század hírhedt Marquis de Sade-jának válik az ősanyjává. Különös szeszélye a századoknak, ugye?---Laura nem volt boldog az izgága, féltékeny férj oldalán, ki rosszul bánt vele s anyának akarta látni mindig. A «Világ megvetéséről» szóló vallomásában maga Petrarca mondja, hogy Laura egészsége nem bírta a sok gyermeket, hogy ebbe ment tönkre szépsége. Tényleg tizenegyszer lett anyává s kilenc gyermeke élte túl. Negyvenegyedik évében halt meg, s 1533-ban találtak rá a sírjára a Sade-család avignoni templomában. Szép volt-e Laura? Fájdalom, sem milánói, sem avignoni, sem florenci arcmásai nem egészen hitelesek, de abból, amiben ez ereklyék megegyeznek, azt lehet következtetni, hogy inkább kedvesen bájos, mint szabályosan szép volt. Ezt igazolják a kéziratok miniatűrjei s a Memmi márványa egyaránt. Arany haja hófehér vállára omlott le s fekete szemeiből bűbájos szelídség áradt elő. Különösen a járása volt szép: angyal lebbenésének festi a költő. Bűbájos románc az a találkozás, — szebbről nem tud mesélni sem Artus király, sem a «Roman de la Rose.» A provánszi tavasz szerelmes illatában a troubadouros dicsőség aranyporán át lássuk ezt a jelenetet... Pápai pompától ragyog a soktornyu Avignon, husvét napja van 1327 április 6-án, — mennek a szép asszonyok a Klarisszták templomába s aranybrokát szoknyájukat pici apródok emelik utánuk. Páncélinges, komor keresztesek követik őket, szerelme: ifjú bibornokok, gazdag lovagok és epedő dalnokok. Közöttük a város legszebb fiatal klerikusa, a csínja, cicomára sokat adó Francesco Petrarca. Zúg a harang, szól az ének... imádság alatt felpillant s szeme találkozik a Lauráéval. Ott, ahol legvédettebben érzi magát, a templomban, ott éri a szerelem villámcsapása. Egy pillantás az egész, de ennek fénye fogja bevilágítani élte jövendő harminc esztendejét. A provánszi költészet hanyatlik már ekkor, de az ildomos troubadour-hagyományok még élnek a pápai Avignonban. Még vannak «szerelmi törvényszékek», sőt Nostradamus a nőbirák rovatában említi Laurát is nagynénje, a híres Phanette de Gantelmes oldalán, mint akik mindketten «könnyen verseltek mindenféle provánszi ritmusban». Ebben a lovagi és költői világban kezdődött a Petrarca szerelme. Bajosan járhatott a Sade-családhoz, de a sétányon s a dalnok-ünnepélyeken bizonyára találkozott a húszéves Laurával. Eleinte szólni se tudott áhitatos bámulatában s a fiatal nő szinte részvéttel nézett rá. Mire azonban megvallotta szerelmét, Laura zárkózottabb lön s kerülni kezdte őt. Valószínüleg ekkor takarta el arcát fátyollal. Szemei ezt látszottak mondani: «nem vagyok az, akinek gondolsz ...» A költő kétségbeesik s lantjának húrjaiba csap. Vulgáris nyelven, vagyis olaszul írt szonettjei gyönyörrel töltik el a világot. Nem a provánszi troubadourok szellemes könnyelműsége szólt verseiből, sem az olasz költők komoly szerelmi bölcselete. Petrarca a két irány közt az eszményi rajongás oly szavait találta meg, amelyek emberiek és isteniek voltak egyszerre s amilyeneket azelőtt nem hallott a világ. Azt a felszabaduló nőt, kinek anyaságát a Madonna, bűnből való megváltását pedig a Magdolna tette szentté, Petrarca emeli a Laura képében a szerelmes eszmény legfenségesebb magaslatára. «Kinyitotta keblemet, kivette, elvette szi-