Pesti Napló, 1903. december (54. évfolyam, 329-358. szám)

1903-12-01 / 329. szám

2 Budapest, Kedd PESTI NAPLÓ, 1903. december 1. 329. szám Ionos számvetésre invitálás volt azok­ban a beszédekben. Racionális és irra­cionális mennyiségekkel való számve­tés. És egyenletekbe való behelyettesí­tés. Az egyikbe a magyar vezényleti nyelv helyébe a magyar parlamentariz­­mus erősítését helyettesíti. A választói reformmal pótolja a magyar hadsere­get. Még­pedig azzal, hogy emez elér­hetetlen, de amaz életre szóló szüksé­gesség. Kossuth Ferenc fölszólította a miniszterelnököt, hogy magyarázza meg: mi az, ami az obstrukció köve­telményeiből teljesíthetetlen; azt is, hogy miért teljesíthetetlen? Gróf Tisza István ezt a magyarázatot könnyen­ megadhatja. Mert ennek az esztendei nehéz küzdelemnek minden fázisa ezzel a magyarázattal szolgál. Hanem azért a magyarázat talán mégis szükséges, hogy — megjegyzéseket lehessen hozzá­fűzni. Hiszen ezek a megjegyzések ké­szíthetik elő a megegyezést. Ezekhez a megjegyzésekhez fűződhetik az alku. Az­ alku, de nem az elalkuvás. A nem­zeti energiának újabb erősítése. A tel­jesíthetőnek és a teljesíthetetlennek olyan egybevetése, amelytől teljes nagy­ságában látjuk a nemzeti nyereséget, ha már nagy és fájdalmas a vele szem­benálló nemzeti veszteség. A választási reformot nem tekint­hetjük másnak, mint a nemzeti erély nagyon is értékes gyarapításának. Íme, a tizenkét hónapi hadjárat mire tanítja a parlamentet? Arra, hogy az ellenzék csakis mesterkedve bírt meg a hatalom­mal. Arra, hogy ez a mesterkedés is csak addig hatékony, amíg nem kerül szembe a kormányzatnak mindenre el­szántságával. Az a mesterkedés pedig provokálja az­ erőszakot. Várjon mire provokálja akkor, ha a hatalom kellő­képp lelkiismeretlen? Hiszen a hata­lom már ma is, az ő állami szüksé­gességet érvényesítő fanatizmusában. A sapkája lecsúszott fejéről és alig hallható­kig ,mormogta. — Nagyon rosszul vagyok, öcskös... Még bizony valami bajom lesz itt a bérházban. Megfogta a kezem és a homlokához szo­rította. — Meleg a homlokom? -- Hideg és nedves, — feleltem és egy­szerre félni kezdtem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy miért. Végighuzogatta a kezemet az arcán és bá­gyadtan hajtogatta: —­ Még tán én is beteg leszek! Még tán én is... A szél félelmesen süvöltött a borház kö­rül és a vén diófa nagyokat nyekkent. A sötét­ség miné­ sűrűbb lett, csupán a villám haso­gatta át a sűrű homályt. Az eső zuhogott a bérház körül, nagyapó felemelte a bundáról a fejét. — Hallod? — kérdezte. —­ Nem hallasz valami szekérzörgést ? Ráztam a fejem, én nem hallottam sem­mit. Hogyan hallhatott volna nagyapó valamit, hisz neki rossz füle volt. Kiabálni kellett a fülébe, hogy megérthessen valamit. Most meg egyre emelget­, a fejét: — Igazán nem hallasz semmit? Megbabol­­lak, gyerek, ha nem felelsz? Valami szekér jön o­tt az utón. Nem is a mi szekerünk, ha­nem valaki másé. Az egyik lónak csengő van a nyakán, ahogy Zalában szokás hajtani, az ostor­­hegyesnek a nyakán... Magam is így jártam fiatal koromban. No, nézdd, egyenesen ide­tartanak! — Én bizony nem láttam senkit se köze­ledni, de nem is hallottam semmit; nagyapó megcselekedte azt a házszabálymagya­rázatot, amelylyel egy rövidlátó kor­mány végzetes precedenst szolgáltatott egy — ki tudja, hogy már nem-e a kö­zelben leselkedő — nemzetellenes kor­mányzatnak? Ez a hosszú hadjárat a parlament tehetetlenségét dokumen­tálta. Dokumentálta tehát annak a szük­ségességét, hogy a parlament erős, im­pozáns, fenséges akaratú legyen. A par­lament mögött a népnek kell állani.Nos, az igazi népparlament az igazi nemzeti erő érvényesítője. Ha ez a parlament akar, akkor ez az akarat elemi erő. A nemzeti hadseregért a nemzeti akara­tot, igazán csak a népparlament moz­gósíthatja és érvényesítheti. A válasz­tási reform tehát nagy, becses nemzeti nyereség. És talán értékes vigasztalás is a lemondás szomorúságában. Talán valamelyes kárpótlás is a veszte­ségért. Bölcsen latolgassák a békén gon­dolkozók a béke árát! Kutassák ki a nemzeti akarat érvényesítését gátló oko­kat, és az ő megszüntetésüket szabják meg a béke árául. Az egyesületi és gyü­lekezési jog szabályozatlansága is ilyen ok. Még­pedig nagyon nevezetes aka­dálya annak, hogy teljes hatalmával megszólalhasson a nemzeti akarat. Jól érezte Kossuth Ferenc, hogy a nemzet tagjainak jogát gyarapító szociális re­formok a nemzeti akarat hatalmának értékes biztosítékai. Mi kezdet óta a nemzeti erőnek ezt a szervezését sür­getjük. A nemzeti lelkiismeret igazi, mélyreható organizációját. Ez a szer­vezet is teremt nemzeti hadsereget. Még­pedig olyant,­ amely nemcsak a külső ellenséggel hadakozik, de megbír­t a reakcióval is. Keserves azt látni, hogy azzal szemben, amit a miniszter­­elnök teljesíthetőnek mond, az, ami most teljesíthetetlen, a nemzeti törek­vések lecsillapításával járna. Az a kéz­azonban felemelkedett a bundán és füléhez emelte a tenyerét... — Ez Fineczky lesz! — kiáltotta. — Senki más nem lehet, mint Fineczky... Eredj csak, öcskös, hozd el a kupát. Nagyapó fiatalosan ugrott fel a bundáról. Ilyen fiatalnak még sohase láttam nagyapót. A szakállát végigsimította és még a bajuszát is megnyálazta. Gyújtót vett elő a mellényzse­béből és miközben meggyújtott egy régi mé­csest a falon, nevetve mondogatta: — Harminc esztendeje nem láttam — Tudtam, hogy egyszer el fog jönni. Hogy is fe­lejthetett volna el engem Fineczky Tádé, aki­vel egész fiatalságomat töltöttem. Mi voltunk a leghíresebb gavallérok a Dunántúl... Ejnye, hogy éppen­ ma kell neki jönni, mikor még csak vacsorával sem kínálhatom meg. No, de leg­alább bort adhatok neki... Meg-megállt és hallgatózott az eső zú­gásában. A mécsessel ide-oda ballagott a bor­házban. Most már észre se vett engem, amint egy sarokban kuporodtam. Majd kiment a bor­ház elé és integetett a mécsessel. — Erre, hej, erre, Fineczky.... Az eső halkabban zúgott, a távol Bakony felett világosodni kezdett az ég. Nagyapó még mindig a borház előtt állott. Egyszerre el­dobta a mécsest és lefelé indult a dombon--­­Nagyon megijedtem, mikor nagyapót el­indulni láttán a sötét estében. Hosszú, fehér haját csapzattá verte az eső és a szakálla melléhe­ tapadt. Meg-megcsúszott a vizes fü­­vön,­ de ment előre. — Nagyapó, nagyapó! — kiáltottam, de rám se hallgatott. Csak ment előre és lóbázta a kezeit, mintha valakinek integetne... Eszembe jutott, hogy mily büntetés vár bés, hogy akkor, amikor a nemzet kö­vetelő hatalma meggyarapszik, azok a­ lecsillapított törekvések meggyöngül­nek-e a rájuk szabandó szünet alatt? A becsületes béke lehetősége szinte elkábította a harcosokat. Akik közül egy­ sem akarja a harcot a harc kedvéért. És annak a lehetőségnek a hite bol­dogságos izgalmat hord országszerte a nép közé, amely a harcot a béke ked­véért akarja. A nemzeti ideálokért való küzdelemre nem szól az a tétel, hogy a sovány béke többet ér a kövér, buja háborúnál, mert e küzdelemben a béke csak akkor áldásos, ha a nemzeti erőt öregbíti. Nos, ha lehetséges az ilyen béke, ne foszszák meg áldásaitól a nem­zetet azok, akik megmozgatták, hogy ál­dozzon és vérezzen a nemzeti ener­giáért. Sokan vannak, akik bízn­ak a lehetőségben. A reménykedőket pedig ne zavarják munkájukban a kétségbe­esők. Budapest, november 30.­­ A képviselőház legközelebbi ülése szerdán, december másodikán délelőtt tíz óra­kor lesz, melynek napirendjére az újoncjavas­­latok folytatólagos tárgyalása van kitűzve. A főrendiház ülése. A főrendiház ma déli tizenkét órakor gróf C­s­á­k­y Albin elnöklésével ülést tartott, melyen apróbb ügyeket intéztek el. Elhatározták, hogy gróf Széchenyi László számára meghívó levelet kérnek, Bezerédj Pált a főrendek listájába fölveszik. Tárgyalták a mentelmi bizottság jelentését gróf S­z­é­c­se­n­y­i Géza, gróf Károlyi Imre és Szalavszky Gyula ügyében, akiknek mentelmi jogát bírói megkeresések fölfüg­geszteni kérik. Gróf Szécsenyi Géza mentelmi jogát nem függesztették föl, a gróf Károlyi Im­réét és a Szalavszky Gyuláét azonban igen. Ezután megválasztották a közös ügyek tárgya­lására kiküldött országos bizottságot a követ­kezőképp: Rendes tagok: Gróf Apponyi Lajos, báró Bo­hus Zsigmond, Brankovics György érsek-pátriárcha, gróf Cziráky Antal, Ernuszt Kelemen, herceg Es­terházy Miklós, Gáli József, báró Harkányi Fri­gyes, gróf Keglevich István, Kussevich Szvetozár horvát-szlavon-dalmát főrendi képviselő, Laszkáry Gyula, Lukács Antal, őrgróf Pallavicini Ede, báró rám otthon, ha nagyapó nélkül megyek haza, s nagyapó után futottam. Nagyapónak régi­módi hosszu kabátja volt, belekapaszkodtam a kabátja szárnyába, de nagyapó észre sem vett. Csak ment-ment előre a szőlőhegyen, mindig távolabb a borháztól, távolabb a vén diótól s én nem mertem kérdezni, hová megy nagyapó? Talán órák múltak el... Az eső elállt, az ég kitisztult, és a Bakony fölött a hold első sugarai jelentkeztek, megezüstözve _­ az erdő fáit. Nagyapó még mindig ment előre. Érthetetlen szavakat mormogott magában és a karjaival integetett, mintha valakihez be­szélne. Egyszerre észrevett engem mögötte. Ha­ragosan fordult meg és rikácsoló, dühös han­gon kiáltott rám: — Mit akarsz itt? Ki vagy te? Eregy innen... Felkapott egy karót az út melől és felém sújtott. Aztán sebesen ment tovább énekelve az éjben... Sírva, jajgatva futottam a dülőúton. Va­lahol szekér nyikorgótt. Ah, egyszerre nagyot dobbant a szívem a boldogságtól... A nagy­­ehető Lőrinc jött a kordéval. — Hol van a tekintetes úr? — kérdezte boszosan Lőrinc. — Elment arra... arra... ... Két napig kerestük ezután nagyapót. Mondták, hogy itt is látták, amott is látták. Kalap nélkül, sárosan, lehorgasztott fővel ment a szőlők között a Balaton felé. A kezé­vel integetett, mintha beszélt volna valakihez, de nem láttak vele senkit. Soha többé nem láttuk nagyapót. Bizo­nyosan elment Fineczky után. .

Next