Pesti Napló, 1903. december (54. évfolyam, 329-358. szám)
1903-12-01 / 329. szám
2 Budapest, Kedd PESTI NAPLÓ, 1903. december 1. 329. szám Ionos számvetésre invitálás volt azokban a beszédekben. Racionális és irracionális mennyiségekkel való számvetés. És egyenletekbe való behelyettesítés. Az egyikbe a magyar vezényleti nyelv helyébe a magyar parlamentarizmus erősítését helyettesíti. A választói reformmal pótolja a magyar hadsereget. Mégpedig azzal, hogy emez elérhetetlen, de amaz életre szóló szükségesség. Kossuth Ferenc fölszólította a miniszterelnököt, hogy magyarázza meg: mi az, ami az obstrukció követelményeiből teljesíthetetlen; azt is, hogy miért teljesíthetetlen? Gróf Tisza István ezt a magyarázatot könnyen megadhatja. Mert ennek az esztendei nehéz küzdelemnek minden fázisa ezzel a magyarázattal szolgál. Hanem azért a magyarázat talán mégis szükséges, hogy — megjegyzéseket lehessen hozzáfűzni. Hiszen ezek a megjegyzések készíthetik elő a megegyezést. Ezekhez a megjegyzésekhez fűződhetik az alku. Az alku, de nem az elalkuvás. A nemzeti energiának újabb erősítése. A teljesíthetőnek és a teljesíthetetlennek olyan egybevetése, amelytől teljes nagyságában látjuk a nemzeti nyereséget, ha már nagy és fájdalmas a vele szembenálló nemzeti veszteség. A választási reformot nem tekinthetjük másnak, mint a nemzeti erély nagyon is értékes gyarapításának. Íme, a tizenkét hónapi hadjárat mire tanítja a parlamentet? Arra, hogy az ellenzék csakis mesterkedve bírt meg a hatalommal. Arra, hogy ez a mesterkedés is csak addig hatékony, amíg nem kerül szembe a kormányzatnak mindenre elszántságával. Az a mesterkedés pedig provokálja az erőszakot. Várjon mire provokálja akkor, ha a hatalom kellőképp lelkiismeretlen? Hiszen a hatalom már ma is, az ő állami szükségességet érvényesítő fanatizmusában. A sapkája lecsúszott fejéről és alig hallhatókig ,mormogta. — Nagyon rosszul vagyok, öcskös... Még bizony valami bajom lesz itt a bérházban. Megfogta a kezem és a homlokához szorította. — Meleg a homlokom? -- Hideg és nedves, — feleltem és egyszerre félni kezdtem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy miért. Végighuzogatta a kezemet az arcán és bágyadtan hajtogatta: — Még tán én is beteg leszek! Még tán én is... A szél félelmesen süvöltött a borház körül és a vén diófa nagyokat nyekkent. A sötétség miné sűrűbb lett, csupán a villám hasogatta át a sűrű homályt. Az eső zuhogott a bérház körül, nagyapó felemelte a bundáról a fejét. — Hallod? — kérdezte. — Nem hallasz valami szekérzörgést ? Ráztam a fejem, én nem hallottam semmit. Hogyan hallhatott volna nagyapó valamit, hisz neki rossz füle volt. Kiabálni kellett a fülébe, hogy megérthessen valamit. Most meg egyre emelget, a fejét: — Igazán nem hallasz semmit? Megbabollak, gyerek, ha nem felelsz? Valami szekér jön ott az utón. Nem is a mi szekerünk, hanem valaki másé. Az egyik lónak csengő van a nyakán, ahogy Zalában szokás hajtani, az ostorhegyesnek a nyakán... Magam is így jártam fiatal koromban. No, nézdd, egyenesen idetartanak! — Én bizony nem láttam senkit se közeledni, de nem is hallottam semmit; nagyapó megcselekedte azt a házszabálymagyarázatot, amelylyel egy rövidlátó kormány végzetes precedenst szolgáltatott egy — ki tudja, hogy már nem-e a közelben leselkedő — nemzetellenes kormányzatnak? Ez a hosszú hadjárat a parlament tehetetlenségét dokumentálta. Dokumentálta tehát annak a szükségességét, hogy a parlament erős, impozáns, fenséges akaratú legyen. A parlament mögött a népnek kell állani.Nos, az igazi népparlament az igazi nemzeti erő érvényesítője. Ha ez a parlament akar, akkor ez az akarat elemi erő. A nemzeti hadseregért a nemzeti akaratot, igazán csak a népparlament mozgósíthatja és érvényesítheti. A választási reform tehát nagy, becses nemzeti nyereség. És talán értékes vigasztalás is a lemondás szomorúságában. Talán valamelyes kárpótlás is a veszteségért. Bölcsen latolgassák a békén gondolkozók a béke árát! Kutassák ki a nemzeti akarat érvényesítését gátló okokat, és az ő megszüntetésüket szabják meg a béke árául. Az egyesületi és gyülekezési jog szabályozatlansága is ilyen ok. Mégpedig nagyon nevezetes akadálya annak, hogy teljes hatalmával megszólalhasson a nemzeti akarat. Jól érezte Kossuth Ferenc, hogy a nemzet tagjainak jogát gyarapító szociális reformok a nemzeti akarat hatalmának értékes biztosítékai. Mi kezdet óta a nemzeti erőnek ezt a szervezését sürgetjük. A nemzeti lelkiismeret igazi, mélyreható organizációját. Ez a szervezet is teremt nemzeti hadsereget. Mégpedig olyant, amely nemcsak a külső ellenséggel hadakozik, de megbírt a reakcióval is. Keserves azt látni, hogy azzal szemben, amit a miniszterelnök teljesíthetőnek mond, az, ami most teljesíthetetlen, a nemzeti törekvések lecsillapításával járna. Az a kézazonban felemelkedett a bundán és füléhez emelte a tenyerét... — Ez Fineczky lesz! — kiáltotta. — Senki más nem lehet, mint Fineczky... Eredj csak, öcskös, hozd el a kupát. Nagyapó fiatalosan ugrott fel a bundáról. Ilyen fiatalnak még sohase láttam nagyapót. A szakállát végigsimította és még a bajuszát is megnyálazta. Gyújtót vett elő a mellényzsebéből és miközben meggyújtott egy régi mécsest a falon, nevetve mondogatta: — Harminc esztendeje nem láttam — Tudtam, hogy egyszer el fog jönni. Hogy is felejthetett volna el engem Fineczky Tádé, akivel egész fiatalságomat töltöttem. Mi voltunk a leghíresebb gavallérok a Dunántúl... Ejnye, hogy éppen ma kell neki jönni, mikor még csak vacsorával sem kínálhatom meg. No, de legalább bort adhatok neki... Meg-megállt és hallgatózott az eső zúgásában. A mécsessel ide-oda ballagott a borházban. Most már észre se vett engem, amint egy sarokban kuporodtam. Majd kiment a borház elé és integetett a mécsessel. — Erre, hej, erre, Fineczky.... Az eső halkabban zúgott, a távol Bakony felett világosodni kezdett az ég. Nagyapó még mindig a borház előtt állott. Egyszerre eldobta a mécsest és lefelé indult a dombon--Nagyon megijedtem, mikor nagyapót elindulni láttán a sötét estében. Hosszú, fehér haját csapzattá verte az eső és a szakálla melléhe tapadt. Meg-megcsúszott a vizes füvön, de ment előre. — Nagyapó, nagyapó! — kiáltottam, de rám se hallgatott. Csak ment előre és lóbázta a kezeit, mintha valakinek integetne... Eszembe jutott, hogy mily büntetés vár bés, hogy akkor, amikor a nemzet követelő hatalma meggyarapszik, azok a lecsillapított törekvések meggyöngülnek-e a rájuk szabandó szünet alatt? A becsületes béke lehetősége szinte elkábította a harcosokat. Akik közül egy sem akarja a harcot a harc kedvéért. És annak a lehetőségnek a hite boldogságos izgalmat hord országszerte a nép közé, amely a harcot a béke kedvéért akarja. A nemzeti ideálokért való küzdelemre nem szól az a tétel, hogy a sovány béke többet ér a kövér, buja háborúnál, mert e küzdelemben a béke csak akkor áldásos, ha a nemzeti erőt öregbíti. Nos, ha lehetséges az ilyen béke, ne foszszák meg áldásaitól a nemzetet azok, akik megmozgatták, hogy áldozzon és vérezzen a nemzeti energiáért. Sokan vannak, akik bíznak a lehetőségben. A reménykedőket pedig ne zavarják munkájukban a kétségbeesők. Budapest, november 30. A képviselőház legközelebbi ülése szerdán, december másodikán délelőtt tíz órakor lesz, melynek napirendjére az újoncjavaslatok folytatólagos tárgyalása van kitűzve. A főrendiház ülése. A főrendiház ma déli tizenkét órakor gróf Csáky Albin elnöklésével ülést tartott, melyen apróbb ügyeket intéztek el. Elhatározták, hogy gróf Széchenyi László számára meghívó levelet kérnek, Bezerédj Pált a főrendek listájába fölveszik. Tárgyalták a mentelmi bizottság jelentését gróf Szécsenyi Géza, gróf Károlyi Imre és Szalavszky Gyula ügyében, akiknek mentelmi jogát bírói megkeresések fölfüggeszteni kérik. Gróf Szécsenyi Géza mentelmi jogát nem függesztették föl, a gróf Károlyi Imréét és a Szalavszky Gyuláét azonban igen. Ezután megválasztották a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságot a következőképp: Rendes tagok: Gróf Apponyi Lajos, báró Bohus Zsigmond, Brankovics György érsek-pátriárcha, gróf Cziráky Antal, Ernuszt Kelemen, herceg Esterházy Miklós, Gáli József, báró Harkányi Frigyes, gróf Keglevich István, Kussevich Szvetozár horvát-szlavon-dalmát főrendi képviselő, Laszkáry Gyula, Lukács Antal, őrgróf Pallavicini Ede, báró rám otthon, ha nagyapó nélkül megyek haza, s nagyapó után futottam. Nagyapónak régimódi hosszu kabátja volt, belekapaszkodtam a kabátja szárnyába, de nagyapó észre sem vett. Csak ment-ment előre a szőlőhegyen, mindig távolabb a borháztól, távolabb a vén diótól s én nem mertem kérdezni, hová megy nagyapó? Talán órák múltak el... Az eső elállt, az ég kitisztult, és a Bakony fölött a hold első sugarai jelentkeztek, megezüstözve _ az erdő fáit. Nagyapó még mindig ment előre. Érthetetlen szavakat mormogott magában és a karjaival integetett, mintha valakihez beszélne. Egyszerre észrevett engem mögötte. Haragosan fordult meg és rikácsoló, dühös hangon kiáltott rám: — Mit akarsz itt? Ki vagy te? Eregy innen... Felkapott egy karót az út melől és felém sújtott. Aztán sebesen ment tovább énekelve az éjben... Sírva, jajgatva futottam a dülőúton. Valahol szekér nyikorgótt. Ah, egyszerre nagyot dobbant a szívem a boldogságtól... A nagyehető Lőrinc jött a kordéval. — Hol van a tekintetes úr? — kérdezte boszosan Lőrinc. — Elment arra... arra... ... Két napig kerestük ezután nagyapót. Mondták, hogy itt is látták, amott is látták. Kalap nélkül, sárosan, lehorgasztott fővel ment a szőlők között a Balaton felé. A kezével integetett, mintha beszélt volna valakihez, de nem láttak vele senkit. Soha többé nem láttuk nagyapót. Bizonyosan elment Fineczky után. .