Pesti Napló, 1905. október (56. évfolyam, 271-301. szám)
1905-10-01 / 271. szám
9 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ» 1905. október 1 271. szám kérdésesekké még az országgyűlés többsége sem tehet. Ezek az okok lehetnek azok, melyeknél fogva a király nem támadónak, hanem megtámadottnak érzi magát, s ebből következteti, hogy — amiben persze az alkotmánynak és a magyar nemzetnek minden ellensége támogatja, — nem ő az, aki makacs ellenállásával a létező törvény ellen vét, hanem az országgyűlés többsége az. Itt rejlik tehát az ütközőpont, vagyis : a jogosult és egyenértékű alkotmányos tényezők között a törvénymagyarázat kétfélesége. Amit súlyosbít a koronának az a meggyőződése, hogy a hadügyi felségjogokra nézve az 1867. XII. törvénycikk 11-ik szakasza határozottan, és világosan intézkedik, és hogy az 1867-iki kiegyezés megalkotói, úgy Deák, mint Andrássy, s velük az akkori többségnek összes vezéremberei, ennek a törvénynek ugyanazt a magyarázatát adták, amit ma ad annak a király. És hogy ennélfogva ez nemcsak törvény, hanem egy olyan külön paktum is, melyhez a nemzet azért járult, mert azt a visszaállítandó alkotmány előzetes ellenértékének tekintette. És igaz is, hogy ezekről szó volt 1866-ban, a tizenötös bizottság ülésein, melyekről Lónyay Menyhért és Gercve István hagytak hátra hiteles följegyzéseket. Az albizottság 1866. május 7-iki ülésén, amidőn a hadügyre nézve Deák Ferenc tollba mondta azt a szöveget, melyből később az, 1867: XII. törvénynek 11., 12., 13-ik pontja lett, abban a szövegben «A hadügy azon részei, melyek a hadseregnek vezényletére és berendezésére vonatkoznak, közös ügyeknek ismertetnek el.» — «Ellenben ami a hadsereg időnkénti kiegészítését, a szükséges újoncok megajánlását, kiállítását, ezek feltételeit, hová a szolgálati idő meghatározása is számíttatik, úgyszintén a katonaságnak az országban való elhelyezését, szállásolását és élelmezését illetik, mindezt az ország az eddigi törvények alapján is, mind a törvényhozási, mind a kormányzati tért illetőleg, magának továbbra is fentartja.» — «Valamint szintén, ha a védelmi rendszernek bármi újabb rendezése vagy átalakítása válmminbnn-------- — - - ---- —........... nél szükségessé, az Magyarországra nézve csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik, (magában értvén, hogy a katonák polgári jogai fentartatnak.)» E szöveg felolvasása után Ivánka Imre «teljesen magyar hadsereget akart», mire Deák így szólt: «Elkülönzött sereget ő is óhajtana, de emiatt nem akarja a tractátust megtörni: 1715 is ellene áll.» Itt tehát Deák ajkáról hangzik el, hogy a katonai kérdés külön traktátus tárgya, melyen esetleg megtörhetik a kiegyezés. Hogy e traktátus mire vonatkozik, azt az albizottság másnapi (május 8-iki) ülésén világosan megmondta gróf Apponyi György: «A hadügy a legkényesebb kérdés. Ő felsége is, a lajtántuliak is ebben legérzékenyebbek. Fait reccomplinak veszik a hadügyre nézve jelenleg fennálló rendszert.» (A «fennálló rendszer» 1866-ban a teljesen és kizárólag osztrák hadsereg volt.) Gróf Apponyi György ehez képest bírálta a Deák által előterjesztett szöveget s kifejtvén, hogy «ez igazán közös ügy», azt fejtegette, hogy: «A védelmi rendszeren történő változások közösen legyenek tárgyalandók.» Tovább folytatván a szöveg elleni skrupulusait, kiemelte Apponyi György, hogy: a szerkezet «azon aggodalmakat fogja gerjeszteni, hogy a jelen védelmi rendszert tökéletesen ignorálni akarjuk. A szerkezetben benne van, hogy az újoncot az ország ajánlja meg: ezen megtörhetik a kiegyezés. Előttünk a szerkezet szerint az 1847-iki rendszer áll. Azt most behozni rázkódtatás nélkül nem lehet.» Gróf Apponyi György szavaiból tehát világosan kitűnik, hogy úgy a császár, mint a lajtántúliak a hadsereg kérdésében semmi változtatást nem akartak engedni. Még azt sem, hogy az évi újoncállítás az országgyűlés megajánlásától függjön, még azt sem, hogy az 1847-iki rendszerre (vagyis az 1715: VIII. törvénycikk által megállapított állandó hadseregre) lehessen visszatérni. Ez volt a császár és a lajtántúliak álláspontja, mely az 1867-iki kiegyezés alkotói előtt, mint ezekből látjuk, szintén ismeretes volt s ehez képest történtek azok az összeegyeztetési kísérletek, melyek arra vonatkoztak, hogy míg egyfelől a kiegyezés érdekében a császárnak bizonyos koncessziók tétessenek, addig másfelől a magyar nemzetnek mindazon törvényes jogai, melyek 1847 előtt az állandó hadsereggel, valamint az 1847-ig gyakorolt katonai felségjogokkal szemben tételes törvények által voltak biztosítva, az 1866-ban kontemplált közös hadsereggel szemben is érvényben maradjanak és veszendőbe ne menjenek. A tizenötös albizottságnak tárgyalásaiból világosan kitűnik az alkudozásoknak ez a kettős iránya. És Deák Ferenc, aki maga is «elkülönzött hadsereget óhajtott volna» — ezért helyezkedett az 1715: VIII. törvény álláspontjára, noha azt maga is «rossz törvénynek» nevezte «reánk nézve». Ennek a kettős iránynak kényszerűségét érezték a határozati párt tagjai is, akik, nehogy az adandó koncessziók terén túl messze menjen az albizottság többsége, a külön magyar hadsereg elvi álláspontjára helyezkedtek, s Ghyczy Kálmán azt követelte, hogy minden erre vonatkozó szöveget «úgy kell formulázni, hogy a magyar hadsereg benne legyen.» ■Minthogy «1802-ben van exercitus hungaricus; később elő nem fordul, de militia hungarica. Az 1848-ikiban elismerték a magyar hadsereget.» Deák Ferenc tagadja a külön magyar hadsereg törvényes jogát. Azt mondja: «Ilyen hadsereg sohasem volt se törvényben, se gyakorlatban. Csak magyar ezredekről volt szó. Egység a seregben szükséges.» De midőn a külön magyar hadsereg törvényes jogát tagadja Deák, abban hozzájárul Ghyczy fejtegetéseihez, hogy a törvény szövegében a «magyar hadseregnek» benne kell foglaltatnia. Csakhogy természetesen a katonai felségjogok sérelme nélkül. Ehez képest Deák Ferenc új szerkezetet olvas fel, mely így szól: «Ami a hadügyet illeti, el- ^ ismerjük (beleegyezünk), hogy közösen intézendő mindaz, ami az egész hadseregnek és így a magyar seregnek is egységes vezérletét, vezényletét és belszervezetét illeti.» Az új szövegben tehát már benne van a «magyar hadsereg», de az ország ugyanakkor elismeri és beleegyezik, hogy vezérlete, vezénylete és belszervezete ennek is egységes és közös legyen. Vagyis, hogy erre nézve a magyar országgyűlés — a következő pontokban felsorolt «fentartott jogok» keretein túl — önállólag nem intézkedhetik. Itt tehát kifejezésre jut az a koncesszió, mely a mai válságnak ütköző pontja, s melyből a kétféle törvénymagyarázat csak azért állhatott elő, mivel nem a fenti szerkezet jutott be az 1867: XII. tc. szövegébe. De mi okozta azt, hogy nem a fenti szerkezet vált törvénynyé? Ezt egyedül csak az a körülmény okozta, hogy gróf Apponyi György szerint mindazoknak, amik a védrendszer átalakítására, vagy megváltoztatására vonatkoznak, közösen kell elintéztetniök, holott az ezekre vonatkozó határozati jog, a Deák szövege szerint, a magyar országgyűlés fentartott jogai közé soroztatik. Nemcsak Deák, hanem az albizottság öszszes tagjai belátták, hogy a második szöveg sem állhat meg, mert illuzóriussá teheti az országnak a védelmi rendszer megállapítására vonatkozó jogát. Ez okból módosult , a szívem haldoklik. Most mit csinálsz velem, te szegény mama? Itt hagysz engemet az idegenben? Mikor nekem otthon volna a helyem, ahol nekem kedves a nagy kert s a kis temető, ahova étet kikisértük. Oda viszel? Ne tedd, mama, az igen sok költségbe kerülne neked, így szólt.-A felszolgáló asszony hallotta és én úgy szerettem volna sírni, de hogy tehetem, mikor a doktor azt mondta ma is: «semmi komoly baj... nagy ijedtség... semmi más...» és csinosan simogatta meg a bajuszát. «Túloz a cseléd» — mondtam magamnak, de az egész éjjel rosszul aludtam, kedvesem. Oly meleg volt az ágy, s reggel, amint a nagy fehér sirályok keringőztek a tengervíz felett, hessegtettem őket messziről, mert hallottam — igazán — a szárnyuk suhogását, ami bántott. Egy szegény beteg senyved oda túl. Nem is ismerem. Az is izgat, hogy nem ismerem. De látom a rózsaszínű szalagját, fonnyadt ajakó mosolyát, melylyel a doktort nézi, minthogy emlékezne valakire... Nem tudom elmondani mindazt, amit érzek, harám! Nagyon izgatott vagyok. Nem is tudom, mint teltek el ezek a most futó napok. Mert két napcsuszszant be az örökkévalóságba» («Verseim», 24. lap) és a felszolgáló asszony sápitozása zaklatta a sziveinket, amint rajongta egy nap százszor is, hogy: «Istenem, a szegény méltósága dől el, higgyék el nekem. Már alig áll. Ágyba nem feküdt, mióta itt vannak. Nem is sír, csak nézi, nézi, meredt, kétségbeesett tekintettel a leányát, szolgálja a szava parancsát és a tekintete kívánságát. Ő végez körülötte mindent. A lelkemmel szeretnék segíteni neki, de visszautasít mindent, ő tesz mindent, oh Istenem, a csodálatos, szerető édes anya, amihez nincs fogható a világon...» S míg eféle együgyü beszédeket hallunk, édes Clárám, addig az este... az este, tegnap este... Istenem... Tegnap délután igy szólt Mária: — Oh te édes anyám, hivasd ide a papot ... Én akarom, hogy ide hivd. El akarom mondani neki a bűneimet, hogy a szivemet könnyítsem meg, s ő oldozzon fel.. Aztán ismét hozzá fordult: — Látod, — mondta — (a felszolgáló aszszony az alkórban állott remegve) — néha bántottalak, anyám! Engedetlen, nyersszavu voltam, önfejű és nyakas. Bocsássa meg a te szived nekem, szegény leányodnak, és csak arra emlékezzél, ha szeretetemben kedvedre lehettem. Most küldj a papért, te pedig, szegény, fáradt lelkem, anyám, jöjj ide, feküdj mellém az én beteg ágyamba... mellém és ölelj meg, oly forrón, szilajon, amint csak tudsz és csókold meg az ajakamat, oly melegen és édesen, ahogy csak ő ölelhetett s csókolhatott volna meg. A lelked legyen az ajakadon... oh kérlek, szorosan ölelj a szivedhez, lelkem, egyetlen, drága anyám. A felszolgáló asszony pedig elment akkor sírva a pap után, a halálosan fáradt szegény édes anya pedig leroskadt drága, egyetlen leánya mellé, szivéhez zárta, az ajakát csókba fürösztötte és... oh lelkem! Az ő testi és szivbeli bágyadtságában odaadván magát egészen, feje alatt puha párnát érezve, eltelve feneketlen keserűséggel, szemét lehunyta, mit se tudva már magáról... elaludt. Oh édes Klárám... el tudom-e mondani már a végét. A köny szorongatja a torkomat s alig látom a betűket, melyeket leírok. Mert a pap eljött, kezében a szent ostyát záró kehelylyel és hozzájárult a haldokló Máriához. — Pszt... — intette csendesen a beteg. — Az édes anyám elaludt itt mellettem. Halkan. Fel ne zavarja őtet... Fáradt a szegény miattam. Engemet ápolt és az álom elkerülte a szemét hetek óta. De én meghalok. És óva intett a tisztelendőre. És száraz szemmel, száraz ajakkal, suttogva, félkarjával ölelve az édesanyját... mindenkit csendre intve bevette az Úr szent testét. Mosolygott. Hátraejtette a fejét. És halk sikoltás szaladt ki az ajakán és meghalt. A felszolgáló asszony zokogott a szegeletben. A pap imádkozott térden az ágy előtt... Aztán felkelt és megérintette az anya karját: — Ébredjen fel, szent asszony... A leánya elaludt. Az Úr örömébe ment... Már meghidegedett. Sirassa meg őt. Többet nem tudok inni, Csárám. Annus.