Pesti Napló, 1905. október (56. évfolyam, 271-301. szám)

1905-10-01 / 271. szám

9 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ» 1905. október 1 271. szám kérdésesekké még az országgyűlés több­sége sem tehet. Ezek az okok lehetnek azok, melyeknél fogva a király nem­ tá­madónak­, hanem megtámadottnak érzi magát, s ebből következteti, hogy — ami­ben persze az alkotmánynak és a ma­gyar­ nemzetnek minden ellensége tá­mogatja­, — nem ő az, aki makacs el­lenállásával a létező törvény ellen vét, hanem az országgyűlés többsége az. Itt­ rejlik tehát az ütközőpont, vagy­is : a jogosult és egyenértékű alkotmá­nyos tényezők között a­ törvénymagya­rázat kétf­éles­ége. Amit súlyosbít a koronának az a meggyőződése, hogy a hadügyi felségjogokra nézve az 1867. XII. törvénycikk 11-ik szakasza határo­zottan, és világosan intézkedik, és hogy az 1867-iki kiegyezés megalkotói, úgy Deák, mint Andrássy, s velük az akkori többségnek összes vezéremberei, ennek a törvénynek ugyanazt a magyarázatát adták, amit ma ad annak a király. És hogy ennélfogva ez nemcsak törvény, hanem egy olyan külön paktum is, melyhez a nemzet azért járult, mert azt a visszaállítandó alkotmány előzetes ellenértékének tekintette. És igaz is, hogy ezekről szó volt 1866-ban, a tizenötös­ bizottság ülésein, melyekről Lónyay Menyhért és Ge­rc­ve István hagytak hátra hiteles föl­jegyzéseket. Az albizottság 1866. május 7-iki ülésén, amidőn a hadügyre nézve Deák Ferenc tollba mondta azt a­ szöveget, melyből később az, 1867: XII. törvénynek 11., 12., 13-ik pontja lett, abban a szövegben «A hadügy azon ré­szei, melyek a hadseregnek vezényletére és be­rendezésére vonatkoznak, közös ügyek­nek ismertetnek el.» — «Ellenben ami a had­sereg időnkénti kiegészítését, a szükséges újoncok megajánlását, kiállítását, ezek felté­teleit, hová a szolgálati idő meghatározása is számíttatik, úgyszintén a katonaságnak az országban való­­ elhelyezését, szállásolását és élelmezését illetik, mindezt az ország az ed­digi törvények alapján is, mind a törvény­hozási, mind a kormányzati tért illetőleg, ma­gának továbbra is fent­art­ja.» — «Valamint szintén, ha a védelmi rendszernek bármi újabb rendezése vagy átalakítása vál­mminb­nn-------- — - - ---- —........... nél szükségessé, az Magyarországra nézve csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik, (ma­gában értvén, hogy a katonák polgári jogai fentartatnak.)» E szöveg felolvasása után Ivánka Imre «teljesen magyar hadsereget akart», mire Deák így szólt: «Elkülönzött sereget ő is óhaj­tana, de emiatt nem akarja a tractátust meg­törni: 1715 is ellene áll.» Itt tehát Deák ajkáról hangzik el, hogy a kat­onai kérdés külön traktátus tárgya, me­lyen esetleg megtörhetik a kiegyezés. Hogy e traktátus mire vonatkozik, azt az albizott­ság másnapi (május 8-iki) ülésén világosan megmondta gróf Apponyi György: «A hadügy a legkényesebb kérdés. Ő fel­sége is, a lajtántuliak is ebben legérzékenyeb­bek. Fait reccomplinak veszik a hadügyre nézve jelenleg fennálló rendszert.» (A «fennálló rend­szer» 1866-ban a teljesen és kizárólag osztrák hadsereg volt.) Gróf Apponyi György ehez képest bírálta a Deák által előterjesztett szö­veget s kifejtvén, hogy «ez igazán közös ügy», azt fejtegette, hogy: «A védelmi rendszeren történő változások közösen legyenek tárgyalan­dók.» Tovább folytatván a­ szöveg elleni skru­­pulusait, kiemelte Apponyi György, hogy: a szerkezet «azon aggodalmakat fogja gerjesz­teni, hogy a jelen védelmi rendszert tökéle­tesen ignorálni akarjuk. A szerkezetben benne van, hogy az újoncot az ország ajánlja meg: ezen megtörhetik a kiegyezés. Előttünk a szerkezet szerint az 1847-iki rendszer áll. Azt most behozni rázkódtatás nélkül nem lehet.» Gróf Apponyi György szavaiból tehát vi­lágosan kitűnik, hogy úgy a császár, mint a lajtántúliak a hadsereg kérdésében semmi változtatást nem akartak engedni. Még azt sem, hogy az évi újoncállítás az országgyűlés megajánlásától függjön, még azt sem, hogy az 1847-iki rendszerre (vagyis az 1715: VIII. törvénycikk által megállapított állandó hadseregre) lehessen visszatérni. Ez volt a császár és a lajtántúliak álláspontja, mely az 1867-iki kiegyezés alkotói előtt, mint ezek­ből látjuk, szintén ismeretes volt s ehez ké­pest történtek azok az összeegyeztetési kísér­letek, melyek arra vonatkoztak, hogy míg egyfelől a kiegyezés érdekében a császárnak bizonyos koncessziók tétessenek, addig más­felől a magyar nemzetnek mindazon törvé­nyes jogai, melyek 1847 előtt az állandó had­sereggel, valamint az 1847-ig gyakorolt ka­tonai felségjogokkal szemben tételes törvé­nyek által voltak biztosítva, az 1866-ban kon­­templált közös hadsereggel szemben is érvény­ben maradjanak és veszendőbe ne menjenek. A tizenötös albizottságnak tárgyalásaiból világosan kitűnik az alkudozásoknak ez a ket­tős iránya. És Deák Ferenc, aki maga is «el­­különzött hadsereget óhajtott volna» — ezért helyezkedett az 1715: VIII. törvény állás­pontjára, noha azt maga is «rossz törvénynek» nevezte «reánk nézve». Ennek a kettős iránynak kényszerűségét érezték a határozati párt tagjai is, akik, ne­hogy­ az adandó koncessziók terén túl messze menjen az albizottság többsége, a külön ma­gyar hadsereg elvi álláspontjára helyezkedtek, s Ghyczy Kálmán azt követelte, hogy minden erre vonatkozó szöveget «úgy kell formu­­lázni, hogy a magyar hadsereg benne legyen.» ■Minthogy «1802-ben van exercitus hungaricus; később elő nem fordul, de militia hungarica. Az 1848-ikiban elismerték a magyar hadsereget.» Deák Ferenc tagadja a külön magyar hadse­reg törvényes jogát. Azt mondja: «Ilyen had­sereg sohasem volt se törvényben, se gyakor­latban. Csak magyar ezredekről volt szó. Egy­ség a seregben szükséges.» De midőn a külön magyar hadsereg törvényes jogát tagadja Deák, abban hozzájárul Ghyczy fejtegetéseihez, hogy a törvény szövegében a «magyar hadseregnek» benne kell foglaltatnia. Csakhogy természete­sen a katonai felségjogok sérelme nélkül. Ehez képest Deák Ferenc új szerkezetet olvas fel, mely így szól: «Ami a hadügyet illeti, el- ^ ismerjük (beleegyezünk), hogy közösen inté­­­­zendő mindaz, ami az egész hadseregnek és így a magyar seregnek is egységes vezérletét, vezényletét és belszervezetét illeti.» Az új szövegben tehát már benne van a «magyar hadsereg», de az ország ugyanakkor elismeri és beleegyezik, hogy vezérlete, ve­zénylete és belszervezete ennek is egységes és közös legyen. Vagyis, hogy erre nézve a magyar országgyűlés —­ a következő pontokban felsorolt «fentartott jogok» keretein túl — önállólag nem intézkedhetik. Itt tehát kifeje­zésre jut az a koncesszió, m­ely a mai vál­ságnak ütköző pontja, s melyből a két­féle törvénymagyarázat csak azért állhatott elő, mivel nem a fenti szerkezet jutott be az 1867: XII. tc. szövegébe. De mi okozta azt, hogy nem a fenti szerkezet vált törvénynyé? Ezt egyedül csak az a körülmény okozta, hogy gróf Apponyi György szerint mindazoknak, amik a védrendszer átalakítására, vagy meg­változtatására vonatkoznak, közösen kell el­­intéztetniök, holott az ezekre vonatkozó ha­tározati jog, a Deák szövege szerint, a ma­gyar országgyűlés fentartott jogai közé so­­roztatik. Nemcsak Deák, hanem az albizottság ösz­­szes tagjai belátták, hogy a második szöveg sem állhat meg, mert illuzóriussá teheti az országnak a védelmi rendszer megállapítá­sára vonatkozó jogát. Ez okból módosult , a szívem haldoklik. Most mit csinálsz velem, te szegény mama? Itt hagysz engemet az ide­genben? Mikor nekem otthon volna a helyem, ahol nekem kedves a nagy kert s a kis te­mető, ahova étet kikisértük. Oda viszel? Ne tedd, mama, az igen sok költségbe kerülne neked, így szólt.-A felszolgáló asszony hallotta és én úgy szerettem volna sírni, de hogy te­hetem, mikor a doktor azt mondta ma is: «semmi komoly baj... nagy ijedtség... semmi más...» és csinosan simogatta meg a bajuszát. «Túloz a cseléd» — mondtam magamnak­, de az egész éjjel rosszul aludtam, kedvesem. Oly meleg volt az ágy, s reggel, amint a nagy fehér sirályok keringőztek a tengervíz felett, hessegtettem őket messziről, mert hallottam — igazán — a szárnyuk suhogását, ami bán­tott. Egy szegény beteg senyved oda túl. Nem is ismerem. Az is izgat, hogy nem ismerem. De látom a rózsaszínű szalagját, fonnyadt ajakó mosolyát, melylyel a doktort nézi, mint­hogy emlékezne valakire... Nem tudom elmondani mindazt, amit ér­zek, harám! Nagyon izgatott vagyok. Nem is tudom, mint teltek­ el ezek a most futó napok. Mert két nap­­csuszszant be az örökkévalóságba» («Verseim», 24. lap) és a fel­szolgáló asszony sápitozása zaklatta a szivein­ket, amint rajongta egy nap százszor is, hogy: «Istenem, a szegény méltósága dől el, higg­­yék el nekem. Már alig áll. Ágyba nem fe­küdt, mióta itt vannak. Nem is sír, csak nézi, nézi, meredt, kétségbeesett tekintettel a leá­nyát, szolgálja a szava parancsát és a tekin­tete kívánságát. Ő végez körülötte mindent. A lelkemmel szeretnék segíteni neki, de vissza­utasít mindent, ő tesz mindent, oh Istenem, a csodálatos, szerető édes anya, amihez nincs fogható a világon...» S m­íg eféle együgyü beszédeket hallunk, édes Clárám, addig az este... az este, tegnap este... Istenem... Tegnap délután igy szólt Mária: — Oh te édes anyám, hivasd ide a pa­pot ... Én akarom, hogy ide hivd. El akarom mondani neki a bűneimet, hogy a szivemet könnyítsem meg, s ő oldozzon fel.. Aztán ismét hozzá fordult: — Látod, — mondta — (a felszolgáló asz­­szony az alkórban állott remegve) — néha bán­tottalak, anyám! Engedetlen, nyersszavu vol­tam, önfejű és nyakas. Bocsássa meg a te szi­ved nekem, szegény leányodnak, és csak arra emlékezzél, ha szeretetemben kedvedre lehet­tem. Most küldj a papért, te pedig, szegény, fáradt lelkem, anyám, jöjj ide, feküdj mellém az én beteg ágyamba... mellém és ölelj meg, oly forrón, szilajon, amint csak­ tudsz és csó­kold meg az ajakamat, oly melegen és édesen, ahogy csak ő ölelhetett s csókolhatott volna meg. A lelked legyen az ajakadon... oh kér­lek, szorosan ölelj a szivedhez, lelkem, egyet­len, drága anyám. A felszolgáló asszony pedig elment akkor sírva a pap után, a halálosan fáradt szegény édes anya pedig leroskadt drága, egyetlen leánya mellé, szivéhez zárta, az ajakát csókba fürösztötte és... oh lelkem! Az ő testi és sziv­­beli bágyad­tságában odaadván magát egészen, feje alatt puha párnát érezve, eltelve fene­ketlen keserűséggel, szemét lehunyta, mit se tudva már magáról... elaludt. Oh édes Klárám­... el tudom-e mondani már a végét. A köny szorongatja a torkomat s alig látom a betűket, melyeket leírok. Mert a pap eljött, kezében a szent ostyát záró kehelylyel és hozzájárult a haldokló Má­riához. — Pszt... — intette csendesen a beteg. — Az édes anyám elaludt itt mellettem. Hal­kan. Fel ne zavarja őtet... Fáradt a sze­gény miattam. Engemet ápolt és az álom el­kerülte a szemét hetek óta. De én meghalok. És óva intett a tisztelendőre. És száraz szemmel, száraz ajakkal, suttogva, félkarjá­val ölelve az édes­anyját... mindenkit csendre intve bevette az Úr szent testét. Mosolygott. Hátraejtette a fejét. És halk sikoltás szaladt ki az ajakán és meghalt. A felszolgáló asszony zokogott a szegelet­­ben. A pap imádkozott térden az ágy előtt... Aztán felkelt és megérintette az anya karját: — Ébredjen fel, szent asszony... A leánya elaludt. Az Úr örömébe ment... Már meghide­­gedett. Sirassa meg őt. Többet nem tudok inni, Csárám. Annus.

Next