Pesti Napló, 1906. június (57. évfolyam, 149-177. szám)
1906-06-01 / 149. szám
Budapest, péntek: PESTI NAPLÓ. 1906. junius 1. 149. ezonev tiségek, — mondja a nemzetiségi törvény (14. szakasz.) Nos, ezzel a joggal összes egyházközségeikben és iskoláikban — úgyszólván kivétel nélkül — a nemzetiségek talán nem élnek ? Korlátozza ebben őket talán valaki? Nem folyik Magyarország területén ezer és ezer helyen oláh, szász, tót és szerb nyelven az alsó és a felső iskoláztatás? Igaz ugyan, hogy az iskolai törvény szerint a magyar nyelvet is kell a nemzetiségi iskolákban tanítani, de hisz ezt maga a nemzetiségi törvény rendeli el, csakhogy sajnos, a nemzetiségi törvénynek éppen ez a része alig van végrehajtva. Mert nagy sérelme az a nemzetiségeknek, hogy a törvény szerint a magyar nyelvet is kell a nemzetiségi iskolákban tanítani, holott a nemzeti állam szempontjából az összes iskolákban magyarul kellene tanítani, s a magyar nyelv tanítására alkalmazott a nemzetiségek nyelvére kellene alkalmazni. 3. Azonban tudjuk mi, hogy hol szerit a nemzetiségi bakancs. Mikor a nemzetiségi törvényt meghoztuk (1868.), akkor még a törvénykezési bíráskodás első fokon a vármegyei törvényszékeknél folyt, s a törvény elrendelte (7. §.), hogy a törvénykezés és a bíráskodás írásban és szóban, a nemzetiségek kívánságához képest a nemzetiségek nyelvén is történhessék, így is történt négy esztendeig. Ekkor a közigazgatás és a törvénykezési bíráskodás szétválasztatott, ez utóbbi kinevezett állami bíróságokra bízatott, amelynek hivatalos nyelvévé kizárólag a magyar nyelv létetett. Nagyon természetes,,, hogy a törv-, vény eme rendelkezéséhez képest a királyi törvényszékek, a járásbíróságok és a telekkönyvi hatóságok ezután már csak magyar nyelvű beadványokat fogadtak el, s a törvénykezés és a bíráskodás ezóta már csak az állam hivatalos nyelvén történhetik meg. Ámde ezt a nemzetiségek még mai napig is fősérelmüknek tekintik. Tekinthetik, ha úgy akarják, de ez a sérelem nem a nemzetiségi törvény végre nem hajtásából folyik. Mert az még vita tárgya sem lehet, hogy bármely későbbi törvény egy előbbi törvénynek a rendelkezéseit hallgatagon is hatályon kívül helyezheti, amintegy hatályon kívül helyeződött a nemzetiségi törvénynek a törvénykezésre és bíráskodásra vonatkozó része is. Nincs tehát a nemzetiségek vádjaiban egy makulányi közjogi igazság se, enélkül pedig minden vádban csak a tehetetlenség ereje lakozik. Artur. Mert nem ismeri önmagát. S nem ismer engem. Kedves Irén, vegye tudomásul, hogy maga se magát, se engem nem ítél meg helyesen. .Négyszemközt vagyunk, megmondhatom magának: mi távolról se vagyunk az a fényes, ragyogó, csillogó emberpár, aminek a világ minket tart. S aminek mi magunkat tartottuk. Nem vagyunk sibermenschek, a maga szociológiai felolvasásai s az én szimfóniám dacára se. Ellenkezőleg, amit önmagamra vonatkozólag már beláttam, hogy éppen ellenkezőleg, egy az átlagnál gyengébb akaraterejű, munkaképtelenebb, értéktelenebb egyén vagyok, aki csupán szélhámoskodó művész-pózokkal és — őszintén szólva — teljesen értéktelen művészi termékekkel tudja az ilyenekre adó emberek előtt nimbuszát megőrizni, ezt — bocsásson meg— magára vonatkozólag is igaznak tartom. Maga, édesem, szintén egy elfajult, ideges, vérszegény teremtés. Hogy ez a valóságos alsórendűség egy képzelt magasabbrendűség formájában nyilatkozik meg a maga lelkében, meglehet, de ez éppen a tragikus tévedés. Maga, drágám, nem egy magasabbrendü nő, hanem, bocsásson meg — egy hóbortos kokott-természet. Tudom, kegyetlen vagyok, de ezt el kell mondanom, mivel igazolni akarom a visszalépésemet s különben is önismeretre oktatva magát, szívességet teszek magának. Igen, édesem, a maga egész egyénisége kokottos, csakhogy persze a maga apja százezrekkel bir, maga az egyetemre járt, doktori diplomája van s szociológiai felolvasásokat tart — tehát magánál ez az alapkarakter csillogó szellemi ruházatba van burkolva. Ha azonban véletlenül a Dob utczában, egy szenesboltban született volna s apja nem egy bankigazgató, hanem egy ószeres lett volna, maga szociológiai tirádák helyett ezt énekelte volna valami zenés kávéházban: Ich bin das Maedelhen von Maxim. Mert hogy igazán egész őszinte legyek, mikor legutóbb elegánsan, gyönyörűen, mámorítóan felöltözve felsuhogott a felolvasó-emelvényre, ahol — mint valaki nekem később mondta — a „belterjes gazdálkodást s a házi ipart“ folytonosan összetévesztette, teljesen az a benyomásom volt, hogy itt egy legfinomabb fajtájú kokott izgatja az embereket. S különben is meg vagyok győződve, hogy a maga szenvedélyes, ideges, végletes, túlfűtött egyénisége nem vezet jóra. Igaz, egyetlen cselekedete sem jogosít fel erre a feltevésre, mivel amit magáról tudok, az az emberi nemesség és leányi korrektség netovábbja. De hisz mások viszont rólam is csak jót tudnak és mondanak. Sőt zseniális, nemeslelkű, magasabbrendű, kiválasztott embernek tartanak. Pedig, én, aki ismerem magam, tudom, hogy ez az egész tévedés s csak egy jól sikerült szélhámosság eredménye. Irén. Maga rágalmazza önmagát. Artúr. Dehogy. Én magamról kétségtelenül orvosi diagnózis és egyéni megfigyelés alapján tudom, hogy egy ideges, elfajult, beteges lelki életre hajló ember vagyok. Ami különben nem ejt kétségbe. Arra azonban igen nyomatékosan int, hogy ne vegyek feleségül egy leányt, aki ugyanaz nőben, ami én vagyok férfiban. Irén. Egyszóval, mert szeret, mert magához valónak tart, azért szakít velem. Engedjen meg, ez őrület. Artur. Dehogy. Éppen ez kezdete a józanságnak, annak a bizonyos egészségesedésnek, amiről kezdetben beszéltem. Mert képzelje el, mi származhatik abból, ha mi férj és feleség leszünk? A származás szónak legpontosabb és átvitt értelmében egyaránt? Nos, én nem akarok magának az átöröklésről előadást tartani, de annyit kétségtelennek tartok, hogy a mi gyermekeink nem a legerősebb, nem a legéletrevalóbb emberek lennének. Csak a mi gyermekeink, a magáét, ha jól megválasztja a férjét s .tz enyitnek, ha ugyanazt teszem a feleségemmel, külön-külön igen korrekt, kifogástalan egyének lehetnek. De mi ketten... nem, ez nem volna jó. De tegyük fel, hogy ez csak rémkép s ha nem is zseniális és rendkívüli, de makkegészséges, józaneszű, életrevaló átlagemberek lennének a gyermekeink, a mi saját életünk, függetlenül a gyermekeinkben való folytatástól, nem lehetne boldog. Igen, édesem, két ilyen úgynevezett egyéniség, azaz két ilyen veszélyes, végletes, szenvedélyes, önző, hiú ember alkalmas arra, hogy olykor naponként néhány órára összejöjjön s eljátszsza egymás előtt a kiválasztott lelküség és finomelméjűség, a nagy szerelem és művészi átlagfölöttiség komédiáját, de arra, hogy férj és feleség legyen — nem, Irén. Maga itt olyanokat mond, amik esetleg, bár én tagadom és nem hiszem — magára illenek, de amiket én önmagamra vonatkozólag nem ismerek el igaznak, sőt felháborodottan visszautasítok. Én nem vagyok degenerált, ideges, önző, hiú, vagy legalább is nem vagyok mindez nagyobb mértékben, mint a legtöbb leány. Nem akarom dicsérni magam, de ezt merem állítani. Megbízhatatlan többség. Budapest, május 31. A mondás azt tartja, hogy akinek az Úristen hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, Magyarország választóközönsége azonban megfeledkezett róla, hogy a kisebbségnek, amelynek többséget adott, megfelelő észt is adjon. Mert abból, amit ez a többség eddig, különösen a személyi, dolgokban, elkövetett, nagyon sajnosan tapasztalja minden elfogulatlan híve az új rendnek, hogy a jelenlegi többségben ez a nagyon lényeges kellék úgyszólván teljesen hiányzik. Nem beszélünk személyekről, és nem azonosítjuk magunkat senkivel. Abban, ami történt, nem egyesek inzultálását, hanem azt a szomorú tényt látjuk elsősorban, hogy annak a pártnak, mely ma mint többség, a törvényhozásnak vezető tényezője és a parlamentnek kormányzó pártja, a leghalványabb sejtelme sincs arról, hogy szerepe, feladata, kötelessége ma egészen más, mint volt kisebbségi állapotában, és hogy mint guvernementális pártnak lehetetlen a vezérekkel szemben olyan hallatlan aknamunkát folytatnia, minőt például a delegácionális választásnál engedett meg magának néhány olyan úr, akinek a kibuktatott delegátus még egynémely elemi dologból tarthatna hosszú pretekciót. Aki barátja az új rendnek ne kicsinyelje ezeknek a személyes incidenseknek a jelentőségét. Amikor egy pártban akad százegynéhány ember, aki titokban, alattomosan a vezérek megállapodása ellen szavaz, amikor ennek a pártnak majdnem a fele inkább vezetteti magát teljesen jelentéktelen, szellemileg úgyszólván inferioris egyéniségektől, mint a vezetésre hivatottaktól, úgy mindannyiunkban, — akik a nemzeti küzdelem e vezérférfiaiban, az új rend érdembeli hibáinak sokasága mellett annak egyedüli garanciáját látjuk — megrendül a hit, vájjon egy ilyen összetételű párt nem fog-e egy napon sokkal lényegesebb, sokkal fontosabb dolgokban is hivatása ellenére állást foglalni és nem lesz-e követője olyan embereknek, mint akik a tegnapi puccsot rendezték . Ez urak kormányzati bölcsessége ugyancsak nagyon kevés nyugalommal tölthet el bennünket, és ha azt látjuk, hogy a pártközi megállapodásokat minden megfontolás nélkül kész felrúgni a függetlenségi párt felé, akkor lehetetlen elzárkózni annak a megállapítása elől, hogy a függetlenségi többség a kormányzatra nézve nagyon is veszedelmes elemeket rejt magában, és így egy kormányzó többség feladatának parlamentáris teljesítésére legalább is alkalmatlan. Nem kell tobzódnia a mamelukságnak és nem kell elfogulnia a pártfegyelemnek. De az olyan praktikák, mint a tegnapi volt, egészen természetszerűleg szétbontják, vagy legalább is diszkreditálják azt a többséget, amelyre a jelenlegi békeállapotot felépítették. Ez a dolognak országos vonatkozása. Egészen a függetlenségi párt belső ügye maradván, miként lehet a jóízléssel és a legközönségesebb emberi hálával összeegyeztetni azt, hogy jelentéktelen figurák, akik Kossuth Ferenc meleg ajánlása nélkül még ma is az ismeretlenség homályában rejtőznének, a nagyságos cím birtokában vakmerően túl teszik magukat a párt akaratán. Ezt intézze el a függetlenségi párt a saját kebelében. Az ország azonban megdöbbenéssel látja, hogy a politikai helyzet ilyen nehézségeivel szemben nem azon fáradoznak a többség emberei, hogy az átmeneti állapot hibáit bírálják és orvosolják, hanem személyi bo-