Pesti Napló, 1906. június (57. évfolyam, 149-177. szám)

1906-06-01 / 149. szám

Budapest, péntek: PESTI NAPLÓ. 1906. junius 1. 149. ezonev­ tiségek, — mondja a nemzetiségi tör­vény (14. szakasz­.) Nos, ezzel a joggal összes egyház­­községeikben és iskoláikban — úgyszól­ván kivétel nélkül — a nemzetiségek talán nem élnek ? Korlátozza ebben őket talán valaki? Nem folyik Magyarország területén ezer és ezer helyen oláh, szász, tót és szerb nyelven az alsó és a felső iskoláztatás? Igaz ugyan, hogy az isko­lai törvény szerint a magyar nyelvet is kell a nemzetiségi iskolákban tanítani, de hisz ezt maga a nemzetiségi törvény rendeli el, csakhogy sajnos, a nemzeti­ségi törvénynek éppen ez a része alig van végrehajtva. Mert nagy sérelme az a nemzetisé­geknek, hogy a törvény szerint a ma­gyar nyelvet is kell a nemzetiségi isko­lákban tanítani, holott a nemzeti állam szempontjából az összes iskolákban ma­gyarul kellene tanítani, s a magyar nyelv tanítására alkalmazott a nemzeti­ségek nyelvére kellene alkalmazni. 3. Azonban tudjuk mi, hogy hol szerit a nemzetiségi bakancs. Mikor a nemzetiségi törvényt meghoztuk (1868.), akkor még a törvénykezési bíráskodás első fokon a vármegyei törvényszékek­nél folyt, s a törvény elrendelte (7. §.), hogy a törvénykezés és a bíráskodás írásban és szóban, a nemzetiségek kíván­ságához képest a nemzetiségek nyelvén is történhessék, így is történt négy esz­tendeig. Ekkor a közigazgatás és a tör­vénykezési bíráskodás szétválasztatott, ez utóbbi kinevezett állami bíróságokra bízatott, amelynek hivatalos nyelvévé kizárólag a magyar nyelv létetett. Nagyon természetes,,, hogy a törv-, vény eme rendelkezéséhez képest a ki­rályi törvényszékek, a járásbíróságok és a telekkönyvi hatóságok ezután már csak magyar nyelvű beadványokat fo­gadtak el, s a törvénykezés és a bírásko­dás ezóta már csak az állam hivatalos nyelvén történhetik meg. Ámde ezt a nemzetiségek még mai napig is fősérel­müknek tekintik. Tekinthetik, ha úgy akarják, de ez a sérelem nem a nemzeti­ségi törvény végre nem hajtásából fo­lyik. Mert az még vita tárgya sem lehet, hogy bármely későbbi törvény egy előbbi törvénynek a rendelkezéseit hall­gatagon is hatályon kívül helyezheti, amint­egy hatályon kívül helyeződött a nemzetiségi törvénynek a törvényke­zésre és bíráskodásra vonatkozó része is. Nincs tehát a nemzetiségek vádjai­ban egy makulányi közjogi igazság se, enélkül pedig minden vádban csak a te­hetetlenség ereje lakozik. Artur. Mert nem ismeri önmagát. S nem ismer engem. Kedves Irén, vegye tudo­másul, hogy maga se magát, se engem nem ítél meg helyesen. .Négyszemközt vagyunk, megmondhatom magának: mi távolról se va­gyunk az a fényes, ragyogó, csillogó ember­pár, aminek a világ minket tart. S aminek mi magunkat tartottuk. Nem vagyunk siber­­menschek, a maga szociológiai felolvasásai s az én szimfóniám dacára se. Ellenkezőleg, amit önmagamra vonatkozólag már belát­tam, hogy éppen ellenkezőleg, egy az átlag­nál gyengébb akaraterejű, munkaképtele­nebb, értéktelenebb egyén vagyok, aki csu­pán szé­lhámoskodó művész-pózokkal és — őszintén szólva — teljesen értéktelen művészi termékekkel tudja az ilyenekre adó emberek előtt nimbuszát megőrizni, ezt — bocsásson meg­­— magára vonatkozólag is igaznak tar­tom. Maga, édesem, szintén egy elfajult, ide­ges, vérszegény teremtés. Hogy ez a valósá­gos alsórendű­ség egy képzelt magasabbren­­dűség formájában nyilatkozik meg a maga lelkében, meglehet, de ez éppen a tragikus tévedés. Maga, drágám, nem egy magasabb­­rendü nő, hanem, bocsásson meg — egy hó­bortos kokott-természet. Tudom, kegyetlen vagyok, de ezt el kell mondanom, mivel iga­zolni akarom a visszalépésemet s különben is önismeretre oktatva magát, szívességet te­szek magának. Igen, édesem, a maga egész egyénisége kokottos, csakhogy persze a maga apja százezrekkel bir, maga az egyetemre járt, doktori diplomája van s szociológiai fel­olvasásokat tart — tehát magánál ez az alap­­karakter csillogó szellemi ruházatba van bur­kolva. Ha azonban véletlenül a Dob­ utczá­ban, egy szenesboltban született volna s apja nem egy bankigazgató, hanem egy ószeres lett volna, maga szociológiai tirádák helyett ezt énekelte volna valami zenés kávéházban: Ich bin das Maedelhen von Maxim. Mert hogy igazán egész őszinte legyek, mikor legutóbb elegánsan, gyönyörűen, mámorítóan felöl­tözve felsuhogott a felolvasó-emelvényre, ahol — mint valaki nekem később mondta — a „belterjes gazdálkodást s a házi ipart“ foly­ton­o­san összetévesztette, teljesen az a benyo­másom volt, hogy itt egy legfinomabb fajtájú kokott izgatja az embereket. S különben is meg vagyok győződve, hogy a maga szenve­délyes, ideges, végletes, túlfűtött egyénisége nem vezet jóra. Igaz, egyetlen cselekedete sem jogosít fel erre a feltevésre, mivel amit magáról tudok, az az emberi nemesség és leányi korrektség netovábbja. De hisz mások viszont rólam is csak jót tudnak és monda­nak. Sőt zseniális, nemeslelkű, magasabb­­rendű­, kiválasztott embernek tartanak. Pe­dig, én, aki ismerem magam, tudom, hogy ez az egész tévedés s csak egy jól sikerült szél­hámosság eredménye. Irén. Maga rágalmazza önmagát. Artúr. Dehogy. Én magamról kétség­telenül orvosi diagnózis és egyéni megfigye­lés alapján tudom, hogy egy ideges, elfajult, beteges lelki életre hajló ember vagyok. Ami különben nem ejt kétségbe. Arra azonban igen nyomatékosan int, hogy ne vegyek fele­ségül egy leányt, aki ugyanaz nőben, ami én vagyok férfiban. Irén. Egyszóval, mert szeret, mert magához valónak tart, azért szakít velem. Engedjen meg, ez­­ őrület. Artur. Dehogy. Éppen ez kezdete a jó­zanságnak, annak a bizonyos egészségesedés­­nek, amiről kezdetben beszéltem. Mert kép­zelje el, mi származhatik abból, ha mi férj és feleség leszünk? A származás szónak legpon­tosabb és átvitt értelmében egyaránt? Nos, én nem akarok magának az átöröklésről előadást tartani, de annyit kétségtelennek tartok, hogy a mi gyermekeink nem a legerősebb, nem a legéletrevalóbb emberek lennének. Csak a mi gyermekeink, a magáét, ha jól megválasztja a férjét s .tz enyitnek, ha ugyanazt teszem a feleségemmel, külön-külön igen korrekt, ki­fogástalan egyének lehetnek. De mi ketten... nem, ez nem volna jó. De tegyük fel, hogy ez csak rémkép s ha nem is zseniális és rend­kívüli, de makkegészséges, józaneszű, életre­való átlagemberek lennének a gyermekeink, a mi saját életünk, függetlenül a gyerme­keinkben való folytatástól, nem lehetne bol­dog. Igen, édesem, két ilyen úgynevezett egyéniség, azaz két ilyen veszélyes, végletes, szenvedélyes, önző, hiú ember alkalmas arra, hogy olykor naponként néhány órára össze­jöjjön s eljátszsza egymás előtt a kiválasz­­tott­ lelküség és finomelméjűség, a nagy sze­relem és művészi átlagfölöttiség komédiáját, de arra, hogy férj és feleség legyen — nem, Irén. Maga itt olyanokat mond, amik esetleg, bár én tagadom és nem hiszem —­ magára illenek, de amiket én önmagamra vonatkozólag nem ismerek el igaznak, sőt felháborodottan visszautasítok. Én nem va­gyok degenerált, ideges, önző, hiú, vagy leg­alább is nem vagyok mindez nagyobb mér­tékben, mint a legtöbb leány. Nem akarom dicsérni magam, de ezt merem állítani. Megbízhatatlan többség. Budapest, május 31. A mondás azt tartja, hogy akinek az Úristen hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, Magyarország választóközönsége azonban megfeledkezett róla, hogy a kisebbségnek, amelynek többséget­ adott, megfelelő észt is adjon. Mert abból, amit ez a többség eddig, különösen a személyi, dolgokban, elkövetett, nagyon sajnosan tapasztalja minden elfogu­latlan híve az új rendnek, hogy a jelenlegi többségben ez a nagyon lényeges kellék úgy­szólván teljesen hiányzik. Nem beszélünk személyekről, és nem azonosítjuk magunkat senkivel. Abban, ami történt, nem egyesek inzultálását, hanem azt a szomorú tényt látjuk első­sorban, hogy annak a pártnak, mely ma mint többség, a törvényhozásnak vezető tényezője és a parla­mentnek kormányzó pártja, a leghalványabb sejtelme sincs arról, hogy szerepe, feladata, kötelessége ma egészen más, mint volt kisebb­ségi állapotában, és hogy mint guvernemen­­tális pártnak lehetetlen a vezérekkel szemben olyan hallatlan aknamunkát folytatnia, mi­nőt például a delegácionális választásnál en­gedett meg magának néhány olyan úr, akinek a kibuktatott delegátus még egynémely elemi dologból tarthatna hosszú pretekciót. Aki barátja az új rendnek ne kicsi­nyelje ezeknek a személyes incidenseknek a jelentőségét. Amikor egy pártban akad száz­egynéhány ember, aki titokban, alattomosan a vezérek megállapodása ellen szavaz, ami­kor ennek a pártnak majdnem a fele inkább­ vezetteti magát teljesen jelentéktelen, szelle­mileg úgyszólván inferioris egyéniségektől, mint a vezetésre hivatottaktól, úgy mind­annyiunkban, — akik a nemzeti küzdelem e vezérférfiaiban, az új rend érdembeli hibái­nak sokasága mellett annak egyedüli garan­ciáját látjuk — megrendül a hit, vájjon egy ilyen összetételű párt nem fog-e egy napon sokkal lényegesebb, sokkal fontosabb dolgok­ban is hivatása ellenére állást foglalni és nem lesz-e követője olyan embereknek, mint akik a tegnapi puccsot rendezték . Ez urak kormányzati bölcsessége ugyancsak nagyon kevés nyugalommal tölthet el bennünket, és ha azt látjuk, hogy a pártközi megállapodásokat minden megfon­tolás nélkül kész felrúgni a függetlenségi párt felé, akkor lehetetlen elzárkózni annak a megállapítása elől, hogy a függetlenségi többség a kormányzatra nézve nagyon is ve­szedelmes elemeket rejt magában, és így egy kormányzó többség feladatának parlamentá­ris teljesítésére legalább is alkalmatlan. Nem kell tobzódnia a mamelukság­­nak és nem kell elfogulnia a párt­fegyelemnek. De az olyan praktikák, mint a tegnapi volt, egészen természetszerűleg szét­bontják, vagy legalább is diszkreditálják azt a többséget, amelyre a jelenlegi békeállapo­tot felépítették. Ez a dolognak országos vonatkozása. Egészen a függetlenségi párt belső ügye maradván, miként lehet a jóízléssel és a legközönségesebb emberi hálával összeegyez­tetni azt, hogy jelentéktelen figurák, akik Kossuth Ferenc meleg ajánlása nélkül még ma is az ismeretlenség homályában rejtőzné­nek, a nagyságos cím birtokában vakmerően túl teszik magukat a párt akaratán. Ezt intézze el a függetlenségi párt a saját kebe­lében. Az ország azonban megdöbbenéssel látja, hogy a politikai helyzet ilyen nehézsé­geivel szemben nem azon fáradoznak a több­ség emberei, hogy az átmeneti állapot hibáit bírálják és orvosolják, hanem személyi bo-

Next