Pesti Napló, 1908. január (59. évfolyam, 1–27. szám)
1908-01-01 / 1. szám
2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ, X. szám 1908.január 1. előre láttam — a várható következmények miatt. Aggályaimnak nem mulasztottam el illetékes helyen kifejezéseket is adni és a képviselőházban 1895- év őszén, ama bizonyos zágrábi zászlósértési eset alkalmából nyilatkozva, az állami egység fennállása szempontjából nyilatkoztam is. Az akkori ellenzék vezérszónokai álláspontomat nem tartották kielégítőnek, ma akkori bírálóim döntő érvényesülésük idejében aggódva látom, hogy a lejtőn tovább csúszunk lefelé! "Pár héttel ezelőtt alkalmam volt egy a horvát viszonyokat ismerő, magát unionistának nevező, különben hazafias nézetű, horvátországi illetőségű politikussal beszélgetni. Ez a helyzet, mondotta az illető, mely most Horvátországban van, tarthatatlan; ezen változtatni kell. A magyar állam érdeke parancsolja, hogy Horvát-Szlavonországok megbékéltessenek és ezt ma már másképpen elérni nem lehet, mint a drávántuliak részéről föltétlen elismerése az 1868. évi XXX.cikkben kifejezésre jutott állami közösségnek, a magyar állam részéről nyújtandó egész sorozatával ama jogok elismerésének, melyekben a múltban egész máig a drávántúliak nem részesültek. Mit jelent ez? Azt, hogy amit a törvény állapít meg, azt ők ott lent kijelentésben törvényesnek elismerik, de érte árt követelnek, olyan árt, mely az állami egység, az általuk is elismert állami közösség rovására megy. Midőn erre az illető horvát illetőségű politikust figyelmeztettem, vállat vont és azt mondotta, lehet, hogy igaz, de másként békét csinálni nem lehet; másként az uniópártiakat megnyerni nem tudjuk. De ha ez így van, akkor miért kössünk békét, miért nyerjük meg az uniópártot, ha ezek most állítólag barátaink és barátságuknak árat szabnak. Most már ismerjük a barátság árát is, melyet Bakodczay a magyar kormány nevében felajánl. Egész sora az újításoknak a múlttal és jelennel szemben, egész sora az engedményeknek azokkal az állítólag békülni akarókkal, akik barátságuknak árt szabnak. Azt mondja Rakodczay, hogy az 1868. évi kiegyezés keretében mindenekelőtt a horvát nyelv használatának jogát kell biztosítani és pedig, amennyiben a nyelvhasználat tekintetében különféle értelmezések mutatkoznak, az ellentéteket a magyar kormánynyal békés úton akarja rendezni, s amennyiben ez nem sikerülne, a kérdés a regnikoláris bizottság elé lenne hozandó. Ebben a keretben akarja megoldani a vasutaknál is a nyelvkérdést, de már előre jelzi, hogy addig is, míg ez a kérdés rendeztetnék, a horvát-szlavén területen az érintkezésben, úgy a közönséggel, mint a hatóságokkal szemben, a vasutasok a horvát nyelvet fogják használni. Az állomások csak horvát nyelven lesznek jelezve, nyomtatványok és hirdetmények horvát nyelvűek lesznek. A földmivelésügyi minisztériumban egy külön horvát osztály állíttatik fel és a pénzügyminisztériumba is egy magasabb tisztviselő hivatóik meg. A magyar minisztériumokban arányos számban alkalmaztatnak horvátok, míg Horvát-Szlavonországok területén csak horvát illetőségűek alkalmaztatnak. Kedvezményeket helyez kilátásba a zágrábi egyetemet végzetteknek, újabb kereskedelmi és ipariskolákat állít fel, vasutakat, csatornákat és országutakat ígér építtetni. Ogulinon keresztül vasúti összeköttetést helyez kilátásba Dalmáciával. Tehát mind olyan kérdésekről beszél, melyek nem tartoznak a horvát autonóm hatáskörbe, hanem a magyar kormány intézkedését igénylik. Tehát addig is, míg a regnikoláris bizottság az ellentétes kérdések tisztázásával foglalkozhatnék, egész sorát az engedményeknek, alkotásoknak és intézkedéseknek veszi kilátásba, melyek nem az ő hatáskörébe tartoznak. Nem arról van szó, hogy helyesek, vagy szükségesek-e a kilátásba helyezettek. A sérelem már abban van, hogy a báni programm keretébe vonatnak anélkül, hogy ezekben, az egész állam területét érdeklő kérdésekben, melyek némely tekintetben közjogi vonatkozásunk, a magyar kormány, a magyar országgyűlés előtt nyilatkoznak. A bán ad programmot a magyar kormány felelőssége mellett intézendő ügyekben, az a bán, kinek önálló programmja nem lehet, kinek, mint a király által a miniszterelnök ellenjegyzése mellett kinevezett közegnek, mint a magyar kormány felelőssége mellett alkalmazottnak, más programmja nem lehet, mint a magyar kormánynak. Íme Zágrábban akarják elintézni azt a nagy közjogi ellentétet, mely az egységes magyar állam területén felmerült és mely máshol, mint Budapesten, a magyar országgyűlésen nem is tisztázható, még akkor sem, hogyha némely kérdései a regnikoláris bizottság tárgyalásai elé teregetnének. Beszél a bán programjában olyan kérdésekről, melyek kizárólag a horvát autonóm törvényhozás hatáskörébe tartoznak. Ezeket most érinteni nem akarom, bár a leghatározottabban kijelentem már ez alkalommal is, hogy az autonóm hatáskörben elintézendő ügyek is, az állami közösségre való tekintettel, a magyar felelős kormány ellenőrzése s appróbálása köréből el nem vonhatók,mint az egész államot érdeklő ügyek és mint olyanok, melyek csakis a magyar minisztérium útján juthatnak ő felsége elé és a magyar felelős kormány tagja,a horvát miniszter által ellenjegyzendők. A magyar állam felelős kormánya az egész magyar állam területét érdeklő ügyekben felelős és felelős a horvát-szlavon területen folyó kormányzásért is. Nem lehet, nem szabad a horvát bánra hárítani át a felelősség egy részét, mert hisz amint a külfölddel és ennek folytán Ausztriával is Horvát or Ozy Hamlet. — Irta: Színi Gyula. "(Utánnyomás tilos.)" Nem nevezem meg azt a nagyobb vidéki várost, ahonnan csak szekérrel lehet eljutni néhány órajárásnyira egy szomorú, szegény oláh faluba, hol egyetlen fát sem lát az ember az egész vidéken, csupán egy furcsa, tömzsi barokk épület előtt sorakozik mintegy két tucat jegenyefa. Ez a Mária Terézia korából való kastély szinte komikusan zord embergyűlölettel tekint ki a fenyők közül. A cselédségen kívül csak egy negyvenéves, nőtlen ember lakik benne, aki vagy háromezer hold ura és akit az egész környék bolondnak tart. A neve Özy Hamlet. A városba ritkán jár be, mert nincs ott más keresni valója, minthogy néha betér a postahivatalba, ahol a címére érkezett francia lés angol könyveket veszi át. Olykor beül a kávéházba is, órák hosszat nézi az ablakon keresztül az embereket, míg meg nem unja az Örökké ugyanazon látványt és hazamegy, hogy hónapokig újra ne mutatkozzék. A magyar vidéken elég szép számmal akad eféle különcködő ember. Fiatalabb korában megcsapja valami nyugati szellő, talán kinn is élt Londonban vagy Parisban, de aztán hazavitte a honvágy, letelepedett ősi fészkében és átadta magát a terhes családi örökségnek, a passzív, rezignált, tétlen szemlélődésnek. Talán túlságosan okosak és öregek ezek az emberek, hogy nagyon korán felismerik fa élet hiábavalóságát és eleve lemondanak minden küzdelemről. Vagy talán a vérükben van a fáradtság és menekülnek, elbújnak a tülekedő zajos élet elől? Ő maga jött ki elém és kezében tartotta a névjegyemet. — Mivel szolgálhatok ? — kérdezte.— Engedje meg — szóltam — hogy ürügygyel közeledjem ön felé. Nagyon unatkozom és az egész városban nem találok még könyvet sem, amit érdemes volna elolvasni. Önnek pedig, úgy hallottam, dús könyvtára van. ,— Tessék beljebb fáradni — szólt kimért, de egyáltalán nem fagyos udvariassággal. Bevezetett a" dolgozó szobájába.— Itt meglehetős nagy rendetlenség van — mentegetőzött — nem szoktam rendszeresen elrakni a könyveimet, hanem itt tornyosodnak fel, ahogy érkeznek. — Ön nem olvassa el őket? — kérdeztem. A kérdés zavarba ejtette, habozott, hogy mit feleljen. Végre vontatottan szólt:— Nem érdemes. •— Tgy tudom — kezdtem a faggatást —► hogy ön valamikor könyveket is irt. — Könnyelmű fiatal koromban írtam. Nem érdemes. — A városba ritkán szokott bejárni? *— kérdeztem. — Nem érdemes. A város csak nagyobb és unalmasabb falu. A falut sem szereti? —*■ Nem érdemes — felelte és az arcáról tükröződött, hogy unja már a kérdéseimet. De én még vakmerőbb lettem.— Az ön szótára — kezdtem — meglehetősen fukar. Egyetlen kifejezés van benne mindenre: „nem érdemes.“ Ezek után igazán kiváncsi vagyok arra, hogy mit tart ön érdemesnek. Kelletlenül felelt: ■— Ne feszegessük ezt. Hiába magyaráznám meg önnek, hogy mi az én életfelfogásom. Vitatkozni kezdene velem és én minden vitát haszontalannak tartok. Nem érdemes... Fölállt, az ablakhoz ment, zsebre tett kézzel nézett kifelé és az egyik lábát idegesen ringatta, holott egész magatartásával inkább a legnagyobb közömbösséget akarta mutatni. De hirtelen hevesen visszafordult felém és ingerülten szólt. — Egyáltalán nem értem, honnan veszik az emberek azt a jogot, hogy másnak az életébe, másnak a belső dolgaiba akarnak belelátni ? Ha valaki elvonult az emberektől, ezzel azt akarja jelezni, hogy nem kiváncsi a társaságukra. Nem vagyok embergyűlölő, nem is lehetek, mert magam is ember vagyok. De a társalgásuk fáraszt. Nem érdemes... Amilyen heves, rikácsoló volt eleinte , hangja ujja elfáradt az elfátyolosodott perc-