Pesti Napló, 1909. április (60. évfolyam, 77–102. szám)
1909-04-01 / 77. szám
Budapest, csütörtök * PESTI INAPLÓ, 1909. április 1. 77. szám. 3 „ Tallózás. A politikai helyzet. — Budapest, március 31. (Saját tudósítónktól.) Mára a kormány sajtója is konstatálja, hogy elérkezett a bukás s hogy Wekere Sándor és egész kabinetje a húsvéti szünet alatt, valószínűleg közvetlenül húsvét után le fog mondani. Ekkor Kossuth Ferenc Bécsbe utazik s személyes érintkezésbe lép az osztrák kormánynyal. Ez közölni fogja vele, hogy a kartelbank tervét nem fogadhatja el s kövekezik a lemondás. Arra nézve, hogy ezt micsoda állapotok követik, már most jellemző példát ad a koalíció egyes pártjainak viselkedése. Akkora köztük a gyűlölködés, annyira keresik az ellentétek kiélesítését, hogy szinte komikusnak látszik a feltevés, hogy ezekből az elemekből akar a kormány egységes kormánypártot alakítani. Pedig, Wekerle Sándor szemében ez az egyetlen kiút s a koalíciós pártok erkölcseit ismerve, éppen nem lehetetlen, hogy sikerül is neki a dolog. Az természetes, hogy az új alakulás bázisa a közös bank fentartása lesz. Erről a kérdésről az egyes pártok félhivatalos orgánumai így nyilatkoznak: — A bankkérdésben elsősorban elintézés alá kerül, mégpedig az lesz a megoldás formája, hogy 1917-ig elodázzák a végleges rendezést. Más oldalról is megerősítik a bankügy ideiglenes rendezésének ezt a formuláját, hozzáadva azt, hogy ebben az esetben várható Justh Gyula és körülbelül 30—40 hívének ellenzékbe vonulása, de várható egyúttal az is, hogy Hollóék viszont bent maradnak a kormánypártban. Kavartak ők ugyanis már nagyobb szelet is, mégis igen szépen megférnek a kormányt támogató többség mögött. Új állások is készülnek. Kettéosztott kereskedelmi minisztérium stb. A függetlenségi párton teljesen elképzelhetetlennek tartják, hogy bármely kibontakozás létrejöhessen a mai kabinet megállása mellett s elkerülhetetlenül elkövetkezendőnek vélik a kormány lemondását, amely esetben gróf Apponyi Albertet emlegetik miniszterelnöknek, Wekerle Sándort pedig pénzügyminiszternek. És ez — Justhot és hiveit kivéve — fölös rekompenzációnak látszik cserében az önálló bankért. *~ Ezt a néppárt újságja jövendöli így meg. Hollóék lapja a jövendőmondásra eképpen reflektál: — Föltéve, de meg nem engedve, hogy ez a nem várt eshetőség bekövetkezik: egészen kába reménység az, hogy ez esetben a függetlenségi párt megpuhul, vagy szétbomlik. Nem fog az sem megpuhulni, bort töltött a poharába, ha az erdőben ülve, karját háta mögé, a pad támlájára tette. Egy holdvilágos estén kint sétáltak a kertben, a platánok alatt. A postáskisasszony úgy érezte, hogy ez bűnös cselekmény ... De nagyon jól esett neki, istenem. És a tanár úr aztán a karját karjába fűzte és a kezét simítgatta. Nagyon szép volt mindez, nagyon gyönyörű és a kis postáskisasszony akkor nem birt elaludni soká, soká! Kibámult a holdra, amely besütött az ablakán és a szerelemre gondolt, meg a legszebb regényre, melyet életében olvasott. Valami érzelgős skót história volt, argóiból fordítva és ő a főjelenetnek elgondolásával szeretett elaludni . . . Egyik vasárnap kijött hozzá az unokanővére meg a hivatalbeli kolléganője. A régi, igazi élete. Csodálkoztak, milyen piros az arca, milyen élénken pletykázik. De a tanár arról nem szólt, be sem mutatta nekik. Ki tudja, miért. És csak akkor, amikor már elmentek , döcögő omnibusz vitte vissza őket a városba —• csak akkor jött oda hozzá, sompolyogva, sunyi arccal az öreg tanár úr . . . És elmúlt a három hét. A kis kisasszonynak vissza kellett térnie a hivatalába. Múlófélben volt már a „Saison“ is. A szerelmi ügyek úgy, ahogy, lebonyolultak. A legtöbbje még a vonaton elfelejtődött, epizód volt csupán az emberek életében ... A fiatal leányok, a szerelmes vérmérsékletű asszonyok, a férfiak meg pláne nem vették túl komolyan az itteni kis ügyüket. Épp csak Ernesztin kisasszony tudta, mikor elutazott, hogy az íi életének ez a nyár volt a legszebb nyara. Megközelítette őt a szósem szétbontani, hanem azt cselekszi, hogy erős és megbonthatatlan egységben lehetetlenné tesz a parlamentben minden olyan kormányzást, mely a nemzet törvényes és elismert jogával szembehelyezkedik. Ha találnak egy-két haszonleső tagot a függetlenségi pártban — mi azt hisszük, hogy aligha találnak — aki kész elveit cserbenhagyni, hát azokat elvihetik magukkal, de azért a függetlenségi pártnak mindig lesz annyi ereje, hogy a nemzeti akarattal szembeszálló kormányzást csúffá tegye és megbuktassa. Az alkotmánypárt orgánuma pedig így köp bele a koalíciós tányérba: — Külső látszatra az a mai helyzet képe, hogy a fórumon egy csoport kemény legény védi az ország javát és egy másik csoport hallgat, egyre hallgat. Pedig az igazság az, hogy az egyik reggeltől éjfélig újságcikkben, felolvasásban, küldöttségjárásban, pohárköszöntőben menti a hazát, kiosztja a szerepeket és a tárcákat, buktat és kegyelmez kénye-kedve szerinti válogatással és ezzel kelti azt a látszatot, hogy ő cselekszik, mások pedig hallgatnak és várnak. Andrássy és híveinek tábora se nem vár, se nem hallgat. Ez az igazság. Az ország javát hirdeti egész politikája, szereplése a küzdelem idején, részvétele abban a kormányzásban, mely az ő hitvallását igazolja mindaddig, míg az a megkezdett útról le nem siklik. És nem vár, hanem cselekvő részese annak a törekvésnek, mely a munkára alkalmas viszonyok megteremtésére irányul. Márpedig ennek a törekvésnek sikere nagyobb érdek minden egyéni törtetésnél. Ezért oszolnak meg a szerepek egyelőre aránytalanul. Az egyik a hálás szerepet ragadja magához. A másik nem keres pillanatnyi sikereket a közérdek rovására. A harmónia ezekből láthatólag gyönyörűen megvan abban a koalícióban, melyből a kormány új. tömör kormánypártot akar alakítani. Ezek olyan megnyilatkozások, melyekhez szinte fölösleges a magyarázat. Még ha ideírjuk, hogy a függetlenségi körök ma azt hangoztatják, hogy Wekerle Sándor a bankkérdést az állambank formájában akarja megvalósítani, a miniszterelnök pedig kijelenti, hogy aki ezt állítja, az sem őt, sem az állambank természetét nem ismeri, éppen eléggé rámutattunk arra, mennyire megindult a helyzet tisztázódása... Justh Gyula — nulla dies sine lineal — ma is nyilatkozott a bankkérdésről és a helyzetről s a többi közt ezeket jövendöli meg: — A bankkérdés miatt a függetlenségi pártból senki sem fog kilépni, mert hiszen mi vagyunk a többség s mi is maradunk. És a legnagyobb határozottsággal mondhatom, hogy a bankkérdést pedig megoldjuk annak rendje és módja szerint. A nemzeti bank fölállításának semmi törvényes akadálya nincs! Nincs hát okunk a CSüggedésre. Ebben az ügyben győznünk kell, le kell raknunk Magyarország közgazdasági megerősödéseinek alapjait. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a függetlenségi párt átadja a teret másnak s szép velem ... És tudta előre, hogy idővel az öreg tanár képe meg fog fiatalodni, minden szavának különös, forró jelentősége lesz, minden kézszoritása szenvedélyes öleléssé válik az ő képzeletében. És mire megöregszik, e kis epizód mind: valami nagy regény, az ii regénye, az ő életének főeseménye, él majd emlékezetében ... Sejtette ezt előre Ernesztin kisasszony. És talán az öreg, tapasztalt tanár úr is sejtette mindezt. E három hét alatt lelkének minden elfelejtett finomságát, kedélyét, minden régi jóságát odaadta ennek a kis tisztalelkű nőnek . . . És amint ott állt vele, utolsó estén a platánok alatt, magához ölelte, homlokán csókolta. Ezen senki sem ütközött volna meg, ha látták volna — de nem látták és igy szebb volt, mert tudták és érthetőnek tartották az öreg tanár „atyai érdeklődését“ a kis, igénytelen postáskisasszony iránt ... De ők ketten tudták, hogy ez nem volt tisztán atyai és tiszteletteljes érdeklődés; volt ebben más is, az ő viszonyukban egymás iránt, igen, igen . . . És amikor Ernesztin kisasszony beült az omnibuszba és kezében tartotta georgina-csokrát egyszerre csak kihúzta nagy kabátja zsebéből a zsebkendőjét és a szeméhez szorította... Aztán megindult vele az omnibusz ... Az öreg tanár pedig azt mondta: „hm hm!“ otthagyta a barátját és fölment az erdőbe. Egész után azt mondta maga elé: „Kár, kár. Kár, kár . . .“ Amin sekisem csodálkozott. Mindenki megszokta az öreg tanár dörmögését, örökös zsörtölődését, csöndesen ellenzékbe megy. Dehogy! Ellenzékbe azok mehetnek, akik a közös bank fenntartása mellett kardoskodnak, mi, ismétlem, többség maradunk s programaunknak gazdasági részét föltétlenül megvalósítjuk. Szívesen látjuk majd az ellenzéken a közös bank imádóit, az úgynevezett komoly ellenzéket, bár én nemzeti érdekből forrón óhajtanám, hogy valamennyien egy táborban legyünk. Nézzük meg Ausztria példáját: ott nincs ellentét, ott mindenki a bankközösség fentartását óhajtja. Bizony ebből az egységes állásfoglalásból tanulhatnánk: nekünk is mint egy embernek kellene síkra szállani a nemzeti bankért. A fúzió csak úgy jöhet létre, ha a függetlenségi párt gazdasági programjája teljes egészében érvényesül. Ha ezt nem viszik be a kormányzati programaiba, akkor fúziót velünk, a függetlenségi párttal csinálni nem lehet! Azt hiszem, ezek a kérdések a húsvéti ünnepek után válnak aktuálisakká, akkor, amidőn a banktárgyalások sikertelenségét Bécsben konstatálni fogják. A függetlenségi pártkörben ma este a szünet dacára voltak képviselők, akik Justhnak erről a nyilatkozatáról s Holló Lajosnak egy pohárköszöntőjéről beszélgettek, melyben kijelentette, hogy a koalíció meghalt, tegnap már el is temették. A társaság kissé megrökönyödve találgatta, hogy mi fog történni most már. Olyan volt a hangulat a pártkörben, hogy ha Justh Gyula véletlenül fölvetődik, alighanem visszaszívta volna keményen határozott nyilatkozatát. Budapest, március 31. Kossuth Ferenc és Miklós Gyula. Miklós Gyula, volt borsodi főispán a következő nyilatkozatot teszi közzé: Már másodízben találkozom azzal a csúnya híreszteléssel, mintha én a Fejérváry-kormánytól 20.000 korona személyes jutalmat kaptam volna. Ezt a sértő feltevést már két év előtt Budapesten és Bécsben nyilvánosan megcáfoltam. Minthogy azonban a képviselőházban pár nap előtt felolvasott zárószámadási akták arra szolgáltak alkalmuk hogy a már megcáfolt gyanúsítás újra feltálaltassék, egyszer s mindenkorra le akarok számolni e rágalmazó híreszteléssel. Én a Fejérváry-kormánytól semmiféle jutalmat sem kaptam. 1905. év nyarán az akkori ellenzéki képviselők egy részének tudomásával, sőt helyeslésével megindult az úgynevezett békeakció, melynek az volt a célja, hogy Kossuth Ferenc a vitás katonai kérdések kikapcsolásával vállalja el a kormányalakítást. Ez a hazafias mozgalom felhívások szétküldését tette szükségessé az egész országban. Ezek tényleges kiadásainak fedezésére szolgált a zárószámadásokban felemlített 20.000 ko- i róna, mely azonban e célra nem volt elégséges és a kiadásokra több száz koronát a sajátomból kellett ráfizetnem. Hogy ez az úgynevezett békeakció hazafias volt s hogy ez az akkori ellenzéki képviselők egy részének tudomásával folyt, erre nézve klasszikus tanú Kossuth Ferenc, aki ez ügyben 1905. szeptember havában egyik vezérlő- bizottsági tag jelenlétében szíves volt engem a lakásán fogadni. Hogy az akció nem volt súlytalan, arra nézve ugyancsak Kossuth Ferenc tanúságára hivatkozhatom, ki késznek nyilatkozott arra, hogy 1905. szeptember havában egy előre megállapított napon Soltról Bécsbe jön, ahol Goluchovszki külügyminiszter általam erről az előzetes értesítést megkapta. Egyelőre nem tartom szükségesnek, hogy a Kossuth Ferenccel folytatott beszélgetés egyéb részleteit feltárjam. A teljesség kedvéért csak annyit, hogy a Goluchovszkival megállapított találkozás elmaradt, mert Kossuth Ferenc gyengélkedésével sürgönyben indokolta elmaradását. A békekötés, amelynek érdekében Bécsben, hol akkor állandóan laktam, önzetlenül dolgoztam, később sokkal súlyosabb feltételek mellett létrejött. Előnyös feltételek mellett megkötendő, becsületes béke létrehozása körül tett fáradozásaimat azok szeretnék ma hazafiatlan cselekedetnek minősíteni, akik a nagyon súlyos feltételek mellett később megkötött béke közvetítését utazási ösztöndíjra méltó hazafias érdemnek tekintették. Kelt Budapesten, 1909. évi március hó 31-én. Miklós Gyula, Miklós Gyula nyilatkozatára még az éj folyamán reflektált egy kőnyomatás útján Kossuth Ferenc. Elmondta, hogy legjobb emlékezete szerint a nemzeti ellenállás idejében Miklós Gyula tényleg felkereste őt, mégpedig azzal az állítással, hogy, gróf Goluchovszki volt külügyminiszterrel összeköttetésben áll és hogy Goluchovszki Kossuth Ferenccel beszélni szeretne. Kossuth Ferenc, aki akkor a vezérlő-bizottság elnöke volt, nem tudván, hogy milől akarhat az akkori külügyminiszter vele érte