Pesti Napló, 1909. április (60. évfolyam, 77–102. szám)

1909-04-01 / 77. szám

Budapest, csütörtök * PESTI INAPLÓ, 1909. április 1. 77. szám. 3 „ Tallózás. A politikai helyzet. — Budapest, március 31. (Saját tudósítónktól.) Mára a kor­mány sajtója is konstatálja, hogy elérkezett a bukás s hogy W­e­k­e­r­­­e Sándor és egész ka­binetje a húsvéti szünet alatt, valószínűleg közvetlenül húsvét után le fog mon­dani. Ekkor Kossuth Ferenc Bécsbe utazik s személyes érintkezésbe lép az osztrák kor­mánynyal. Ez közölni fogja vele, hogy a kar­­telbank tervét nem fogadhatja el s kövekezik a lemondás. Arra nézve, hogy ezt micsoda állapotok kö­vetik, már most jellemző példát ad a koalíció egyes pártjainak viselkedése. Akkora köztük a gyűlölködés, annyira keresik az ellentétek ki­­élesítését, hogy szinte komikusnak látszik a fel­tevés, hogy ezekből az elemekből akar a kormány egységes kormánypár­tot alakítani. Pedig, Wekerle Sándor szemében ez az egyetlen kiút s a koalíciós pár­tok erkölcseit ismerve, éppen nem lehetetlen, hogy sikerül is neki a dolog. Az természetes, hogy az új alakulás bázisa a közös bank fentartása lesz. Erről a kérdésről az egyes pártok félhivatalos orgánumai így nyilat­koznak: — A bankkérdésben elsősorban elintézés alá ke­rül, még­pedig az lesz a megoldás formája, hogy 1917-ig e­l­o­d­á­z­z­á­k a végleges rendezést. Más oldalról is megerősítik a bankügy ideiglenes rendezésének ezt a formuláját, hozzáadva azt, hogy ebben az esetben várható Justh Gyula és körülbelül 30—40 hívének ellenzékbe vonulása, de várható egy­úttal az is, hogy Hollóék viszont bent ma­radnak a kormánypártban. Kavartak ők ugyanis már nagyobb szelet is, mégis igen szépen megférnek a kormányt támogató többség mögött. Új állások is készülnek. Kettéosztott ke­reskedelmi minisztérium stb. A függet­lenségi párton teljesen elképzelhetetlennek tartják, hogy bármely kibontakozás létrejöhessen a mai ka­binet megállása mellett s elkerülhetetlenül elkövetke­zendőnek vélik a kormány lemondását, amely eset­ben gróf A­p­p­o­n­y­i Albertet emlegetik miniszterel­nöknek, Wekerle Sándort pedig pénzügyminiszter­nek. És ez — Justhot és hiveit kivéve — fölös r­e­­kompenzációnak látszik cserében az önálló bankért. *~­ Ezt a néppárt újságja jövendöli így meg. Hollóék lapja a jövendőmondásra eképpen reflektál: — Föltéve, de meg nem engedve, hogy ez a nem várt eshetőség bekövetkezik: egészen kába remény­ség az, hogy ez esetben a függetlenségi párt meg­puhul, vagy szétbomlik. Nem fog az sem megpuhulni, bort töltött a poharába, ha az erdőben ülve, karját háta mögé, a pad támlájára tette. Egy holdvilágos estén kint sétáltak a kertben, a pla­tánok alatt. A postáskisasszony úgy érezte, hogy ez bűnös cselekmény ... De nagyon jól esett neki, istenem. És a tanár úr aztán a karját karjába fűzte és a kezét simítgatta. Nagyon szép volt mindez, nagyon gyö­nyörű és a kis postáskisasszony akkor nem birt elaludni soká, soká! Kibámult a holdra, a­mely besütött az ablakán és a szerelemre gon­dolt, meg a legszebb regényre, melyet életében olvasott. Valami érzelgős skót história volt, argóiból fordítva és ő a főjelenetnek elgondo­lásával szeretett elaludni . . . Egyik vasárnap kijött hozzá az unokanő­vére meg a hivatalbeli kolléganője. A régi, igazi élete. Csodálkoztak, milyen piros az arca, mi­lyen élénken pletykázik. De a tanár arról nem szólt, be sem mutatta nekik. Ki tudja, miért. És csak akkor, amikor már elmentek , dö­cögő omnibusz vitte vissza őket a városba —• csak akkor jött oda hozzá, sompolyogva, sunyi arccal az öreg tanár úr . . . És elmúlt a három hét. A kis kisasszony­nak vissza kellett térnie a hivatalába. Múlófél­ben volt már a „Saison“ is. A szerelmi ügyek úgy, a­hogy, lebonyolultak. A legtöbbje még a vonaton elfelejtődött, epizód volt csupán az em­berek életében ... A fiatal leányok, a szerel­mes vérmérsékletű asszonyok, a férfiak meg pláne nem vették túl komolyan az itteni kis ügyüket. Épp csak Ernesztin kisasszony tudta, mikor elutazott, hogy az íi életének ez a nyár volt a legszebb nyara. Megközelítette őt a szó­sem szétbontani, hanem azt cselekszi, hogy erős és megbonthatatlan egységben lehetetlenné tesz a par­lamentben minden olyan kormányzást, mely a nem­zet törvényes és elismert jogával szembehelyezkedik. Ha találnak egy-két haszonleső tagot a függetlenségi pártban — mi azt hisszük, hogy aligha találnak — aki kész elveit cserbenhagyni, hát azokat elvihetik magukkal, de azért a függetlenségi pártnak mindig lesz annyi ereje, hogy a nemzeti akarattal szembe­szálló kormányzást csúffá tegye és megbuktassa. Az alkotmánypárt orgánuma pedig így köp bele a koalíciós tányérba: — Külső látszatra az a mai helyzet képe, hogy a fórumon egy csoport kemény legény védi az ország javát és egy másik csoport hallgat, egyre hallgat. Pedig az igazság az, hogy az egyik reggeltől éjfélig újságcikkben, felolvasásban, küldöttségjárásban, pohárköszöntő­ben menti a hazát, kiosztja a szerepeket és a tárcákat, buktat és kegyelmez kénye-kedve szerinti válogatással és ezzel kelti azt a látszatot, hogy ő cselekszik, mások pedig hallgatnak és­­ várnak. Andrássy és híveinek tábora se nem vár, se nem hallgat. Ez az igazság. Az ország javát hirdeti egész politikája, szereplése a küzdelem idején, rész­vétele abban a kormányzásban, mely az ő hitvallá­sát igazolja mindaddig, míg az a megkezdett útról le nem siklik. És nem vár, hanem cselekvő részese annak a törekvésnek, mely a munkára alkal­mas viszonyok megteremtésére irá­nyul. Már­pedig ennek a törekvésnek sikere na­gyobb érdek minden egyéni törtetésnél. Ezért oszol­nak meg a szerepek egyelőre aránytalanul. Az egyik a hálás szerepet ragadja magához. A másik nem ke­res pillanatnyi sikereket a közérdek rovására. A harmónia ezekből láthatólag gyönyörűen megvan abban a koalícióban, melyből a kor­mány új. tömör kormánypártot akar alakítani. Ezek olyan megnyilatkozások, melyekhez szinte fölösleges a magyarázat. Még ha ideírjuk, hogy a függetlenségi körök ma azt hangoztatják, hogy Wekerle Sándor a bankkérdést az ál­lambank formájában akarja megvalósítani, a miniszterelnök pedig kijelenti, hogy aki ezt ál­lítja, az sem őt, sem az állambank természetét nem ismeri, éppen eléggé rámutattunk arra, mennyire megindult a helyzet­­ tisztázódása... Justh Gyula — nulla dies sine lineal — ma is nyilatkozott a bankkérdésről és a hely­zetről s a többi közt ezeket jövendöli meg: — A bankkérdés miatt a függetlenségi pártból senki sem fog kilépni, mert hiszen mi va­gyunk a többség s mi is maradunk. És a legnagyobb határozottsággal mondhatom, hogy a bankkér­dést pedig megoldjuk annak rendje és módja szerint. A nemzeti bank fölállításának semmi tör­vényes akadálya nincs! Nincs hát okunk a CSüggedésre. Ebben az ügyben győznünk kell, le kell raknunk Magyarország közgazdasági megerősödései­nek alapjait. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a függetlenségi párt átadja a teret másnak s szép velem ... És tudta előre, hogy idővel az öreg tanár képe meg fog fiatalodni, minden szavának különös, forró jelentősége lesz, minden kézszo­­ritása szenvedélyes öleléssé válik­ az ő képze­letében. És mire megöregszik, e kis epizód mind: valami nagy regény, az ii regénye, az ő életé­nek főeseménye, él majd emlékezetében ... Sejtette ezt előre Ernesztin kisasszony. És talán az öreg, tapasztalt tanár úr is sejtette mindezt. E három hét alatt lelkének minden el­felejtett finomságát, kedélyét, minden régi jósá­gát odaadta ennek a kis tisztalelkű nőnek . . . És amint ott állt vele, utolsó estén a platánok alatt, magához ölelte, homlokán csókolta. Ezen senki sem ütközött volna meg, ha látták volna — de nem látták és igy szebb volt­­,­ mert tud­ták és érthetőnek tartották az öreg tanár „atyai érdeklődését“ a kis, igénytelen postáskisasszony iránt ... De ők ketten tudták, hogy ez nem volt tisztán atyai és tiszteletteljes érdeklődés; volt ebben más is, az ő viszonyukban egymás iránt, igen, igen . . . És amikor Ernesztin kisasszony beült az omnibuszba és kezében tartotta georgina-csok­rát egyszerre csak kihúzta nagy kabátja zse­béből a zsebkendőjét és a szeméhez szorította... Aztán megindult vele az omnibusz ... Az öreg tanár pedig azt mondta: „hm hm!“ otthagyta a barátját és fölment az erdőbe. Egész után azt mondta maga elé: „Kár, kár. Kár, kár . . .“ Amin sekisem csodálkozott. Mindenki meg­szokta az öreg tanár dörmögését, örökös zsör­­tölődését, csöndesen ellenzékbe megy. Dehogy! Ellenzékbe azok mehetnek, akik a közös bank fenn­­tartása mellett kardoskodnak, mi, ismét­lem, többség maradunk s program­a­unknak gazdasági részét föltétlenül megvalósítjuk. Szívesen látjuk majd az ellenzéken a közös bank imádóit, az úgynevezett komoly ellenzéket, bár én nemzeti ér­dekből forrón óhajtanám, hogy valamennyien egy tá­borban legyünk. Nézzük meg Ausztria példáját: ott nincs ellentét, ott mindenki a bankközösség fentartá­­sát óhajtja. Bizony ebből az egységes állásfoglalás­ból tanulhatnánk: nekünk is mint egy embernek kel­­­lene síkra szállani a nemzeti bankért. A fúzió csak úgy jöhet létre, ha a függetlenségi párt gaz­dasági programjá­ja teljes egészében érvényesül. Ha ezt nem viszik be a kormány­zati programaiba, akkor fúziót velünk, a független­ségi párttal csinálni nem lehet! Azt hiszem, ezek a kérdések a húsvéti ünnepek után válnak aktuálisakká, akkor, amidőn a banktárgyalások sikertelenségét Bécsben konstatálni fogják.­­ A függetlenségi pártkörben ma este a szü­net dacára voltak képviselők, akik Justhnak er­­­ről a nyilatkozatáról s Holló Lajosnak egy­ pohárköszöntőjéről beszélgettek, melyben kije­­­lentette, hogy a koalíció meghalt, tegnap már­ el is temették. A társaság kissé megrökönyödve találgatta, hogy mi fog történni most már. Olyan volt a hangulat a pártkörben, hogy ha Justh Gyula véletlenül fölvetődik, alighanem vissza­­szívta volna keményen határozott nyilatko­zatát.­­ Budapest, március 31. Kossuth Ferenc és Miklós Gyula. Miklós Gyula, volt borsodi főispán a következő nyilatkoza­tot teszi közzé: Már másodízben találkozom azzal a csúnya hí­reszteléssel, mintha én a Fejérváry-kormánytól 20.000 korona személyes jutalmat kaptam volna. Ezt a sértő feltevést már két év előtt Budapesten­ és Bécsben nyilvánosan megcáfoltam. Minthogy azon­ban a képviselőházban pár nap előtt felolvasott zárószámadási akták arra szolgáltak alkalmuk hogy­ a már megcáfolt gyanúsítás újra feltálaltassék, egy­szer s mindenkorra le akarok számolni e rágalmazó híreszteléssel. Én a Fejérváry-kormánytól semmi­féle jutalmat sem kaptam. 1905. év nyarán az akkori ellenzéki képviselők egy részének tudomásával, sőt helyeslésével megindult az úgynevezett béke­­akció, melynek az volt a célja, hogy Kossuth Fe­renc a vitás katonai kérdések kikapcsolásával vál­lalja el a kormányalakítást. Ez a hazafias mozgalom felhívások szétküldését tette szükségessé az egész országban. Ezek tényleges kiadásainak fedezésére szolgált a zárószámadásokban felemlített 20.000 ko- i róna, mely azonban e célra nem volt elégséges és a kiadásokra több száz koronát a sajátomból kellett ráfizetnem. Hogy ez az úgynevezett békeakció ha­zafias volt s hogy ez az akkori ellenzéki képviselők egy részének tudomásával folyt, erre nézve klasszikus tanú Kossuth Ferenc, aki ez ügyben 1905. szeptember havában egyik vezérlő-­ bizottsági tag jelenlétében szíves volt engem a laká­sán fogadni. Hogy az akció nem volt súlytalan, arra nézve ugyancsak Kossuth Ferenc tanúságára hivat­­kozhatom, ki késznek nyilatkozott arra, hogy 1905. szeptember havában egy előre megállapított napon Soltról Bécsbe jön, ahol Goluchovszki kül­ügyminiszter általam erről az előze­tes értesítést megkapta. Egyelőre nem tartom szükségesnek, hogy a Kossuth Ferenccel folytatott beszélgetés egyéb részleteit feltárjam. A teljesség kedvéért csak annyit, hogy a Goluchov­­szkival megállapított találkozás elmaradt, mert Kossuth Ferenc gyengélkedésével sür­gönyben indokolta elmaradását. A bé­kekötés, amelynek érdekében Bécsben, hol akkor állandóan laktam, önzetlenül dolgoztam, később sokkal súlyosabb feltételek mellett létrejött. Előnyös feltételek mellett megkötendő, be­csületes béke létrehozása körül tett fáradozásaimat azok szeretnék ma hazafiatlan cselekedetnek minő­síteni, akik a nagyon súlyos feltételek mellett ké­sőbb megkötött béke közvetítését utazási ösztöndíjra méltó hazafias érdemnek tekintették. Kelt Budapesten, 1909. évi március hó 31-én. Miklós Gyula, Miklós Gyula nyilatkozatára még az éj folya­mán reflektált egy kőnyomatás útján Kossuth­ Ferenc. Elmondta, hogy legjobb emlékezete szerint a nemzeti ellenállás idejében Miklós Gyula tény­leg felkereste őt, még­pedig azzal az állítással, hogy, gróf Goluchovszki volt külügyminiszterrel összeköt­tetésben áll és hogy Goluchovszki Kossuth Ferenccel beszélni szeretne. Kossuth Ferenc, aki akkor a ve­zérlő-bizottság elnöke volt, nem tudván, hogy mi­l­ől akarhat az akkori külügyminiszter vele érte­

Next