Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)
1910-10-01 / 233. szám
2 Budapest, szombat 1916 október T. PESTI NAPLÓ 233. szám. nem a műveletlen nép indulatai kizsákmányolására összeállott érdekszövetkezet ? A kipróbált barátok. Budapest, szeptember 30. A legcsodálatosabb színjáték folyik most az új kölcsön körül. Olyan, aminől kölcsönügyekben igazán ritkán szoktak rendezni azok, akik a kölcsönt felveszik. Az első pillanattól fogva a nemzetközi politika ügyévé tette meg a kormány sajtója a kölcsönt, ma pedig a miniszterelnök nyilatkozik róla és mintha valami határrendezésről, mozgósításról, vagy isten tudja micsodáról volna szó, azon ujjong, hogy Németország régi, kipróbált barátságában nem csalódott a kormány. Hogy micsoda árfolyammal kapták a kölcsönt, hogy micsoda balkáni feltételeket kellett elfogadniok, egyszóval arról, ami egy kiválóan pénzügyi kérdésnél elsősorban fontos, arról egy szót sem szól. Ezt a szomorú fejezetet egészen érintetlenül hagyja és mintha tényleg csak valami nemzetközi ententeról volna szó, a dolog diplomáciai oldalát állítja előtérbe és a pénzügyi fiaskót egy mesterségesen felfújt diplomáciai siker ragyogtatásával igyekszik kedvezőbb világításba helyezni. A pénzügyi fiaskót azonban nem lehet ilyen mesterkedéssel leplezni. Azt lehetetlen eltagadni és eltakarni, hogy a kormány háromnegyed esztendei szerencsétlen taktikázás után olyan helyzetbe jutott, hogy a francia kudarcot leplezendő, kénytelen volt gyorsan beugrani egy olyan kölcsönajánlatba, amelyet rendes körülmények között csak egy balkáni állam kormánya fogadhat el. A pénzügyminiszternek a párisi tárgyalásokat vagy le kellett volna fújnia nyomban hivatalbalépése után és akkor most őszszel egészen más hangon beszélhetett volna a bankokkal, vagy pedig ha nem fújta le a tárgyalásokat, azokat az intrikákat kellett volna ellensúlyoznia, amelyeket politikai és üzleti okokból a kölcsön ellen működésbe hoztak. De sem ezt, sem azt meg nem tenni, hanem kudarccal a zsebben indulni kölcsönkéreeség, hogy nekünk idegen nézőknek megnyilatlan maradjon a gyönyörködésnek az a forrása, melyet a találó részletekre való reáismerés táplál. Hasonlóképpen elvágja az útját a közvetlenebb érdeklődésnek a mese természete is. Hogy az öreg Crtitz megbetegszik és míg úgy látszik, hogy menthetetlenül a halálé, körülötte friss pezsgéssel indul meg az addig lenyűgözött élet, a fia furfarag, parancsol és urnak érzi magát, feleségről és gyermekekről álmodozik, mígnem a betegséggel való harcban az öreg lesz a győztes felgyógyul, befőttet a koporsójával és minden visszaváltozik a régi állapotba. Hannes marad továbbra is cselédnek és a leány, aki gyermekének az anyja lesz, egy más gazdához megy feleségül, — ez nincs bizonyos rusztikus vérbőség nélkül, de hiányával van a kicsapó tűznek, melynek heve feledtetné a keret szükségességét. Mindez embereket a föld szeretete hatja át, az öreg gazdát a birtoklás gyönyörével, fiát a kiböjtölés tompaságával, a nőket a vágyakozás szomjúságával; de sehol az a fellángoló szenvedély, az érzések és indulatok ,az az összetűzése, mely elkapja és magával sodorja a néző figyelmét. és innen származik a darab számunkra való fundamentális fogyatkozása. A külső festés szórakoztató vonásainak szükségképpeni elhomályosodása folytán tekintetünk egyre a belsőre irányul, a belső pedig kissé kopár tenyészetet mutat. A jelentés szól hozzánk, de valamelyes bágyadtan és az író érdeméből részünkre jóformán csak az marad, ami a filozófésre, ez csak újabb kudarcot eredményezhetett. És ha a miniszterelnök száz himnuszt zeng is a német szövetséges fejére, a pénzügyi sülyedést nem fogja szépíthetni soha. Azonban ennek a mesterségesen felfújt diplomáciai sikernek is jól a szemébe kell ám nézni. Először is újból hangsúlyozni kívánjuk, hogy a német tőke mindössze 40—50 millió erejéig van érdekelve, tehát nem oly nagy összegig, amely a miniszterelnök dithirambuszát igazolhatná. Azonban a francia tőke, amelyet tegnap a német birodalmi külügyi államtitkár, ma pedig a miniszterelnök becsülte olyan nagyon, sokkal nagyobb összeg erejéig van érdekelve az új kölcsönben, mint a német, amennyiben a Länderbank csoportjának legfőbb tényezője a párisi „Société Generale“, ez pedig annyi millió koronát bizonyára vállal, mint amennyit a „régi kipróbált barátok“ adnak Németországból. Hát ha a lesajnált francia tőkének ugyanakkora a szerepe, mint a szövetséges németeké, akkor ugyan hol az „az erős oszlop“, amelyre a jövőben a miniszterelnök is építeni óhajt? És különben is nagyon megfontolandó, okos-e, célszerű-e a német tőke negyvenmillió koronájáért és azért, hogy egy szerencsétlen, rossz kölcsön szégyenét itthon el lehessen rejteni, ilyen könnyelmű módon nekirontani Franciaországnak és azt a meglevő rokonérzést, amelyre még szükségünk lehet, egészen elpusztítani? A miniszterelnök úr olyan pajzán boldogsággal röpköd a német szövetséges körül, mintha Franciaországra igazán nem volna többé szükségünk és mintha nem is volna érdekében az országnak, hogy egyszer végre mégis csak kiszabaduljon az osztrák és a német tőke öleléséből és kedvezőbb körülmények között egyszer mégis, csak megkaparinthassuk a francia aranyakat. Valamikor majd emlékezni fognak arra a hazug ünneplésre, amelyben a német tőkét a franciák ellenében részesítette a miniszterelnök és amint most is a németeket, meg az osztrák üzleteket tartották a szemeink fiai párlata, így vagyunk vele a történet elemeit illetőleg is, meg ez elemek összekapcsolásának a módja tekintetében is. Amazokban az életlátás, az utóbbiban pedig az az életutánzó simaság állít meg bennünket, ahogy a dolgok leperegnek. A világnak valami, hogy úgy mondjuk, logikátlanság a logikája, amivel azt értjük, hogy a befejezetlenség, a félbenhagyások és eltérülések, az egybehangzástalan szólamok párosítása, az ellentétek semmibevevő, mintegy fitymáló átlépése a vezérelve. A nagy szövevényesség teszi ezt, mely az elintézések bizonyos egyszerűségével lepi meg az embert. Más szóval: a konfliktusok többnyire egyszerűbben oldódnak meg, semmint előzetesen képzeljük, mert több a gátló, felfüggesztő, kikapcsoló vagy eltérítő motívum, semmint ahogy a mi merev logikánk feltételezi. Éhez hasonlót látunk a darabban is. Élet-halálharc folyik benne, de nemcsak hogy füstje alig van, hanem még az egyértelműsége is bizonytalan, habozó és törésekkel megszakított. Az öreg Grutz egész természetesnek találja, hogy környezete vén Belzebubnak nevezi és úgy is viseli magát, hogy nem méltatlan e névre, de ez nem zárja ki, hogy mégis jó gondviselője legyen a háznépének és viszont, bár körülötte mindenki a halálát lesi, fia is, meg a cselédei is — természetes ösztönből, vagy megszokott kötelességtudásból — mégis vonzódnak hozzá. Mindez eleven életet mutat és oly tulajdonságról tanúskodik, mely, hozzáadva a többihez, bizonyára nem keveselni való; de más kérdés, hogy egyszersmind elfelé, majd akkor is ezt a német tobzódást fogják kéréseinkkel szembehelyezni. A régi kipróbált barát aztán majd jó kamatért és balkáni haszonért megint lesz kegyes néhány milliócskával bizonyságot tenni oszlopos értékéről. De a szabadulás reménye megint veszve lesz. A rövidlátó politika ilyen diadalokra utazik! Budapest, szeptember 30. Zichy János audiencián. A Magyar Távirati Iroda jelenti: Egy mai esti lap azt újságolja, hogy gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter a múlt szombaton Bécsben volt, ez alkalommal Ferenc Ferdinánd trónörökös őt audiencián fogadta és hogy másnap a királynál jelent meg magánkihallgatáson és neki lemondását átnyújtotta. Gróf Zichy János, nem ugyan a múlt szombaton, hanem e hónap 25-én tényleg audiencián volt Ferenc Ferdinánd trónörökösnél, a trónörökös palotájából azonban egyenesen a vasúthoz hajtatott, hogy haldokló édesanyjának betegágyához utazzék. Ilyenképpen a kultuszminiszter őfelsége előtt kihallgatáson egyáltalán nem jelent meg és ennek következtében természetesen lemondását sem nyújthatta be a királynak. A miniszterelnök bécsi útja. Félhivatalos jelentés szerint gróf Héderváry Károly miniszterelnök nem szombaton, hanem vasárnap este vagy hétfőn reggel utazik Bécsbe, hogy a belga királyi pár tiszteletére rendezett ünnepségeken részt vegyen. A főrendiházban a nyári szünet után kedden délben tizenkét órakor lesz az ülés. Ezen az ülésen meg fogják választani a főrendi delegátusokat. A munkapártból. A „Budapesti Tudósító“ jelenti. A nemzeti munkapárt országos körében ma este igen számos párttag jelent meg. A miniszterek, közül Lukács László pénzügyminiszter, Herénymi Károly kereskedelemügyi miniszter, gróf Serényi Béla földmivelésügyi miniszter és Hazai Samu honvédelmi miniszter volt fenn. Az államtitkárok közül ott voltak :Jakabffy Imre, Karátson Lajos és Kazy József. Fentjárt a pártkörben gróf Tisza István is, aki Heronymi és Lukács miniszterekkel beszélgetett hosszasabban. A párttagok közt híre járt, hogy a Kossuth-pártnak négy, a Justh-pártnak három és a néppártnak egy tagsági hely jut a delegációban. A munkapárt számára renngendő-e is? Az átplántálás műveletével jár, hogy aligha. A darab sokkal gyökeresebben tapad az eredeti talajhoz, semhogy az átültetésben is kivirílhatna. Lehetetlen érdektelennek mondani, de érdekesnek se találjuk. Ott marad valahol a középen, hol az érdemes munka hálátlan feladattá válik. A Nemzeti Színház igen gondos és sok dicséretre méltó előadásban mutatta be a darabot. Gál Gyula, aki az öreg Grätz szerepét játszotta, gazdag redőzetű és minden színészi készséggel dúsan felszerelt alakítást produkált és hogy nem takarékoskodott az alkalmak kihasználásában, az legfeljebb csak a játék választékosságának ártott, de nem az ábrázolás erejének. Mellette nagyon jó volt Pethes Imre, aki az elborult és fel-felderengő élet megnyerően közvetlen kifejezésével játszotta Hannest, valamint teljes elismerés illeti a két nőcseléd ábrázolóit: 5. Fáy Szerénát és K. Hegyesi Marit is, míg a kisebb szerepekben Sugár Károly, K. Demjén Mari, Rajnai Gábor, Rózsahegyi Kálmán, Bartos Gyula és Mészáros Alajos, továbbá Gabányi Árpád és Kovács Mihály érdemelték ki a méltánylást. A fordítás — Faragó Jenő munkája — igen jól és színszerűen hangzik. A közönség csak hűvös fogadtatásra érdemesítette a darabot. Keveset és lanyhán tapsolt és ez az elismerés is úgy szólt,már tisztára a szereplőknek jutott. Salgó Ernő.