Pesti Napló, 1910. október (61. évfolyam, 233-258. szám)

1910-10-01 / 233. szám

2 Budapest­, szombat 1916 október T. PESTI NAPLÓ 233. szám­. nem a műveletlen nép indulatai ki­zsákmányolására összeállott érdekszö­­vetkezet ? A kipróbált barátok. Budapest, szeptember 30. A legcsodálatosabb színjáték folyik most az új kölcsön körül. Olyan, aminől köl­­csönügyekben igazán ritkán szoktak ren­dezni azok, akik a kölcsönt felveszik. Az első pillanattól fogva a nemzetközi politika ügyévé tette meg a kormány sajtója a köl­csönt, ma pedig a miniszterelnök nyilatkozik róla és mintha valami határrendezésről, mozgósításról, vagy isten tudja micsodáról volna szó, azon ujjong, hogy Németország régi, kipróbált barátságában nem csalódott a kormány. Hogy micsoda árfolyammal kap­ták a kölcsönt, hogy micsoda balkáni felté­teleket kellett elfogadniok, egyszóval arról, ami egy kiválóan pénzügyi kérdésnél első­sorban fontos, arról egy szót sem szól. Ezt a szomorú fejezetet egészen érintetlenül hagyja és mintha tényleg csak valami nem­zetközi ententeról volna szó, a dolog diplo­máciai oldalát állítja előtérbe és a pénzügyi fiaskót egy mesterségesen felfújt diplomáciai siker ragyogtatásával igyekszik kedvezőbb világításba helyezni. A pénzügyi fiaskót azonban nem lehet ilyen mesterkedéssel leplezni. Azt lehetetlen eltagadni és eltakarni, hogy a kormány há­romnegyed esztendei szerencsétlen taktikázás után olyan helyzetbe jutott, hogy a francia kudarcot leplezendő, kénytelen volt gyorsan beugrani egy olyan kölcsönajánlatba, ame­lyet rendes körülmények között csak egy balkáni állam kormánya fogadhat el. A pénz­ügyminiszternek a párisi tárgyalásokat vagy le kellett volna fújnia nyomban hivatalba­­lépése után és akkor most őszszel egészen más hangon beszélhetett volna a bankokkal, vagy pedig ha nem fújta le a tárgyalásokat, azokat az intrikákat kellett volna ellensú­lyoznia, amelyeket politikai és üzleti okok­ból a kölcsön ellen működésbe hoztak. De sem ezt, sem azt meg nem tenni, hanem kudarccal a zsebben indulni kölcsönkére­eség, hogy nekünk idegen nézőknek megnyilat­­lan maradjon a gyönyörködésnek az a forrása, melyet a találó részletekre való reáismerés táplál. Hasonlóképpen elvágja az útját a köz­vetlenebb érdeklődésnek a mese természete is. Hogy az öreg Crtitz megbetegszik és míg úgy látszik, hogy menthetetlenül a halálé, körülötte friss pezsgéssel indul meg az addig lenyűgözött élet, a fia fur­farag, parancsol és urnak érzi magát, feleségről és gyermekekről álmodozik, mígnem a betegséggel való harcban az öreg lesz a győztes felgyógyul, befőttet a koporsó­jával és minden visszaváltozik a régi állapotba. Hannes marad továbbra is cselédnek és a leány, aki gyermekének az anyja lesz, egy más gazdához megy feleségül, — ez nincs bizonyos rusztikus vérbőség nélkül, de hiányá­val van a kicsapó tűznek, melynek heve feled­tetné a keret szükségességét. Mindez embere­ket a föld szeretete hatja át, az öreg gazdát a birtoklás gyönyörével, fiát a kiböjtölés tompa­ságával, a nőket a vágyakozás szomjúságával; de sehol az a fellángoló szenvedély, az érzé­sek és indulatok ,az az összetűzése, mely el­kapja és magával sodorja a néző figyelmét. és innen származik a darab számunkra való fundamentális fogyatkozása. A külső fes­tés szórakoztató vonásainak szükségképpeni el­­homályosodása folytán tekintetünk egyre a bel­sőre irányul, a belső pedig kissé kopár tenyé­szetet mutat. A jelentés szól hozzánk, de va­lamelyes bágyadtan és az író érdeméből ré­szünkre jóformán csak az marad, ami a filozó­fésre, ez csak újabb kudarcot eredményez­hetett. És ha a miniszterelnök száz himnuszt zeng is a német szövetséges fejére, a pénz­ügyi sülyedést nem fogja szépíthetni soha. Azonban ennek a mesterségesen felfújt diplomáciai sikernek is jól a szemébe kell ám nézni. Először is újból hangsúlyozni kí­vánjuk, hogy a német tőke mindössze 40—50 millió erejéig van érdekelve, tehát nem oly nagy összegig, amely a miniszterelnök dithirambuszát igazolhatná. Azonban a francia tőke, amelyet tegnap a német birodalmi külügyi államtitkár, ma pedig a miniszterelnök becsült­­e olyan nagyon, sokkal nagyobb összeg erejéig van érdekelve az új kölcsönben, mint a német, amennyiben a Länder­bank csoportjának legfőbb tényezője a pá­risi „Société Generale“, ez pedig annyi millió koronát bizonyára vállal, mint amennyit a „régi kipróbált barátok“ adnak Németországból. Hát ha a lesajnált francia tőkének ugyanakkora a szerepe, mint a szövetséges németeké, akkor ugyan hol az „az erős oszlop“, amelyre a jövőben a miniszter­­elnök is építeni óhajt? És különben is na­gyon megfontolandó, okos-e, célszerű-e a német tőke negyvenmillió koronájáért és azért, hogy egy szerencsétlen, rossz kölcsön szégyenét itthon el lehessen rejteni, ilyen könnyelmű módon nekirontani Franciaor­szágnak és azt a meglevő rokonérzést, amelyre még szükségünk lehet, egészen el­pusztítani? A miniszterelnök úr olyan pajzán bol­dogsággal röpköd a német szövetséges kö­rül, mintha Franciaországra igazán nem volna többé szükségünk és mintha nem is volna érdekében az országnak, hogy egy­szer végre mégis csak kiszabaduljon az osztrák és a német tőke öleléséből és ked­vezőbb körülmények között egyszer mégis, csak megkaparinthassuk a francia aranya­kat. Valamikor majd emlékezni fognak arra a hazug ünneplésre, amelyben a német tőkét a franciák ellenében részesítette a minisz­terelnök és amint most is a németeket, meg az osztrák üzleteket tartották a szemeink fiai párlata, így vagyunk vele a történet elemeit illetőleg is, meg ez elem­ek összekapcsolásá­nak a módja tekintetében is. Amazokban az élet­látás, az utóbbiban pedig az az életutánzó sima­ság állít meg bennünket, ahogy a dolgok le­peregnek. A világnak valami, hogy úgy mond­juk, logikátlanság a logikája, amivel azt értjük, hogy a befejezetlenség, a félbenhagyások és el­­térü­lések, az egybehangzástalan szólamok páro­sítása, az ellentétek semmibevevő, mintegy fity­máló átlépése a vezérelve. A nagy szövevé­nyesség teszi ezt, mely az elintézések bizonyos egyszerűségével lepi meg az embert. Más szó­val: a konfliktusok többnyire egyszerűbben oldódnak meg, semmint előzetesen képzeljük, mert több a gátló, felfüggesztő, kikapcsoló vagy eltérítő motívum, semmint ahogy a mi merev logikánk feltételezi. Éhez hasonlót látunk a da­rabban is. Élet-halálharc folyik benne, de nem­csak hogy füstje alig van, hanem még az egy­értelműsége is bizonytalan, habozó és törések­kel megszakított. Az öreg Grutz egész termé­szetesnek találja, hogy környezete vén Belze­bubnak nevezi és úgy is viseli magát, hogy nem méltatlan e névre, de ez nem zárja ki, hogy mégis jó gondviselője legyen a háznépének és viszont, bár körülötte mindenki a halálát lesi, fia is, meg a cselédei is — természetes ösztön­ből, vagy megszokott kötelességtudásból — mégis vonzódnak hozzá. Mindez eleven életet mutat és oly tulajdonságról tanúskodik, mely, hozzáadva a többihez, bizonyára nem keveselni való; de más kérdés, hogy egyszersmind elf­elé, majd akkor is ezt a német tobzódást fogják kéréseinkkel szembehelyezni. A régi kipróbált barát aztán majd jó kamatért és balkáni haszonért megint lesz kegyes né­hány milliócskával bizonyságot tenni osz­lopos értékéről. De a szabadulás reménye megint veszve lesz. A rövidlátó politika ilyen diadalokra utazik! Budapest, szeptember 30. Zichy János audiencián. A Magyar Táv­irati Iroda jelenti: Egy mai esti lap azt új­ságolja, hogy gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter a múlt szombaton Bécsben volt, ez alkalommal Ferenc Fer­din­á­n­d trónörökös őt audiencián fogadta és hogy másnap a királynál jelent meg magán­­kihallgatáson és neki lemondását átnyújtotta. Gróf Zichy János, nem ugyan a múlt szomba­ton, hanem e hónap 25-én tényleg audien­cián volt Ferenc Ferdinánd trón­örökösnél, a trónörökös palotájából azon­ban egyenesen a vasúthoz hajtatott, hogy hal­dokló édesanyjának betegágyához utazzék. Ilyenképpen a kultuszminiszter ő­felsége előtt kihallgatáson egyáltalán nem jelent meg és en­nek következtében természetesen lemondását sem nyújthatta be a királynak. A miniszterelnök bécsi útja. Félhivatalos jelentés szerint gróf Héderváry Károly miniszterelnök nem szombaton, hanem vasárnap este vagy hétfőn reggel utazik Bécsbe, hogy a belga királyi pár tisz­teletére rendezett ünnepségeken részt vegyen. A főrendiházban a nyári szünet után ked­den délben tizenkét órakor lesz az ülés. Ezen az ülésen meg fogják választani a főrendi dele­gátusokat. A munkapártból. A­ „Budapesti Tudósító“ jelenti. A nemzeti munkapárt országos körében ma este igen számos párttag jelent meg. A miniszterek, közül Lu­kács László pénzügyminiszter, H­­­e­r­é­n­y­m­i Ká­roly kereskedelemügyi miniszter, gróf Serényi Béla földmivelésügyi miniszter és Hazai Samu honvédelmi miniszter volt fenn. Az államtitkárok kö­zül ott voltak :­J­akabffy Imre, Karátson La­jos és K­a­z­y József. Fentjárt a pártkörben gróf Tisza István is, aki H­­­e­r­o­n­y­m­i és Lukács miniszterekkel beszélgetett hosszasabban. A pártta­gok közt híre járt, hogy a Kossuth-pártnak négy, a Justh-pártnak három és a néppártnak egy tagsági hely jut a delegációban. A munkapárt számára renn­gendő-e is? Az átplántálás műveletével jár, hogy aligha. A darab sokkal gyökeresebben ta­pad az eredeti talajhoz, semhogy az átültetés­ben is kivirílhatna. Lehetetlen érdektelennek mondani, de érdekesnek se találjuk. Ott marad valahol a középen, hol az érdemes munka há­látlan feladattá válik. A Nemzeti Színház igen gondos és sok di­cséretre méltó előadásban mutatta be a darabot. G­á­l Gyula, aki az öreg Grätz szerepét játszotta, gazdag redőzetű és minden színészi készséggel dúsan felszerelt alakítást produkált és hogy nem takarékoskodott az alkalmak kihasználásá­ban, az legfeljebb csak a játék választékossá­­gának ártott, de nem az ábrázolás erejének. Mel­lette nagyon jó volt Pethes Imre, aki az el­borult és fel-felderengő élet megnyerően köz­vetlen kifejezésével játszotta Hannest, valamint teljes elismerés illeti a két nőcseléd ábrázolóit: 5. F­á­y Szerénát és K. H­e­g­y­e­s­i Marit is, míg a kisebb szerepekben Sugár Károly, K. Demj­én Mari, Rajnai Gábor, Rózsa­hegyi Kálmán, B­a­r­t­o­s Gyula és Mészá­ros Alajos, továbbá G­a­b­á­n­y­i Árpád és K­o­­vács Mihály érdemelték ki a méltánylást. A fordítás — Faragó Jenő munkája — igen jól és színszerű­en hangzik. A közönség csak hűvös fogadtatásra érdemesítette a darabot. Keveset és lanyhán tapsolt és ez az elismerés is úgy szólt,­­már tisztára a szereplőknek jutott. Salgó Ernő.

Next