Pesti Napló, 1911. január (61. évfolyam, 1–26. szám)
1911-01-01 / 1. szám
// 762-dik évfolyam. 1. szám.1 M előfizetési Arak « Égés* ért« _ _ SS kor. — fill fé]trrt _ _ _ 14 » — . Pegged erre____T . — . Egy bér»------3 , 40 , 9 _ Egye* szám _ _ 10 fill. Budapest, 1911. NAPLÓ IB AP&CHUUMErZ8EK ÁRA: Egyse 8*6 S fillér, va.et.gkbb listüvel 10 QUér Hirdetései* millimeter számítássait díjszabás szerint Megjelzik létre kivésülvet Bhoua&iát, ünnep utas is. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky utca 12. Vasárnap, január 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket kiknek előfizetése december végén lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél később megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. "Já, ! Éjféli mise, Budapest, december 31. Ma éjfélkor nem zúgtak a harangok, mint karácsony éjszakáján, de a magyar kultúrának ez az óra mégis nevezetes ünnepét jelenti. Mikor az annyi csalódást hozott s annyi kénytől áztatott esztendő alázuhan a semmiségbe, az újév fontos igazságok megállapítására hivatott dátummal kezdődik. Tiz év fejlődésének, a magyar nemzet ereje felvirulásának, reményeink teljesedésének és aggodalmaink valóra válásának egyformán állítja össze mérlegét az a munka, mely a törvényhozás parancsára megszámlálja Magyarország laosságát. Politikai harcaink, a tanyáiunkon átáramlott irányzatok, gazdaági törekvéseink sorban nyomot hagyak ezen a statisztikán. Próféták álmoásai és meghasonlott lelkek kétségbesett pesszimizmusa egyaránt ettől várja maga igazolását. Vajjon melyik oldalra billen a mérleg? Úgy érezzük, nincs okunk fellengző reményekre. Az utolsó tíz év nem jelent haladást az ország életében. Azokat a válságokat, melyek a parlamentet annyiszor megrázkódtatták, megérezte az egész ország. Hányszor akadt meg a törvényhozás munkája s ezzel a közgazdasági és kulturális fejlődés és a polgári társadalom nyugodt haladásának alapföltételét, az ország különböző emberrétegeinek harmóniáját hány földindulás dúlta fel! Körülbelül tiz év óta nincs politikai béke Magyarországon s a folytonos villámlásoktól égő mennyboltozat csak zivatarokat zúdított reánk, de átólásos és termékenyítő erő nem hullott belőle. Az alkotmányküzdelmeket felekezeti és osztályvillongások kísérték. Megkoptunk, elszegényedtünk, a nép ereje egyre jobbanfogy, de az állam szükségletei és kötelességei folyton emelkedtek. A szükségességek és a lehetőségek közt egyre szélesebb a szakadék. Volt perc, mikor azt hittük, alázuhanunk s magunkkal rántjuk ezer esztendő minden eredményét, egy dicsőséges múlt egész kincsesházát ! Ennek a keserves decenniumnak hadi költségeit fogják most megállapítani. A magyar nép gyönyörű ősereje és termékenysége, amelymár annyi veszedelem's medacott, tabu a természetes szaporodás törvényes érvényesülését minden viszontagság, a szociális állapotok ezer nyomorúsága dacára is biztosította. De örülhetünk ennek az eredménynek? S mikor az ország boldogulásának alapföltételeiben javulás nem állott be, nézhetjük tiszta és derűs szívvel azt a perspektívát, amelyet a mai éjszaka nyit meg? Hol vannak a források, melyekből új életet, friss erőt és a munka lehetőségét merítse a magyar nép? Ma nemcsak a népszámlálás tíz éves jubileumát ülhetjük meg a halotti tor hangulatában, hanem az új kornak beköszöntésével is most van az első évfordulója. A koalíciós kormány bukása nyomában mennyi illúziónak a pusztulása ez is! Fáradt és rezignált kedvvel fogadtuk azt az alakulást, mely a nemzeti munka jelszavával köszöntött reánk. Mit váltott be ebből a program inból? Volt az új rendszernek eddig egyetlen olyan pozitív alkotása, melyet a nemzeti erőgyűjtés eredményének tekinthetni? Ellenben nagyok az ellentétek, amelyek társadalmunkat és a különböző gazdasági érdekköröket eddig is elriasztották, gyűlölködő ékekké hegyesedtek ki, melyeket talán soha ki nem húzhatni a nemzet testéből. Milliárdos budget és földhöz ragadt, rongyos koldus ország. Kivezető utat ebből az elrémítő szituációból hiába keres a révedező szem. Amit várhatunk, csak újabb megpróbáltatás. Az új évvel, amely eltemette a gazdasági önállóság egyik reményét, a nemzeti bankot, jönnek a katonai követelések, melyekkel a bibliai csudát akarják megismételni, anyagi hajótörésünk zátonyából friss vizet kívánnak fakasztani. Jön a közigazgatás államosítása, hogy a tönkretett ország kezéből jogaink és alkotmányunk megvédésének utolsó fegyverét, a vármegyei ellenállás lehetőségét is kiüs Postavárás. Irta: Tömörkény István. lliíannrotn£( Htot.) A hegyeket belepte a hó, a völgyeket is belepte a hó, minden megfagyott, csak a Lim vize szaladt sebesen a kősziklák között. Habjainak gyors szaladását nézte a partról a katona, ennek a víznek minden csöppje fölfelé igyekezett, Magyarország felé; a vizek mindig, folyton-folyvást mentek fölfelé, mi pedig mindig és folyton-folyvást odalent maradtunk és nem tudtuk még azt sem, hogy mikor jövünk haza. Két esztendő lesz-e belőle, vagy három esztendő, vagy hogy úgy lehet, hogy soha haza nem érünk, hanem ott maradunk a nagy hegyek között, a völgyek kietlen hómezőin és bámulnak reánk meredek veres szirtek időtlen főkig, most huszonegy esztendeje volt ez oda alá Novibazárban. Ott voltunk, ott éltünk, csak a gondolatok jártak haza. Azok sem voltak valami alkalgiás gondolatok, a szívek vágytak haza a pusztára, amely ilyenkor csodaszép mélységesen, mikor , a hó ellepi a mezőt, a fehér tanyákat és fehér kutyákat egyaránt. Nagy, csúnya hegy állott a tábor oldalán, fenyegetőleg, mintha mindig le akarna ránk esni: a katona utoljára a sóhajtásaival hozá fordult: — Ghrhogy ugyan miért nem szakadsz le már vagy egyszer? De úgy szakadj le, hogy agyonüss valamennyiünket, legalább nem szakgatódna a szívünk. A honvágy ült a lelkeken, olyképp, miként valami szomorú fekete holló. Volt eset rá, hogy az emberek játszottak egymással bolondos katonajátékokat, tréfaképp verekedtek is, azután akkor valaki a barok sarkában egy hosszút sóhajtott. Semmi egyebet nem tett, csak sóhajtott egy hosszút, amilyen a lélekből szokott fölfakadni. Azt mindenek egyszerre meghallották, a játék abban maradt, a tréfa elült, az izmos karok leereszkedtek és szótalanul bámultak egymás szemébe az emberek. Rossz kis halvány petróleumlámpa szomorúan pislákolt lefelé, a barák tetejéhez madzaggal kötözve lévén, egy ember írta alatta a nagy betűkkel haza a levelet: Kelt a levelem ideki a kistanyán, kívánom az isteniül, hogy ezen pár sor írásom egészségbe, erőbe találja magukat... Találja, ha találja. De miként menjen el a levél onnan a Pokol ez házáról haza a hóban? Nagy havak vannak, szörnyű nagy havak vannak (ha a tavaszra mind megolvad, a hegyek tetejére kell mászni előlük.) Ha esni kezdett, úgy esett, hogy nem látszottak tőlük a hegyek. Az éjjeli szolgálat emberei az eső, hótól nem látták meg egymást, volt eset rá, hogy rá is lőttek egymásra, de a golyó éppen csak a sapkarózsát találta, okos golyó volt, hogy nem ment két ujjnyival lejebb, kis temetőnk megint gazdagodott volna egy halottal s minek azt így is gazdagítani, mikor gazdagodott amúgy is. Nem, nem kell ok nélkül beleereszteni a golyót az emberekbe a sáncokról sem; egyszer ugyan egy kódorgó bús tehenet éjszaka meglőttek, pedig bizonyára békés volt a jövetele. De beszélni nem tudván, halálok halálát nyerte. Még különben jobb, ha így telik az idő, legalább van miről tárgyalni. A posta már vagy másfél hete elakadt valahol a kietlen nagy havakban, nem jöhet senkinek hazulról se jó hír, se rossz hír. A szülőanya otthonról írt öreges betűi a leveleken állnak valahol, valamely utszéli barákban, ahol velük a patrul elakadt. Otthon azt hiszik, hogy a levél már a fiúhoz ért, tizennégy nap alatt leginkább le szokott volt érni s otthon tizennégy napot kiszámítván, reménykedve gondolják, hogy most... no, most már ott a fiúnál a levél. Pedig dehogy, dehogy, szerelmes istenem, dehogy. Nem jön ide semmi, erre még a madár sem jár, ami igaz is, mert télen nem szokott járni. Csak őszszel szoktak arra haladni lefelé mentükben a magyarországi fecskék, télen nincsen ott egyéb, csak sas, de az sem sok, mert nem is igen volna mit ennie. Ugyan az embereknek sem igen van. A falukban arra lejebb az albánok felé ki-kitör az éhínség s az albán hősök ilyenkor elmennek az 5-szerb falvakba rabolni, de most a hó akkora, hogy még a szokásos csereüzletet sem gyakorolhatják: adok a fejedbe két golyót s' te adsz nekem érte' három kecskét. Csend volt most, a hő mindent eltemetett, még a szent szolgálatból is csak annyi ment, amennyi éppen mehetett. Az őrök fölálltak helyeikre s nézték a semmit. Török parasztok szaporán szedegették a lábaikat azon utakon, amiken még járni lehetett. exists Mai számunk 60 oldal.