Pesti Napló, 1911. február (62. évfolyam, 27–50. szám)

1911-02-01 / 27. szám

8 Budapest, szerda 1911 február 1. 27. sz­áll. PESTI NAPLÓ mondhatjuk. A világ egyetlen nemzete, a világ egyetlen parlamentje sem is­mert. A sors minket, egyedül minket ajándékozott meg e szerencsétlen ki­váltsággal és gazdasági és nemzeti éle­tünk évtizedek óta sínyli és ki tudja, még hány évig fogja megsínyleni az ebből folyó hátrányokat. Most megint egész élénkségében áll előttünk ennek a tudata és amíg az egyik kéz az erő­szak segítségével értékes nemzeti kincs­hez akarja hozzájuttatni az országot, addig a másik az obstrukció fegyveré­vel a nemzet más értékeit fenyegeti, így van ez esztendők óta és így van most is. A legszerencsétlenebb helyzet, amelynek folyton csak a hátrányait látja és érzi az ország. Budapest, Január 31. A képviselőház holnap, szerdán délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatja a bankjavas­lat tárgyalását. A bankvita. Úgy látszik, hogy az immár három hét óta folyó bankvitát csakugyan P­o­l­ó­n­y­i Géza viszi kritikus ponthoz, ő sütötte ki a bankstatuturz cikkeinek részletes tárgyalása ötletét s a Justh-párt azt a magáévá akarja tenni. A mai ülés előtt P­o­­­lónyi Géza a folyosón fölkereste Kabos Ferenc alelnököt, s hosszasan konferált vele a bankstatutum tárgyalásának módjáról. Kifejtette Polónyi, hogy a bankstatutumot a kiegyezés óta mindig úgy tárgyal­ták a képviselőházban, ahogy most az ellenzék kí­vánja. Az 1878. évi huszonötödik törvénycikk kere­tében 1877. november 9-én tárgyalták a közös bank alapszabályait s akkor Ghyczy Kálmán elnök a statútumot a bankjavaslat szakaszait megelőzőleg, pontonként bocsátotta tárgyalás alá. Az 1887. évi hu­szonhatodik törvénycikkben foglalt bankalapszabályt 1886. október 7-én tárgyalta a Ház. Péchy Tamás akkori elnök­ azt a kijelentést tette, hogy mi­előtt a bankjavaslatot tárgyalja a Ház, szük­séges, hogy előbb pontonként letárgyalja a bank­statutumot. Ellenkező véleménynyel szemben még azt is megjegyezte Péchy, hogy a bankstatutumnak másképpen való tárgyalása képtelenség volna. Tíz esztendővel ezelőtt is külön és pontonként tárgyalta a bankstatutumot a képviselőház. Az ellenzék, amely álláspontjának helyességét így a precedensekkel is igazolni igyekszik, a legélesebb összeütközésig kész Justh beszélt. — A képviselőház ülése. — Budapest, január 31. A bankvitának ma olyan eseménye volt, melynek érdekességéből mit sem vont el, hogy sokkal későbben következett be, amint ezt vár­ták. A bankjavaslat általános tárgyalásának kö­zeli befejezése előtt felszólalt Justh Gyula, akinek nevéhez a bankagitáció s az ennek kö­vetkeztében beállott politikai fordulat fűződik s aki most is élén áll az ellenzéki küzdelemnek, hogy számot adjon azokról az okokról, melyek politikáját irányították. Ez a kései magyarázat nagy érdeklődést váltott ki az egész Házból. Minden oldalon tele voltak a padsorok s feszült a hangulat. Úgy lát­szott dél felé, hogy ma sem kerül a sor Justhra, mert egy új függetlenségi zseni bukkant fel. J­a­c­z­k­ó Pál, aki egy bűvész ügyességével volt képes harmadfél óráig úgy értekezni a kü­lönböző gazdasági szakkérdésekről melyekben még­sem annyira otthonos, mint például a hal a vizben, hogy Návay Lajos elnök, aki pedig szemmel látható igyekezettel figyelte, sehogy sem birt belekötni. Ha a függetlenségi képvise­lők le nem ültetik — ez az obstrukció követke­zetlensége! — talán még ma is beszélne. Utána rövidlélegzetű kormánypárti beszéd követke­zett, a szász Schuller Rezsőé, aki úgy ér­velt, hogy azért nem állíthatunk önálló bankot, mert már nem élünk a balkáni viszonyok kö­zött ... Ezen a furcsa okoskodás vágta csapáson­­ indult meg Justh Gyula beszéde. Természete­­s­sen nem hagyta elsiklani azt az alkalmat, hogy arra figyelmeztessen: íme, ilyen harcosokból áll a közös bank tábora. Beszédében egyébként is folytonosan szembeállította a két álláspont képviselőit. Igen okosan nem pályázott közgaz­dasági babérokra s a bankkérdés szakszerű fej­tegetésére nem vállalkozott. Politikai eszköznek nézte mindig a bankkérdést s ehez a felfogása­­i­hoz híven, ma is főképpen annak politikai vo­natkozásaival foglalkozott. Itt azután az az­­ őszinte meggyőződés, amely szavaiból kiérző­­­­dött, mindenkire hatással volt. Saját pártját­­ valósággal revelálta, a jobboldalon pedig, ahol­­ kezdetben gúnyos kedvvel hallgatták, izgalmat­­ és idegességet keltett. Justh taktikájáról, amelylyel fölborította a múlt rendszert, különféleképpen vélekedhetni. De annyi bizonyos,­hogy a maga elvhűségének tisztasága mellett olyan érvet bír produkálni, melylyel nem szállhatni szembe. — Minket — úgymond — az a meggyőző­dés vezérelt, hogy a hatalom leírása csak addig értékes, m­íg azt elveink megvalósítására fordít­hatjuk. Mi nem az elveinknek, hanem a hata­lomnak fordítottunk hátat. Hogy bölcs dolog volt-e azután a bak­k miatt a függetlenségi törekvések érvényesíthe­­téséről az egész vonalon lemondani, ezen késő tűnődni, de az álláspont mindenesetre tiszteletre­méltó. És Justh legalább a veszett fejsze nyelét azzal kívánta menteni, hogy önérzetesen a mel­lére vert s párhuzamba állította a függetlenségi párt magatartását a munkapártéval, mely an­nak köszönheti létezését, hogy­­— kevésbbé volt rigorózus. A beszéd innen kezdve egyik hangos jelenetet a másik után okozta, a szemre­hányások és ideges megjegyzések röpködtek a levegőben s Justh gyönyörrel érezte, hogy pártja egészen hatása alatt áll. A kormánypárti sorok hangulata leginkább akkor élesedett ki, mikor Justh Tisza Istvánnak a magyar agrár­­politikáról írt füzetéből idézte azokat a sorokat, melyekben ez a készfizetések felvétele mellett érvelt. Feszült és forró levegőben fejezte be be­szédét, mely után, sokáig ünnepelték hivei — s ez az igazi siker — egész csomó személyes természetű felszólalás következett gondolta hirtelen, s én gyáva vagyok, a pati­­kusné pedig bátor volt... Mérgesen becsapta az ablakot, beledobta magát az ágyába s zo­kogni kezdett a paplan alatt.­­— Hát rossz vagyok én? — kérdezte lel­kében valaki, talán az ura hangja. — Nem, nem vagy rossz. — Durva vagyok? — Nem vagy durva. — Aljas vagyok, részeg vagyok? — Nem, nem. — Nem szeretsz már?... • — A paraszt bérlőt szeretem. Ezt hangosan mondta, hogy a nagy, erős, paraszt bérlőt szereti. De rögtön utána tette, hogy már elment, s hogy a tegnap elmúlt becs­telenség nélkül s hogy ez a tegnap többé nem tér vissza soha életében... Valami lágy füzes, egy ostobán érzéki délután, távol a susogó k viz, butitó szellő, s egy gyönyörű férfinek a sze­relmes szava... És egy ijedt asszonyka... Nem, nem, ilyesmi csak egyszer van, egy csoda­szép tegnap, regényes és szomorú, s az ember ezen rágódik egész életében, hogy akkor milyen hős volt, milyen nagy, vagy milyen őrült. És többi soha, soha nem merné megkockáztatni ezt­­az őrültséget. Reggel behívta magához Borbálát. Rideg volt, a tekintetes asszony volt, aki szereti magát nagyságosnak szólíttatni. Keményen elnézett a vén leány feje fölött, s csak ennyit mondott neki: Az éllel mondtam magának­­valamit. Már nem tudom mit, de nem szeretem a pletykákat. A kocsi készen áll. Hazamehet. Borbála nem sértődött meg. Kezet csókolt az asszonynak és hazament. Félóra múlva már ő is kocsin ült. A város felé röpültek a lovak. A szél meglebegtette a fátyolát s a kalapján, mint szerelmes galambok, egymásra hajoltak súgva, reszketve a gyönyörű kócsagtollak... Az ura elé ment, lelkendezve gondolt rá, már két hete nem látta, forrt a türelmetlenségtől. Nógatta a kocsist, a tájak, mint egybeolvadó semmiség tűntek el előtte, a lovak fújtak, a tajték csörgött róluk ... — Tovább, tovább — sürgette az asszony, előrehajolt, s csak nézte, szívta magába a mesz­­szeséget, a várost, az állomást, a vonatot, a melyből ki fog szállni az ő ura, fáradt kis ember­kéje, akinek friss levest és ropogós sült csirkét ad ma ebédre, két pohár ó­ bort, finom palacsin­tát, ebéd után a hinta­székbe ülteti, s ő maga gyújtja meg finom szivarját... A kertben rózsá­kat tépdes s a lába elé hinti... Az ura csodálkozott, hogy elébe jött. Egész éjjel után volt, össze volt törve, s most még kisebbnek látszott. Malvin ráborult, erősen meg­csókolta, ezerféle kérdéssel zaklatta, csacsogott, s mint valami csodát, pogány jó kedvvel körül­táncolta. Nem mondta, de a forró szemében, a kipirult arcában rajongás volt, bocsánatkérés a tegnapért, egy semmiért, ami mégis olyan vég­telen sokat jelentett. Szeretett volna megaláz­kodni az ura előtt, bűnbánóan, némán, hogy az ura csak a megalázkodást érezze, s ne a bűnt... A kocsiban hozzásimult, csókolta a borostás arcát, s az ura újra csodálkozott, hogy nem szól, nem panaszkodik, máskor az ilyesmi, hogy nem volt megborotválkozva, egészen ki­hozta a sodrából. Belesüppedt az ülésbe, inkább aludni szeretett volna az utón, napsugárban, csókos szellőben ... Aztán lassan kedvre derült, ő is beszélt, színházakról, ragyogó üzletekről, a nagy­városról, az új ruhákról, amiket feleségé­nek vásárolt. Eszébe jutott a Dráva, a földekre gondolt, a bérlőre, akivel nagy tervei voltak. — Már elutazott? — kérdezte hirtelen. Malvinnak Borbála jutott az eszébe és meg­ijedt. — Nem, nem — igazította ki a férje, — ha­nem a bérlő. — El, — mondta az asszony — És kiépíti a csatornát? — A csatornát? Beszélt róla. Azt mondta, tízszer annyit érnének a földek, ha a mi pocso­lyánkat összekötné a Drávával. A férfit izgatta ez a dolog, hazáig erről be­szélt, a drága csatornáról, milliókról, az okos bérlőről, s most már Malvin is a csatornára gon­dolt, szótalanul, lassan elhúzódva az urától, s arra, ha még egyszer föl akarná támasztani éle­tében az elmulasztott tegnapot, akkor nem kel­lene félóráig futnia, hogy elérhesse a Drávát, hanem egyszerűen belevethetné magát a csa­tornába ... elmenni álláspontjának érvényesítésében. A kormány viszont szintén semmiképpen sem akar engedni. Ennek a hangulatnak fog kifejezést adni holnapi be­szédében gróf Tisza István is. A képviselőház ülése. — Kezdete délelőtt tiz órakor. — Elnök: Návay Lajos. Báró Lévay Lajos beterjesztette a pénzügyi bi­zottság jelentését a statisztikai hivatal 1911-ik évi munkatervéről. Pál Alfréd napirend előtt megkövette a Házat azért a kifejezésért, melyet a január 18-iki ülésen Sümegi Vilmossal szemben használt s melylyel meg­sértette a Ház tekintélyét. A bankjavaslat, Jaczkó Pál elmondja, hogy a választások­ alkal­mával egy öreg falusi választója azt kérdezte tőle, hogy híve-e az önálló banknak. Persze azt felelte­, a kérdésre, hogy: igen s megkérdezte a választóját hát ő miért híve. Az öreg magyar azt felelte, hogy azért, mert amit az osztrákok elleneznek, az bizo­nyosan jó a magyarnak. Foglalkozik a bankkérdés közgazdasági és pénzügyi vonatkozásaival s különö­sen azt bizonyítja, hogy azok az átmeneti rázkód­­tatások, amelyek az önálló bank fölállítását követnék, nem volnának olyan súlyosak, hogy túlságosan tar­­tani kellene tőlük, de egyébként is ellensúlyozni le­hetne ezeket a nehézségeket. A gazdasági önállóság érdekén kívül etikai szempontokból is kívánatos a­ külön bank, mert ennek hiánya még kirívóbbá teszi

Next