Pesti Napló, 1912. február (63. évfolyam, 27–51. szám)
1912-02-01 / 27. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égési évre _ _ 23 kor. — kb. Félévre______14 . — . Negyedévre— — ? . — . Egy bóra — ^ a ® , 63-dik évfolyam. 27. szám. Egyes szám ___ — _ 10 OIL TI NAPLÓ ■ -elW. AFROHIRDETÉSEK arai. Egyes SCO 6 fillér. vastagabb betűvel 10 fillér . ürdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint, ünnep utáni is. Budapest, 1912.7 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Csütörtök, február 1. Unna szerepében. Budapest, január 31. Lenn az utcán a tömeg ezernyi ezer torokból harsogja a népjogok szabadságdalát. Fenn, a palota neszfogó szőnyegekkel kárpitozott, illatos falai között a miniszterelnök suttog a pártvezérrel a leszerelés föltételeiről. Mily regényes ellentét. Carlyle jut az embernek eszébe s azok az izgalmas percek, mikor a párisi csőcselék Téroigne kisasszony vezérlete alatt a csatakos országúton Versaille felé hömpölyög, mialatt a királyné rózsáskörmes hölgyeivel és csipkés gavallérjaival azoknak a kokárdáknak csokrait kötözgeti, melyekkel a nép ellen tüntetni fognak. A nép ordit és a finom urak negédes bókok között tanakodnak a csőcselék kicsúfolásán. Engedményekről olvasunk, amiket Kossuth Ferenc kielégítésére szánvak. Engedményekről, melyek minden önérzetes magyar embernek arcába kergetik a szégyenpirt s melyek elfogadásával se Kossuthot, se Apponyit, se Andrássyt meggyanúsítani nem akarjuk. Közel egy milliárdnyi katonai tehertöbbletnek és ötvenszázalékos újonclétszámemelésnek, ellenértéke legyen egynémely — nem minden — közjogi lapszusnak mellőzése, a jelvénykérdés megoldásának kilátásbahelyezése és a póttartalékosok törvényellenes zaklatásának hiteles alakban való szentesítése. Ha a Széll Kálmánféle huszonkétezer főnyi létszámemelés meghiúsulásának történetére gondolunk, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy ennek a maihoz képest túl szerény katonai követelésnek akkoriban a kormánypártban lévő Apponyi és az obstrukció miatt pártja ellen állást foglaló Kossuth Ferenc minő követeléseket szegeztek ellene, és ha ezekkel a visszaemlékezésekkel azokat az üveggyöngyöket helyezzük szembe, amelyekkel a mai kormány a maga létszámemelését megvásárolni reméli, akkor csak egy meggyőződés érlelődhetik meg bennünk: az, hogy Bécs maga se tételezte fel, hogy Khuen-Héderváry ezekkel a felhatalmazásokkal eredményt érhetne és hogy ezzel a hiányos békefelszereléssel tudatosan állította az ellenség elé a Unnának. Avagy föltehető-e Kossuthról, Apponyiról, de magáról Andrássyról is, hogy nemzeti vívmányként és engedményként üdvözöljék azt, amiről a kormány és pártja maga leghangosabban hirdeti, hogy nem vívmány és nem engedmény, hanem amolyan apró stiláris javítgatás, amely minden tervezetnél elő szokott fordulni s amelyet ezúttal is eleve kilátásba helyeztek? Ilyen erőltetett öncsiklandozást komoly férfiakról föltételezni nem szabad. Ha Kossuth Ferenc és pártja a nyilvánosságra került feltételeket elfogadná, akkor a maguk komolysága szempontjából okosabban tették volna, ha beismerik, hogy a helyzet nyomása alatt a Tisza-féle meggondolás nélküli muszáj álláspontjára helyezkednek. De vissza kell térnünk arra, hogy a katonai homo usion és fusionokról most nincs is szó. Amit Apponyi pontozatokba szedett és Andrássy minden oldalra beajánlott, azt mindenki szívesen látná. De a félesztendős harc nem ezek miatt folyt. És az ország közhangulata, a milliók szenvedemes vágya nem e kérdések fókuszában izzik. A nemzet egyetlen egy méltó ellenértékét ismeri el improduktív terhei példátlan emelkedésének. Azt, ha ez áldozatok ellenében megszabadul a világ leggyalázatosabb választói rendszerétől, ha azok fejében ledobhatja magáról az álparlamentarizmus megalázó bohóc-köpenyegét, ha azok árán megszerzi magának a népmilliók egyetemének vállain nyugvó demokratikus alkotmányosságot. Mikor ily nagy, korszakos reform hozza lázba a kedélyeket, akkor aprólékos stílusgyakorlatokkal bíbelődni nemcsak könynyelműség, de egyenesen vakmerőség. Tudatában van-e ennek a kormány? Az ellenkezőt mutató jelenségek ellenére azt merjük mondani, hogy igen. Igaz, hogy a munkapárti sajtó bölcs intelmekkel szolgál és választásokkal ijesztget. De ettől eltekintve, mily lanyhaság és határozatlanság. Három nap telt el, mióta Khuen Bécsben járt és még egy komoly lépés sem történt arra, hogy A forradalmi programm. Irta: Bede Jób. (Utánnyomás tilos.) I. ' A rend addig az ideig (amely időnél tudniillik történetünk kezdődik) az volt, hogy minálunk több volt a gróf, mint a színésznő. Szabadlábon és előre megfontolt szándékkal írom a nemes művészet szolgálónőinek állapotát a színésznő kifejezéssel, mivelhogy a művésznő címet nem osztogatták csak úgy se nekem, se neki nem árt, nem használ könnyelmű pazarlással, hanem meg valának különböztetve a színésznők ,akik foglalkoztak a pályán, a művésznőktől, akik hivatásuknak hirt és dicsőséget szereztek. De akár így, akár úgy, a grófok, akik nagyszámban valának és majdnem feleslegesen nyüzsögtek és nyávogtak a mi szegény városunk hideg utcáin, meg meleg esti éttermeiben s az urikaszinóban, a grófok, kiválóan hozzátartoztak a színésznő és művésznő karriereiéhez. Reflektorokat a régies színpadon nehéz volt alkalmazni. A fellépő nők színes ragyogást, nimbuszt és csodálatos imádást keltő reflektora a grófok tábora volt, az ő ünneplésük, elragadtatásuk, titkos és nyílt udvarlásuk varázsolta át az alakítást egyéni hatásúvá és tette a fellépő nőt, aki addig mint egy bizonytalan kvalitású szürke erő, csak a szerep nyilatkozásait tükröztette, most kiemelkedett, beszélgetési téma lett és érdekes hangulatot keltett. A város publikuma különben a színésznőket megbecsülte amúgy is, amiképpen szerephez tartoztak, mert a nagy unalomban szívesen foglalkozott a darabokban nyilvánvaló problémákkal, amelyeknek fordulataihoz, szenzációihoz a színésznők játéka, szavalata és éneke hozzátartozott. Azonban a grófok mindenekfelett való zsűrit alkottak. Ha ők úgy találták, hogy egy színésznő érdekes, hogy szép, hogy rendkívüli és hogy az érette való bolondságok és őrületek elkövetésére érdemes, akkor a publikum nevezetes, ünnepelt dívának kiáltotta ki és művésznőnek nevezte olykor csak egy szezonra, amíg a mágnásfiúk mind átestek a divat-diva ünneplésén, máskor öt-tíz évre, ha a színésznő ügyes volt és művészettel takarékosan kezelte a grófokat. (Külön mulatság volt nekünk a kis négyszögletű Hopphalt, a gecsei gróf, aki állandóan mint takarékpénztár szerepelt a felkapott színésznők programmjában és mindenki előbb boldogult, vagy előbb halt meg, mintsem rákerült volna a sor gróf Hopphaltra.) Az egész szokásnak az eredete talán odáig vezethető vissza, hogy magát a színházat is az arisztokrácia alapította és kezdetben csakugyan a mágnás-familiák tartották fennt, akik néha most is műkedvelői előadásokon gondosan választott színdarabokban felléptek és előkelő asszonyok a főszerepet játszó vendégszereplő művészszel nyilt szinen szabadon ölelkeztek, mint ahogy az inas előtt nyitva volt az ajtó, ha azt jött jelenteni, hogy a szobaleány húsért ment a piacra, hát a grófnénak várnia kell a fésülködéssel. Egyszer egy ilyen vendégművész hat hónapig lakott gróf Behajtséknál s az öreg gróf a hat hónapból négyet a pesti kaszinóban töltött és kétszázezer forint kártyanyereséggel tért vissza kiadni a rendeletét, hogy a művész részére fogjanak be, mert gonosz a világ és Pesten kuplékat énekelnek az ő szerencséjéről. Máskor egy csodálatosan fehérbőrű és égő vöröshajú színésznő minden éjfélkor egymagában kibontott hajjal szaladgált fel és alá, mint egy őrült a Vigyor majoreszkó palotája előtt, mindaddig, amíg tapasztalattá nem vált, hogy a színésznő épelméjű volt, ellenben a majoreszkó való félkegyelmű, mert a tizedik éjfélen lejött érette, felvitte és miután hitét akceptábilissá váloztatta, elvette igazi feleségnek. A többiek jórészt megelégedtek ifjonti mulatságokkal. Új színésznőnél előbb a kémszemle kezdődött. A tapasztalt róka, a Goliáth fiú megismerkedett és a színésznőt tisztelt édesanyjával együtt vacsorára hívta. A nemes társaság a vendéglőben várakozott, a cigány gyönyörű nótákat húzott. Pezsgők durrogtak és éjfélre, ha a médium alkalmas volt, az egész kompánia egy asztalnál ült, mely időre persze a polgári társadalom megitta a maga lőréjét, hazament, hogy másnapra kellő időben elújságolja az esemény, az új színházi csillag feltűnését, ami egyszerűen eképpen fejeződött ki: — Felkarolták a grófok! Nehezebb munkák is akadtak. Csökönyös, kis idealista színészleányok kötötték magukat valamely romantikához. Szállásukon aludtak és a grófok éjjeli muzsikáját hallgatták. A grófok pontosan meg is jelentek a helybeli mágnásragacs publicita főszerkesztővel együtt, aki lapjában a színművészet istennőit az ő kedvük szerint fakezűeknek, fahangúaknak vagy Márkus Emíliáknak vagy Pálmai Ilkáknak nevezte. * kocsival vonultak fel, minden kocsinak egy-egy cigány ült, úgy csinálták a fr esui: Mai számunk 32 oldal.