Pesti Napló, 1912. szeptember (63. évfolyam, 206–230. szám)
1912-09-01 / 206. szám
r lamenti reform, vagyis az általános, egyenlő, titkos választói jog és ezzel kapcsolatban az új képviselőházi házszabályok megalkotása volna. Az országgyűlésnek a parlamenti reform megalkotása, előtt és annak céljából való feloszlatását szükségesnek tartjuk azért, mert alig képzelhető, hogy a mai képviselőházban, ahol az elmúlt események kísértő árnyéka a pártok között való lojális együttműködést úgyszólván kizárja, ily nagy horderejű ügy megoldására kellő harmónia és elfogulatlanság volna elérhető. 9. Kibontakozási programmable tulajdonképpeni alapja és leg,kardinálisabb feltétele az általános, egyenlő és titkos választói jog megalkotása révén, kívánjuk, hogy a kinevezendő kormány már összetételében választójogos kabinetnek legyen tekinthető, vagyis hogy e kormány az ellenzék közös választójogi programjánál semmi esetre sem szűkebb keretek között mozgó demokratikus választói jog megvalósítására alakuljon meg. Miután a bekövetkezett gyászos események tulajdonképpeni gyökerét abban a választási rendszerben kell keresnünk, amely az 1910. évi választási hadjáratot lehetővé tette, mert hiszen az a körülmény, hogy a többség tagjainak jelentékeny része nem a választóközönségnek, hanem a kormánynak köszönhette mandátumát, volt az oka, hogy sokan jobb meggyőződésük és lelkiismeretük ellenére vakon követték a kormányt végzetes útján, — ebből folyóan a megalkotandó választói reformban a választások tisztaságának intézményes biztosítására vetjük a fősúlyt. Ennek pedig leghathatósabb eszköze a szavazási eljárás titkossága. Ez biztosítja az ország százezernyi tisztviselői karának lelkiismereti szabadságát. Ez mentheti csak fel ugyanezen tisztviselői kart a megalázó és hazafiatlan kortesszolgálatoktól. Végül ez védheti meg az ország lakosainak millióit attól, hogy meggyőződésük miatt üldözéseknek, anyagi és erkölcsi hátrányoknak legyenek kitéve. Demokratikus, modern és tiszta választói rendszer minden békefeltételünk alfája és ómegája. Ennek megalkotásában lojálisan közreműködni, ha erre módunk lesz, hazafias örömmel készek vagyunk. Ha azonban ez reánk nézve lehetetlenné tétetik, minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel készek vagyunk a végletekig menő harcot folytatni egy szabad, független, demokratikus, igazán alkotmányos Magyarország megteremtéséért. E nemzet Európa tiszteletét bírta és vezető szerepet játszott a monarchiában mindenha, mikor a demokrácia és haladás jelszavai voltak zászlajára írva; de hanyatlásnak indult és szolgaságba görnyedt, valahányszor a reakció és marackság Bécsből jövő áramlatai úrrá lettek felette. Ez a történelmi igazság irányítója kibontakozási programmunknak. Éhez kérjük Magyarország közönségének támogatását. íme, az ellenzék kibontakozási programmja. Nem fűzünk hozzá kommentárt, hiszen még nem vált valóra. De kifejezzük ama reményünket, hogy rövid időn belül módjában lesz az ország minden politikai tényezőjének e Programm igazságáról meggyőződni, megvalósításában közreműködni. PESTI NAPfőrv. szám. 1912 szeptember T. 2 Budapest, vasárnap ■ I.— .. —I..... I, II... ■■ ■ ■ ■ ■ ■aMMMBW»' Arckép. Irta: Színi Gyula. (Utánnyomás tilos.)— Jár, mit csinál ezzel a lóval! — sajnálkozott Éva. — Tegnap még oly szép volt, mintha élne, ma pedig valóságos csudaszörny. Ilyen ló nincs is a világon! — Már a feleségem sem ért meg engem — szólt mély sóhajtással Girált Oszkár, a festő. — Nem érzed ezen a lovon, hogy acélos hideg levegőben áll? A teste párázik. A nyers, érdes levegőből milyen melegen elevenedik ki élő, lihegő állati teste. — Én azt hittem, hogy cigarettázik a ló — tréfálkozott az asszony. Girált Oszkár arca hirtelen elvörösödött és kezében egy vékony ecset szára kettéroppant.. Az eféle viták, jelenetek mindennaposak voltak köztük. A festőnek rosszul ment a dolga, szegények voltak. Az asszonyt pedig folyton ingerelte, izgatta a saját édesanyja, akit a festő soha sem mert ,,anyós“-nak nevezni. — Látod, látod — szólt az anyós a festő háta mögött — miért voltál olyan büszke a „vezérigazgató úr“-ral szemben? Ma felesége lehetnél, saját házad, autód volna és nem kellene nyomorognod. Bóldogabb vagy most, hogy egy szegény piktornak vagy a felesége? A sok anyagi lázításnak az lett a vége, hogy Éva asszony egy nap elhatározta,, hogy fölkeresi a „vezérigazgató ur“-at. Csak annyit fog tőle kérni, hogy pártolja a férjét. De ha az öreg úr a legenyhébb célzást is tesz holmi elenszolgáltatásra, tüstént ott fogja a faképnél hagyni. Nyomorúságuknak ezekben a napjaiban Girált Oszkár egyre nagyobb szomorúsággal nézegette a pinzgaui mént, amelynek nem akadt gazdája. És eszébe jutott az az öreg úr, akit a kávéházból ismert és aki iránt évek óta valami különös szimpátiát érzett. A „Le Figaro“-t olvasták minden nap mind aketten és kölcsönösen átnyújtották egymásnak néhány udvarias szóval, de abban a tudatban, hogy valami lelki rokonságnak kell közöttük lenni, ha más nem, hát a „Le Figaro.“ A kávéház, amelybe az öreg úr járt, ma már le van bontva, öreg urak jártak oda. Harminc év óta ugyanahoz a nagy kerek márványasztalhoz. Némelyiknek még a fején volt a ’dús arany hímzésű selyem házisipka, amit ma már nem szokás a kávéházban viselni. Az ember azon sem lepődött volna meg, ha valamelyikük a „komót ruhájá“-t öltötte volna fel, a piros szegélyű szürke köntöst, amit bojtos zsinórral kell a derékon átkötni. És mint a hatvanas-hetvenes években, ezek az öreg urak még pipáztak a kávéházban. Borostyán szopókás, öblös tajtékpipája volt az egyiknek, a másik piros cserépcsibukot szívott török módra, a harmadik szép selmeci pipafejből szívta a dohányt, amit még talán maga vágott odahaza a kis kézi géppel. Az empber azt hihette, hogy valami egészen más dohányt szívnak, mint a mai emberek. Latakiát, szkaferlátit és még mit tudom milyen ízletes fajtát, amit ma már csak üveg alatt lehet látni mint történelmi emléket odakinn a Városligetben a Kereskedelmi Múzeumban. Majd elfelejtettem, hogy volt az öreg urak közt egy modern is, aki szivart szívott, de gyönyörű faragványú tajtékszipkából, amibe egy tajtékmetsző belefarigcsálta Szent Hubertus legendáját a szarvassal és a vadászó szenttel. A szipkát már harminc év óta szívta rendszeresen és oly piros volt, mint a legszebb spanyol meggy. Ez az öreg úr mellesleg a „Le Figaro“-t is olvasta és éppen róla van szó. Girált Oszkár ő rá gondolt, amikor mindenféle tervet forgatott magában arról, hogyan lehetne a párolgó pinzgaui mént pénzzé tenni. A festő ott találta a kávéházban az öreg urat, akinek jóságos, komoly arca annyira emlékeztetett az ötvenes-hatvanas évek Barabás- és Marasthoni-féle körajzatra, csak természetesen megöregedve, fehér galambbá szelídülve. Girált Oszkár nehézkes természetű ember volt és nem mert az öreg úrral szemben támadóan fellépni. Várta a véletlent, amely erősebb lenne az ő gyönge akaratánál. Az öreg úr azonban egyszerre csak kivette a tajtékpipáját a szájából, gondosan megtörülgette, beletette a zöldbársony bélésű tokjába, a fekete selyem sapkáját összehajtogatva eltette a zsebébe és szemmel láthatólag készült az elmenésre. Mikor öreges, de még elég fürge lépéseivel a festő asztala előtt ment el, GiráltOszkár egyszerre fölpattant a helyéről és lázasan, jóformán magánkívül megszólította az öreg urat: A cenzus jegyében. — A politikai helyzet. — Budapest, augusztus 31. (Saját tudósítónktól.) Az ellenzéki küzdelemben nevezetes ütközetnek készült a holnapi hódmezővásárhelyi gyűlés. Az egész ország őszintén sajnálja, hogy elmaradt, sajnálja a harc szempontjából és sajnálja, mert Justh Gyula betegsége az oka elhalasztásának. Az ország közvéleménye csalhatatlanul, ismételten, erőteljesen kifejtette már, milyen feltétlenül elítéli a munkapárt romboló munkáját, milyen felháborodva fordul el a törvény és a házszabály eltipróitól. Kétségtelen, hogy ez a közhangulat, de ezt a közhangulatot ápolni kell, ébren kell tartani s e célnak kitűnő szolgálatot tett volna a hódmezővásárhelyi gyűlés. Némi kárpótlást jelent mindenesetre, hogy Justh Gyula, ha már betegsége miatt népgyűlésen nem szólhat, nyilatkozott a sajtóban és ismételten megszabta az ellenzéki akció vezető elveit. Kettő a legfontosabb ezek közül s ez a kettő egyformán fontos, ez együtt és egyszerre valósítandó meg. Az egyik, hogy távozzanak helyükről, akik a parlamenti erőszakkal megfertőztették kezüket, kellő megtorlással és a normális állapotok helyreállításával, a másik az általános, egyenlő, titkos választójog megalkotása. Mint az ellenzéknek szinte minden egyes tagja, Justh Gyula is igen világosan, félreérthetetlenül szólt e követelésekről mai nyilatkozatában. Aki nem vak és süket, aki legalább olvasni tud és egyszerű bővített mondatok értelmét bizonyos megerőltetéssel fel tudja fogni, az eddig is tisztában lehetett azzal, hogy e tekintetben semmiféle nézeteltérés nincs az ellenzéki pártok közt. És mégis, mintha mindez ideig más világban ért volna, mintha elvesztette volna emlékező tehetségét, a kormány kiad ma egy dadogó, egy bárgyú kommünikét, egy oktalan és céltalan írásművet, amelyben nagy képpel jelenti ki, hogy újabb megegyezésről lehet ugyan szó, de az egysült balpártoknak előbb ismét egységes felfogásra kell jutniuk. Újabb megegyezés? Hát ki akart régebben megegyezni Lukácscsal és Tiszával? Ki állott velük szóba, mióta kiderült, hogy nem a béke, még kevésbé a választójog, hanem a rombolás és a feudális uraságok uralmának biztosítása céljuk? Lukácsék most kiáltanak az országútra és belekiabáljáka levegőbe, a nagy semmibe úgynevezett feltételeiket. Egyúttal pedig kéretlenül és hivatlanul utasításokat osztogatnak az ellenzéknek. Hát legyenek csak nyugodtak, az „egyesült balpártoknak“ nincs szükségük tanácsokra. A munkapárt bámulni fog, milyen egységes felfogásra jutottak a „balpártiak“ a kormány ellen vezetendő harc tekintetében. Az események, a viszonyok szigorúan megszabták az ellenzék helyzetét és ha ettől eltérne, egyenesen öngyilkosságot követne el. Nincs is szó erről. És nincs szó új pártalakulásról sem, amelyet szintén emlegetnek abból az alkalomból, hogy gróf Károlyi Mihály meglátogatta gróf Andrássy Gyulát, aki egyébként rokona. Valóban, aki az ellenzéki erőviszonyokat ismeri, az jól tudja, hogy ez a két politikus leg-