Pesti Napló, 1912. szeptember (63. évfolyam, 206–230. szám)

1912-09-01 / 206. szám

r­ lamenti reform, vagyis az általá­nos, egyenlő, titkos választói jog és ezzel kapcsolatban az új kép­viselőházi házszabályok meg­alkotása volna. Az országgyűlésnek a parlamenti re­form megalkotása, előtt és annak céljából való feloszlatását szükségesnek tartjuk azért, mert alig képzelhető, hogy a mai kép­viselőházban, ahol az elmúlt események kí­sértő árnyéka a pártok között való lojális együttműködést úgyszólván kizárja, ily nagy horderejű ügy megoldására kellő har­mónia és elfogulatlanság volna elérhető. 9. Kibontakozási programmable tu­lajdonképpeni alapja és leg­,­kar­dinálisabb feltétele az ál­talános, egyenlő és titkos vá­lasztói jog megalkotása révén, kívánjuk, hogy a kinevezendő kormány már összetételében választójogos kabinetnek legyen tekinthető, vagyis hogy e kormány az ellenzék közös választójogi program­jánál semmi esetre sem szűkebb ke­retek között mozgó demokra­tikus választói jog megvalósítá­sára alakuljon meg. Miután a bekövetkezett gyászos esemé­nyek tulajdonképpeni gyökerét abban a vá­lasztási rendszerben kell keresnünk, amely az 1910. évi választási hadjáratot lehetővé tette, mert hiszen az a körülmény, hogy a többség tagjainak jelentékeny része nem a választóközönségnek, hanem a kormánynak köszönhette mandátumát, volt az oka, hogy sokan jobb meggyőződésük és lelkiismere­tük ellenére vakon követték a kormányt végzetes útján, — ebből folyóan a meg­alkotandó választói reformban a válasz­tások tisztaságának intézményes biztosítására vetjük a fősúlyt. Ennek pedig leghathatósabb eszköze a szavazási el­járás titkossága. Ez biztosítja az or­szág százezernyi tisztviselői karának lelki­­ismereti szabadságát. Ez mentheti csak fel ugyanezen tisztviselői kart a megalázó és hazafiatlan kortesszolgálatoktól. Végül ez védheti meg az ország lakosainak millióit attól, hogy meggyőződésük miatt üldözések­nek, anyagi és erkölcsi hátrányoknak legye­nek kitéve. Demokratikus, modern és tiszta válasz­tói rendszer minden békefeltételünk alfája és ómegája. Ennek megalkotásában lojálisan közreműködni, ha erre módunk lesz, haza­fias örömmel készek vagyunk. Ha azonban ez reánk nézve lehetetlenné tétetik, minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló esz­közzel készek vagyunk a végletekig menő harcot folytatni egy szabad, független, demokratikus, igazán alkotmányos Magyar­­ország megteremtéséért. E nemzet Európa tiszteletét bírta és vezető szerepet játszott a monarchiában mindenha, mikor a demokrácia és haladás jelszavai voltak zászlajára írva; de hanyat­lásnak indult és szolgaságba görnyedt, vala­hányszor a reakció és marackság Bécsből jövő áramlatai úrrá lettek felette. Ez a történelmi igazság irányítója ki­bontakozási programmunknak. Éhez kérjük Magyarország közönségének támogatását. íme, az ellenzék kibontakozási pro­­grammja. Nem fűzünk hozzá kommen­tárt, hiszen még nem vált valóra. De kifejezzük ama reményünket, hogy rövid­­ időn belül módjában lesz az ország minden politikai tényezőjének e Pro­gramm igazságáról meggyőződni, meg­valósításában közreműködni. PESTI NAPfő­rv. szám. 1912 szeptember T. 2 Budapest, vasárnap ■ I.— .. —I..... I, II... ■■ ■ ■ ■ ■ ■aMMMBW»­' Arckép. Irta: Színi Gyula. (Utánnyomás tilos.)­­— Jár, mit csinál ezzel a lóval! — sajnál­kozott Éva. — Tegnap még oly szép volt, mint­ha élne, ma pedig valóságos csudaszörny. Ilyen ló nincs is a világon! — Már a feleségem sem ért meg engem — szólt mély sóhajtással Girált Oszkár, a festő. — Nem érzed ezen a lovon, hogy acélos hideg le­vegőben áll? A teste párázik. A nyers, érdes levegőből milyen melegen elevenedik ki élő, li­hegő állati teste. — Én azt hittem, hogy cigarettázik a ló — tréfálkozott az asszony. Girált Oszkár arca hirtelen elvörösödött és kezében egy vékony ecset szára kettéroppant.. Az eféle viták, jelenetek mindennaposak voltak köztük. A festőnek rosszul ment a dolga, szegények voltak. Az asszonyt pedig folyton ingerelte, iz­gatta a saját édes­anyja, akit a festő soha sem mert ,,anyós“-nak nevezni. — Látod, látod —­ szólt az anyós a festő háta mögött — miért voltál olyan büszke a „ve­zérigazgató úr“-ral szemben? Ma felesége le­hetnél, saját házad, autód volna és nem kellene nyomorognod. Bóldogabb vagy most, hogy egy szegény piktornak vagy a felesége? A sok anyagi lázításnak az lett a vége, hogy Éva asszony egy nap elhatározta,, hogy fölke­resi a­ „vezérigazgató ur“-at. Csak annyit fog tőle kérni, hogy pártolja a férjét. De ha az öreg úr a legenyhébb célzást is tesz holmi elenszol­gáltatásra, tüstént ott fogja a faképnél hagyni. Nyomorúságuknak ezekben a napjaiban Girált Oszkár egyre nagyobb szomorúsággal nézegette a pinzgaui mént, amelynek nem akadt gazdája. És eszébe jutott az az öreg úr, akit a kávé­házból ismert és aki iránt évek óta valami kü­lönös szimpátiát érzett. A „Le Figaro“-t olvas­ták minden nap mind aketten és kölcsönösen át­nyújtották egymásnak néhány udvarias szóval, de abban a tudatban, hogy valami lelki rokon­ságnak kell közöttük lenni, ha más nem, hát a „Le Figaro.“ A kávéház, amelybe az öreg úr járt, ma már le van bontva, öreg urak jártak oda. Har­minc év óta ugyanahoz a nagy kerek márvány­­asztalhoz. Némelyiknek még a fején volt a ’dús arany hímzésű selyem házisipka, amit ma már nem szokás a kávéházban viselni. Az ember azon sem lepődött volna meg, ha valamelyikük a „komót­ ruhájá“-t öltötte volna fel, a piros sze­gélyű szürke köntöst, amit bojtos zsinórral kell a derékon átkötni. És mint a hatvanas-hetvenes években, ezek az öreg urak még pipáztak a kávéházban. Bo­rostyán szopókás, öblös tajtékpipája volt az egyiknek­, a másik piros cserépcsibukot szívott török módra, a harmadik szép selmeci pipafej­ből szívta a dohányt, amit még talán maga vá­gott odahaza a kis kézi géppel. Az empber azt hihette, hogy valami egé­szen más dohányt szívnak, mint a mai emberek. Latakiát, szkaferlátit és még mit tudom milyen ízletes fajtát, amit ma már csak üveg alatt lehet látni mint történelmi emléket odakinn a Város­ligetben a Kereskedelmi Múzeumban. Majd elfelejtettem, hogy volt az öreg urak közt egy modern is, aki szivart szívott, de gyö­nyörű faragványú tajtékszipkából, amibe egy tajtékmetsző belefarigcsálta Szent Hubertus le­gendáját a szarvassal és a vadászó szenttel. A szipkát már harminc év óta szívta rendszeresen és oly piros volt, mint a legszebb spanyol meggy. Ez az öreg úr mellesleg a „Le Figaro“-t is olvasta és éppen róla van szó. Girált Oszkár ő rá gondolt, amikor mindenféle tervet forgatott magában arról, hogyan lehetne a párolgó pinz­gaui mént pénzzé tenni. A festő ott találta a kávéházban az öreg urat, akinek jóságos, komoly arca annyira emlé­keztetett az ötvenes-hatvanas évek Barabás- és Marasthoni-féle körajzatra, csak természetesen megöregedve, fehér galambbá szelídülve. Girált Oszkár nehézkes természetű ember volt és nem mert az öreg úrral szemben táma­dóan fellépni. Várta a véletlent, amely erősebb lenne az ő gyönge akaratánál. Az öreg úr azonban egyszerre csak kivette a tajtékpipáját a szájából, gondosan megtörül­­gette, beletette a zöldbársony bélésű tokjába, a fekete selyem sapkáját összehajtogatva eltette a zsebébe és szemmel láthatólag készült az elme­­nésre. Mikor öreges, de még elég fürge lépéseivel a festő asztala előtt ment el, Girált­­Oszkár egy­­szerre fölpattant a helyéről és lázasan, jóformán magánkívül megszólította az öreg urat: A cenzus jegyében. — A politikai helyzet. — Budapest, augusztus 31. (Saját tudósítónktól.) Az ellenzéki küzdelemben nevezetes ütközetnek készült a hol­napi hódmezővásárhelyi gyűlés. Az egész or­szág őszintén sajnálja, hogy elmaradt, sajnálja a harc szempontjából és sajnálja, mert Justh Gyula betegsége az oka elhalasztásának. Az ország közvéleménye csalhatatlanul, ismételten, erőtel­jesen kifejtette már, milyen feltétlenül elítéli a munkapárt romboló munkáját, milyen felhábo­rodva fordul el a törvény és a házszabály el­­tipróitól. Kétségtelen, hogy ez a közhangulat, de ezt a közhangulatot ápolni kell, ébren kell tar­tani s e célnak kitűnő szolgálatot tett volna a hódmezővásárhelyi gyűlés. Némi kárpótlást je­lent mindenesetre, hogy Justh Gyula, ha már be­tegsége miatt népgyűlésen nem szólhat, nyilat­kozott a sajtóban és ismételten megszabta az el­lenzéki akció vezető elveit. Kettő a legfontosabb ezek közül s ez a kettő egyformán fontos, ez együtt és egyszerre valósítandó meg. Az egyik, hogy távozzanak helyükről, akik a parlamenti erőszakkal megfertőztették kezüket, kellő meg­torlással és a normális állapotok helyreállításá­val, a másik az általános, egyenlő, titkos vá­lasztójog megalkotása. Mint az ellenzéknek szinte minden egyes tagja, Justh Gyula is igen világosan, félreérthe­tetlenül szólt e követelésekről mai nyilatkozatá­ban. Aki nem vak és süket, aki legalább olvasni tud és egyszerű bővített mondatok értelmét bi­zonyos megerőltetéssel fel tudja fogni, az eddig is tisztában lehetett azzal, hogy e tekintetben semmiféle nézeteltérés nincs az ellenzéki pártok közt. És mégis, mintha mindez ideig más világ­ban ért volna, mintha elvesztette volna emlékező tehetségét, a kormány kiad ma egy dadogó, egy bárgyú kommünikét, egy oktalan és céltalan írás­művet, amelyben nagy képpel jelenti ki, hogy újabb megegyezésről lehet ugyan szó, de az egysült balpártoknak előbb ismét egységes felfogásra kell jutni­uk. Újabb megegyezés? Hát ki akart régeb­ben megegyezni Lukácscsal és Tiszával? Ki ál­lott velük szóba, mióta kiderült, hogy nem a béke, még kevésbé a választójog, hanem a rom­bolás és a feudális uraságok uralmának biztosí­tása céljuk? Lukácsék most kiáltanak az ország­útra és belekiabálják­­a levegőbe, a nagy semmi­be úgynevezett feltételeiket. Egyúttal pedig ké­retlenül és hivatlanul utasításokat osztogatnak az ellenzéknek. Hát legyenek csak nyugodtak, az „egyesült balpártoknak“ nincs szükségük ta­nácsokra. A munkapárt bámulni fog, milyen egy­séges felfogásra jutottak a „balpártiak“ a kor­mány ellen vezetendő harc tekintetében. Az események, a viszonyok szigorúan meg­szabták az ellenzék helyzetét és ha ettől eltérne, egyenesen öngyilkosságot követne el. Nincs is szó erről. És nincs szó új pártal­akulás­­r­ól sem, amelyet szintén emlegetnek abból az alkalomból, hogy gróf Károlyi Mihály megláto­gatta gróf Andrássy Gyulát, aki egyébként ro­kona. Valóban, aki az ellenzéki erőviszonyokat­ ismeri, az jól tudja, hogy ez a két politikus leg-

Next