Pesti Napló, 1912. szeptember (63. évfolyam, 206–230. szám)

1912-09-01 / 206. szám

Budapest, vasárnap PEST! NAPLÓ 1912 szeptember T. 206. szám. kevésbé alkalmas arra, hogy pártalakítás dolgá­ban közösen munkálkodjék. Gróf Andrássy Gyula közvetlenül nem is vett részt abban az akcióban, amelynek gróf Károlyi Mihály oly el­szánt harcosa volt, és amelynek minden követ­kezményét viselte. Éppen a gróf Károlyi Mihály példája mu­tatja, biztosítja, hogy a mostani ellenzék, amely oly hatalmas, edző harci tűzön ment keresztül, nem fog se meghátrálni, se apró alkudozások posványába sülyedni, igaz, a kormány barátai megkönyítik a dolgát. Ma ismét kirukkol gróf Tisza István egy cikkel s miután ő, a feudális Magyarország legkonokabb képviselője, példát­lan képmutatással siránkozik a nép sorsán, egye­nesen kijelenti, hogy cenzusos választó­­jogot kell csinálni. Hát hogy ilyen elvakult po­litikussal ne alkudozzék az ellenzék, az igazán nem kerül nagy megerőltetésbe. Megjelent egy nevezetes politikai cikk is ma: gróf Andrássy Gyula fejtegeti terjedel­mesen a házszabályokról való nézeteit. Nagyon élesen és határozottan ítéli el Tiszáék eljárását, de az új házszabályokat maga is szükségesnek tartja. És ebben igaza is van. A házszabályok revíziójának szükségét senki sem tagadja, maga az ellenzék hajlandó megcsinálni, azonnal , mi­helyt meglesz az általános választójog. Mai híreink a következők: Justh Gyula betegsége. Justh Gyula még mindig betegen fekszik Tor­nyán. Bár állapota lassan javul, de aggodalomra ok nincsen. Fia, Justh János országgyűlési képviselő a következő felvilágosítást adta édes­atyja állapotáról: — Herzog tanár még tegnapelőtt éjjel, miután megvizsgálta apámat, visszatért Budapestre. A beteg valamivel jobban van, de állapota lassan javul, sőt még a teljes javulás után is hosszabb ideig nyugalomra van szü­ksége. Az orvosok tanácsára körülbelül még nyolc napig ágyban kell maradnia, azután pedig, mint lábbadozó, tiz-tizennégy napot tölt idehaza. Állapota azonban most már aggodalomra nem ad okot. Az Intéző­bizottságnak szeptember 3-iki ülésén semmi­képpen sem jelenhetik meg és egyelőre még szó sin­csen arról, hogy mikor jöhet fel Pestre. Folytatjuk a harcot! Gróf Károlyi Mihály egy hírlapíró előtt nyi­­latkozott ma a politikai helyzetről és egyebek közt a következőket mondotta: — Alkotmányunk megvédéséért folytatjuk a harcot és ebben a küzdelemben a júniusban kétség­kívül az izgalmak hatása alatt jelentkezett rendkívüli küzdelmi eszközökön kívül újabb és újabb fegyvereket is igénybe fogunk venni mind­addig, amíg küzdelmünk eredménynyel nem járt. Jól tudjuk, hogy élet-hal­álharc lesz ez és ha a doktrinérek a harc egyik-másik eszközét — mondjuk a fütyülőt — nem is tartják kifogásolhatatlannak, minket ez nem irritál, mert igenis minden rendelke­zésre álló eszközzel meg kell akadályoznunk a Tisza—Lukács-regime tovább folyását és igenis pél­dát akarunk a tekintetben statuálni, hogy senki bün­tetlenül ne dönthesse romba alkotmányunk bástyái­nak egyikét sem. — Tisza István nem csinált titkot abból a haj­landóságából, hogy a parlamenti béke érdekében kész áldozatot hozni és az elnöki székből távozni, de az ellenzék ezzel nem elégedhetik meg s addig békére az ellenzék nem kapható, amíg Lukács László­nak a miniszterelnöki székből való tá­vozása garantálva nincs. Hogy ki legyen a miniszterelnök, abba mi nem kívánunk beleszólni, mindenesetre olyannak kell lenni, akinek a személyé­ben garanciát találunk egyrészt a reparáció, másrészt a demokratikus választói jog megalko­tása tekintetében. A „demokratikus“ kifejezést nem mint jelszót kívánom használni, de annak megjelölé­séül, hogy a választói jogról szóló törvényjavaslat kevesebbet nem tartalmazhat, mint amennyit e tekintetben az ellenzék In­téző bizottsága a Lukács Lászlóhoz még június negyedike előtt eljuttatott memorandumában körvonalazott „A házszabályokról.“ Ne felejtsük, hogy Pavlikot Fabrici előzte meg s hogy nálunk valóban nem élő, ha a végrehajtó hatalomnak alárendelt erő a vényhozás termében nagyon is otthon érzi maga ott parancsoláshoz szokik. Ezen oknál fogva a legutóbb elkövetett eljár, még hallgatással sem szentesíthe­­jük. Ha az ellenzék a normális tárgyalásokat iá­veszi, anélkül, hogy valamely alakban ezt eljárás elítéltetnék, belőle precedens vál­nék. Másrészt azonban a renitens képviselőnek erőre való kivitelét nem lehet egyszer s mindenkorra eltil­tani, mert az ilyen tilalom a jogrendet gyengítené, a Házat az egyessel szemben tehetetlenné tenné. Tisza a cenzusról. Gróf Tisza István ma ismét tanulmányt ir a választójogi reformról. — Nagy és súlyos mulasz­tás terhe nyomja mindnyájunk lelkét a néppel szem­ben — kezdi és miután őszintén elkesereg a fölött hogy a plurális szavazati jog eszméje általános el­lenszenvre talált, lándzsát tör a cenzus fen­tar­tás­a és a harminc éves korhatár mellett, ame­lyeken kívü­l a hat elemi osztály elvég­zését is megkövetelné. A közbeeső időre — mondja Tisza — szavazat­­jogot kell adnunk azoknak, akik ha nem is rendel­keznek ezzel a szellemi kvalifikációval, foglalkozá­suknál, vagyoni viszonyaiknál, vagy egyéb különösebb egyéni értéküket igazoló körül­ményeiknél fogva (például altiszti rang a katona­ságnál, hosszú szolgálat ugyanazon munkadóknál stb.) érdemeseknek látszanak erre az állami meg­bízatásra A cenzusnak újabb, jelenlegi vi­szonyainkhoz simuló módját kell tehát életbeléptet­nünk. Olyant, amely haladást jelentsen a jelennel szemben s a mostani választókon kívül a képzett ipari munkások zömének s a választójoggal nem bíró egyéb néprétegek kiválóbb tagjainak adja meg a szavazatjogot Ha így járunk el, akkor már most egy csapásra jelentékenyen emeljük a szavazók számát s ha e szám alatta marad is a Kristóffy-féle 2.600.000-nek, amint hogy — ha jót akarunk — messze alatta kell is maradnia, ne kicsinyeljük ennek horderejét. Hi­szen jól tudja mindenki, aki az idevágó viszonyokat az életből­ ismeri, minő nehéz probléma vár a ma­gyar intelligenciára most is, hogy sikerrel tudja ér­vényre juttatni a nemzet állandó érdekeit egyedül biztosító következetes, igaz, megfontolt magyar nemzeti politikát. Ha most a jelenlegi választóknak csak 40—50 százalékával emeljük is egy csapásra a választók számát mennyire erősbödik ezzel min­den centrifugális erő! Lukács feltételeket szab. — Bocsánat uram, néhány szóra . . . Az öreg bizalmatlanul nézett végig rajta, egy pillanatig habozott és tovább akart menni. — Esedezem, uram — tört ki a festő — hallgassa meg a kérésemet. — Mi tetszik? — kérdezte ridegen az öreg úr és maradt. Félig suttogva, félig dadogva igy szólt Gi­­rált Oszkár: — Fiatal festő vagyok, uram. Párisban vé­geztem a tanulmányaimat . . . Uraságodat már régóta van szerencsém ismerni látásból . . . Már sokszor meg akartam kérni, hogy szíves­kedjék modelt ülni nekem . . . Nagyon szeret­ném lefesteni . , , ingyen és igazi ambícióból tenném. — Ingyen? Arra épp nem vagyok rászo­rulva. Hanem ha minden áron akarja, meg­festetem az arcképemet. De hát mit tud maga? Mutasson nekem valamit, amiből megláthatom, hogy mire képes? — Nem tudok most hirtelen egyebet mu­tatni — szólt Oszkár — mint a lelkesedése­met ... a művészi nagyravágyásomat . . . de holnap, ha parancsolja, elhozok néhány pró­bát, amivel azonban megvallom, magam sem vagyok egyelőre túlságosan megelégedve. Az öreg úr kissé gúnyosan, de sok jó­akarattal nézett végig a furcsa fiatalemberen. — Hát tud-e úgy festeni, mint Benczúr? — kérdezte tőle. *­ Benczúrt nagy mesternek tartom — fe­lelte Oszkár egy kissé a meggyőződése ellenére de én más irányban haladok. — Párisban tanult? — folytatta az öreg­­. — Kím­éli Ezen a címen gróf Andrássy Gyula cikket ír a „M. H.“ mai számában, amelyben az uj házsza­bályok megalkotásának módozatait fejtegeti. Előbb megállapítja, hogy a most érvényes házszabály nem jött létre szabályszerűen. — Kérdezem — mondja Andrássy — volna-e két­ség a határozat jogtalansága felett, ha az elnök pa­rancsára az összes ellenzéki képviselők egyszerűen a lakásukon lezárattak volna s a magára maradt többség a határozatot csak ezért hozhatta volna meg pedáns házszabályszerüséggel? Pedig, ami most történt, az sem volt más­o­n­n­é­v. Megállapítja aztán, hogy pártközi meg­egyezéssel kellene a házszabályt, akár a mait is, átdolgozni és elfogadni. Újjá kell szervezni az elnöki állást is. — Ma a gyűlölet és a bizalmatlanság központjává vált az elnöki méltóság. Tiszá­nak be kell ismernie, hogy ezt ő idézte elő, hogy az elnököt a harcok első sorába­­ vitte bele s neki tudnia kell azt is, hogy a par­lament egészségének helyreállítását ezen helyzet fen­nmaradása teljesen lehetetlenné tenné. A parlamenta­rizmusnak nem lehet igaz barátja az, aki ezen segí­teni nem akarna. — A Julien-iskola tanítványa voltam — fe­lelte a festő. — Ez az a szabad iskola? — szólt az öreg úr. — Szóval maga, no ne tagadja, szecesszio­­nista vagy impresszionista, mit tudom én, hogy hívják ezeket az új bolondságokat! —■ A művészetben — szavalta Oszkár — csak egyféle igazság és csak egyféle meggyő­ződés van: a szépség. — Hát az igazság? *- ellenőrizte az öreg úr. — A szépségben benne van az igazság is — felelte a festő. — No hát zöldeket beszéltek — évődött­ az öreg úr — mert ami nem igaz, az nem is szép . . . Hanem, öcsém uram, ha ezt a vitát folytatni akarjuk, kisérjen el engem, mert ne­kem már haza kell mennem. Az utcán lassan mentek. Az öreg úr minden lépésnél megállt és szenvedélyesen vitatkozott. De hiába, Oszkár az Ő szakbeli tudásával min­dig föléje kerekedett. Az öreg úr végre elke­seredve szólt: ■— Ez mind csak olyan szó­fia-beszéd. Hanem van odafönn a szalonban néhány régi mester képe. Jöjjön, nézze meg őket és okuljon belőlük. Egyemeletes ház elé értek, amelynek csu­kott kapuja és elzárkózott természete arra mu­tatott, hogy az öreg úr egyedül lakik benne. Ő maga nyitotta ki a kaput kis kulcsával. Fölmentek együtt az első emeletre. Az elő­szobában inas segítette le róluk a kabátot. Az inas egyszersmind jelentette: — Nagyságos ■ ü­gyek várják­ benn a fogadást . A kormány Pot Korr. című kőnyomatosa út­ján a következő jámbor kommünikét teszi közzé a békéről: Az ellenzék a parlamenti harc és béke körül tett — Miféle hölgyek? — kérdezte az öreg úr. — Egy fiatal meg egy öreg — felelte az inas. Oszkár gyanútlanul lépett be az öreg úr után, udvariasan betette mögötte az ajtót és ő maga is a várakozó hölgyek felé fordult . . . de csaknem hanyatt esett meglepetésében. A felesége és az anyósa álltak vele szem­ben. Az öreg úr nyájasan fordult Éva asszony­hoz::­­— Jó napot­, kisasszony, hogy van? Ez az édesanyja ugyebár ... azt hiszem? — Igen, vezérigazgató úr — szólt a festő anyósa. Éva asszony nem felelt semmit, csak né­­más sápadtan nézte a férjét. — Mivel szolgálhatok, kicsike? — kérdezte az öreg úr Évától és megsimogatta bácsisan az orcáját a csontos, öreges, de még mindig fe­hér és finom kezével. De már a másik pillanatban érezte, hogy egy durva kéz vasmarokkal szorítja össze az ujjait. — Vezérigazgató úr! — hangzott egy éles hang, mint a vész-síp. Végre megismertük egy­mást! Oszkár volt. Lázas, kipirult arccal, vadul villogó szemmel nézett farkasszemét az öreg úrral. — Mi baja? — kérdezte ijedten az öreg úr. — Vezérigazgató úr! —­ hangsúlyozta Osz­kár gúnyosan — ez a kisasszony ... az én fe­leségem. Nem engedem meg, hogy a kezével betaocskolja. * Az öreg úr szigorúan végignézett a festőn?

Next