Pesti Napló, 1912. szeptember (63. évfolyam, 206–230. szám)
1912-09-01 / 206. szám
Budapest, vasárnap PEST! NAPLÓ 1912 szeptember T. 206. szám. kevésbé alkalmas arra, hogy pártalakítás dolgában közösen munkálkodjék. Gróf Andrássy Gyula közvetlenül nem is vett részt abban az akcióban, amelynek gróf Károlyi Mihály oly elszánt harcosa volt, és amelynek minden következményét viselte. Éppen a gróf Károlyi Mihály példája mutatja, biztosítja, hogy a mostani ellenzék, amely oly hatalmas, edző harci tűzön ment keresztül, nem fog se meghátrálni, se apró alkudozások posványába sülyedni, igaz, a kormány barátai megkönyítik a dolgát. Ma ismét kirukkol gróf Tisza István egy cikkel s miután ő, a feudális Magyarország legkonokabb képviselője, példátlan képmutatással siránkozik a nép sorsán, egyenesen kijelenti, hogy cenzusos választójogot kell csinálni. Hát hogy ilyen elvakult politikussal ne alkudozzék az ellenzék, az igazán nem kerül nagy megerőltetésbe. Megjelent egy nevezetes politikai cikk is ma: gróf Andrássy Gyula fejtegeti terjedelmesen a házszabályokról való nézeteit. Nagyon élesen és határozottan ítéli el Tiszáék eljárását, de az új házszabályokat maga is szükségesnek tartja. És ebben igaza is van. A házszabályok revíziójának szükségét senki sem tagadja, maga az ellenzék hajlandó megcsinálni, azonnal , mihelyt meglesz az általános választójog. Mai híreink a következők: Justh Gyula betegsége. Justh Gyula még mindig betegen fekszik Tornyán. Bár állapota lassan javul, de aggodalomra ok nincsen. Fia, Justh János országgyűlési képviselő a következő felvilágosítást adta édesatyja állapotáról: — Herzog tanár még tegnapelőtt éjjel, miután megvizsgálta apámat, visszatért Budapestre. A beteg valamivel jobban van, de állapota lassan javul, sőt még a teljes javulás után is hosszabb ideig nyugalomra van szüksége. Az orvosok tanácsára körülbelül még nyolc napig ágyban kell maradnia, azután pedig, mint lábbadozó, tiz-tizennégy napot tölt idehaza. Állapota azonban most már aggodalomra nem ad okot. Az Intézőbizottságnak szeptember 3-iki ülésén semmiképpen sem jelenhetik meg és egyelőre még szó sincsen arról, hogy mikor jöhet fel Pestre. Folytatjuk a harcot! Gróf Károlyi Mihály egy hírlapíró előtt nyilatkozott ma a politikai helyzetről és egyebek közt a következőket mondotta: — Alkotmányunk megvédéséért folytatjuk a harcot és ebben a küzdelemben a júniusban kétségkívül az izgalmak hatása alatt jelentkezett rendkívüli küzdelmi eszközökön kívül újabb és újabb fegyvereket is igénybe fogunk venni mindaddig, amíg küzdelmünk eredménynyel nem járt. Jól tudjuk, hogy élet-halálharc lesz ez és ha a doktrinérek a harc egyik-másik eszközét — mondjuk a fütyülőt — nem is tartják kifogásolhatatlannak, minket ez nem irritál, mert igenis minden rendelkezésre álló eszközzel meg kell akadályoznunk a Tisza—Lukács-regime tovább folyását és igenis példát akarunk a tekintetben statuálni, hogy senki büntetlenül ne dönthesse romba alkotmányunk bástyáinak egyikét sem. — Tisza István nem csinált titkot abból a hajlandóságából, hogy a parlamenti béke érdekében kész áldozatot hozni és az elnöki székből távozni, de az ellenzék ezzel nem elégedhetik meg s addig békére az ellenzék nem kapható, amíg Lukács Lászlónak a miniszterelnöki székből való távozása garantálva nincs. Hogy ki legyen a miniszterelnök, abba mi nem kívánunk beleszólni, mindenesetre olyannak kell lenni, akinek a személyében garanciát találunk egyrészt a reparáció, másrészt a demokratikus választói jog megalkotása tekintetében. A „demokratikus“ kifejezést nem mint jelszót kívánom használni, de annak megjelöléséül, hogy a választói jogról szóló törvényjavaslat kevesebbet nem tartalmazhat, mint amennyit e tekintetben az ellenzék Intéző bizottsága a Lukács Lászlóhoz még június negyedike előtt eljuttatott memorandumában körvonalazott „A házszabályokról.“ Ne felejtsük, hogy Pavlikot Fabrici előzte meg s hogy nálunk valóban nem élő, ha a végrehajtó hatalomnak alárendelt erő a vényhozás termében nagyon is otthon érzi maga ott parancsoláshoz szokik. Ezen oknál fogva a legutóbb elkövetett eljár, még hallgatással sem szentesíthejük. Ha az ellenzék a normális tárgyalásokat iáveszi, anélkül, hogy valamely alakban ezt eljárás elítéltetnék, belőle precedens válnék. Másrészt azonban a renitens képviselőnek erőre való kivitelét nem lehet egyszer s mindenkorra eltiltani, mert az ilyen tilalom a jogrendet gyengítené, a Házat az egyessel szemben tehetetlenné tenné. Tisza a cenzusról. Gróf Tisza István ma ismét tanulmányt ir a választójogi reformról. — Nagy és súlyos mulasztás terhe nyomja mindnyájunk lelkét a néppel szemben — kezdi és miután őszintén elkesereg a fölött hogy a plurális szavazati jog eszméje általános ellenszenvre talált, lándzsát tör a cenzus fentartása és a harminc éves korhatár mellett, amelyeken kívül a hat elemi osztály elvégzését is megkövetelné. A közbeeső időre — mondja Tisza — szavazatjogot kell adnunk azoknak, akik ha nem is rendelkeznek ezzel a szellemi kvalifikációval, foglalkozásuknál, vagyoni viszonyaiknál, vagy egyéb különösebb egyéni értéküket igazoló körülményeiknél fogva (például altiszti rang a katonaságnál, hosszú szolgálat ugyanazon munkadóknál stb.) érdemeseknek látszanak erre az állami megbízatásra A cenzusnak újabb, jelenlegi viszonyainkhoz simuló módját kell tehát életbeléptetnünk. Olyant, amely haladást jelentsen a jelennel szemben s a mostani választókon kívül a képzett ipari munkások zömének s a választójoggal nem bíró egyéb néprétegek kiválóbb tagjainak adja meg a szavazatjogot Ha így járunk el, akkor már most egy csapásra jelentékenyen emeljük a szavazók számát s ha e szám alatta marad is a Kristóffy-féle 2.600.000-nek, amint hogy — ha jót akarunk — messze alatta kell is maradnia, ne kicsinyeljük ennek horderejét. Hiszen jól tudja mindenki, aki az idevágó viszonyokat az életből ismeri, minő nehéz probléma vár a magyar intelligenciára most is, hogy sikerrel tudja érvényre juttatni a nemzet állandó érdekeit egyedül biztosító következetes, igaz, megfontolt magyar nemzeti politikát. Ha most a jelenlegi választóknak csak 40—50 százalékával emeljük is egy csapásra a választók számát mennyire erősbödik ezzel minden centrifugális erő! Lukács feltételeket szab. — Bocsánat uram, néhány szóra . . . Az öreg bizalmatlanul nézett végig rajta, egy pillanatig habozott és tovább akart menni. — Esedezem, uram — tört ki a festő — hallgassa meg a kérésemet. — Mi tetszik? — kérdezte ridegen az öreg úr és maradt. Félig suttogva, félig dadogva igy szólt Girált Oszkár: — Fiatal festő vagyok, uram. Párisban végeztem a tanulmányaimat . . . Uraságodat már régóta van szerencsém ismerni látásból . . . Már sokszor meg akartam kérni, hogy szíveskedjék modelt ülni nekem . . . Nagyon szeretném lefesteni . , , ingyen és igazi ambícióból tenném. — Ingyen? Arra épp nem vagyok rászorulva. Hanem ha minden áron akarja, megfestetem az arcképemet. De hát mit tud maga? Mutasson nekem valamit, amiből megláthatom, hogy mire képes? — Nem tudok most hirtelen egyebet mutatni — szólt Oszkár — mint a lelkesedésemet ... a művészi nagyravágyásomat . . . de holnap, ha parancsolja, elhozok néhány próbát, amivel azonban megvallom, magam sem vagyok egyelőre túlságosan megelégedve. Az öreg úr kissé gúnyosan, de sok jóakarattal nézett végig a furcsa fiatalemberen. — Hát tud-e úgy festeni, mint Benczúr? — kérdezte tőle. * Benczúrt nagy mesternek tartom — felelte Oszkár egy kissé a meggyőződése ellenére de én más irányban haladok. — Párisban tanult? — folytatta az öreg. — Kíméli Ezen a címen gróf Andrássy Gyula cikket ír a „M. H.“ mai számában, amelyben az uj házszabályok megalkotásának módozatait fejtegeti. Előbb megállapítja, hogy a most érvényes házszabály nem jött létre szabályszerűen. — Kérdezem — mondja Andrássy — volna-e kétség a határozat jogtalansága felett, ha az elnök parancsára az összes ellenzéki képviselők egyszerűen a lakásukon lezárattak volna s a magára maradt többség a határozatot csak ezért hozhatta volna meg pedáns házszabályszerüséggel? Pedig, ami most történt, az sem volt másonnév. Megállapítja aztán, hogy pártközi megegyezéssel kellene a házszabályt, akár a mait is, átdolgozni és elfogadni. Újjá kell szervezni az elnöki állást is. — Ma a gyűlölet és a bizalmatlanság központjává vált az elnöki méltóság. Tiszának be kell ismernie, hogy ezt ő idézte elő, hogy az elnököt a harcok első sorába vitte bele s neki tudnia kell azt is, hogy a parlament egészségének helyreállítását ezen helyzet fennmaradása teljesen lehetetlenné tenné. A parlamentarizmusnak nem lehet igaz barátja az, aki ezen segíteni nem akarna. — A Julien-iskola tanítványa voltam — felelte a festő. — Ez az a szabad iskola? — szólt az öreg úr. — Szóval maga, no ne tagadja, szecesszionista vagy impresszionista, mit tudom én, hogy hívják ezeket az új bolondságokat! —■ A művészetben — szavalta Oszkár — csak egyféle igazság és csak egyféle meggyőződés van: a szépség. — Hát az igazság? *- ellenőrizte az öreg úr. — A szépségben benne van az igazság is — felelte a festő. — No hát zöldeket beszéltek — évődött az öreg úr — mert ami nem igaz, az nem is szép . . . Hanem, öcsém uram, ha ezt a vitát folytatni akarjuk, kisérjen el engem, mert nekem már haza kell mennem. Az utcán lassan mentek. Az öreg úr minden lépésnél megállt és szenvedélyesen vitatkozott. De hiába, Oszkár az Ő szakbeli tudásával mindig föléje kerekedett. Az öreg úr végre elkeseredve szólt: ■— Ez mind csak olyan szófia-beszéd. Hanem van odafönn a szalonban néhány régi mester képe. Jöjjön, nézze meg őket és okuljon belőlük. Egyemeletes ház elé értek, amelynek csukott kapuja és elzárkózott természete arra mutatott, hogy az öreg úr egyedül lakik benne. Ő maga nyitotta ki a kaput kis kulcsával. Fölmentek együtt az első emeletre. Az előszobában inas segítette le róluk a kabátot. Az inas egyszersmind jelentette: — Nagyságos ■ ügyek várják benn a fogadást . A kormány Pot Korr. című kőnyomatosa útján a következő jámbor kommünikét teszi közzé a békéről: Az ellenzék a parlamenti harc és béke körül tett — Miféle hölgyek? — kérdezte az öreg úr. — Egy fiatal meg egy öreg — felelte az inas. Oszkár gyanútlanul lépett be az öreg úr után, udvariasan betette mögötte az ajtót és ő maga is a várakozó hölgyek felé fordult . . . de csaknem hanyatt esett meglepetésében. A felesége és az anyósa álltak vele szemben. Az öreg úr nyájasan fordult Éva asszonyhoz::— Jó napot, kisasszony, hogy van? Ez az édesanyja ugyebár ... azt hiszem? — Igen, vezérigazgató úr — szólt a festő anyósa. Éva asszony nem felelt semmit, csak némás sápadtan nézte a férjét. — Mivel szolgálhatok, kicsike? — kérdezte az öreg úr Évától és megsimogatta bácsisan az orcáját a csontos, öreges, de még mindig fehér és finom kezével. De már a másik pillanatban érezte, hogy egy durva kéz vasmarokkal szorítja össze az ujjait. — Vezérigazgató úr! — hangzott egy éles hang, mint a vész-síp. Végre megismertük egymást! Oszkár volt. Lázas, kipirult arccal, vadul villogó szemmel nézett farkasszemét az öreg úrral. — Mi baja? — kérdezte ijedten az öreg úr. — Vezérigazgató úr! — hangsúlyozta Oszkár gúnyosan — ez a kisasszony ... az én feleségem. Nem engedem meg, hogy a kezével betaocskolja. * Az öreg úr szigorúan végignézett a festőn?