Pesti Napló, 1913. január (64. évfolyam, 1–27. szám)

1913-01-01 / 1. szám

mmmmn ■ ■ ^ ■ ■ *r ■ - 2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ 1913 január 1.^ T. szám.7­­­ lenek, hogy a párton belül maradva ugyanarra a meddő szerepre volnék kár­hoztatva, mint az adótörvények elhalasztá­sának kérdésében. Nagyméltóságu Elnök Eh­! Ez a javas­lat nemcsak a dolgozó Magyarország szem­pontjából, hanem amaz érdekek szempont­jából is veszedelmes, melyeket első­sorban szolgálni vél azon általam is nagyra­­becsült államférfi, aki ennek a munkálat­­anik értelmi szerzője. Ugyanis nem lehet semmi kétség az iránt, hogy az általa kon­­templált felemás j­o­g­k­i­t­e­r­j­e­s­z­t­é­s éppen annak a közjogi gravamiuális politi­kának megerősítésére fog vezetni, amelyet a reform ki akar küszöbölni és a­n­n­a­k a gazdasági és szociális politiká­nak gyengítését fogja eredmé­nyezni, melyet pedig a reformnak szol­gálnia kellene, hiszen éppen a gyári munkásokat, tehát azon elemeket zárja ki, melyek helyzetüknél, politikai neveltsé­­gük és programmjuknál fogva arra vannak hivatva, hogy bevigyék a gazdasági és szo­ciális problémákat a közéletbe. Ezen oknál fogva a javaslat a­n­t­i­d­i­n­a­s­z­t­i­k­u­s­­is, mert ellentétben van a ko- , i­o­n­ a választójogi politikája-­­ v­a­n, melynek alapgondolata az, hogy egy nagyszabású gazdasági és szociálpolitiká­val a közjogi demagógiát végleg lehetetlenné tegye. Ilyen körülmények között lelkiismere­tem és politikai becsületem parancsolja, hogy a nemzeti munkapártból kilépjek. Ezek után csak természetesnek fogja találni Nagyméltóságod, hogy a jövőben mindent el fogok követni az általános választói jog megvalósítása érdekében. Biztosan remé­lem, hogy akadni fognak férfiak, akik velem együtt képesek lesznek meggyőzni a köz­véleményt arról, hogy az általános válasz­tói jog — nálunk éppen úgy, mint a Nyugat­­ kulturállamaiban — nem csupán a proletár­­ság követelése, hanem első­sorban a pol­gári Magyarország létérdeke. Budapest, 1912. december 31-én. Az oligarchia zendülése. — Lukács beterjesztette Tisza javaslatát. — A haldokló esztendőnek utolsó napján Lukács László valóban beterjesztette a jogf­fosztó választójogi javaslatot. A beszéd, amivel a miniszterelnök ezt az akcióját kí­sérte, egyetlen hosszú és rosszul szerkesz­tett mondatból állt. A kormány, amely a nemzeti életnek ebben a jelentős pillanatá­ban a háta mögött állt, foghíjas volt, tegnap­ról mára az igazságügyi miniszter lemon­dása által likacsossá vált. A párt, amelyből halk tapsok kísérték a Lukács egymondatos speechét, szintén megfogyatkozott. A kép­­viselőházat, amelynek asztalára a torz javas­latot lehelyezte, gyalog és lóhátas zsandá­­rok vették körül. Ellenben, nos igen, ellen­ben, a javaslatot árnyként kísérő indokolás­ban sorű­n fedeztünk fel mondatokat, ame­lyeket mintha már olvastunk volna valahol, igen, egy konzervatív szemle hasábjain, olyan cikkekben, amelyek felett ez állt: írta­­ gróf Tisza István. És valljuk be — kéz a szívre! — az indokolás volt is a legszebb. A javaslat maga nem okozott már meglepetést, annak­­ szövegét már ismertük a szocialisták újság- ■ jának múltkori közlése nyomán. Ám az­­ indokolás, a hebegő, dadogó, groteszkül­­ okoskodó indokolás, ez új mulatság volt. Hogyan ágál ez az indokolás, a Tisza indo­kolása a munka, a fiatalság és a haladás ellen, mint játsza ki a demokráciával együtt a magyarság érdekeit és mint igyekszik a német ajkú választópolgároknak súlyát és befolyását megnövelni, mindez ünnepi mu­latság. Majdnem olyan mulatságos, mint a javaslatnak egyetlen, számunkra még új passzusa, az, amelyik a jelölésről szól és amely valósággal újságírrokinak látszik. Csak száz választópolgár állíthat jelöltet. A jelölők kötelesek személyük azonosságát hiteles tanukkal igazolni. A jelölés a válasz­tás előtt hat nappal — sem előbb, sem utóbb — történik, reggel kilenc és tizenkét, vagy délután négy és hat óra között és a válasz­tási elnök másnap jelenti ki, hogy a jelöl­tek közül melyiket fogadja el érvényesnek és melyiket nem. Mindez benne van a tör­vényjavaslatban, amely úgy a szavazói, mint a jelölti voltot valósággal ranggá teszi, a választási elnöktől és az összeíró bizott­ságoktól fü­ggő ranggá, amit nehezebb el­érni, mint a kamarásságot, a főrendiházi tagságot, vagy a Szent Gergely-rend pa­rancsnoki tisztségét. Oly nehéz lesz Ma­gyarországon választónak vagy jelöltnek lenni, annyi mindenféle kell­ő dologhoz, szü­letési bizonylat, iskolai bizonyítvány, diploma, m­unkakönyv, katonai obsit, telek- és adókönyvi kivonat, főként pedig idő, fá­radtság és utánjárás, hogy a Lukács nagy „demokratikus“ reformja után kevesebb lesz Magyarországon a választó, mint amennyi még élő negyvennyolcas honvéd van ... És az Isten fiának nagy szerencséje, hogy tizenkilenc évszázaddal ezelőtt járt a földön, mert ha küldetése a mai időkre es­nék, Tisza István ugyancsak megtiltaná neki, hogy kellő számú évek és iskolák nél­kül váltsa meg e világ szegényeit és meg­­alázottjait... Tiszáéi? komolyan hiszik, hogy a vá­lasztói törz­sek­ből, amit ma benyújtottak, törvény lesz. Erre vonatkozó tervük már­is kész. Három-négyheti időközökben ülé­seket tartanak (a legközelebbi ülés is csak január huszadikán lesz!) és így elposványo­­sított közérdeklődés mellett és pandúrok­nak védő karabélya mögött megalkotják a törvényt, amelynél különbet az eriváni her­ceg, Paskievics tábornok sem teremt, ha ura, az orosz cár történetesen őt bízza meg Magyarország regenerálásával. Egy torz­parlament suttyom-munkával akarja meg­hozni azt a törvényt, amelynél fontosabb még nem volt ennek a nemzetnek és ennek a népnek az életében. Azt a törvényt, amelynek rendeltetése lett volna, hogy Ma­gyarország népének millióit felszabadítsa és egy alkotó kulturminka erős részesévé tegye: egy párt, nem, csak egy klikk, nem, csupán egy testőrgárda akarja megalkotni. A kevesek akarják kifosztani a sokakat és tucatok akarják elvenni a millióktól azokat a jogokat, amelyek édes-mindnyájunkat már amaz egyetlen jogcímen is megilletnek, hogy mindannyian egyformán emberek va­gyunk! Va­jon sikerülni fog-e Tiszáiknak ez a tervük? Nem! Az ország közönsége nem­csak magának, hanem a késő évszázadok­nak is tartozik azzal, hogy ezt a nemzetet, a népet és az emberi jogokat gyilkoló tör­vényt megvalósítani ne engedje. Egy közel évtizedes választójogi agitációnak nem­ le­het keserű gyümölcse ez a mostani javas­lat, amely a­helyett, hogy adna, elvesz, a­helyett, hogy ajándékozna, fosztogat. Ezt nem tűrheti sem a nép, sem a parlamenti ellenzék, de nem tűrhetik magának a mun­kapártnak tisztességesebb érzésű emberei sem, akik egyébként már­is otthagyják a Tisza-Lukács-féle Noé-bárkáját és mene­külnek abból a tanyából, ahol az emberre sem becsületes munka, sem jó hírnév nem vár, hanem legföljebb az a szomorú hiva­tás, hogy zsoldos módra vegyen részt a­ nemzet- és népellenes hadjáratban. Mit jelent a Tisza-féle javaslat? Meg­mondjuk. Ez a javaslat, ennek a megszer­kesztése, benyújtása, erőszakos módon való letárgyaltatása a m­agyar oligarchiá­nak utolsó zendülése. A magyar­ ősi bundáját, az urinő nevelőnek ment, holott legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba borult magasságban a tra­pézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az oszlopokra függesztett lámpásoknak különös sza­guk van s a zenekar olyan csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don Cézár“ a perparipa karcsán, vitus­ szökkenések­­kel terem a porondon, a vörösfrakkos istálló­­mester francia herceg finomságával segíti nye­regbe a csündérkalapos lovarmű­vésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú bohóc hangos pukka­nással vágódik hasra és az emelvényen a kar­nagy a „Valse de Moskau“ indulóját vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal el­mondta, mintha holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, barátsá­gosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a regényfiési pályára csupán ők ketten szánták magukat , a városkában, ahol csupán annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve ás éjjel. A torony­óra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát az időszámítás teljesen szünetelt. Ismét éj volt, Pesten, 6­ esztendő utolsó éjszakáján, részeg muszika zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is örülnének a bölcsőjéből ébredő gyere­­kecskének, tánctól, ivastól és sok reménysé­gektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulató-­­ hely oszlopai között, hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a iyó­­parton. Talán éppen a Valse de Moskau-t játszta szép édesanyjára gondolt Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony: — Emlékszel rám? — Igen. Hát hogy történt? — Meguntam mindent, mindent . . . Ké­sőbb Pestre szöktem, most már itt vagyok évek óta. Táncosnő vagyok. Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán hangjának kel­lem­­es üdesége ment el a pörkölt­ színű fa­levelek után. Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amelylyel a régi szeretők szokták fogadni azokat, akiktől békében, csen­desen, szerelemben elváltak. — Lám, nem haltál meg mégse! — mondta La Belle, amint kicsit elgondolkozott a múlt­­on. — Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. Vájjon szeretsz-e még? Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, m­egsimogatta a táncosnő kezét. — Termesztésen, szeretlek, te karácsonyra! Kár, hogy nem lettünk egymásé. Én már vőle­gény vagyok. A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett. • — Furcsa, — mondta csendesen.

Next