Pesti Napló, 1913. március (64. évfolyam, 52-76. szám)

1913-03-01 / 52. szám

2 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1913 márciusi 37. szám. Egyik a másik után hullik le a kormánypárt odvas fájának koronájáról és a főváros kilenc választókerülete közül ma már hat (— az első, a harmadik, az ötödik, a hatodik, a hetedik és a kilencedik —) ellenzéki. Ellenzéki? Történtek ennél nagyobb csodák is. Ugyancsak a tegnapi választáson a Ferencváros békés, nyugodt, barátságos szobákban, virágos ablakok mögött lakó polgárai között százhuszonegy választó akadt, aki nyíltan és név szerint a köztársasági jelöltre mert szavazni. Ezt a kettős csodát, hogy a hagyományosan királyhű magyar nemzetben és a megfontolt és óvatos fővárosban egyszerre, minden előzetes agitáció nélkül százhuszonegy republikánus szavazó akadjon, ezt csak Tiszának és Lukácsnak köszönheti az udvar. Az orosz mintára korrupcióval átitatott önkény, a tűrhetetlen erkölcstelenség és hatalmaskodás ma már kihozza sodrából a konzervatív báró Sennyey Miklóst és a szelíd kedélyű ferencvárosiak előtt egy fiatal vidéki fiskális személyében a Robespierre és Danton regényes világát revelálja. Sennyeytől a respublikáig! Illetve — hiszen a báró Sennyey Miklós nemcsak egy személyt, hanem az egy egész nemzetségben lerétegződött konzervatív eszmekört jelenti —, a Sennyeyektől a respublikáig. A Sennyeyektől a köztársaságig, a Senynyeyektől a tömegsztrájkig, mindez a Tiszáék műve. Ők teszik ebben az országban állandóvá az anarkiát, a zűrzavart, az elkeseredés elszántságát. A forradalom látszatát szítják, hogy Bécs, mint rendcsinálókat, őket tartsa a hatalmon. Gyújtogatnak, hogy azután ők lehessenek a tűzoltók és ők uralkodhassanak a nedves, fekete üszkök fölött. Valóban, a gyújtogatásnak ez a leggonoszabb fajtája. — Mindenesetre egy tányér levest szeretnék, mielőtt bárkivel megismerkednék — mondta. Az asszony már elszokott a főzéstől. Egymagában volt, nem főzött, hisz regényei miatt semmire sem ért rá. Károly segített neki aprófát vágni s a tűzhelybe fújt, hogy hamuval telt meg a szakálla. Az asszony leejtette a kanalat: — Istenem, mit csinálsz, Károly? Igazi férfi nem tehet ilyent. Csak menj a kertbe és sétálj várakozólag a bokrok között . . . Már abban is nagyobb hibát követtél el, hogy neméjjel jöttél, mikor zúg a szél és viharfelhők tornyosulnak a szemhatáron. Ligeti úr elkomolyodott: — Feleség, ne kivánddl, hogy visszamenjek az országata. — Most már úgy is mindegy. Csak menj a kertbe barátom, ha nem akarsz mindent elrontani. Becsületemre, nem olvastam sehol, hogy valaki ajtóstól rontson a házba, mint kegyed, sire. Ligeti úr tehát a kertbe ment és a botjával az őszi bokrok elhervadt galyacskáit csapkodta, mert unatkozott. Darab idő múltával az asszony kikukkantott a konyhából: — Ember, mit művelsz? — kérdezte megrökönyödve. — Semmit — felelt ijedten Károly. — Ördögbe, sohase hallottam, hogy valaki a botjával csapkodjon, amikor őrületesen szenvedni kellene. Teszed le mindjárt azt a botot! Károly ijedtében a bokrok közé dobta a sétapálcáját. Ligetiné megelégedetten bólintott a fejével. — Senyér, beléphet. A dezsőné az asztalon van. Entrez. Károly valamit dörmögött széles, szürke szakállába. Lukács sóhivatala. — A munkapárti képviselőház ülése. — Tizenegy óra. A munkapárti folyosón Jankovich Bélát gratulálják, aki tegnap reggel lett miniszter, hogy estére képviselő is legyen. Huszonöt kormánypárti agitált mellette Ipolyságon, ezek is megérkeztek, a legtöbben kék foltokkal illusztrálják hősiességüket. Almássy László, és Kállay Tamás így jellemezték kortesutjukat: — Egy mangó kétszáz kő! Az elhagyott ellenzéki mezőnek váratlan látogatója akadt báró Sennyey Miklós volt Kossuth-párti képviselő személyében, aki komolyan, gondterhelt arccal telepedett le a helyére. Bejelentette Tiszának, hogy napirend előtt kíván felszólalni és ez az elhatározása élénk feltűnést, sőt némi izgalmat is keltett. A baloldali folyosón (nagyatádi) Szabó István kisgazdapárti képviselő, a hóna alatt egy nagy iratcsomóval exkuzálja magát váratlan megjelenéséért. A kisgazdák pártja szolidáris az egyesült ellenzékkel és eddig egy tagja sem vett részt a munkapárti konferencián. Szabó István munkatársunk előtt ezeket mondta: — Mint a Kisgazdák Országos Szövetségének elnöke nem nézhetem tétlenül, hogy a kormány napirendre tűzi és megszavaztatja az osztatlan legelőkről szóló törvényjavaslatot, mikor a javaslat a kisgazdákra végzetesen sérelmes. Felszólalok, meggyőződésem ellenére, de ki nem térhettem a kerületem többségének és az ország kisgazdáinak felszólítása elől. Ugyebár mondanom is felesleges: az ellenzékiekkel szívvel-lélekkel együtt vagyok a jövő nagy küzdelmeiben. Megszólal a csengő, a képviselők a terembe tódulnak. Tisza bemutatja Berzeviczy Albert levelét, amelyben egészsége helyreállítására hat heti szabadságot kér. Megadják. Ezután jelenti, hogy báró Sennyey Miklós napirend előtt való fölszólalásra kért és kapott engedelmet. A munkapártiak elözönlik a baloldal középső padsorát, ahol feláll Sennyey Miklós és mély csöndben, halk, de határozott hangon beszélni kezd. Báró Sennyey már két cikluson át képviseli a királyhelmeci kerületet, de ez idő alatt alig három-négyszer jelent meg a Házban. Mégis nyugodt, gyakorlott parlamenti szónok benyomását teszi. Amikor arról szólt, A leves kissé kozmás volt, de a bujdosó jó étvágygyal fogyasztotta. Esztendők óta sóvárogva várta a napot, amikor ismét családi tűzhelyénél veheti kezébe a kanalat. Az asszony a karosszékben foglalt helyet, felvette a regényt, amelyet addig olvasott Megnyálazta ujjával a lapot, hogy tovább fordítson, midőn észrevette, hogy Károly csámcsog evés közben. — Moszié — szólalt meg hirtelen. — Hallott ön valaha a Montmorencyekről? — Kedves feleségem, ne bolondozz velem — mondá alázatosan Károly. — Fájdalom, nem bolondozok. A bujdosásban teljesen elvadultál, kedvesem. Azt hiszem, nem fog ártani egy kis jó társaság Jobb társaságot a mi vidékünkön nem találhatsz, mint amely könyveinkben szerepel. Néhány kötettel majd az ágyad mellé készítek s szinültig megtöltöm a lámpást olajjal. Károlynak torkán akadt a falat. Becsületes ember, vitéz katona volt. De az olvasás sohasem volt kenyere. Csodálkozva nézett a feleségére, aki olyan egyenesen ült helyén, mint egy hercegnő. Mintha az összes illemszabályok, amelyeket a navarrai királynő könyveiből tanult, most ütköznének ki az egyszerű aszszonyon. Az ujjhegyét nyújtotta csókra és ócska selyemszoknyájában méltóságteljesen sétált végig a szobán. — Esteledik. Végre ágyamra menekülhetek a szürke nappal elől. A lámpást ismét meggyujtotta s kényelmes ágyában sóhajtva elhelyezkedett. — Feküdj le, te is, Károly. Agyban a legjobb olvasni. Istenem, hogy irigyellek téged. Te még nem ismered sem a 113-as számú bérkocsit, sem a Vérebet, amelyet én már mind elolvastam. Mily élvezeted lesz Rocambolelal találkozhatni a következő kötetben, midőn hogy az obstrukció miatt hagyta el a Kossuthpártot, bár függetlenséginek érzi magát kilépése mellett is, a munkapárt zajosan helyeselt. Ez a becsületes ember! — kiáltották kórusban. A bárónak azonban nem hizelgett ez az émelygős, kétes értékű dicséret és emelkedett hangon rátért felszólalása céljára: — Olyan fontos törvényt, mint a választói reform, a jelen parlamenti viszonyok között, amikor az ellenzéknek a tárgyaláson részt venni erkölcsi lehetetlenség, egyoldalú tárgyalás alapján megalkotni lehetetlennek tartom. Bármiként is, de orvosolni kell az ellenzék sérelmét, ha pedig nem lehet, akkor oszlassák fel az országgyűlést, — döntsön a nemzet! Elmúlt a munkapárti lelkesedés, elódalogtak a tapsolók, elszállott a jókedv . . . Sennyey Miklós pedig sarkon fordult, kisietett az ülésteremből és rögtön eltávozott a Házból (Sennyey beszéde.) — Az a különös helyzet, — úgymond — amelybe állásfoglalásom által jutottam, kényszerít engem arra, hogy itt az ország színe előtt nyíltan elmondjam azokat az okokat, amelyek arra bírtak, hogy a negyvennyolcas Kossuth-pártból, amelynek tagja voltam már két cikluson át, kilépjek, anélkül, hogy függetlenségi elveimet a legkisebb mértékben is föladnám. (Zajos helyeslés.) Én az obstrukcióban soha részt nem vettem, (Zajos helyeslés), mert tisztán állott előttem, hogy ezáltal nem hogy közelebb jutnánk nemzeti eszményeink megvalósításához (Úgy van!), hanem inkább eltávolodunk attól (Úgy van!), mert az évtizedes obstrukcióval éppen azt az egyetlen fegyvert tompítjuk, amely az egyedül lehet alkalmas arra, hogy nemzeti létünk teljességét általa kivívjuk. Ez a fegyver a gazdasági erő. Ezt fogyasztottuk akkor, midőn a fontosabb gazdasági érdekeket háttérbe szorítottuk (Úgy van!), nem gondolva meg azt a tényt, hogy a legjobb törvény is csak annak ér valamit, akinek megvan az ereje annak a törvénynek érvényt szerezni. Ez az erő ma, a huszadik században, majdnem kizárólag a gazdasági erőben van. Világos volt előttem, hogy a végletekig menő erőszak csak viszont erőszakot eredményez. A júniusi események után következők csakis logikai következményei az eseményeknek. Én azoknak sem aktív, sem passzív tényezője lenni nem kívántam, már azt hiheted, hogy meghalt a derék bps. Károly lefeküdt és a bujdosásban kifáradva, mélyen elaludt. Másnap azonban felesége egy szót sem szólt hozzá, csupán egyetlen egyszer, midőn új kötettel cserélte fel a régit. — Mon cher, mi nem ülünk egymáshoz. Ön hortyogásával elriasztja legkedvesebb regényhőseimet! Károly bűnbánólag bólintott. — Bocsáss meg, nagyon fáradt voltam. Ellel majd veled olvasok, kedves feleségem. S ismét eljött a várva-várt est, midőn a lámpás hivogatóan, barátságosan ég ernyője alatt az éjjeli szekrényen, s a kis, mellette könyvecskék, mintha megelevenednének a ládában. Az ócska kötetekből szinte tündöklő fénynyel lépnek ki régi francia királyok, álruhás hercegek, álruhás lovagok, akiknek fekete köpenyege piros selyemmel van bélelve, grófnők, midinetteek, márkizek és grizettek, gyilkosok, kalandorok, hősök . . . Károly ágya felől egyszerre csak halk dörmögés hangzott a petróleumlámpa percegésében. — Mi az, uram? — kérdezte Ligetiné. — Henry kemény gyerek. Istenemre elszánt fickó, — felelt Károly. Az asszony a könyökére támaszkodott. — Miféle Henryről beszélsz? Károly válasz helyett ujját a regénysoraira nyomta és hangosan olvasta: — „A felfogadott orvgyilkos római háromszor sújtott hosszú tőrével Henry nyakába, Henry azonban mindannyiszor felfogta derék toledói acéljával a halálos csapást . . .“ Ligetiné alsó ajkára tette a két ujját, amint figyelmesen hallgatott: — A 113-as bérkocsiban van, — mondta diadalmasan, s nedves, felragyogó tekintetet vetett végre valahára férjére.