Pesti Napló, 1913. április (64. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ 1913 április T. 77. szám. A létszámemelést és annak költségeit, a nyomornak ez utolsó vámját persze a munkapárt, Bécs publikánus­ serege fogja behajtani. Ez az ő utolsó küldetésük, az ő végső feladatuk. Alacsony szolgálat, de az, akinek a keze értékes munkában meg nem nemesedett, mást, mint alacsony rendelte­tésű munkát nem is tud végezni. Még az utolsó koporsószeg, amelyet a kormánypárt magának kovácsol, még az sem lesz szép. ők, akik az erőszaknak és a lélekvásárlás­­nak nászában fogantattak, nem értenek ahoz, hogy szép gesztussal távozzanak. Utolsó cselekedetük is néprontó lészen és nemzetellenes. Az eredendő bűnös konok­­ságával halnak meg és halálukban sem ta­gadják meg életüket, a siralmasat. De ez a halál azért még sem a mondabeli hatalmas királyok gyönyörű vége, akik halálukban mindent magukkal temetnek. Nem! Az ő ha­láluk olyan részen inkább, mint VI. Sándoré volt, a rossz pápáé, akinek koporsóját a fel­háborodott nép a Tiberisbe dobta. De a folyó vize sem tűrte magában VI. Sándor földi maradványainak ércburkát és — Róma babonás népének nem csekély riadalmára — a megdagadt vizű folyó sötét éjszakának idején kivetette magából azt, ami az utolsó Borgia-pápából halandó volt. Ez lészen sorsa a munkapártnak is. Pusztulása után piszkos vizeken fog úsz­kálni, koporsójára pedig ez lesz felírva: — Szuronyok közt született, szuronyok miatt halt meg. Budapest, március­ 31. A külügyminiszter Münchenben. Kölni távira­tunk szerint a „Kölnische Zeitung" azt jelenti, hogy gróf Berchtold közös külügyminiszter április 15-én a bajor udvarnál tisztelegni fog. Három főispán távozik. Legközelebb több vál­tozás lesz a főispáni karban. M­e­c­z­n­e­r Gyula, Zemplén vármegye főispánja a legutóbbi vármegyei in­Sfrírr-ül.. — . . --------iTFiTirnriTi----------r—Tass érzik ezt... Hirtelen megfordult a szép hen­­tesné és meglepetve, fölragyogó tekintettel mosolygott reá. Odasietett. — Kezét csókolom... — Isten hozta! Kezet csókolt és megállt a sátor szélén. A segédek tisztelettel jósan köszöntötték, csak Tapalaga Gazsi, az első segéd, vetett rá egy dühös pillantást. — Be’ jó, hogy eljött! — Boldog vagyok, hogy láthatom... A sátor körül tolongott a nép. — Egy kiló karmonádlit szeletben! Csattogott a bárd. — Egy félkiló levesnek valót... Ömlött az ezüstpénz. —* Háromnegyed kiló combot! — Megyek az igazgatósághoz. Eljöttem néhány pillanatra. Hogy van, édes? — Nem kell annyi csont! Sü­tnivalót kérek... Oda sem figyelt az asszony. — Feljön délután? — kérdezte suttogva.­­— Csak magam leszek otthon... — Egy hatosért velőscsontot! — Igen. Fölmegyek... Rajongó szemmel nézte a szép asszonyt. A boldog délutánok! Kedveskedés, pajzán tré­fák s egy-egy édes, lopott csók... Ti?, vagy húsz esztendő sem olyan hosszú, mint az a három hónap! Recsegett a csont. Puffogott a tőke. Csörgött a mérleg. Hullott az ezüstpénz. Tíz óra... A forgalom hirtelen megcsökkent. Tíz óra. Egészen megfeledkezett Balázs, az iroda­tiszt, hogy még az igazgatósághoz is el kell mennie. A sátor szélénél csendesen beszélget­tek. Sárből jövő sz­épeket mondott. Az asz­szony szeme sugárzott a boldogságtól. De most harsány hangra riadtak: — Tessék a naccságához menni! —• Mi az? Két kedves, szelíd arcú apáca állott a hús­vágó tőke előtt. Kezükben egy-egy nagy piaci táska. Alázatosan köszöntek. — Az Isten nevében... A szép asszony összehúzta a szemét. — Pardon... Odament. — Mi tetszik? Jóságosan mosolyogtak a kedves testvé­rek. Az idősebb felelt: — A szegény gyermekek javára gyűj­tünk. — És? — Nagyon szépen kérjük, szíveskedjék’... A hasra pillantott. — Mit? — kérdezte az asszony élesen. — Egy kis húst. Egy kevés hulladékot. Holnap káposztát főzünk és... Az asszony szeme megszürkült. Olyan lett, mint a jégcsap. Jaj, kérem... A hús nekünk is pénzbe kerül! Az apáca szelíden nézett rá: — Hiszen nem kérünk sokat. S azt sem magunknak kérjük. Nyolcvanhét árva, éhező gyermeknek adunk ebédet a jó emberek kö­­nyörületéből... Balázs, az irodatiszt, eldobta a cigaret­tát és a beszédre figyelt.­­— Azt hiszem, hogy a zárdának... Azt akarta mondani a szép hentesné, hogy a zárdának van elég pénze. Elhallgatott, majd nyersen folytatta: — Mi lenne az üzletünkből ha a sok nyo­morultat nekünk kellene... Az apáca közbevágott: — Jó asszonyom.. . közgyűlés bizalmatlansági határozatából levonja a konzekvenciákat és beadja a lemondását.­ Ugyancsak otthagyja a főispáni széket gróf V­a­y Tibor, Sza­bolcs vármegye főispánja, az ellenzéki gróf V­a­y Gábor testvére, aki Szabolcs vármegye szombati közgyűlésén már nem­ is vett részt. Gróf W­i­­­c­z­e­k Frigyes hontmegyei főispán színtén a távozásra ké­szülő főispánok között van. Utódja valószinüleg báró N­y­á­r­y Alfonz országgyűlési képviselő lesz. A megsemmisülés felé. Kudarc kudarcra. (Lukács elszólta magát. — Kossuth válasza: — Szabolcsban nem volt puccs. — Bécs ötven­ezer új katonát követel. — Lefújták az adó­­hadjáratot.) Lukács László szükségét érezte, hogy né­met félhivatalosa útján megnyugtassa ijedező híveit és egyik orgánumában csevegés formá­jában nyilatkozott. Említésre sem tartanók ér­demesnek a bukásra régen rászolgált kor­mányelnöknek izetlen, rosszhiszemű szelle­­m­eskedéseit, ha a nyilatkozatban nem volna egy passzus, amely elszólásnak elsőrendű és éretábla után kívánkozó mottója lehetne az egész áldatlan politikai helyzetnek. Ezeket mondja ugyanis Lukács a többi között: — Nagy megnyugvás forrása számunkra, hogy ha egyszer visszavonulásunk a köz­érdek szempontjából ajánlatosnak bizonyulna, jól végzett munka után távozhatnánk és anélkül, hogy hiány maradna utánunk. Akárhogy értelmezte a politikai halál árnyékában a grófjelölt kegyelmes úr ezt a ki­jelentését, ez egyszer mindenképpen fején ta­lálta a szöget. Ha anyagi hiányra gon­dolt, hát akkor érthető, hogy bomladozó tábo­rát azzal bátorítja, hogy már rendben van a szénájuk, nem fog utánunk hiány maradni. Ha pedig erkölcsi értelemben használta a hiány szót, akkor most az egyszer véletlen elszólás következtében még Lukács László is a nemzeti közvélemény tolmácsa volt, mert arról csak­ugyan meg lehet győződve, hogy ők bizony senkinek a világon sem fognak hiányozni, ha egyszer eltávoznak"., . , Szabolcs vármegye közgyűlése egyhan­gúlag megbélyegezte szombaton a Lukács­kormányt, és követelte, hogy a kormány mi­előbb hagyja el állását. A kormány félhivatalos kőnyomatosa útján, mint erről megemlékez­tünk­, nagy sebtében azt a vakmerő hazugságot bocsátotta világgá, hogy a szabolcsi meg­bélyegző határozat puccsnak az eredménye volt, amelyet Mezőssy Béla csinált, mikor látta, hogy a munkapárt, bizakodva az ellenzékkel kötött kompromisszumban, csak kis számban jelent meg a közgyűlésen. Ebből az állításból természetesen egy árva szó sem igaz. Bizo­nyítja ezt először is a Szabolcs vár­megye című kormánypárti lap március 30-iki számában Szunyogh Ferenc munkapárti bi­zottsági tagnak megjelent nyilatkozata, am­­ely így végződik: Az indítvány egyhangú elfogadása nem jelent egyebet, mint a vármegyei munkapárt szervezetlenségét, a vezetés hiányát. Mezőssy Béla, akit a kőnyomatos a puccsal megvádolt, erre a vádra a következő nyilatkozatban felel: — A kormánynak úgy látszik még­sem esnek jól a vármegyék bizalmatlansági szava­zatai. És ahelyett, hogy őszintén bevallaná a közhangulat reá nézve kedvezőtlen alakulását, bűnbakot keres. Zemplénben az alispán volt a hibás, Szabolcsban én csináltam a puccsot. De hiszen mi már másodszor szavazunk bi­zalmatlanságot a Lukács-kormánynak! Szé­­gyenleném magamat, ha ez Szabolcsban más­képp lenne. Határozottan vissza kell utasíta­­nom azonban egyes kormánypárti lapok azon állítását, mintha én a törvényhatóság határo­­zatát bármiféle munkapárti egyén­nel előre megbeszéltem volna és valamely szövegben megállapod­tunk volna. Ebből a meséből egy szó sem igaz. Az állandó választmány erőshangú javaslatát az én pótlásom még éle­sebbé tette. Ez igaz. De hogy szólás! és indit-Szégyenkezve nézte a földet: — ... mi csak keveset kérünk!, s ismétlem,­ hogy azt sem magunknak. Isten parancsa, hogy, segítsünk azokon, akik rászorulnak. És kü­lönösen a kis árvák szorulnak a jó emberek könyörületére... Esetleg egy kis zsiradé­kot ... Bosztus árnyék vetődött az asszony homlo­kára. Fölkapott egy faggyúdarabkát. Nem volt nagyobb, mint a hüvelykujja. Beledobta a fekete táskába, az aj­ándék-káposizta tete­jébe. — Tessék! Pír szökött az apáca szolid arcába. A szégyen. A szeme sötét fénybe borult. Ajkát a fájdalom megremegtette. Ránéz­ett a faggyu­­darabkára s fehér kezecskéje megmozdult, hogy az emberi könyörületesség adományai köz­ül a szívtelen alamizsnát kiragadta, de legyőzte magát, a fejét lehajtotta és csen­desen, reszketőn rebegte: — Isten fizesse meg... Amikor fölpillantott, a szeme kényes volt. Halovány arccal bólintott és elindult testvé­rével a másik sátorhoz. Olyasfélét érzett Balázs, az irodatiszt, mintha egy doronggal fejbe csapták volna. Utána nagy roppanás hallott. Mint mikor egy ház összeomlik. Sápadtan szólt az apáca után: — Kedves testvér! Zsebébe nyúlt. Kivette az utolsó forintját és odaadta. Meg sem tudták köszönni a sze­gény apácák, csak meghajtották fejüket és tovamentek. A szép asszony kifakadt: — Utálom a koldusokat! Nem kapott feleletet, csak egy fájdalmas pillantást. Balázs, az iroda­tiszt, a jegygyűrűt lehúzta, a húsvágó tőkére tette és meghajtotta magát némán, ünnepélyesen...

Next