Pesti Napló, 1913. július (64. évfolyam, 154–180. szám)

1913-07-01 / 154. szám

2 Budapest, kedd Krassóban. Aradon Tisza, Krassóban a Ma­ros egyformán pusztított és még csak nem is vigasztaló az a tudat sem, hogy a két folyónév viselője közül az egyik embert je­lent ezúttal, Magyarország miniszterel­nökét. Krassóban a Maros hullámai közül, Aradon a Tisza-táborból egyformán a nin­­csetlenség ásít felénk. Az egyik helyen az anyagi, a másikon az erkölcsi nincsetlenség. És ez a két nagy nincsetlenség összeölelke­zik az egész ország területén. A depossze­­dált ország lakossága okvetlenül demorali­­zálódik, a munkapárti uralom, amikor a ke­nyeret veri ki az emberek szájából, kisza­kítja az erkölcsöt is a szivekből. Grófok és demokraták. Az aradi választás tömérdek feljegyzésre méltó és érdekfeszítő momentuma sorában nem utolsó helyet foglal el a grófok cím alatt tár­gyalható kis fejezet. Jön a munkapárt egyik osz­lopos tagja és azzal véli sarokba szoríthatni az ellenzék demokratáit, hogy grófi elvtársaikkal való barátkozásukat veti a szemükre. Vagy meg­védik a grófokat s akkor a demokrácia szelle­mével kerülnek ellenkezésbe, vagy elejtik őket s akkor bajtársaikat árulják el. E­z persze nagyon primitív okoskodás, ez kissé túl kényelmes, ócska és triviális beállítása a demokrácia pro­blémájának. Aki ma hallott róla először, az még talán fennakad azon, hogy igazi, vérbeli foglal­kozásuknál, helyzetüknél, születésüknél fogva egyaránt demokrata politikusok grófokkal küzde­nek együtt. A nagy tömegeket, a közélet fordu­lásait figyelő rétegeket maga az élet tanította meg arra, hogy demokratákat az arisztokráciá­val csúfolni: ez egy lapos ötlet, gyerekes, mint maga a csúfolódás művelete, tartalmatlan és amellett rosszhiszemű, mert mihelyt valaki egy­általában megnézte a magyar politika dolgait, na­gyon jól tudja, hogy a grófi cím nem biztosítéka ugyan a demokrata politikának, de nem is felt­l­tétlenül akadálya. Hiszen az életlen ötlet következménye igen egyszerű és világos próbát mutat. Töröljük el a címeket, de csakis a címeket. Ha egyszerűen­­Andrássy Gyula áll szemben Tisza Istvánnal, változott-e valami a magyar glóbuszon? Ez volna a magyar demokrácia diadala? Aki demo­krata létére valami ilyesmiért küzdene most, azt épp úgy kinevetnék, mint azt, aki azzal hazó­eseményeket és regényeket, színdarabokat, író­kat és színésznőket, mint akár a múlt században, midőn divatban volt a levelezés ismeretlen urak és úrnők között. És a nő Amesenek írta magát a levelek alá. Csupán egy kis világoskék szalag jelen­tette, hogy a nő valóban él valahol, amely sza­lagocskát egykor (mint írta, vállfűzőjéről) levél­ben Szindbádnak elküldött. A helyzet mind komikusabb lett, mert az óra­mutató éjfél felé ballagott és a zenekar a máso­dik négyes nyitányát játszotta. Szindbád meg­fordult, hogy a folyosóra menjen, hisz már ed­dig is bizonyára nevetségesebb volt a kellőnél. A sárga mellényes rendező elébe állott és meg­hívta, hogy egy pár nélkül maradott hölgyet a táncba kísérhet. Szindbád búskomolyan mosolygott. Istenem, ismeretlen, petrezselymet áruló nőnek legyen a táncosa! Aztán igen ünnepélyes arcot öltött, mert atyja mindig arra tanította, hogy a nőknek min­dig szolgálatára legyen. A hölgy, aki karját karjába tűzte, meglehe­ss kistermetű, barna nöcske volt, messziről nem ltszott szépnek, de közelről kiderült, hogy sok­an elhelyezve az arcocskán, amely ott, mintha valamely régi, szinte zomoru gondolat térne vissza­­opali eső visszatér éjszakára. ’­ — mondta — Szindbád,­­élt a hölgy, ciril figura alatt, ak­iig a lelkiismeretességgel tették ti és a térdhajtást, mintha eny nőnveldéjét látogat­­élgettek. Kednék elő, hogy Andrássyval és Károlyival nem küzd együtt, mert ezek grófok. Ha jól értjük, hát ilyen demokratákat látna szívesen a munka­párt ilyennek szeretné az egész polgári politi­kát, nagyképű­nek, félkegyelműnek és ártalmat­lannak. A polgárság ezzel szemben nagyon jó­l tudja, hogy önérzetét nem szükséges grófot, bárók és más arisztokraták brüszkírozásában f­­togtatni. A demokrácia polgári mozgalom. Mint ilyen, nem forradalmi, nem robbantó. De ha re­bellis volna, nem állana meg a grófoknál, leg­­kevésbbé pedig a grófi címeknél. Polgári mozga­lom ez, de éppen azért kezd oly kényelmetlenné válni, mert gyermekkorán túl van s a legk­e­­vésbbé grófokban, a legliberálisabb s a legpuri­­tánabb formájú politikusokban is észreveszi a demokrácia esküdt ellenségeit, viszont ősi nevek viselőiben azokat, akik becsesek egy polgári moz­galom számára. Ha például Tisza Istvánnal áll szemben, rögtön észreveszi, hogy e politikus leg­nagyobb hibája, legvisszataszítóbb tulajdonsága éppen az, hogy nagyon is kevéssé gróf, nincs benne semmi arisztokratikus, tehát semmi érzék finomabb belátások iránt, puritanizmusa teljes érzéktelenséget jelent s még a középkori várurat is összetéveszti a várnagygyal, a­ haj­dúk és börtönök legfőbb felügyelőjével, akinek szerepét vállalta. Minden jellemvonása a mai rendszer e ve­zérének egyenes ellentéte annak, ami arisz­tokratát jellemezhet. Ez azonban még nem je­lenti, hogy a polgári ideálnak megfelelne. Tá­borkara éppen nem adódik ki a grófokból, de százszor és ezerszer messzebb vannak a pol­gári világnézettől e rideg és középszerű, keve­set látó, még kevesebbet tudó várnagy-fiókák, mint egy-egy telivérarisztokrata A fölényes­ség, a sokat tanultság és látottság, a mohó vágytól ment nyugalom igenis sokkal inkább képessé teszi az igazi arisztokratát a polgári vágyak és kívánságok megértésére, mint a nem-polgári, de még sokkal kevésbbé arisz­tokrata gárdistákat, akik a maguk kis csoport­jában a polgárság százezrével érdekellentétben vannak. Ez nem jelenti, hogy polgárság és arisztokrácia egymás karjaiba borulnak. Csu­pán annyit jelent, hogy a polgárság igenis fel tudja ismerni azokat a grófokat, akiknek kon­­zervatizmusa is európai nívójú, formájú, akik­nek tisztasága és függetlensége értékes, szim­patikus a tőlük osztályellentétekkel elválasztot­­tak előtt is. Velük, adott helyzetben a polgár­ság együtt lehet; soha sem lehet együtt azon­ban a kormánypártiság mohó és szenvedélyes testőreivel, akik a polgári öntudatot nem mél­tányolják, a polgári követelések elszánt ellen­ségei s mindazt az erőt, hatalmat, ami a pol­gárság egyetemét illetné, maguknak ják ki. Egyszóval: grófnak lenni még i­gyen, de nem dicsőség grófnak lem, tokrata emelkedettség, hajlandóság, nélkül. Grófokkal megértésre jutni nev­lenség; lehetetlenség a polgári önor­mokrácia, fejlődés szempontjából m­­ azzal az uralommal, amely nem ism­e, amely jobbágy-dresszúra emlékeit i­s,de s ettől az atavisztikus tulajdonságtól nem tud, nem is akar megszabadulni, amely a maga ko­csijába fogna milliókat, hajszolná at, embert, mint a lovát hajszolja s ha annyit szaladt, hogy páráját kiadni készül, akkor talán, adna neki egy darab cukrot is. PESTI NAPLÓ 1913. julius I. 154.­­ — Ó, én nagyon szeretem a költőket, — mondta később a táncosnő. — Kedvelem Re­­viczkyt. -- És a színházban, asszonyom, mely dara­bok nyerték meg tetszését? — Csak nyáron van színházunk és a régi operetteken elandalodom. A Madarászt minden évben megnézem, a kerületi igazgató udvarias ember és kedvemért előadatja. A négyesnek vége volt. Szindbád helyére vezette a hölgyet. Meghajolt, a nő tétova mo­­solylyal bólintott. Az oszlopok mögött már nem ült egyedül a bányakapitány, társai akadtak a savanyuvíz borral való keverésében. Egy hirtelen szőke fiatalembernek nagyon vörös volt az arca és a bikszádi víznek nem igen adtak időt, hogy bar­nára fesse a poharak tartalmát. Egy tanítóféle szárnyas­kabátban és Lavalier-nyakkendővel a névsort irta és minden névnek megkérdezte szomszédjait, vájjon felvegyék az illetőt a helyi lap tudósításába. Egy jó vonat fut át hajnalban e városkán, Szindbád tehát elhatározta, hogy elutazik. A hó­esésben az állomásra hajtott,­­ a zene egy da­rabig elkísérte, aztán mély csend lett, a hó bib­liai bőséggel szakadt és halottnak tetszettek az elmaradozó kisvárosi házak. Néhány nap múlva levelet kapott Szindbád. Amelie írta: „A bálra nem mehettem el, mert nagyon meghűltem. A betegség engem megaka­dályozott abban, amiben önt nem akadályozta, hogy jól mulassak. Isten önnel, uram!“ Több levél aztán nem érkezett a felvidékről. Erőszak és korrupció. (Az aradi választás után. — A választójogi küz­delem. — Harc a törvényhatóságokban.) (Saját tudósítónktól.) Arad képvi­selője, Tisza István, fia esküvőjén Erdélyben tartózkodik s ezalatt elültek Aradon a választás utáni izgalmak. A választási harc részleteiből az erőszak és a korrupció olyan elhatalmasodott és mértéktelen tobzódását jegyzik föl, ami még a magyar politikai életben sem volt eddig ta­pasztalható. Hogy a miniszterelnök mandátu­mára e­g­y m­i­ll­­­ó koronát kelljen fordítani, s hogy a választás alatt és után csendőrszáza­­dokkal lehessen csak a düh kitörését vissza­fojtani, ez olyan fokmérője a kormány ellen való gyűlöletnek, amelyet letagadni nem lehet. Nincsen olyan szándék, amelyhez zsoldosokat ne lehetne találni; nincsen hatalom, amelynek szolgálatába ne szegődnének azok, akiknek megélhetésük és boldogulásuk a kormányzattól függ. Amikor egy kormányzat minden eszközt a maga uralmának megszilárdítására használ föl, akkor nem csoda, ha akadnak törvényható­ságok, ahol — mint Zemplénben — puc­csal keresztül erőszakolnak egy bizalmi indítványt, vagy ahol — mint Debrecen — díszpolgárrá akarják választani az alkotmánytiprás hősét. Széchenyi Aladár, az aradiakhoz intézett nyílt levelében azonban rámutat arra, hogy az erő­szak és korrupció alkalmas egy nemzet sírjá­nak megásására, s ugyanekkor Vázsonyi Vilmos egy nyilatkozatában plasztikusan állítja szembe az önzetlen nemzeti politika harcosait a zsebpolitikusokkal. A kormány minden lát­szólagos sikere ingatag talajon, erkölcstelensé­gen és vásáron épül, é­s ez a kártyavár a nemzeti erő első sujtására össze fog omlani. * Az aradi választás nagy tanúsága ismét, hogy az általános, egyenlő és titkos választó­jog alkalmas csak a nemzeti érzések kifejezé­sére. Kossuth Ferenc is vezető cikkében ajánlja Andrássy Gyula figyelmébe ezt az igazsá­got. Valóban, ez a választás volt eddigelé a leg­erőteljesebb érv a titkos választás mellett, s po­litikai körökben azért hiszik, hogy a válasz­tójogi blokk megalakulásának nem lesz semmiféle akadálya. Károlyi Mihály köze­lebb fölkeresi Andrássyt, s a vele folytatandó megbeszélések után a blokk megalakul, hogy kivívja a demokráciának azt a diadalát, am­ely megsemmisíti az erőszak és reakció további pusztításait. A h­o­r­v­á­t unionista képviselők legnagyobb része már szombaton hazautazott. Jó hírt vittek haza: Tisza minden áldozatra kész a horvátok­ért. Csupán Pejacsevich Tivadar és S­p­e­­v­e­c Ferenc időztek máig a fővárosban, ma azonban Pejacsevich birtokára, Spevec pedig Bécsbe utazott. A képviselők a miniszterelnök-

Next