Pesti Napló, 1913. július (64. évfolyam, 154–180. szám)
1913-07-01 / 154. szám
2 Budapest, kedd Krassóban. Aradon Tisza, Krassóban a Maros egyformán pusztított és még csak nem is vigasztaló az a tudat sem, hogy a két folyónév viselője közül az egyik embert jelent ezúttal, Magyarország miniszterelnökét. Krassóban a Maros hullámai közül, Aradon a Tisza-táborból egyformán a nincsetlenség ásít felénk. Az egyik helyen az anyagi, a másikon az erkölcsi nincsetlenség. És ez a két nagy nincsetlenség összeölelkezik az egész ország területén. A deposszedált ország lakossága okvetlenül demoralizálódik, a munkapárti uralom, amikor a kenyeret veri ki az emberek szájából, kiszakítja az erkölcsöt is a szivekből. Grófok és demokraták. Az aradi választás tömérdek feljegyzésre méltó és érdekfeszítő momentuma sorában nem utolsó helyet foglal el a grófok cím alatt tárgyalható kis fejezet. Jön a munkapárt egyik oszlopos tagja és azzal véli sarokba szoríthatni az ellenzék demokratáit, hogy grófi elvtársaikkal való barátkozásukat veti a szemükre. Vagy megvédik a grófokat s akkor a demokrácia szellemével kerülnek ellenkezésbe, vagy elejtik őket s akkor bajtársaikat árulják el. Ez persze nagyon primitív okoskodás, ez kissé túl kényelmes, ócska és triviális beállítása a demokrácia problémájának. Aki ma hallott róla először, az még talán fennakad azon, hogy igazi, vérbeli foglalkozásuknál, helyzetüknél, születésüknél fogva egyaránt demokrata politikusok grófokkal küzdenek együtt. A nagy tömegeket, a közélet fordulásait figyelő rétegeket maga az élet tanította meg arra, hogy demokratákat az arisztokráciával csúfolni: ez egy lapos ötlet, gyerekes, mint maga a csúfolódás művelete, tartalmatlan és amellett rosszhiszemű, mert mihelyt valaki egyáltalában megnézte a magyar politika dolgait, nagyon jól tudja, hogy a grófi cím nem biztosítéka ugyan a demokrata politikának, de nem is feltltétlenül akadálya. Hiszen az életlen ötlet következménye igen egyszerű és világos próbát mutat. Töröljük el a címeket, de csakis a címeket. Ha egyszerűenAndrássy Gyula áll szemben Tisza Istvánnal, változott-e valami a magyar glóbuszon? Ez volna a magyar demokrácia diadala? Aki demokrata létére valami ilyesmiért küzdene most, azt épp úgy kinevetnék, mint azt, aki azzal hazóeseményeket és regényeket, színdarabokat, írókat és színésznőket, mint akár a múlt században, midőn divatban volt a levelezés ismeretlen urak és úrnők között. És a nő Amesenek írta magát a levelek alá. Csupán egy kis világoskék szalag jelentette, hogy a nő valóban él valahol, amely szalagocskát egykor (mint írta, vállfűzőjéről) levélben Szindbádnak elküldött. A helyzet mind komikusabb lett, mert az óramutató éjfél felé ballagott és a zenekar a második négyes nyitányát játszotta. Szindbád megfordult, hogy a folyosóra menjen, hisz már eddig is bizonyára nevetségesebb volt a kellőnél. A sárga mellényes rendező elébe állott és meghívta, hogy egy pár nélkül maradott hölgyet a táncba kísérhet. Szindbád búskomolyan mosolygott. Istenem, ismeretlen, petrezselymet áruló nőnek legyen a táncosa! Aztán igen ünnepélyes arcot öltött, mert atyja mindig arra tanította, hogy a nőknek mindig szolgálatára legyen. A hölgy, aki karját karjába tűzte, meglehess kistermetű, barna nöcske volt, messziről nem ltszott szépnek, de közelről kiderült, hogy sokan elhelyezve az arcocskán, amely ott, mintha valamely régi, szinte zomoru gondolat térne visszaopali eső visszatér éjszakára. ’ — mondta — Szindbád,élt a hölgy, ciril figura alatt, akiig a lelkiismeretességgel tették ti és a térdhajtást, mintha eny nőnveldéjét látogatélgettek. Kednék elő, hogy Andrássyval és Károlyival nem küzd együtt, mert ezek grófok. Ha jól értjük, hát ilyen demokratákat látna szívesen a munkapárt ilyennek szeretné az egész polgári politikát, nagyképűnek, félkegyelműnek és ártalmatlannak. A polgárság ezzel szemben nagyon jól tudja, hogy önérzetét nem szükséges grófot, bárók és más arisztokraták brüszkírozásában ftogtatni. A demokrácia polgári mozgalom. Mint ilyen, nem forradalmi, nem robbantó. De ha rebellis volna, nem állana meg a grófoknál, legkevésbbé pedig a grófi címeknél. Polgári mozgalom ez, de éppen azért kezd oly kényelmetlenné válni, mert gyermekkorán túl van s a legkevésbbé grófokban, a legliberálisabb s a legpuritánabb formájú politikusokban is észreveszi a demokrácia esküdt ellenségeit, viszont ősi nevek viselőiben azokat, akik becsesek egy polgári mozgalom számára. Ha például Tisza Istvánnal áll szemben, rögtön észreveszi, hogy e politikus legnagyobb hibája, legvisszataszítóbb tulajdonsága éppen az, hogy nagyon is kevéssé gróf, nincs benne semmi arisztokratikus, tehát semmi érzék finomabb belátások iránt, puritanizmusa teljes érzéktelenséget jelent s még a középkori várurat is összetéveszti a várnagygyal, a hajdúk és börtönök legfőbb felügyelőjével, akinek szerepét vállalta. Minden jellemvonása a mai rendszer e vezérének egyenes ellentéte annak, ami arisztokratát jellemezhet. Ez azonban még nem jelenti, hogy a polgári ideálnak megfelelne. Táborkara éppen nem adódik ki a grófokból, de százszor és ezerszer messzebb vannak a polgári világnézettől e rideg és középszerű, keveset látó, még kevesebbet tudó várnagy-fiókák, mint egy-egy telivérarisztokrata A fölényesség, a sokat tanultság és látottság, a mohó vágytól ment nyugalom igenis sokkal inkább képessé teszi az igazi arisztokratát a polgári vágyak és kívánságok megértésére, mint a nem-polgári, de még sokkal kevésbbé arisztokrata gárdistákat, akik a maguk kis csoportjában a polgárság százezrével érdekellentétben vannak. Ez nem jelenti, hogy polgárság és arisztokrácia egymás karjaiba borulnak. Csupán annyit jelent, hogy a polgárság igenis fel tudja ismerni azokat a grófokat, akiknek konzervatizmusa is európai nívójú, formájú, akiknek tisztasága és függetlensége értékes, szimpatikus a tőlük osztályellentétekkel elválasztottak előtt is. Velük, adott helyzetben a polgárság együtt lehet; soha sem lehet együtt azonban a kormánypártiság mohó és szenvedélyes testőreivel, akik a polgári öntudatot nem méltányolják, a polgári követelések elszánt ellenségei s mindazt az erőt, hatalmat, ami a polgárság egyetemét illetné, maguknak ják ki. Egyszóval: grófnak lenni még igyen, de nem dicsőség grófnak lem, tokrata emelkedettség, hajlandóság, nélkül. Grófokkal megértésre jutni nevlenség; lehetetlenség a polgári önormokrácia, fejlődés szempontjából m azzal az uralommal, amely nem isme, amely jobbágy-dresszúra emlékeit is,de s ettől az atavisztikus tulajdonságtól nem tud, nem is akar megszabadulni, amely a maga kocsijába fogna milliókat, hajszolná at, embert, mint a lovát hajszolja s ha annyit szaladt, hogy páráját kiadni készül, akkor talán, adna neki egy darab cukrot is. PESTI NAPLÓ 1913. julius I. 154. — Ó, én nagyon szeretem a költőket, — mondta később a táncosnő. — Kedvelem Reviczkyt. -- És a színházban, asszonyom, mely darabok nyerték meg tetszését? — Csak nyáron van színházunk és a régi operetteken elandalodom. A Madarászt minden évben megnézem, a kerületi igazgató udvarias ember és kedvemért előadatja. A négyesnek vége volt. Szindbád helyére vezette a hölgyet. Meghajolt, a nő tétova mosolylyal bólintott. Az oszlopok mögött már nem ült egyedül a bányakapitány, társai akadtak a savanyuvíz borral való keverésében. Egy hirtelen szőke fiatalembernek nagyon vörös volt az arca és a bikszádi víznek nem igen adtak időt, hogy barnára fesse a poharak tartalmát. Egy tanítóféle szárnyaskabátban és Lavalier-nyakkendővel a névsort irta és minden névnek megkérdezte szomszédjait, vájjon felvegyék az illetőt a helyi lap tudósításába. Egy jó vonat fut át hajnalban e városkán, Szindbád tehát elhatározta, hogy elutazik. A hóesésben az állomásra hajtott, a zene egy darabig elkísérte, aztán mély csend lett, a hó bibliai bőséggel szakadt és halottnak tetszettek az elmaradozó kisvárosi házak. Néhány nap múlva levelet kapott Szindbád. Amelie írta: „A bálra nem mehettem el, mert nagyon meghűltem. A betegség engem megakadályozott abban, amiben önt nem akadályozta, hogy jól mulassak. Isten önnel, uram!“ Több levél aztán nem érkezett a felvidékről. Erőszak és korrupció. (Az aradi választás után. — A választójogi küzdelem. — Harc a törvényhatóságokban.) (Saját tudósítónktól.) Arad képviselője, Tisza István, fia esküvőjén Erdélyben tartózkodik s ezalatt elültek Aradon a választás utáni izgalmak. A választási harc részleteiből az erőszak és a korrupció olyan elhatalmasodott és mértéktelen tobzódását jegyzik föl, ami még a magyar politikai életben sem volt eddig tapasztalható. Hogy a miniszterelnök mandátumára egy milló koronát kelljen fordítani, s hogy a választás alatt és után csendőrszázadokkal lehessen csak a düh kitörését visszafojtani, ez olyan fokmérője a kormány ellen való gyűlöletnek, amelyet letagadni nem lehet. Nincsen olyan szándék, amelyhez zsoldosokat ne lehetne találni; nincsen hatalom, amelynek szolgálatába ne szegődnének azok, akiknek megélhetésük és boldogulásuk a kormányzattól függ. Amikor egy kormányzat minden eszközt a maga uralmának megszilárdítására használ föl, akkor nem csoda, ha akadnak törvényhatóságok, ahol — mint Zemplénben — puccsal keresztül erőszakolnak egy bizalmi indítványt, vagy ahol — mint Debrecen — díszpolgárrá akarják választani az alkotmánytiprás hősét. Széchenyi Aladár, az aradiakhoz intézett nyílt levelében azonban rámutat arra, hogy az erőszak és korrupció alkalmas egy nemzet sírjának megásására, s ugyanekkor Vázsonyi Vilmos egy nyilatkozatában plasztikusan állítja szembe az önzetlen nemzeti politika harcosait a zsebpolitikusokkal. A kormány minden látszólagos sikere ingatag talajon, erkölcstelenségen és vásáron épül, és ez a kártyavár a nemzeti erő első sujtására össze fog omlani. * Az aradi választás nagy tanúsága ismét, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog alkalmas csak a nemzeti érzések kifejezésére. Kossuth Ferenc is vezető cikkében ajánlja Andrássy Gyula figyelmébe ezt az igazságot. Valóban, ez a választás volt eddigelé a legerőteljesebb érv a titkos választás mellett, s politikai körökben azért hiszik, hogy a választójogi blokk megalakulásának nem lesz semmiféle akadálya. Károlyi Mihály közelebb fölkeresi Andrássyt, s a vele folytatandó megbeszélések után a blokk megalakul, hogy kivívja a demokráciának azt a diadalát, amely megsemmisíti az erőszak és reakció további pusztításait. A horvát unionista képviselők legnagyobb része már szombaton hazautazott. Jó hírt vittek haza: Tisza minden áldozatra kész a horvátokért. Csupán Pejacsevich Tivadar és Spevec Ferenc időztek máig a fővárosban, ma azonban Pejacsevich birtokára, Spevec pedig Bécsbe utazott. A képviselők a miniszterelnök-