Pesti Napló, 1913. augusztus (64. évfolyam, 181–206. szám)
1913-08-01 / 181. szám
Megértik egymást. Ha lovag Krobatin hadügyminiszter és gróf Berchtold külügyminiszter zárt ajtók mögött tanácskozik, a magyar közvélemény már jól tudja, hogy a két előkelő férfiú purparléja rengeteg pénzébe kerül. A mi szerepünk a vádlottéhoz hasonlít, aki mikor a bíróság ítélethozatalra visszavonul, csupán a kulcslyukon át lesheti, minő sors vár reá, mily büntetésben marasztalják. A hadügyek és a külügyek minisztere egy hosszú órán keresztül folytatott megbeszélést és bár a verdikt kihirdetését elhalasztották, az ítélet kétségtelen: száznyolcvan millió korona pénz- és ötvenezer újoncnyi véradóval sújtják Magyarországot. A tanácskozás minden perce tehát csengő ércben három milliónkba, piros vérben kilencezer polgárunkba került. Még jó, hogy hatvan perc elegendő idő volt ahoz, hogy megértsék egymást. ők értik egymást: Berchtold és Krobatin. Aztán Stürgkh osztrák miniszterelnök és Zalevszky, osztrák pénzügyminiszter, akiket szintén bevontak a megbeszélésbe. Mi azonban nem értjük őket. A koldus ország koldus népe úgy néz feléjük, mint a felperzselt falu kifosztott lakossága a tovanydő írtartalókokra. Mit gondolnak, honnan sajtolják ki Magyarországból ezeket a milliókat? Évtizedek óta az osztrák hadsereg fejlesztésének, emelésének céljára sárgultak a magyar zónákon a végtelen búzakeresztek, ezért szüreteltek a hegyoldalakon, miattuk dolgozott a késő éjszakába az iparos és látott-futott a kereskedő. Mindent a hadseregért! Az ország gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődésének kerékkötője a had gr ------r/ii-TT- —I-------i-------------r-y ---------------a sereg volt. Szárnyalásunknak szuronyok állották az útját, előretörésünk elé ágyuparkok látogatták torkukat. Ami pénzünk, életerőnk, munkakedvünk volt, korunk ereje, agyunk munkája, egy talentumos nemzet minden érvelése a nagyhatalmi presztízs és ezt a fikciót szolgáló közös hadsereg ápolására fordíttatott. Most már semmink sincs. Kimerültünk. Elszegényedtünk. A kedvünket szegték. Megaláztak. A törvényeinket, alkotmányunkat eltiporták. Hát mit akarnak, mit gondolnak? A fél országot elmosta az árvíz, sok százezer ember a legszükségesebbeket nélkülözi, mert az elszegényedett magyar társadalom nem nyújthat nekik segítő kezet. A lelkiismeretlen kormányzat mit is törődnék a felső vidékek és Erdély szörnyű katasztrófájával, amikor ott történetesen nincs képviselőválasztás. Az iparunk pang, a kereskedelmünk kétségbeejtő állapotban, a latárer osztály a teljes anyagi csőd szélén, nincsen pénz életszükségletekre, kórházak előtt haladnak a betegek, már elég szalmazsák sincs a befogadásukra, köz- és önveszélyes őrültek bolyongnak tolonc után, az elmegyógyintézetek képtelenek ellátni az anyagot és száznyolcvan millió újabb teher mázsás súlyát érezzük a fejünk felett, mert Berchtold és Krobatin egy óra hosszat csevegtek és megértették egymást. Ismételjük, mint már annyiszor, hogy a hadseregünknek nem vesszük hasznát, a hadseregünk, mint valamely falánk élősdi, csak pénzünkbe, vérünkbe kerül, anélkül, hogy a legparányibb eredményt is jelentené számunkra? A balkáni megrázkódtatás földrengéshez hasonlatosan hatott reánk, bár nem ért el határainkig, annyi romlást és pusztítást okozott, oly idegfeszítő, végsőkig zaklató pillanatokat produkált az ország gazdasági életében, amelyek szinte egy hadjárattal fölérnek. Hiába ontjuk vérünket a közös hadsereg kiszáradt ereibe, ez az intézmény nekünk nem sokat jelent, a vérveszteségünk pedig pótolhatatlan. Ez a szörnyű áldozat nem szolgál és nem szolgálhat másra, mint hogy lépést tartsunk patrónusnak, Németország fegyverkezésével. A német birodalom az angol birodalommal konkurrál a tengerek hegemóniájáért. A porosznak és a britnek életérdeke ez a lázas, milliárdokat emésztő készülődés. Nekünk azonban más életérdekeink vannak. Az alkotmányosság és a törvények uralmának visszaállítás, a korrupció kiirtása, a békés munka, az erőgyűjtés korszaka, ez Magyarország életének, jövőjének érdeke. Amíg egy ország népe kizárólag a hadseregért verejtékezik, hogy ugyanez a hadsereg a szuronyai hatalmával a politikai anarkia támasza és védőbástyája légvén, addig az ország népe sziklához láncolt Prometeusz, a könyei csurognak, az ereje fogyóban és nincs aki segítsen rajta . .. Iskoláink, korházaink az elgondolható legelhanyagoltabb állapotban sínylődnek, amíg Berchtold és Krobatin urak újra arról tanácskoznak, nem is egy esztendő óta immáron másodszor is arról tanácskoznak, hogy miképpen lehetne ez ország szegény népéből újabb áldozatokat kisajtolni. A nagyhatalmi, presztízs őrületéért történik minden. Ezt szolgálja alázatos engedelmességgel Tisza István, aki bécsi parancsra a legnagyobb külpolitikai baklövéseket követte el. És ennek a balkezes külpolitikának a kedvéért sajtolnak ki az ország szegény népéből pénzt, vért és könyüt. Szerenád. Irta: Krúdy Gyula. „Éjlel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni, bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, aki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utcán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak alatt ücsörögni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval . . . Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtem, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!“ Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe írtam e sorokat. Régen volt. Húsz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, amelyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, amelyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy Máli nevű hölgy volt a pincérlány és titkon franciául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferenc Józsefről beszélt, aki fiatal korában négy lovas hintón erre utazott, és egy kis városban, ahol bágyadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utcákat és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a fekete csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkőzve és régi újságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, aki tán még a francia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül, — a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni. Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott híd és szent szobros városháza volt benne. A fogadó a Mályvához volt címezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta „mutatni“ valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy búskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszinnó és képes újságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, ahol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta hangjai „Ha elmegyek édes rózsám messzire . . .“ kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények. Júniusi este volt és a diák tán megbukott a vizsgán. A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló akak oly soványak és kétségbeesettek voltak, mint egy-egy elhibázott élet, amely a végén tüdősorvadásban múlik el. Régi kitaposott cipők és ódon szárnyaskabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálcák, amelyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjúkorukban. Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam. Szegény kisvárosi nőkre, akik frufrut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, akik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik hosszúra kisujjaikon a fényes körmöt, a hercegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban. Kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban színészek játszanak a Mályvában, a cukorbajos Stern trafi- V 4 NAPLÓ ■gy.uc A fllllr, nittfibb batstral 10 fibte Hirdettek milliméterszámitásat, díjszabás szerint Megjelenik hétfő Uvételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1913. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Péntek, augusztus 1. Mai számunk 24 oldal. k