Pesti Napló, 1914. január (65. évfolyam, 1-27. szám)
1914-01-01 / 1. szám
2 Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1914. január 11. szám. Cégnek és elemi csapásoknak következményei alatt nyomorognak,— a bank kamatjövedelme fennállása óta a legnagyobb osztalékot biztosítja. Ezen nem változtat pénzintézeteinknek az a törekvése, hogy 1913-iki mérlegükben a nyilt és rejtett tartalékokkal — az osztalék emelése helyett — részvényeik árfolyamát ugrassák. A megváltozott termelési módoknak a tömegtermelésben jelentkező gazdasági válsága uralja az egész világot. A tőkehalmozásnak részvények és bemutatásra szóló államadóssági papírok mögé rejtőzött személytelen szervezetei elszakadnak a termelő munkástól. Nem ismerik, azért nem is kímélik sem a családot, sem az egyént. A bankok és egyéb pénzintézetek, szövetkezve a nagybirtokkal és a főpapsággal — a nagytőkének hatalmával — a hitbizományilag kötött birtokoknak védelmében, ellenségeivé lesznek a népjogoknak. Az emberiség megélhetési jogának harca önvédelemre, sőt önbíráskodásra utalja az éhezőket, a vér- és pénzadónak nagyobb terhét viselő, jogtalan nyomorgókat. A gyökeres reform, vagy a forradalom közötti választásra van kényszerítve az állami törvényhozás és a kormányzati bölcseség. A reformot azonban gyökerében elfojtja a pénztőke koncentrációjának vele járó ikertestvére, a katonai hatalomnak a koncentrációja. Militarizmus és szórakapitalizmus egymás nélkül fenn nem állhatnak. Az egyik, feltételezi ésipaga után vrja a másikat. A lepergett 1913-ik esztendő örökmlékezetű mesgyét hasított történelmünkben mindkét irányban. A panama, a vesztegetés és az erőszaknak tobzódása csak tetőző jele volt a kétirányú koncentráció bujálkodásának. Az 1913-ik évnek minden gyászos emléke gróf Tisza István személyéhez tapad. A plutokrácia lett támasztéka és szövetségese. A praedestinatio őrjöngésében a hatalmi gőgnek martalékául dobta a magyar nemzetnek minden jogosult reménykedését, így ez nem mehet tovább. Viharfelhők tornyosulnak. Újabb háborúnak réme fenyeget. A gazdasági válságnak rombolását a magyar nemzet tovább ki nem bírja. A militarizmus túltengése életerőben támadja meg a terhek súlya alatt összeroskadó nemzetet. A munkapártnak mindenre kész akarnokai tanulják meg Roberspierretől, aki már 1792-ben a jakobinusok klubjában odakiáltotta a társainak, hogy „nem lehet büntetlenül a népeknek szuronyok hegyén kínálni az emberi jogok magyarázatát.“ A magyar nemzetet nem engedhetjük a forradalomnak, vagy a kétségbeesés lemondásának lejtőjére terelni. Ha nem akarunk úgy elbukni, hogy szánakozó könyet se ejtsen utánunk senki, akkor az emberi jogoknak és az arányos teherviselésnek zászlajával meg kell előznünk mind a kettőt. De le kell szoknunk a demokráciának grófi védnökségéről is. A társadalmi paradoxonok nem ismernek engesztelést. Hogy boldog új esztendőre virradhassunk, annak első feltétele, hogy a múltat vezérével együtt tígy elföldeljük, hogy többé fel ne támadhasson. *" Bizonyos, hogy ha válvotett munkával, önfeláldozó elhatárossal csak azt érjük is el, hogy gróf T.a István miniszterelnöki fejfájára nekrológot faraghatunk, a jobb jövendőnek legnagyobb akadályát elhárítottuk. De egy boldog uj esztendőhöz ez nem elég. Sürgősen kell kibontakoznunk a gazegy dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk felett fehér volt a fátyol, mint a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, — mintha egy jókedvű vén játékcsináló lót rakta volna ki kosarából a felvidéket, a cinóbervörös a templomtornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszerű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon, félig a levegőben, mintha egy erre járó nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre fenyőhéj-dobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora felett hosszúujjú mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű magányos öreg úr támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a magasból, az angyalok nagy ábécés könyvéből, amelyet fáradtan leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint leereszkedett hum hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének hasági válságnak fojtogató karmaiból, hogy nyugodtan foghassunk a kárhozatos múlt törmelékeinek eltakarításához és az emberi jogok biztosításának nemzetmentő nagy feladataihoz. Küszöbön a vám- és kereskedelmi szerződéseknek megújítása. Fenyeget a közigazgatás államosítása, a választókerületeknek munkapárti célokra való beosztása. Nyakunkon a horvát és a román kérdés. Oroszország visszatartja tartalékosait, Szerbia háborúra készül. Az egész Balkán forrong. Adósság szorongat, pénzünk nincs. Erős legény kell a gátra. Azzal kezdtem, hogy van is egy halavány reménysugár. Ha nem csalódom, az 1914-iki boldog újévet dr. Wekerle Sándornak hívják. • Puder írta: Krúdy Gyula Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. Reggeltőlestig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kíséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken üündöklik, néma kisértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az útszélről, ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan tündökölt fel a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba ternekis korcsma tájékán, amelyet mintha a hártyából vágtak volna ki, árva muftié hangszerét, az orra piros, babáknak, kerek kalapja ajtott tolla és a szakálla bevágóké, az embernek gállfit egy ital borra, csengése, a téli este van az országúton, oh, már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihűlt szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant, mint egy királyné ruhája ... Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekkntettel fogadja kocsisomat. — Mi járatban vagy? — kérdezi tótul, tompa hangon. Vad, rossz szándékú ebek egymásuáton törtetnek ki a falusi urilak udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis darócruhás ember görbe bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfi hang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámorodva: egy tündöklő arcú, barna hajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és bús komoly hangjának orgonavirágszaga van: — Isten hozott, kedves bácsi. Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, — a kántor már harmadik napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszidér- szagú nagybácsik bújnak ki medvesüvegekből, nagy csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják Budapest, december 31. Az újévi üdvözlések. Az új esztendő alkalmából a politikai pártok is megmozdulnak, hogy vezéreiket üdvözöljék. Az Országos Alkotmánypárt írásban üdvözli gróf Andrássy Gyulát, aki ezidőszerint Tőketerebesen tartózkodik. A függetlenségi párt gróf Károlyi Mihályt, Kossán Ferencet és gróf Apponyi Albertet fogja üdvözölni. A néppárt gróf Zichy Aladárt írásban köszönti. Justh Gyula, az egyesült függetlenségi és 48-as párt elnöke, aki legutóbb pár napot vidéken töltött, tegnap este ismét megérkezett a fővárosba. Justh Gyula holnap délben fogja fogadni az egyesült függetlenségi és 48-as pártnak gróf Károlyi Mihály ügyvezető elnök vezetésével az újév alkalmából nála tisztelgő tagjait. Akinek a főispán a protektora, Rimaszombatból jelentik: Gömör vármegye tegnapi közgyűléséi lármás, zajos jelenetek keretében szóvátették, hogy Kubintsi Géza gömöri főispán nemrég egy közismert vadorzót akart behozni a törvényhatósági bizottságba. Dr. Gotthilf rozsnyói ügyvéd a megyei ellenzék nevében felelősségre vonta a főispánt mert a dernői körben egy többszörösen büntetett vadorzót akart a törvényhatósági bizottságba beerőszakolti és a főszolgabirót elcsapással fenyegette, mert nem működött közre jelöltje érdekében és nem volt hajlandó a vadorzóknak fegyvertartási engedélyt adni. A főispán két ízben meg