Pesti Napló, 1914. február (65. évfolyam, 28-51. szám)
1914-02-01 / 28. szám
2 Budapest, vasárnap FESTI NAPLÓ 1914. február 1. (28. szám.) képviselő szabadelvű aureolájával koronázza meg a magyart rágó, a magyarságot felfalni akaró nemzetiségeket. Nemzetünk legnagyobb ellenségeinek mód adatik arra, hogy egy cézári ál-liberalizmus lovagjaiként jelenjenek meg előttünk a palotaőrös parlamentben. És Oroszország nem lesz kénytelen újra hadakat küldeni Magyarországra, mint küldött 49-ben. A nagy szláv birodalom annál is inkább megkímélheti magát a hadviselés vérenglő fáradalmaitól és költségeitől, mert hiszen — Tisza István jóvoltából — az ő szláv és oláh ügynökei mint népképviselők foglalnak majd helyet a mi parlamentünkben. A nemzet és a dinasztia ellen való vétek e javaslat. Benyújtásának napja — 1914 január 31.— emlékezetes lészen pedig előttünk, mint emlékezetes 1526 augusztus 29. János fővételének 1526-ik évbeli napja, az a nap, amelyen a történelmi könyvek bizonysága szerint magyar hadak ütköztek meg Szulejmán császár seregeivel Mohácsnál, Baranyavármegyében. Budapest, január 31. Az új sajtótörvény és a munkások. Néhány nap múlva törvényerőre emelkedik a munkapárt által erőszakosan keresztülhajlott sajtójavaslat. A javaslat benyújtásakor a munkásszaklapok szerkesztői megjelentek Balogh Jenőnél és kifejtették, hogy mennyire reakciós és kárhozatos ez a javaslat, amely megnehezíti a munkásságnak a gazdasági harcát. A miniszter akkor a küldöttségnek felajánlotta, hogy a minisztérium szakközegei a munkások jogvédőivel folytassanak együttes megbeszélést a kérdésekről. Ez meg is történt, a miniszter több módosítást helyezett kilátásba, a módosításokból azonban semmi sem lett, a javaslatot változtatás nélkül keresztülerőszakolták. A munkásszaklapok február elsei számukban foglalkoznak a sajtójavaslattal és éles hangon jelentik be tiltakozásukat s hangoztatják, hogy ahol tehetik, ki fogják játszani ezt a „törvényt“. Nünk, akik előkelő körökből származunk, mégis egészen más a vérünk, a gondolkodásunk, mint a maguké. És nem tudok rájutni a különbségre. Engedje meg, hogy néhány kérdést tegyek még, de feleljen rájuk őszintén. Gondolja meg, hogy az ön őszinteségén fog múlni a szélmalom sorsa. Szálljon tehát magába és feleljen minden kérdésemre nyíltan, kertelés nélkül. — Parancsoljon velem, kegyelmes uram. — Irigyel ön engem? — kérdezte a herceg. — Ha őszinte akarok lenni, irigylem hercegségedet. Én azt hiszem, hogy akinek ilyen rengeteg vagyona van, az előtt nyitva van a világ minden szépsége. — Mit tenne ön a helyemben? — Csak a művészetnek élnék — felelte a festő. — Szabad lennék minden anyagi gondtól, amelyek a művészembert csírájában megölik. Egész lelkemmel a festészetnek szentelném magamat. Bejárnám az egész világot, ahol annyi tanulnivaló akad és csak akkor festenék, ha megszállna az alkotó ihlet. A herceg a fiatalember vállára tette a kezét és gúnyosan szólt: — Téved, fiatal barátom. Ha én önt például annyira irigyelném, ahogy ön enyemét, akkor könnyen tönkre tudnám önt tenni. Nem kellene egyebet csinálnom, mint hogy önnek ajándékoznám a vagyonom felét. A festő önkénytelenül elmosolyodott. — Tudom — folytatta a herceg — miért mosolyog ön. Azt gondolja magában, hogy ön a vagyonom felével százszor boldogabb volna, mint én most az egész vagyonommal. Hangsúlyozom, uram, hogy megint csak téved. — Megenged hercegséged nekem néhány szót? — szólt a festő. — Tisztelendő Kramatz Flórián úr, aki gyermekkoromban hit- és erkölcstanra tanított, mindig intett bennünket, hogy ne irigyeljük a gazdagokat a vagyonukért, mert ők épp oly elégedetlenek, mint mi, ők épp úgy szenvednek betegségekben, mint mi, sőt talán boldogtalanabbak is nálunk, mert mindent könnyen elérnek. A vágyaik hamar teljesülnek és nem marad hátra semmi kívánnivalójuk ... Én pedig már gyermekkoromban és azóta is folyton azt gondolom magamban, hogy mindez a szegény emberek naiv babonája. A pénz, a vagyon mindig nagy könnyebbség, mindig hatalmas „chance“ az életben. Ha például a gazdag ember megbetegszik, a legjobb orvosokat, a legdrágább gyógyszereket, a legkitűnőbb ápolókat rendelheti maga mellé. Betegedjék meg ellenben a szegény ember, a kutya sem törődik vele, ha föl is fordul. A pénz a boldogság szekérkenője. — Itt a tévedés — szólt a herceg. — Ennek a vagyonnak csak a királyi palástját látják és nem is sejtik, hogy micsoda szánalmas, csenevész lélek van alatta. Nem kívánhatom öntől, hogy egészen megértsen engem, mert sohasem volt módjában, hogy aranyban vájkáljon, megrészegedjék tőle és belebetegedjék. Legföljebb csak sejtheti azt, amit szavakkal én is alig tudok megmagyarázni. A mi átkunk az, hogy nem ismerjük a vágyak, a küzdelmek, az elérhetetlen célok édességét, csak ezeknek a keserűségét. Ami magukat, szegény embereket harcra készteti, a létért való küzdelem, az nekünk szárnyunkat szegi, bennünket megbecstelenít, megaláz, elkedvetlenít. Szeretnék például én is Michelangelo lenni, ha tehetségem volna hozzá. De nézze meg az ő homlokán azokat aorzalmas dudorokat, keserű homlokráncokat, szemében a szenvedések, csalódások, létküzdelmek utáni emlékét. Ha ő nem lett volna szó A képviselőház mai ülésén nyújtotta be Sándor János belügyminiszter a kormány javaslatát a választókerületek beosztásáról. Ahogyan jogfosztás volt a lényege magáról a választói jogról szóló törvényalkotásnak, ez a mostani folytatás és kiegészítés sem más, mint folytatása a jogfosztásnak, egyik láncszeme annak a magyarellenes politikának, amely Tisza István pályafutásának uralkodó elemévé vált. Külön cikkünk foglalkozik e pártpolitikát szolgáló munkálat kritikájával, itt csupán azt óhajtjuk kimutatni, hogy a nemzeti érdek, geográfiai összefüggés, érzelmi kapcsolat, szociális egyformaság mennyire alárendelőitek annak az egyetlenegy döntő szempontnak, hogy minél több munkapárti mandátum kerüljön ki, a vesztegetés és terror megkönnyebbítésével, a belügyminiszter kortesjavaslatából. Ennek a lelketlen, önző érdeknek szolgálatában, mint alább kimutatjuk, a magyarság elárulásával, a legbűnösebb fantáziát is meghaladó kedvezményeket nyújtott a nemzetiségieknek. Az egész kerületi beosztásuknak, az indokolás szerint, kiindulási pontját, alaptételét az a szám adja meg, amelyet nyerünk, ha a jövevény ember, ha neki nem kellett volna kegyetlenül küzdenie az élettel, mi az ördögért gyötörte volna magát éjjel-nappal? Munkában elájulni, százszor meghalni és egyszer megint talpraállni, újra mindent elölről kezdeni, a kezünkön kérget, a homlokunkon ráncokat nevelni, erre nem képes az az ember, aki önök szerint „szerencsés körülmények közt született.“ Csak az életküzdelem fárap ostora képes az embert alkotó lángelmévé, hőssé, művészszé, nagy emberré, általában emberré kamisukázni... Higgye meg nekem, festő úr, hogy a vagyon csak átok rajtunk, szegény gazdagokon ! — Kegyelmes uram — bátorkodott évődni a festő — ha a vagyon olyan nagy átok, miért nem igyekeznek megszabadulni tőle azok, akikre ránehezedik ? — Épp az a tragikum — felelte a herceg — hogy nem tudunk lemondani, mert nem is lehet. Nekünk a vagyonunk épp oly fontos szervünk, mint például a szívünk. Nem tudunk nélküle élni, vagy legalább is nem merünk. Ha valaki vagy valami erőszakkal kicsavarná kezünkből a vagyont, talán oly jót tenne velünk, hogy azt előre el sem tudnám gondolni... Mit tudja ön, hogy hány olyan elragadóan szép szélmalom van a birtokaimon, amikről én nem is tudok, amiket én egyszerűen meglátni sem vagyok képes ... Egy föltétellel ingyen odaadom önnek a malmot és a molnárházat örökre. Hívjon meg magához ! Látni akarom, hogy milyen örömet szereztem ajándékommal. Látni akarom, hogyan fogadják bőkezűségemet az ön felesége, gyermeke, rokonai. Látni akarom ... a boldogságot! — A feltételt elfogadom — szólt a festő. A sajnálkozás fanatikusa Tisza zuhanása — A kerületi beosztás titkai — A magyarság elárulása — Nyolcvankétmillós deficit a zárszámadásban — A miniszterelnek Cernin és Berchtold lábai előtt — A munkapárt egyedül Tisza sajnálja, hogy a monarchia bukaresti nagykövete egy újságnyilatkozatban olyan hangon fecsegett Magyarországról, mint akármelyik román nemzetiségi agitátor. Sajnálja és pont. Gróf Cernin ellenben tovább is bukaresti meghatalmazottunk és nem sajnálja, hogy súlyosan megsértette Magyarországot, sőt afölött sem sajnálkozik, hogy diplomáciai éleslátásának heroldját, a magyar miniszterelnököt, nyilatkozatával úgy agyoncsapta, mint falusi verandákon, nyári délutánokon, a legyeket szokás. A munkapárt persze tudomásul vette, hogy a geszti krakéler kibújt a válasz alól, hogy vezérét megalázták, hogy vezére megalázkodott, hogy a megsértett magyar állameszme nem talált védelmezőre, hogy a miniszterelnök bécsi parancsra lenyelte a békát és ily firfiatlan, lakáj szerepre vállalkozott. Most láthatja a korrupt többség, amely, hogy üzleteit biztosítsa, a függönyök mögül kacagva nézte az ellenzék kiharcolását, milyen szerep jut annak a kormányelnöknek, aki megmutatta Ilyesnek, hogy a nemzeti ellenzék tiltakozása, becsületes meggyőződése, a szuronyok erejével mindenkor elfojtható és a magyar parlamentben az diktál, aki milliókat zsarol össze választási célra és fegyveres őrséget tart maga körül. Tisza, amikor az ellenzék felzúdulására appellálhatott, Körbert előkelői, idegennek nevezhette, ma saját szuronyai szegeződtek a mellének, amikor válasza után pártja a dermesztő hangulat ellenállhatatlan hatása alatt, megnyúlt orral távozott a képviselőházból. Úgy volt, hogy ma rakétákat ereget a munkapárt, ehelyett csak hideg, fanyar teát kapott. Az isteni gondviselés küldötte, kötött marsrutával védelmezte az ország presztízsét. Az igazmondás fanatikusa csak arra kapott engedélyt, hogy ellenkező nézeteket bátorkodjék vallani, mint gróf Cernin, de csak annyira, hogy azért e kiváló férfiú tekintélye és pozíciója meg ne rendüljön. Cernin felül maradt. Gróf Behlen István az ő interpellációjában kitűnően állította be a kérdést. Tisza nem cáfolta meg azt a tényt, hogy ő paktálásával beavatkozási területet nyitott egy idegen országnak a mi belső ügyeinkre, ami már magában véve is elviselhetetlen. Az a szomorú a helyzetben — és ez, amit Bethlen megcáfolhatatlanul megállapított — hogy, Tisza nemcsak belső kárt okozott az országnak, hanem külsőt is, mert meggondolatlan kijelentéseivel lehetetlenné tette a román szövetség zavartalanságát és állandóságát. Ez a helyzet nem változik még akkor sem, ha a magyar miniszterelnök, miután megállapította, hogy hazáját egy saját diplomatája ütötte arcon, é az arcul csapást kénytelen fanyar mosolylyal az ország nevében zsebrevágni. Gróf Cerninről most legfeljebb az derült ki, hogy nem elég ügyes diplomata. A magyar miniszterelnökről azonban az derült ki, hogy lehetetlenné van téve.