Pesti Napló, 1914. február (65. évfolyam, 28-51. szám)

1914-02-01 / 28. szám

2 Budapest, vasárnap FESTI NAPLÓ 1914. február 1. (28. szám.) képviselő szabadelvű aureolájával koro­názza meg a magyart rágó, a magyarsá­got felfalni akaró nemzetiségeket. Nem­zetünk legnagyobb ellenségeinek mód adatik arra, hogy egy cézári ál-liberaliz­mus lovagjaiként jelenjenek meg előt­tünk a palotaőrös parlamentben. És Oroszország nem lesz kénytelen újra ha­dakat küldeni Magyarországra, mint küldött 49-ben. A nagy szláv birodalom annál is inkább megkímélheti magát a hadviselés vérenglő fáradalmaitól és költségeitől, mert hiszen — Tisza István jóvoltából — az ő szláv és oláh ügynökei mint népképviselők foglalnak majd he­lyet a mi parlamentünkben. A nemzet és a dinasztia ellen való vétek e javaslat. Benyújtásának napja — 1914 január 31.­­— emlékezetes lészen pedig előttünk, mint emlékezetes 1526 augusztus 29. János fővételének 1526-ik évbeli napja, az a nap, amelyen a törté­nelmi könyvek bizonysága szerint ma­gyar hadak ütköztek meg Szulejmán császár seregeivel Mohácsnál, Baranya­­vármegyében. Budapest, január 31. Az új sajtótörvény és a munkások. Né­hány nap múlva törvényerőre emelkedik a munkapárt által erőszakosan kereszt­ülh­aj­lott sajtójavaslat. A javaslat benyújtásakor a mun­kásszaklapok szerkesztői megjelentek Balogh Jenőnél és kifejtették, hogy mennyire reakciós és kárh­ozatos ez a javaslat, amely megnehezíti a munkásságnak a gazdasági harcát. A minisz­ter akkor a küldöttségnek felajánlotta, hogy a minisztérium szakközegei a munkások jog­védőivel folytassanak együttes megbeszélést a kérdésekről. Ez meg­ is történt, a miniszter több módosítást helyezett kilátásba, a módosí­tásokból azonban semmi sem lett, a javaslatot változtatás nélkül keresztülerőszakolták. A munkásszaklapok február elsei számukban foglalkoznak a sajtójavaslattal és éles hangon jelentik be tiltakozásukat s hangoztatják, hogy ahol tehetik, ki fogják játszani ezt a „tör­vényt“. Nünk, akik előkelő körökből származunk, mégis egészen más a vérünk, a gondolkodá­sunk, mint a maguké. És nem tudok rájutni a különbségre. Engedje meg, hogy néhány kér­dést tegyek még, de feleljen rájuk őszintén. Gondolja meg, hogy az ön őszinteségén fog múlni a szélmalom sorsa. Szálljon tehát ma­gába és feleljen minden kérdésemre nyíltan, kertelés nélkül. — Parancsoljon velem, kegyelmes uram. — Irigyel ön engem? — kérdezte a herceg. — Ha őszinte akarok lenni, irigylem her­cegségedet. Én azt hiszem, hogy akinek ilyen rengeteg vagyona van, az előtt nyitva van a világ minden szépsége. — Mit tenne ön a helyemben? — Csak a művészetnek élnék — felelte a festő. — Szabad lennék minden anyagi gond­tól, amelyek a művészembert csírájában meg­ölik. Egész lelkemmel a festészetnek szentel­ném magamat. Bejárnám az egész világot, ahol annyi tanulnivaló akad és csak akkor festenék, ha megszállna az alkotó ihlet. A herceg a fiatalember vállára tette a ke­zét és gúnyosan szólt: — Téved, fiatal barátom. Ha én önt pél­dául annyira irigyelném, ahogy ön enyemét, akkor könnyen tönkre tudnám önt tenni. Nem kellene egyebet csinálnom, mint hogy önnek ajándékoznám a vagyonom felét. A festő önkénytelenül elmosolyodott. — Tudom — folytatta a herceg — miért mosolyog ön. Azt gondolja magában, hogy ön a vagyonom felével százszor boldogabb volna, mint én most az egész vagyonommal. Hang­súlyozom, uram, hogy megint csak téved. — Megenged hercegséged nekem néhány szót? — szólt a festő. — Tisztelendő Kramatz Flórián úr, aki gyermekkoromban hit- és er­kölcstanra tanított, mindig intett bennünket, hogy ne irigyeljük a gazdagokat a vagyonukért, mert ők épp oly elégedetlenek, mint mi, ők épp úgy szenvednek betegségekben, mint mi, sőt talán boldogtalanabbak is nálunk, mert mindent könnyen elérnek. A vágyaik hamar teljesülnek és nem marad hátra semmi kívánni­valójuk ... Én pedig már gyermekkoromban és azóta is folyton azt gondolom magamban, hogy mindez a szegény emberek naiv babo­nája. A pénz, a vagyon mindig nagy könnyebb­ség, mindig hatalmas „chance“ az életben. Ha például a gazdag ember megbetegszik, a leg­jobb orvosokat, a legdrágább gyógyszereket, a legkitűnőbb ápolókat rendelheti maga mellé. Betegedjék meg ellenben a szegény ember, a kutya sem törődik vele, ha föl is fordul. A pénz a boldogság szekérkenője. — Itt a tévedés — szólt a herceg. — Ennek a vagyonnak csak a királyi palástját látják és nem is sejtik, hogy micsoda szánalmas, csene­­vész lélek van alatta. Nem kívánhatom öntől, hogy egészen megértsen engem, mert sohasem volt módjában, hogy aranyban vájkáljon, meg­részegedjék tőle és belebetegedjék. Legföljebb csak sejtheti azt, amit szavakkal én is alig tu­dok megmagyarázni. A mi átkunk az, hogy nem ismerjük a vágyak, a küzdelmek, az elér­hetetlen célok édességét, csak ezeknek a keserű­ségét. Ami magukat, szegény embereket harcra készteti, a létért való küzdelem, az nekünk szárnyunkat szegi, bennünket megbecstelenít, megaláz, elkedvetlenít. Szeretnék például én is Michelangelo lenni, ha tehetségem volna h­ozzá. De nézze meg az ő homlokán azokat a­­­orzal­­mas dudorokat, keserű homlokráncokat, sze­mében a szenvedések, csalódások, létkü­zdel­­mek utáni emlékét. Ha ő nem lett volna szó­ A képviselőház mai ülésén nyújtotta be­ Sándor János belügyminiszter a kormány ja­vaslatát a választókerületek beosztásáról. Aho­gyan jogfosztás volt a lényege magáról a vá­lasztói jogról szóló törvényalkotásnak, ez a mostani folytatás és kiegészítés sem más, mint folytatása a jogfosztásnak, egyik láncszeme annak a magyarellenes politikának, amely Tisza István pályafutásának uralkodó elemévé vált. Külön cikkünk foglalkozik e pártpolitikát szolgáló munkálat kritikájával, itt csupán azt óhajtjuk kimutatni, hogy a nemzeti érdek, geográfiai összefüggés, érzelmi kapcsolat, szo­ciális egyformaság mennyire alárendelőitek annak az egyetlenegy döntő szempontnak, hogy minél több munkapárti mandátum ke­rüljön ki, a vesztegetés és terror megkönnyebbí­tésével, a belügyminiszter kortesjavaslatából. Ennek a lelketlen, önző érdeknek szolgálatá­ban, mint alább kimutatjuk, a magyarság el­árulásával, a legbűnösebb fantáziát is megha­ladó kedvezményeket nyújtott a nemzetiségiek­nek. Az egész kerületi beosztásuknak, az indo­kolás szerint, kiindulási pontját, alaptételét az a szám adja meg, amelyet nyerünk, ha a jöve­vény ember, ha neki nem kellett volna kegyet­lenül küzdenie az élettel, mi az ördögért gyö­törte volna magát éjjel-nappal? Munkában el­ájulni, százszor meghalni és egyszer megint talpraállni, újra mindent elölről kezdeni, a ke­zünkön kérget, a homlokunkon ráncokat ne­velni, erre nem képes az az ember, aki önök szerint „szerencsés körülmények közt szüle­tett.“ Csak az életküzdelem fárap­ ostora képes az embert alkotó lángelmévé, hőssé, művészszé, nagy emberré, általában emberré kamisu­­kázni... Higgye meg nekem, festő úr, hogy a vagyon csak átok rajtunk, szegény gazda­gokon ! — Kegyelmes uram — bátorkodott évődni a festő — ha a vagyon olyan nagy átok, miért nem igyekeznek megszabadulni tőle azok, akikre ránehezedik ? — Épp az a tragikum — felelte a herceg — hogy nem tudunk lemondani, mert nem is lehet. Nekünk a vagyonunk épp oly fontos szervünk, mint például a szívünk. Nem tudunk nélküle élni, vagy legalább is nem merünk. Ha valaki vagy valami erőszakkal kicsavarná kezünkből a vagyont, talán oly jót tenne ve­lünk, hogy azt előre el sem tudnám gondolni... Mit tudja ön, hogy hány olyan elragadóan szép szélmalom van a birtokaimon, amikről én nem is tudok, amiket én egyszerűen meglátni sem vagyok képes ... Egy föltétellel ingyen oda­adom önnek a malmot és a molnárházat örökre. Hívjon meg magához ! Látni akarom, hogy milyen örömet szereztem ajándékommal. Látni akarom, hogyan fogadják bőkezűségemet az ön felesége, gyermeke, rokonai. Látni aka­rom ... a boldogságot! — A feltételt elfogadom — szólt a festő. A sajnálkozás fanatikusa Tisza zuhanása — A kerületi be­osztás titkai — A magyarság el­árulása — Nyolcvankétmillós deficit a zárszámadásban — A minis­zter­elnek Cernin és Berchtold lábai előtt — A munkapárt egyedül Tisza sajnálja, hogy a monarchia buka­resti nagykövete egy újságnyilatkozatban olyan hangon fecsegett Magyarországról, mint akár­melyik román nemzetiségi agitátor. Sajnálja és pont. Gróf Cernin ellenben tovább is bukaresti meghatalmazottunk és nem sajnálja, hogy sú­lyosan megsértette Magyarországot, sőt afölött sem sajnálkozik, hogy diplomáciai éleslátásá­nak heroldját, a magyar miniszterelnököt, nyi­latkozatával úgy agyoncsapta, mint falusi ve­randákon, nyári délutánokon, a legyeket szo­kás. A munkapárt persze tudomásul vette, hogy a geszti krakéler kibújt a válasz alól, hogy vezérét megalázták, hogy vezére megalázko­dott, hogy a megsértett magyar állameszme nem talált védelmezőre, hogy a miniszterelnök bécsi parancsra lenyelte a békát és ily firfiat­­lan, lakáj szerepre vállalkozott. Most láthatja a korrupt többség, amely, hogy üzleteit bizto­sítsa, a függönyök mögül kacagva nézte az el­lenzék kiharcolását, milyen szerep jut annak a kormányelnöknek, aki megmutatta Ilyesnek, hogy a nemzeti ellenzék tiltakozása, becsületes meggyőződése, a szuronyok erejével minden­kor elfojtható és a magyar parlamentben az diktál, aki milliókat zsarol össze választási célra és fegyveres őrséget tart maga körül. Tisza, amikor az ellenzék felzúdulására appel­­lálhatott, Körbert előkelői, idegennek nevez­hette, ma saját szuronyai szegeződtek a mellé­nek, amikor válasza után pártja a dermesztő hangulat ellenállhatatlan hatása alatt, meg­nyúlt orral távozott a képviselőházból. Úgy volt, hogy ma rakétákat ereget a munkapárt, ehelyett csak hideg, fanyar teát kapott. Az is­teni gondviselés küldötte, kötött marsrutával védelmezte az ország presztízsét. Az igazmon­dás fanatikusa csak arra kapott engedélyt, hogy ellenkező nézeteket bátorkodjék vallani, mint gróf Cernin, de csak annyira, hogy azért e kiváló férfiú tekintélye és pozíciója meg ne rendüljön. Cernin felül maradt. Gróf Beh­­len István az ő interpellációjában kitűnően állí­totta be a kérdést. Tisza nem cáfolta meg azt a tényt, hogy ő paktálásával beavatkozási te­rületet nyitott egy idegen országnak a mi belső ügyeinkre, ami már magában véve is elvisel­hetetlen. Az a szomorú a helyzetben — és ez, amit Bethlen megcáfolhatatlanul megállapí­tott — hogy, Tisza nemcsak belső kárt okozott az országnak, hanem külsőt is, mert meggon­dolatlan kijelentéseivel lehetetlenné tette a román szövetség zavartalanságát és állandósá­gát. Ez a helyzet nem változik még akkor sem, ha a magyar miniszterelnök, miután megálla­pította, hogy hazáját egy saját diplomatája ütötte arcon, é­­ az arcul csapást kénytelen fa­nyar mosolylyal az ország nevében zsebre­­vágni. Gróf Cerninről most legfeljebb az derült ki, hogy nem elég ügyes diplomata. A magyar miniszterelnökről azonban az derült ki, hogy lehetetlenné van téve.

Next