Pesti Napló, 1915. december (66. évfolyam, 335–364. szám)

1915-12-01 / 335. szám

Szerda­ i közfunkciók terén-kivételnek. Ma is igen sok fontos törvényjavaslat jutott a Ház elé és e javaslatok egyike a fogyasztóközönsé­get, a másik az állami tisztviselőket érinti például, itt komoly, igazi munkára van szük­ség. Ahogyan az ipari és kereskedelmi, a mezőgazdasági üzemek sem állhattak meg a háború alatt, sőt legtöbbször azok fokozot­tabb működésére volt szükség, éppen úgy a parlament is kell, hogy egyszerre­ viselje a háborús és a békés tanácskozások felelőssé­gének terhét is. Angliában, melytől a harc­téren egyáltalán nem, de az alkotmányjog mezőségein még mindig lehet tanulni, a leg­nagyobb, a legkomolyabb kérdések kerülnek az alsó­­s felsőház elé, ebben az egyben mi sem különbözhetünk a szigeti birodalomtól. Fegyverek táborában értelem fáklyája — ez legyen a magyar parlament­ , Budapest, november 30. A képviselőház szerdai ülése. A képviselőház holnap is ülést tart, az ülés napirendjére a to­vábbi teendők fölötti intézkedés van kitűzve és a bejegyzett interpellálók. A holnapi interpellációk. A képviselőház holnapi ülésén négy interpellációt terjesztenek elő és pedig: Egry Béla a vasutasok, különösen a B) osztályba borozott vasutasok sérelmeiről, Polónyi Géza a címer- és zászlókérdésről, Ber­náth Béla a rézgáliának 1916. évre való bizto­sításáról és nagyatádi Szabó István a tengeri rekvirálása dolgában. Az interpellációkat érdek­lődéssel várják. A Bernáth Béláé az egész gaz­da és főleg a szőllőbírtokos társadalom vitális érdekeit szolgálja. Ezeken kívül gróf Esterházy Móric is jegyzett be interpellációt, de már csak az ülés végén, a megszállott területek kor­mányzása tárgyában. A trónörökös német tengerészeti kitüntetése. Vilmos császár bécsi látogatásának alkalmából Károly Ferenc József főherceg trónörököst a német haditengerészethez a 7­­suite nevezte ki, arra a méltóságra, melyet előtte hosszú éveken át nagy­bátyja, Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös töl­tött be. A császár kinevező okirata is utal erre a tényre. a Irta: Somlay Károly­ ­. Senki sem emlékezik már a községben arra az időre, hogy a mi cigányunk, a Dzsánó, mikor vert örököt magának a Sárkánytörésen. Az a nemzedék, amelyik még látta, hogy me­lyik esztendőben építette Dzsánó a paticsfalu kunyhót a nyírfás árok torkollásába, ez a gene­ráció már régen a fejfák alatt porladozik. Az új nemzedék pedig azt hiszi, hogy Dzsánó a világ teremtése óta lakik itt a falu szélén, a Sárkánytörésen. A közvélemény­­szerint Dzsánó volna a világ legöregebb embere és mégis olyan egészséges ma is, hogy ha valamikor talán eszébe fog jutni meghalni, a saját lábán sétál majd ki a temetőbe. Fiatal korában bizony korotázó volt ez a vén ragadozó. Füstös sátorban született. Sá­torban tanulta a kovácsmesterséget is. Talán éppen a mestersége érlelte meg benne a nagy elhatározást, hogy lemond a csavargásról és beszándékozik a becsületes emberek közé pó­gárnak. Házat épített hát a falu végén. Mi­előtt azonban hozzáfogott voksa az építéshez, arról is meggyőződön, hogy nincsen-e négy­levelű lóhere a sárkánytörési árokban. Mert ősi cigánybabona szerint csak ott szeret a dörgő villám meghalni, ahol négylevelű lóhere terem. Hát háziúr lett a Dzsákó. Rachn lovakat patkol, csomókat patkol, furés­zinál szántó­vasat élesít, ólakat, istállókat tapaszt és ha nem lop, cserél, de mégis megél a sokféle mes­terségből. Nem kellett félnie, hogy megveszi az éhség. Lovakkal is kupeckodott az öreg. Bár csupa himpókos, kehes meg hályogos gebét csereberélt, de ebből az üzletből iS csak CSUT-rant, cseppent egy kis lóvé a bugyiflárisába. A gebéjét agyba-főbe szokta dicsérni "a vásá­ron, hogy egyesben­ is indít a sárga és hogy kisassontermésetü a pejkó. — Kisasszonytermészetü? Hát a meg mi a csuda? — kérdezte tőle az üzletfél. — Hát. Persze. Kisasszony-természetű ez a pejkó. Keveset eszik, aztán mégis szépen jár, — felelte vigyorogva Dzsánó. Nem is lett volna baja soha a törvény­nyel, ha nem szerette volna a szőllőt és a vadpecsenyét. Óh a vadcsibe, a szilfanyárson sült fogoly a pecsenyék pecsenyéje. Ki is pusz­tította a vén betyár évenként a határban kelt két-három fogolycsapatot. És a szőllő!... A venyigesorokról is meg-megszedegette a maga porcióját. Hiába vigyázott éjjel-nappal a szőlő­pásztor és a Fillencs kutya a hegyen, a Dzsánót­ ravszságán nem tudtak kifogni. Azt mondta a pásztor, a ragyás Dobák, hogy nincsen az Is­tennek olyan kutyája, ameyik a Dzsánót megugassa. — Szemmel-kötéssel veri meg a kutyát a vén gazember. Vagy tán vakisai messziről ható, különös szaga lehet neki, amitől fég a kutya. Elég az, hogy a legvadabb eb is tstkul a fe­nébe, ha a Dzsánót látja. — mond­ja babonát fé­ldemmel a szőllőpásztorunk. Az őzpecsenyét, de még a nyulat sem foghegy­elte Dzsánó bátyánk. Mint az éle­bri deficiten élő eimber, mest is vesette a vályog­vető csórékat, akik őszszel ürgeönteni járnak a homokos dombokra. Ámbár a káposztába fő­zött ürgehús a cigányok nemzeti eledele és bár a mi Dzsánónkban is bentlakott mindenféle roma­ jelleg, az ürgeöntést mégis rangján alu­linak tartotta. A foglyokat télen a gunybója szomszédsá­gában levő szalmakazlak melett tekenővel fogdosta össze. A pálcikával kipeckelt tekenő alá gabonát szórt; az éhes vadcsibe aztán ad­dig addig kerülgette a gyanús tekenőt, míg a madzagra kötött pálcikával rájuk nem borí­totta Dzsánó koma. Az őzet és a nyulat rendszerint puskával terítette le. Fegyverpaksást és vadászjegyet azonban következetesen elfelejtett váltani. Ta­lán száz ócska mordályt koboztak e­l már tőle a hatóságok, de azért csendes éjszakákon csak fel-felvillant a puskatűz a berekben. A tűz persze a Dzsánó mocskos szerszámából lob­bant ki. A tilos vadászgatások és vadorzások miatt meg-meggyűlt bizony a baja, csakhogy őkelme kutyába sem vette a büntetéseket. Le­ülte a fogságot, aztán megint csak visszaesett a bűnbe. Tervező, hurkoló és lesipuskás volt egyszemélyben. Nem is volt értéke annak a vadászterületnek, amelyiken az öreg fészkelt Ház ősidők óta ezért neheztelt rája a terü­letet bérlő pap, az egyébként puhaszivü plé­bániog­ur. PESTI NAPLÓ 1915. december 1. ,Őrzi csata tetőpontján A Cofeerdői és lászi tornag­ostromok A Pesti Napló hadi tudósí­tó­jától Sajtóhadiszállás, november 30. A doberdói fensik és a görzi hídfők ellen, miként orkánban a hullámok, úgy követik egymást a tömegostromok. A Monte San Michele-t nyolcszor rohanták meg egymásután az olaszok, még­pedig úgy a nyugati lejtő felől, mint déli irány­ból Karstdorf San Martinonál, végül pe­dig északról is a Wippach torkolatától. Hasonló dühvel támadta meg az ellenség a görzi hídfő északi nyílását is, a Podgora Calvaria hegyláncot és Monte Sabotint. Podgorától északra sikerült az olaszok­nak rettenetes áldozatok árán, számos oszlopuk feláldozásával Oslavia falunál állásaink vonalát áttörni. Itt a nem­rég ál­talunk meghódított előállások elvesztek. De még mielőtt az ellenség kihasználhatta volna ezt a részletsikerét, a védő csapatok ellentámadásba fogtak, amely még folya­matban van. Az olasz politikának katonai eredmény kell, de olyan, melyet poltitikailag kihasználhat és ezért Görzöt — a várost — el kellene fog­lalnia. Minden áron és ha a fél olasz hadsereg el is vérzik. Görz városa közvetlenül elsősorban az Isonzo által van védve, azután a Coglio domb­vidék legkeletibb magaslatai húzódnak, ame­lyeken Podgora-Pewna és OMavtja községek vonalában van a harcvonalunk. A város délnyugati és déli része a teljesen nyílt sík­ságba nyúlik, amelyet csak az Isonzo fedez, melynek mentén húzódik valószínűleg a mi védővonalunk. Dacára annak, hogy ez a 6 km. széles síkság Podgorától Savognáig teljesen nyílt és semmiféle magaslat nem zárja el a támadó útját, még­sem indul ezen keresztül egy olasz sem Görz felé, mert a Görz és St. Martino mögött felállított tüzérségünk olda­lozó tüze jobban elzárja ezt az utat, mint a legmagasabb hegycsúcs. Végül a tengerig a doberdói fensíkon Monte St. Michele—St. Martino—M. dei sei Busi vonalában fedik csa­pataink Görzöt, vagyis azt az utat, mely a do­berdói fensik északi lábánál, már az Isonzo innenső partján fekvő Savogna községen ke­resztül vezet Görzbe. Görz városa tehát csak akkor juthat az olaszok kezébe, ha vagy a Podgora—Ostavija vonalában álló csapatainkat veri vissza és át­lépi az Isonzól, vagy pedig, ha el tudja fog­lalni a St. Michele magaslatot, mely a Savog­nán átvezető utat zárja el. Az olaszok miután­ minden áron el akarják foglalni a várost, tehát minden áldozatot meghoznak, hogy ezt a két — GörZöt védő — sziklaszilárd bástyánkat el­foglalják. Az egyik bástya Podgora—Pevna—Osla­vija vonalában kb. 200 m. magas dombsor és csak 1—2 km. távolságra van Görz városától ugy hogyha néha sikerül az olaszoknk az arcvonalunk egy kis részébe behatolni, úgy a lábaik előtt látják elterülni a most már romok­ban heverő várost és így Tantalus összes kín­jait kell elszenvedniük, mikor az így kinyúj­tott kéz ismét vissza lesz verve. Könnyen meg­érthető tehát az a hihetetlen erőmegfeszílés én azok a rettenetes véráldozatok, melyeket az olaszok most ezekért a magaslatokért meg­hoznak. Az egész egy arctámadás egy kb. 3 km. széles frontért, amely ellen naponkim több hadosztály küzd, pedig ahol tulajdon­képpen csak egynek volna helye. A második bástya a St. Michele 217 mét­­er magas hegy a doberdói fensík északnyu­gati szögletében. Ezt a hegyet nyugatról és északról ostromolják az olaszok, míg a déli lejtő St. Martini község által van elzárva és így a hegy lába helyett ez állja ki a rohamok ezreit. Az egész front itt csak két kilométer, a st. martinoi arcvonallal pedig három, amelyet most két honvédgyalogezred, a pesti és a nagyváradi védelmez legalább négyszeres túl­erővel és ennek nyolcszoros tömegrohamával szemben, a legelkeseredettebb és legvadabb­­kézitusákban. Hiába, csak mi magyarok tu­­dunk igazán jól verekedni. Míg a podgora kos­avijai és a st. michelei bástya szilárdan áll, míg magyar hősök tartják azokat, addig Görz városa sem fog elesni, ad­dig ennek romjain nem ülhet az olasz „győzelmi" tort. Hangsúlyozzuk a győzelmi szót, mert ha fel is adnánk a Görz előtti előretolt állásunkat és ezzel a romokban heverő várost, akkor sem lehetne olasz győzelemről beszélni, hanem csak arról, hogy hat hónap véres küzdelme után sikerült egy előretolt állásunkba bejutni, mert elfoglalni sohasem fogja. Csak akkor­ juthatna oda be, ha a használhatatlanságig összelőtt védelmi vonalainkat mi önként fel­hagynánk.

Next