Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-01 / 1. szám

t Szombat PESTI NAPLÓ 1916 január 1 51 Esztendő hajnalán • () Esztendő hajnalán tágra nyitott szemmel még egyszer belebámulunk abba, ami elmúlt. Belebámulunk, mint egy nagy síkságba és a háborús ember messzelátó. Az esztendő minden ködje és minden napsugara vémül föl előttünk, a téli oroszjárás, azután a dicsőséges május, Gorlice, Przemysl, Lemberg, megáldott tavasz volt ez, igazi, Ver Sacrum, a nyár érett és megtelt és az ősz aratása dicséretre és dicsőségre egyformán méltó, ám mégis szomorú, hiszen egy teljes ország veszett el kardunkon és nem voltak sem hitványok, sem gyávák a szerbek közül azok, akik meghaltak. A győző lovagiassága is megköveteli, hogy az idő megálló pontján emberi érzéssel áldozzunk egy nemzet sirkantján, melyet kemény kötelességkép mi voltunk kénytelenek a feldúlt földből felépíteni. Várjon jövőre ilyenkor még tart ez? Ez a munka, ez a háború? Az elmúlt év a fizikai romláshoz hozott közel egy ünnepelt kultúrájú nemzetet, a franciát. Hagyományait alapjában rengette meg Európa legkonzervatívebb államának, Nagy- Britanniának. A francia emberanyag végső tékozlása éppen olyan mélyreható változást fog okozni az egész emberiség kultúrtörténelmében, mint az angol karakter megváltozása. A valóságos, a vérrel dolgozó forradalmak, amelyekre a háború elején számítottak, elmaradtak, ezt meg kell vallani, ámde forradalmakkal felér az a természetellenes változás, ami e két nagy nemzet életműködésében következett be. Ez lelki forradalom csak, ha úgy tetszik, ámde hatását éreztetni fogja nemzedékek múlva is. Az elvérző Franciaország nem lehet többé magtermő talaja úgy annak a kultúrának, amelynek volt eddig és higgyék meg, hogy az eszmei kultúrákat is csak a vérző nemzetek tudják fejleszteni és létrehozni. Nagy-Görögország hatalmának teljében ajándékozta az emberiségnek a ma is megcsodált művészeket és szónokokat és a római népnek előbb meg kellett hatalmasodnia és meg kellett gazdagodnia, hogy az egykori latin pásztorok ivadékaiból egy Cicero vagy egy Horatius válhassék. A francia nemzet valóságos és reális ereje a XVII. és a XVIII. században volt a legnagyobb. Ellentmondásnak látszik, de így van: Franciaország XIV. Lajos, azután a régens orleansi herceg, majd XV. Lajos alatt hatalmasabb volt, mint Napóleon alatt, mert az akkori hatalom két évszázadra terjedt, a napóleoni viszont, mely minden igazi erejét ama két évszázad felgyülemlett tartalékából merítette, az erőknek csak végső játéka volt, egy utolsó feltornyosulás, izzó és tüzével mindent beborító, de csak megmért időre szólható. A napóleoni Franciaország csak egy igazi kulturalkotást teremtett s ez a törvénykönyv volt. Tudjuk pedig, hogy az államok újjáalkotói szükségszerűen építenek új törvénykönyveket. Ámde — a kultúra lényegét tekintve — mi a Code Napoleon azokhoz az írókhoz, azokhoz a művészekhez, azokhoz a festőkhöz, ahoz a muzsikához és főként ahoz a francia nyelvhez képest, anilit a régi regime hozott létre I. Ferenctől XV. Lajosig. Franciaország ekkor volt igazán gazdag, hatalmas és vérbő, ekkor tudott olyat produkálni, amit kívüle eddig csak a régi Görögország és a régi Róma és ez a Franciaország, a XVII. és XVIII. század Franciaországa, amely a Racine vallásos és konzervatív drámáitól a Rousseau természetimádó forradalmárságáig, a Lully kastélynőjétől és a Watteau díszképeitől a Montesquieu „Perzsa levelei“-ig és a nagy Encyklopédiáig annyit és mindent és még többet adott, ez a Franciaország írta be nevét a történelembe. A mai Franciaország éppen úgy el fogja veszíteni szellemi uralmát, ahogyan a katonailag leromlott Spanyolország és Hollandia valamikor elveszítették tengerentúli gyarmataikat, mert a lelkeken való uralkodáshoz is a hatalom kell, az erő és a gazdagság, a fizikai és anyagi vérbőség. Franciaország, amelynek a háború után napról-napra kell küzdenie az ő politikai megélhetéséért, még egyszer tündöklően foszforeszkálhat talán egy dekadens irodalomban és művészetben, ámde egy tovább élő, fejlődős és fiadzó francia kultúráról többé nem lehet szó. És éppen ilyen fontosnak ítélhetjük azt a lelki forradalmat, amely Angliában az 1915. évben és amely egyelőre a váltakozó párturalmi rendszer bukásában, és az általános védőkötelezettség elvében nyilvánult meg. Ebb ben az esztendőben a régi Anglia merült alá, és bár ereje és hatalma, főként azonban gaz-dagsága egyelőre nem látszik veszélyeztetettnek, mégis elveszítette legnagyobb kincsét, a szigeti ember sajátos külön kultúráját, ami az ő világuralmának magyarázó titka volt. A régi velencei köztársaság sem egy nap alatt hamvatlott alá tündöklő nagyságából, nem egy ütközet, nem egy hadjárat dönti el az országok sorsát (példa erre Bulgária, amely két évvel leg- nagyobb veresége után ért el győzelmének és hatalmának tetőfokára) a nemzetek sorsát a karakter fejlődése és változása határozza meg. Az angol ember ma beletörődik abba, hogy hazáját nem a többség kormányozza, holnap elfogadja, hogy kényszer- sorozó útján eskesssék fel a király zászlójára, s holnapután tűrni fogja, hogy elvegyék tőle szerződéseit és hajóit, előbb le fog mondani a jogokról, azután elesik azoktól az anyagi lehetőségektől, amelyek manapság ott a kispolgári ember számára is egy gyönyörű életét, mindennapi fürdőt, saját házat, biztosított nyaralást, szabad szombatot és vasárnapot, sült hússal való rendes táplálkozást, ki- tűnő könyvtárakat, jó és olcsó közlekedést, pompás villanegyedeket, olcsó ruházkodást és élelmezést és minden szükségleti cikkben a legjobbat és a legjutányosabbat biztosítja. Minden angol ember, már a tanultabb és jobb helyzetben levő kézimunkáé is, valósájgos királyi mód fényűző és biztosított életet él egy, mondjuk, XV. századbeli Burggraféval szemben. Az angol embernek az a különös életmódja adott fényt, hatalmat és tekintélyt a nemzet összeségének és a nemzeti összeségnek ez a vezérlő szelleme, a faj politikai és társadalmi géniusza van most veszendőben, meg-megállott, fejét csóválta, mintha még sohasem lett volna szerelmes életében. A fák már ismertek a környéken és egy kerti kapu csaknem köszöntötte. Az árok felett a hidacska nyikorgott léptei alatt, a hosszuszáru vadfüvek kitértek az utjából s az egerésző sárga macska nem futott el. A kopogás megtörtént. Fatime kidugta a lábát és egy papirosszelet volt a lábujjai között. — Adja nekem a cipőt. Nagybotos nyomban válaszolt: — Ha jól viseli magát, elhozom a párját. Fatima ekkor olyan jól viselte magát, hogy körülbelül negyedóráig hagyta Nagybotos kezében lábát. És Viola úgy csóválta a fejét, mikor hazafelé ment, hogy a rendőr utánanézett a hídon. „Elszöktetem“, dörmögött magában Nagybotos. . . . Egy napon, már a hegyeknek torzonborz szakálluk nőtt, amint a vadfüvek megritkultak arculatukon. Fatime nem jelentkezett a kopogásra. Nagybotos később a cipőcske sarkával verdeste a vasléceket és nem értette Fatime távolmaradását. Dörömbött, fütyörészett, kopogott, mig egyszerre dühös kutyaugatás hallatszott a ház felől vagy tán a vadember káromkodott . . . A mértföldet versenytempóban futotta ! Nagybotos, és midőn a Lánchídon levette a kalapját, hogy kimelegedett homlokát megfürössze a szélben,szomorúan látta, hogy az aklunai hajók immár ott állnak téli állomásukon, a budai oldalon, mögött állott és busán fütyörészett, míg a vadember döngő léptekkel ment el a Duna felé. Az asszonyka ezután befőttet és süteményt evett, tétlenül gunnyasztott az emeleten és Rácországra gondolt, ahonnan a téli hajózási szünet beállta előtt egyszer Budára hozta a vadember. Nem esküdött meg vele, mert a vadember nem akart nevetségessé válni a pajtásai előtt, ha a fölemire egyszer megcsalja. (Nagybotos régebbi időben mindenféle komédiázásokat rendezett az ablak alatt. A kalapját a feje tetejére állította, csaknem bukfencet hányt, amig a vasrostélyos ablakból a papírszelet leszállott, rajta e név: Fatime. ( Ám a tél korán beállott, a hajósok hazajöttek az Aldunáról és így Nagybotos jobbnak látta, ha nem mutatkozik egy darabig Budán.) Ezidőtájt még korai ősz volt, csak a harangütés elmélázása jelezte, amint szállongott a háztetők felett, hogy az ősz vándor már láncon vezeti a város felé a haragos, dühös ebet, amilyen a tél volt hajdanában. Nagybotos hosszú léptekkel, mint egy csavargó szinusz, aki estére még játszani akar a távoli falu korcsmájában, indult el Buda felé, és bár útközben rácpappal találkozott, megállás nélkül ment a kertek alá, szórakozottan fütyörészni kezdett, a kockakövekre nézett, mintha elveszített volna itt valamit, megnézte a tavalyi fákat és néhány perc múlott el, amíg a fülemüle fütyülgetni kezdett odafent. (Ismeritek a fütyörésző nőket? Némelyik igen ügyesen tudja a dolgát. Olyik hódítani akar e módszerrel, másik jókedvében fütyülget, a harmadik szomorú elgondolkozásában... Fütyülgetnek és a férfi rajtakapja magát, hogy figyelni kezd e női furfangosságra.) Nagybotos köszönt, hajlongott, levette kalapját, hogy Fatime kétségtelenül felismerje, aztán mikor a szomorú boglyos aszszonyka elmosolyodott, Nagybotos Viola elővette, a. ®£lléaiye alól a cipőcskét és fekin-i „ - " Vä. AK.«*. VT». . r . tatta. Fekete selyem cipő volt ez, aranynyal mindenféle furcsaságok voltak belehimezve, tán napkeleti imádságok. És a szalagja fehér volt, mint halott menyasszony homloka, mig sarka magas és kihívó, mint az olyan nőké, akik mindenféle rejtélyes utakon mendegélnek cipőjükben. Lépcsőkön mennek fel a francia sarkok és még sem tudják, hogy miként térnek vissza. Kertekben, báltermekben járnak. Ha egyszer a cipők megszólalnának, hogy merre jártak úrnőjükkel! Fatime természetesen nyomban érdeklődött a dolgok iránt és délutánra a kert mögé rendelte Nagyborost, ahol próbát lehet tartani. A hegyek már aluszékonyan üldögéltek közel és távol, mint a beborozott piros öregember álmában. A kerítés itt vaslécekből volt összeróva, kandi tekintet itt-ott behatolhatott rajta, valamint kifért a résen egy kis női láb is. Nagybocs gondosan körülnézet, aztán lesan letérdepelt a kerítés mögött, háromszor megkopogtatta a vasléceket, mire Fatime kidugta a lábát. Természetesen cipő és harisnya nélkül volt a lába, hogy kicsiny és formás legyen, hogy Nagybotos odakünn meg ne bánja fáradozását ... És a cipő könynyedén a nő lábára siklott Nagybotos gyönyörűségére. A ház felől kiáltás hallatszott, mire Viola gyorsan lehúzta a cipőt, zsebébe rejtette és két öklét mellére szorítva, szabályszerűen szökött egy negyed mértföldet. Néhány nap múltán ismét keresgélni valója akadt a városmajorban. Lehajtott fővel bandukolt, mintha semmi sem érdekelné a világon, midőn a feje felett fütyörészni kezdett a fülemile. Nagybotos csodálkozott, felnézett, aztán örömteljesen köszönt. Fatime a kert felé intett, mire Viola sietve fordult be a meg.kutyába. Komolyan dobogott a ssigfi* — Legalább tudom előre, hogy miért fogok szomorkodni a télen! — gondolta magában a Nagybotos és a cipőcskét a Zlidről a Dunába vetette. Sokáig, midőn már nem is látta a lm lámokkal küzdő cipőt, álldogált a hídon. A minapi rendőr felismerte és komoly arccal megérintette avállát.