Pesti Napló, 1918. június (69. évfolyam, 129–150. szám)

1918-06-01 / 129. szám

Szombat­ tál gyalog elmegy a szomszédos francia szakaszra,­­hogy tájékozódjék. De nem talált egyetlen na­gyonikrangu francia tisztet sem és kénytelen volt dolgavégezetlen visszafelé indulni. Az Aisne mel­lett elvált a két dandárparancsnoktól és így egye­dül jutott egy nagyobb német járőr kezére. A francia polgárság menekülése essef, május 31. A Basier Nachrichten jelenti: Az Aisne területéről nagy menekülő csoportok sietnek a mögöttes országrészekbe. A francia had­vezetőségnek számos menekülti­onatot kellett beik­tatnia a forgalomba, hogy a fenyegetett vidékek lakosságát Közép-Franciaországba szállítsa. Ezek­nek a vonatoknak nem szabad Parist érinteniük. A szövetséges hadvezetőség egész Aisne- és Marne­területet hadiveszélyes zónának jelentette ki. A Vele és Marne közt fekvő helységek polgári lakos­ságát a lehető leggyorsabban eltávolították. Vilmos császár végignézte az aisne menti csatát Berlin, május 31. A Berliner Lokalanzeiger tudósítója írja az Aisne-menti hadszíntérről: Pontosan huszonnégy órával azután, hogy ro­hamcsapataink az utolsó angolt legyűrték a Mont d'Hiveren, megjelent a császár Craonneban, hogy megmássza azt a magaslatot, amelyért oly sokáig folyt a küzdelem s hogy a hegy ormáról végigte­kinthessen a nagy csatamezőn. A császár a ma­gaslatról végignézte a harcok további folyását. Reimsot is látta, ahol hatalmas tűzvész pusztí­tott. A magaslaton Hindenburg tábornagy csatla­kozott az uralkodóhoz. A császár kijelentette, hogy kétszeresen érzi azt az örömet, hogy az újon­nan elfoglalt területet erről az újonnan visz­szanyert magaslatról tekintheti meg, mert meg­oszthatja örömét Hindenburggal, akinek oly hatalmas osztályrésze van a csata szerencsés ered­ményében. A császár a craonnei tölcsén­ezőkön véletlenül ismét találkozott a trónörökössel, akit újabb győzelme alkalmából a legszívélyesebben üdvözölt. Nyolcvan kilométer a németek támadási frontja .Berlin, május 31. (Wolff). A nagy csata ne­gyedik napján a támadási front 80 kilométerre szélesbedett. A legjobban előreugró részen az áttö­rés 5­2 kilométer. Háromezer négy­szögkilométer ter­mékeny földet vettünk el az ellenségtől. Straté­giailag fontos pontokat, értékes vasútvonalakat szállíttak meg. A jelentett 45.000 foglyon kívül a franciáknak és az angoloknak, különösen azonban a franciáknak nagy halott és sebesült veszteségük van. Zsákmányunk állandóan növekszik. Francia bányászok harca a németekkel — .A Pesti Napló kiküldött tudósítójától — Zürich, május 31. A Progress de Lyon jelentése szerint a bethu­nei szénbányászok a h­áború kitörése óta nem hagyták el munkahelyüket, noha számos légakna az ellenség által megszállt területen végződik. A lap azt állítja, hogy gyakran földalatti harcokra is került sor, a német őrjáratokkal, L. K. Gránátokkal bombázzák Parist —­­4 Pesti Napló kiküldött tudósítójától — Zürich, május 31. Paris újabb bombázásával kapcsolatban a Bund azt ír­ja, hogy az új német messzehordó ágyuknak sokkal nagyobb kaliberük van, mint a régebbieknek. A legutóbbi támadások alkal­mával ugyanis a németek a régi 21 centiméte­res átmérőjű lövedékük helyett 21 centiméteres lövedékekkel lőtték Parist. Az új bombák na­gyobb zajjal robbannak, de robbanó erejük nem sokkal nagyobb, mint a régieké. Lausan­ne­ jelentések szerint az első gránát egy szál­lodába csapott be és másfél méter mély göd­röt ásott a földbe. A légnyomás ereje a szál­loda portását, aki husz méternyire állt a rob­banástól, földhöz vágta, egy másik gránát egy nagy bérház előtt esett az utcára s a ház előtti járdát porrá zúzta és szilánkjai megöltek egy éppen arra haladó öreg varrónőt. Leánya, aki egy-két lépésnyi távolságban állott tőle, meg­menekült. Egy lövedék egy fiúiskola előtt rob­bant szét, de csodálatos módon sen­ki sem esett áldozatul a robbanásnak. Egy bomba egy bor­mérésbe csapott be, ahol dohánytőzsde is volt, de a robbanás c­sa­k az ablakokat zúzta szét. Egy Piouissel nevű hatvan éves magánzó épp tejért ment a tejcsarnokba, amikor egy lezu­hanó bomba darabokra tépte, ugyanígy járt egy asszony is, aki egy szállító iroda előtt ál­lott. Egy harminc év körüli embernek jobb­lábát tépte le a bombaszilánk. Egy közúti ko­csinak a robbanás folytán betörtek az ablakai. L. K. Pár nap múlva Ádám örömmel mesélte az asszonynak, hogyan vonult be az új állá­sába. Itt már nem volt senki, aki a kopott diákra emlékezett volna, Paragh professzor ünneplő beszéddel fogadta, az ápolónők tes­tületileg kérték a jóindulatát, a protekciós szerencsefiának, a nagy urak barátjának a jó­indulatát ... Kipirult arccal beszélt, kissé kótyagos fő­vel, mintha mámoros volna. Eddig mindig bátortalan és félszeg volt az asszonynyal szemben, most a sikere megszédítette. Meg­fogta az asszony kezét. — És mindezt csak önnek köszönhetem, barátném­. Az asszony a fia kezében hagyta a kezét. És azon vették észre magukat, hogy az első csókban találkozott az ajkuk. Hat hétre rá megvolt az esküvőjük, egy f­ehér falusi házban, az asszony birtokán. Tardosné rövid tusakodás után elhatározta, hogy enged a fiú unszolásának és viharos, nagy életét stílszerűen, csattanósan fejezi be azzal, ha magához köti ezt a szertelen ambí­ciójú fiatalembert. Az utolsó, nagy fellobba­nás kötötte a fiúhoz, érezte, hogy egy szimpla viszony néhány hónap, legföljebb pár eszten­dő, így pedig az ő hanyatló éveivel bekapcso­lódik ebbe a fiatal életbe, ebbe a vad előre­törtetésbe és újból átéli vele, általa, tudatosan mindazt, ami már a háta mögött van, az if­júság tobzódását, szertelenségét, mély, sok­szor oktalan fájdalmát és viharos örömeit... És Páll Ádámna­k mindent meghozott az­­élet, amiről csak az iskolapadokban álmodott, sőt még annál is többet. Lassankint nagy praxisra tett szert, tudományos munkáit tün­tetésszerű zajjal méltányolták, erős és biztos lett a pozíciója. Az asszony néhány nagybefo­lyású ismerőse csak egy időre maradt el, az­tán visszaszállingóztak az öregek makacs ra­gaszkodásával a megszokott millió után. T­e Páll Ádámnak mégis hiányzott valami. Az első szenvedélyes napok elmúltával fi­gyelni kezdte az asszonyát, békétlenül, a látó­ orvos szemével, türelmetlen tehetetlenség­gel. Először azt­­vette észre, hogy nincs a járá­sában semmi rugalmasság, aztán kezdett meg­ismerkedni a ráncaival, melyek úgyszólván napról-napra mélyebbek lettek a szeme körül. Aztán a száj, ez az érett szép, fehér fogsorú asszonyi száj, kezdette elveszteni a bájos vol­tát, az állon apró horpadások keletkeztek. Sok álmatlan órát szerzett neki a megfigyelé­se. Aztán kezdte magát túllenni rajta, nekife­küdt a munkának, szinte lázas izgatottsággal dolgozott, de akármennyire meg volt győződ­ve, hogy ez vagy amaz alkotnia sikerült, hogy megérdemli érette az elismerést, a lelke hátte­rében ott lappangott a gondolat: ez a Tardos­né férjének szól. Beteges nyugtalansággal figyelte az embereket, nézik-e őket, mosolyog­nak-e rajtuk ? Félhomályos hintók mélyén látták őket olykor, páholyok sötétjén, még a birtokukon is csak alkonyatkor kocsikáztak ki. És az emberek azt mondták : nagyon jól megvannak, boldogan élnek ... A férfi most igyekezett hozzáöregedni az asszonyhoz. Hárm­ simította a haját, öreges pápaszemet tett föl, ádámcsutkát nyaka mész­. E­sze kimagaslott a lehajló, fekete nyakkendős, alacsony gallérból. De ez se használt. Az asz­szony — mint a régen nyíló virág, ha nagyon perzseli a nyarutó lángja — úgyszólván máról holnapra öreg asszony lett. És egy ragyogó pünkösdi napon, amikor váratlanul lépett be a napfényes rendelő szobába, Páll Ádám meg­döbbenve szemlélte, fakk­ módjára részletezte­­külön magának a szemzacskóit, a száját, a kusza ősz haját, a deformált termetét. És ezen a pünkösdi napon, mintha Bu­dapest összes női meg lettek volna őrülve, vi­rággal a kezükben, fehér ruhákban mentek a liget felé. Kocsik jöttek és azon is nők ültek és nők ültek az omnibusz tetején, a kávéházak terrasszán, a sziget felé igyekvő hajókon. Az Andrássy-út elején falusi parasztasszonyok pünkösdi rózsákat árultak, olcsón, elárasztot­ták velük a fehérruhás nőket. És mindenhon­nan nők jöttek, fiatalok, vidámak, kacagtak és hozzásimultak egy-egy férfi karjához. A vil­lák ablakai mögött is nők villantak meg, a karjukat fölnyújtották, a kocsikból férfiak in­tegettek nekik és ők visszamosolyogtak. Kis keblek feszültek a könnyű gaze-ok alatt, nap­ernyők gömbjei tarkallottak, gyerekek sival­kodtak, kocsisok ordítottak és bolondos muzsi­kák hallatszottak mindenhonnan. Mintha az egész világ ifjú asszonyai ideszabadultak volna a liget szélére, ezer és ezer ígéret, titkos biz­tatás, fiatalság, mámor, könnyű és édes sze­relem ... Páll Ádám professzor a fejét a két cson­tos tenyerébe fogta és ekkor sirt először életében. PESTI NAPLÓ 1918. juraius 1. 3

Next