Pesti Napló, 1918. július (69. évfolyam, 151–176. szám)
1918-07-02 / 151. szám
Redd csata a Piave f inMNHRSZ vonulásról Bécs, július 1. A Telegraphen Kompagnie jelenti Hágából. A Hollandsch Nieuwsbureau beszélgetést közöl, amelyet külön tudósítója folytatott az osztrák-magyar vezérkar főnökével, straussenburgi báró Arz Artúr vezérezredessel, aki válaszolt a Piave-front körüli helyzetről hozzá intézett néhány kérdésre. A levelező mindenekelőtt utalt arra, hogy a londoni olasz nagykövet megerősítette egy londoni lapnak azt az adatát, hogy az osztrák-magyar seregek a Piavenál 55.000 foglyot vesztettek, egy lyoni szikratávirat pedig az osztrák-magyar csapatok veszteségét 200.000 emberre becsülte. Kérdezte, mi igaz ezekből az adatokból. A vezérkar főnöke így válaszolt: — Válaszolva erre a kérdésre, utalok az osztrák és a magyar napisajtóban megjelent közlésekre, amelyek eléggé jellemzik az ezekben az adatokban közölt oktalan túlzást úgy a foglyok száma, mint az egyéb veszteségek tekintetében és amelyek megállapítják, hogy az összes veszteségünk kevesebb volt, mint a tizedik és a tizenegyedik isonzói csatában, amelyeknél ez 80.000— 100.000 embert tett ki, amiből az időjárás következtében naponként előállott megbetegedések számát 2000—4000 emberre becsülték. Egyidejűleg meg kell jegyeznem, hogy a mi vezérkarunknak június 25-én kiadott jelentésében szereplő több mint 50.000 olasz fogoly nem foglalja magában az olasz részről halottakban, sebesültekben és eltűntekben szenvedett veszteségeket, amint azt a Stefani»iroda már a június 22-én jelentett 40.000 fogolynál igyekszik megállapítani, hanem ez tisztán az élve fogságba kerültek száma, míg az olaszok összes vesztesége újból hangsúlyozom, óvatos becslés szerint legalább 150.000 ember. Az újságíró megjegyezte, hogy Lloyd George angol miniszterelnök az olasz front katonai helyzetének az alsóházban való megvilágításánál azt állította, hogy az osztrák-magyar hadsereg önmaga okozta ott a legnagyobb katasztrófát, hogy továbbá az olaszok a Piave balpartján állanak, az olasz lovasság átlépte a folyót és az ellenséget maga előtt kergeti. Arra a kérdésre, milyen valójában jó oláh ember, egy szenvedéstől megszívott s a legszebb mélységes mély szerelemben magasztosult lélek. Bizony nem lihegett, nem nyögött és nem szavalt, mikor gyönge kezével megfogta a szép Olga már kissé csontos, kes-fkeny ujjait. A jóbarátnő pedig, úggy látszik, jobban tudta, mint én, hogy mikor kell kámforrá válni. „Legkedvesebb, legjobb, legnemesebb szivü teremtés!" — mondogatta szelíd rajongással a beteg ember, és szót se egyéb gyönyörökről. „Jaj Istenem, talán már nem is vagyok neki elég szép?" — súgta Olga a barátnő fülébe egy fellihegő, boldog, szabadult sóhajjal és zizegve, frissen nevetett. — Nevetett és pirult és mégis elmagyarázta, hogy igen, lám a szerelem ... mégis egészen más, mint ahogy ő gondolta. „Nem is olyan nagy izé... hogy is mondjam? Egy cseppet sem félelmes és hajszálnyit sem utálatos, mert nem olyan ... olyan! Sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit egy jó férfirokonhoz érez az ember, vagy szegény apácskám, — vagy a húgom kisgyerekei iránt... dehát ne nevess ki! Mert azért nagy, igazán nagy dolog, mindezeknél nagyobb, hisz mindez benne van... Olyan szépen fogta meg a kezem!.. S mikor egy hét múlva ott a kórházi szoba fülledt, karbolos levegőjében szép csendesen meg is kérték ezt a kezet, már bizon és szépen, egyszerűen és megoldódva tudta egy lábadozó ember halvány kezébe mert a katonai helyzet és váljon az osztrák-magyar hadsereg hátrányára itt-e ez, báró Arz így felelt: — Az a megállapítás, mintha a Piave menti csata katasztrófa lett volna az osztrák– magyar hadsereg számára, a katonai helyzet megítélésére való teljes képtelenség bizonyítéka. Hiszen még az olasz hivatalos jelentések is ismételten kiemelték az ellenség kiváló magatartását és a június 24-ikéről szóló olasz hivatalos jelentés, amely szerint az osztrákomagyar fedezőcsapatokat szívós ellenállás után lépésről lépésre szorították vissza, világosan bizonyítja a mi hadművezeteink tervszerűségét és rendjét. Még olasz katonai szakírók is óva intenek minden tulzott reménykedéstől és kénytelenek bevallani, hogy az osztrák»magyar vonalak minden tekintetben mintaszerűen keresztülvitt visszavonulása a Piave keleti partjára nem menekülés, hanem egészen rendben véghezvitt visszavonulás, az események egész sorának szükségszerű stratégiai következménye volt. Ma az osztrák»magyar hadsereg a régi állásaiban a Piave keleti partján, meg nem csökkenő erőben áll, miként az egész hegyi fronton, amit bizonyít minden olasz támadásnak és az átkelés megkísérlésének kivétel nélkül való elhárításával. Az az állítás tehát, hogy az olaszok a Piave balpartján állanak és az olasz lovasság átkelve a folyón, maga előtt kergeti az ellenséget, ostoba réme hkr, amelynek lehetetlen voltát mindazok az olasz csapatok, amelyek a folyón valón átkelést csak megkisérelni is merik, a maguk kárán tapasztalják. — A mi kezdeményezésünknek köszönhetjük — amely ezután is tulajdonsága marad az osztrák-magyar haderőnek, — hogy a sztratégiai helyzet a mi javunkra változott annak következtében, hogy a százötvenezer embernyi veszteség az olasz hadseregbe nagyon is érezhető rést vágott s hogy mi a hegyi front számos helyén állásaink eltolásával az egész helyzetet megjavítottuk. Az újságíró ezután azt kérdezte, nem lehet-e Lloyd George szavaiból azt következtetni, hogy a szövetségesek hangulata felkorbácsolásra szorul, mert Lloyd George az alsóházban azt is mondta, hogy Ausztria és Magyarország több nagy városában lázongás tört ki. A vezérkar főnöke erre azt felelte, hogy nálunk épp úgy, mint minden más államban is, a háború által teremtett viszonyok következtében itt lett sztrájk tört ki a munkások között részben anyagi, részben belpolitikai okokból. Ilyen esetek mindenütt előfordulnak és ezeket minden állam egyazon módszer szerint szünteti meg. Az entente ezeket rémhírekké felfújhatja, de hogy milyen alaptalanul, azt az osztrák-magyar hadsereg töretlen harcijeszsége mindennél jobban bizonyítja: az egykor szövetséges hatalmak csapatainak betörése között. A szövetségesek különben komoly katonai vállalkozást csak a japánok segítségével tudnának kezdeni. Csak a legostobább emberek hihetik, hogy a japánok azért lépnek orosz földre, hogy bennünket a németektől megszabadítsanak. Japán csak azért avatkozik az orosz ügyekbe, hogy Oroszországot leigázza és ha Japán német csapatokkal találkoznék, úgy baráti jobbját nyújtaná ezeknek. Ha Oroszország kénytelen volna a japánok és a németek megszállása között választani, úgy kénytelen volna elismerni, hogy Japán jelenti a nagyobb veszedelmet az orosz nép számára. Dr. Glück Kálmán: Lenni. Igaz leányul és igaz asszonyul; jól tudta már, hogy e kettő közt nincs is olyan nagy különbség. — Kivált mikor igy az embereknek egyéb és szomorúbb dolgaik is vannak, mint hogy örökké a pszichikai különbsé'ssák. LVége.), PESTI NAPLÓ iyl8. julius.% 'Jjt^ Az orosz kormány az entente ellen •— A PestiNapló tudósitójától — Berlin, julius 1. Gorkij lapja, a Novoja Liza a moszkvai kormány egyik tagjával folytatott beszélgetést közöl. — A szovjet kormány súlyos órákat él át — mondotta a kormányférfi, — mert nem sikerült a csehoót brigád előrenyomulását feltartóztatni. A szovjet kormány szigorúan meg akarja őrizni semlegességét, de most mégis az a veszedelem fenyeget, hogy a bonyodalmas helyzet nyílt konfliktusba kergeti előbbi szövetségeseivel. A cseh s tótok tevékenysége, amelyet az entente támogat, alkalmat ad Németországnak arra, hogy felajánlja szolgálatait a szovjet kormánynak, mert különben a szovjet nem tudja a felkelést leverni. Az Izvesztija Trockij érdekes beszédét közli: — Amióta az angol és francia sajtó — úgymond — sürgeti, hogy az entente katonailag avatkozzék Oroszország ügyeibe és ilyenformán Oroszországot Németországgal új háborúba kényszerítse bele, én a szovjet kormánynyal állandó egyetértésben mindig kijelentettem, hogy az ententenak ezzel az intervenciós gondolatával szemben éppen olyan állást foglalunk, mint egy ellenséges támadással szemben. Ez annyit jelent, hogy ha itt csapatok szállanának partra, minden eszközzel küzdenénk ellenük. Ebben az értelemben nincs különbség német betörés, vagy "~ji*i" ~ iifTtj n ittujtoiiu»«. A nyugdíjasok Irta : Dr. Hestein József A háború sok szánalmasáldozata között a legszánalmasabbak, legszerencsétlenebbek a nyugdíjasok, öreg, megrokkant emberek, akik sok évtized borzasztó munkájától megroppant energiával, tehetetlenül, betegen kelnek fel íróasztaluktól, hogy hátralévő néhány esztendejüket valahogy eltöltsék, csöndes kényelemben.— és a háború, elrabolja utolsó éveik nyugalmát, kényelmét, rettentő nyomorba taszítja őket; szomorú őz, vegyek, apró kicsi árvák a nélkülözéstől sápadtak, vérszegények, betegek. Sehogy sem tudnak magukon segíteni, mert tehetetlenek, munkaképtelenek, aggok és elhagyatottak. Nem marad részükre egyéb, mint a szótlan szenvedés, a kényszerű lemondás és a nagy elkeseredés. Még csak reményük sem lehet a jövőben, hiszen többnyire aggastyánok, akiknek már nincs jövőjük, csak küzdelmes múltjuk és siralmas jelenük van. A magyar állam nyugdíjasainak keserves sorsa mellett senkinek sem szabad közömbösen elmennie. A nyugdíjas-nyomor nemcsak magukra a nyugdíjasokra tartozik, de felelős azért minden jólétben élő polgára az országnak, az egész magyar társadalom. Elsősorban emberség, humanizmus kérdése ez. A háború igen sok embernek milliókat, százmilliókat jövedelmezett.- Nem érzik ma ezek, hogy minden ízes falat, amit megesznek, a nyugdíjasoktól van elrabolva? Tudnak ők nyugodtan aludni, mikor az ő rugós ágyuk miatt az öreg nyugdíjasok kemény matracon feküsznek? Ha néha megszólal bennük a szív, ha jótékony célra adják feleslegük egy részét, miért nem jut senkinek eszébe, hogy a nyugdíjasokról is kellene gondoskodniok. Hiszen a nyugdíjasok annak a munkának a rokkantjai, mely föntartja az államot, mely lehetővé tette, hogy a gazdagok megkereshessék és megtarthassák a millióikat. A nyugdíjasok megsegítése által levezekelhetnék azt a bűnt, hogy a háborúból, mely mindenkire áldozatot ró, őnekik csak gyönyör, jólét, vagyon, gazdaság jutott részül. De nemcsak embertelenség, hogy a nyugdíjasok oly végtelenül sokat szenvednek, de jogtalanság is. Hiszen ők jogot szereztek öregségükben a polgári jólétre és kényelemre. »Jogot szereztek rá pénzzel és munkával. Egész életükben ezért dolgoztak buzgalommal, kitartással, ezért elégedtek meg szerény jövedelemmel, mert a többletet a nyugdíjba vélték beszámítani. De nyugdíjjárulékokat is fizettek évtizedeken keresztül, mégpedig a régi értékű pénzzel, nyugdíjukat is joggal a régi értékű pénzben követelhetik. Nem egy meghatározott összegű nyugdíjra, hanem egy meghatározott életstandardraszereztek igényt. És ennek a pénzzel és munkával megváltott jólétnek ma még az egyötödét sem adják ki nekik.. Négyötödét erőszakkal elveszik tőlük. Nem a kormány, akinek valóban nincs rá pénze, hanem rajta keresztül a gazdagok, a milliomos árdrágítók, agrárok, hadiszállítók és a többiek. Ha bíró volnék, ítélettel kötelezném az államot, hogy adja meg minden nyugdíjasnak azt a jólétet, amelyre évtizedekkel ezelőtt, munkaszerződésük keletkezése idején az állam magát kötelezte. Azt az igazságtalanságot, hogy a köztisztviselőiknek az állam nem adhat annyit, amennyi kell a megélhetéshez, mert nincs rá pénze, már szinte