Pesti Napló, 1918. július (69. évfolyam, 151–176. szám)

1918-07-02 / 151. szám

Redd csata a Piave f inMNHRSZ vonulásról Bécs, július 1. A Telegraphen Kompagnie jelenti Hágá­ból. A Hollandsch Nieuwsbureau beszélgetést közöl, amelyet külön tudósítója folytatott az osztrák-magyar vezérkar főnökével, straus­senburgi báró Arz Artúr vezérezredessel, aki válaszolt a Piave-front körüli helyzetről hoz­zá intézett néhány kérdésre. A levelező min­denekelőtt utalt arra, hogy a londoni­­ olasz nagykövet megerősítette egy londoni lapnak azt az adatát, hogy az osztrák-magyar sere­gek a Piavenál 55.000 foglyot vesztettek, egy lyoni szikratávirat pedig az osztrák-magyar csapatok veszteségét 200.000 emberre becsülte. Kérdezte, mi igaz ezekből az adatokból. A vezérkar főnöke így válaszolt: — Válaszolva erre a kérdésre, utalok az osztrák és a magyar napisajtóban megjelent közlésekre, a­melyek eléggé jellemzik az ezekben az adatokban közölt oktalan túl­zást úgy a foglyok száma, mint az egyéb veszteségek tekintetében és amelyek meg­­állapítják, hogy az összes veszteségünk ke­vesebb volt, mint a tizedik és a tizenegye­­dik isonzói csatában, amelyeknél ez 80.000— 100.000 embert tett ki, amiből az időjárás kö­­vetkeztében naponként előállott megbetege­­dések számát 2000—4000 emberre becsülték. Egyidejűleg meg kell jegyeznem, hogy a mi vezérkarunknak június 25-én kiadott jelen­­tésében szereplő több mint 50.000 olasz fo­­goly nem foglalja magában az olasz részről halottakban, sebesültekben és eltűntekben szenvedett veszteségeket, amint azt a Ste­­fani»iroda már a június 22-én jelentett 40.000 fogolynál igyekszik megállapítani, hanem ez tisztán az élve fogságba kerültek száma, míg az olaszok összes vesztesége újból hangsú­­lyozom, óvatos becslés szerint legalább 150.000 ember. Az újságíró megjegyezte, hogy Lloyd George angol miniszterelnök az olasz front katonai helyzetének az alsóházban való meg­világításánál azt állította, hogy az osztrák-ma­gyar hadsereg önmaga okozta ott a legna­gyobb katasztrófát, hogy továbbá az olaszok a Piave balpartján állanak, az olasz lovasság átlépte a folyót és az ellenséget maga előtt kergeti. Arra a kérdésre, milyen valójában jó oláh ember, egy szenvedéstől megszívott s a legszebb mélységes mély szerelemben ma­gasztosult lélek. Bizony nem lihegett, nem nyögött és nem szavalt, mikor gyönge kezével megfogta a szép Olga már kissé csontos, kes-­f­keny ujjait. A jóbarátnő pedig, úggy látszik,­ jobban tudta, mint én, hogy mikor kell kám­forrá válni. „Legkedvesebb, legjobb, legnemesebb szi­vü teremtés!" — mondogatta szelíd rajongás­sal a beteg ember, és szót se egyéb gyönyö­rökről. „Jaj Istenem, talán már nem is vagyok neki elég szép?" — súgta Olga a barátnő fü­lébe egy fellihegő, boldog, szabadult sóhaj­jal és zizegve, frissen nevetett. — Nevetett és pirult és mégis elmagyarázta, hogy igen, lám a szerelem ... mégis egészen más, mint ahogy ő gondolta. „Nem is olyan nagy izé... hogy is mondjam? Egy cseppet sem félelmes és hajszálnyit sem utálatos, mert nem olyan ... olyan! Sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit egy jó férfirokonhoz érez az ember, vagy sze­gény apácskám, — vagy a húgom kisgyere­kei iránt... dehát ne nevess ki! Mert azért nagy, igazán nagy dolog, mindezeknél na­gyobb, hisz mindez benne van... Olyan szé­pen fogta meg a kezem!.. S mikor egy hét múlva ott a kórházi szoba fülledt, karbolos levegőjében szép csen­desen meg is kérték ezt a kezet, már bi­zon és szépen, egyszerűen és megoldódva tudta egy lábadozó ember halvány kezébe mert a katonai helyzet és váljon az osztrák-magyar hadsereg hátrányára itt-e ez, báró Arz így felelt: — Az a megállapítás, mintha a Piave­ menti csata katasztrófa lett volna az osztrák– magyar hadsereg számára, a katonai helyzet megítélésére való teljes képtelenség bizonyí­­téka. Hiszen még az olasz hivatalos jelenté­­sek is ismételten kiemelték az ellenség ki­­váló magatartását és a június 24-ikéről szóló olasz hivatalos jelentés, amely szerint az osztrákom­agyar fedezőcsapatokat szívós el­lenállás után lépésről lépésre szorították vissza, világosan bizonyítja a mi hadműve­­­­zeteink tervszerűségét és rendjét. Még olasz katonai szakírók is óva intenek minden tul­zott reménykedéstől és kénytelenek beval­­lani, hogy az osztrák»magyar vonalak min­­den tekintetben mintaszerűen keresztülvitt visszavonulása a Piave keleti partjára nem menekülés, hanem egészen rendben véghez­­vitt visszavonulás, az események egész sorá­­nak szükségszerű stratégiai következménye volt. Ma az osztrák»magyar hadsereg a régi állásaiban a Piave keleti partján, meg nem csökkenő erőben áll, miként az egész hegyi fronton, amit bizonyít minden olasz tám­a­­dásnak és az átkelés megkísérlésének kivé­­tel nélkül való elhárításával. Az az állítás te­­hát, hogy az olaszok a Piave balpartján álla­­nak és az olasz lovasság átkelve a folyón, maga előtt kergeti az ellenséget, ostoba réme hkr, amelynek lehetetlen voltát mindazok az olasz csapatok, amelyek a folyón valón át­­kelést csak megkisérelni is merik, a maguk kárán tapasztalják. — A mi kezdeményezésünknek köszön­­hetjük — amely ezután is tulajdonsága ma­­rad az osztrák-magyar haderőnek, — hogy a sztratégiai helyzet a mi javunkra változott annak következtében, hogy a százötvenezer embernyi veszteség az olasz hadseregbe na­­gyon is érezhető rést vágott s hogy mi a hegyi front számos helyén állásaink eltolá­sával az egész helyzetet megjavítottuk. Az újságíró ezután azt kérdezte, nem le­het-e Lloyd George szavaiból azt következ­tetni, hogy a szövetségesek hangulata felkor­bácsolásra szorul, mert Lloyd George az alsó­házban azt is mondta, hogy Ausztria és Ma­gyarország több nagy városában lázongás tört ki. A vezérkar főnöke erre azt felelte, hogy nálunk épp úgy, mint minden más ál­lamban is, a háború által teremtett viszonyok következtében itt lett sztrájk tört ki a munká­sok között részben anyagi, részben belpolitikai okokból. Ilyen esetek mindenütt előfordulnak és ezeket minden állam egyazon módszer sze­rint szünteti meg. Az entente ezeket rémhí­rekké felfújhatja, de hogy milyen alaptala­nul, azt az osztrák-magyar hadsereg töretlen harcijeszsége mindennél jobban bizonyítja: az egykor szövetséges hatalmak csapatainak betörése között. A szövetségesek különben komoly katonai vállalkozást csak a japánok segítségével tudnának kezdeni. Csak a leg­­ostobább emberek hihetik, hogy a japánok azért lépnek orosz földre, hogy bennünket a németektől megszabadítsanak. Japán csak azért avatkozik az orosz ügyekbe, hogy Oroszországot leigázza és ha Japán német csapatokkal találkoznék, úgy baráti jobbját nyújtaná ezeknek. Ha Oroszország kénytelen volna a japánok és a németek megszállása között választani, úgy kénytelen volna elis­­merni, hogy Japán jelenti a nagyobb ve­­szedelmet az orosz nép számára. Dr. Glück Kálmán: Lenni. Igaz leányul és igaz asszonyul; jól tudta már, hogy e kettő közt nincs is olyan nagy különbség. — Kivált mikor igy az embe­reknek egyéb és szomorúbb dolgaik is van­nak, mint hogy örökké a pszichikai különbsé­'ssá­k. LVége.), PESTI NAPLÓ iyl8. julius.% 'Jjt^ Az orosz kormány az entente ellen •— A Pesti­­Napló tudósitójától — Berlin, julius 1. Gorkij lapja, a Novo­ja Liza a moszkvai kormány egyik tagjával folytatott beszélgetést közöl. — A szovjet­ kormány súlyos órákat él át — mondotta a kormányférfi, — mert nem sikerült a csehoót brigád előrenyomu­lását feltartóztatni. A szovjet­ kormány szi­­gorúan meg akarja őrizni semlegességét, de most mégis az a veszedelem fenyeget, hogy a bonyodalmas helyzet nyílt konfliktusba kergeti előbbi szövetségeseivel. A cseh s tótok tevékenysége, amelyet az entente támogat, alkalmat ad Németországnak arra, hogy fel­ajánlja szolgálatait a szovjet­ kormánynak, mert különben a szovjet nem tudja a felke­­lést leverni. Az Izvesztija Trockij érdekes beszédét közli: — Amióta az angol és francia sajtó — úgymond — sürgeti, hogy az entente kato­­­­nailag avatkozzék Oroszország ügyeibe és ilyenformán Oroszországot Németországgal új háborúba kényszerítse bele, én a szovjet­ kormánynyal állandó egyetértésben mindig kijelentettem, hogy az ententenak ezzel az intervenciós gondolatával szemben éppen olyan állást foglalunk, mint egy ellenséges támadással szemben. Ez annyit jelent, hogy ha itt csapatok szállanának partra, minden eszközzel küzdenénk ellenük. Ebben az érte­­lemben nincs különbség német betörés, vagy "~ji*i" ~ iifTtj n ittujtoiiu»«.­ A nyugdíjasok Irta : Dr. Hest­ein József A háború sok szánalmas­­áldozata között a legszánalmasabbak, legszerencsétlenebbek a nyug­díjasok, öreg, megrokkant emberek, akik sok év­tized borzasztó munkájától megroppant energiá­val, tehetetlenül, betegen kelnek fel íróasztaluk­tól, hogy hátralévő néhány esztendejüket vala­hogy eltöltsék, csöndes kényelemben.— és a há­ború, elrabolja utolsó éveik nyugalmát, kényel­mét, rettentő nyomorba taszítja őket; szomorú őz­, vegyek, apró kicsi árvák a nélkülözéstől sápad­tak, vérszegények, betegek. Sehogy sem tudnak magukon segíteni, mert tehetetlenek, munkakép­telenek, aggok és elhagyatottak. Nem marad ré­szükre egyéb, mint a szótlan szenvedés, a kény­szerű lemondás és a nagy elkeseredés. Még csak reményük sem lehet a jövőben, hiszen többnyire aggastyánok, akiknek már nincs jövőjük, csak küzdelmes múltjuk és siralmas jelenük van. A magyar állam nyugdíjasainak keserves sorsa mellett senkinek sem szabad közömbösen el­mennie. A nyugdíjas-nyomor nemcsak magukra a nyugdíjasokra tartozik, de felelős azért minden jó­létben élő polgára az országnak, az egész magyar társadalom. Elsősorban emberség, humanizmus kérdése ez. A háború igen sok embernek millió­­kat, százmilliókat jövedelmezett.- Nem érzik m­a ezek, hogy minden ízes falat, amit megesznek, a nyugdíjasoktól van elrabolva? Tudnak ők nyu­godtan aludni, mikor az ő rugós ágyuk miatt az öreg nyugdíjasok kemény matracon feküsznek? Ha néha megszólal bennük a szív, ha jótékony célra adják feleslegük egy részét, miért nem jut senki­nek eszébe, hogy a nyugdíjasokról is kellene gon­doskodniok. Hiszen a nyugdíjasok annak a mun­kának a rokkantjai, mely föntartja az államot, mely lehetővé tette, hogy a gazdagok megkeres­hessék és megtarthassák a millióikat. A nyugdíja­sok megsegítése által levezekelhetnék azt a bűnt, hogy a háborúból, mely mindenkire áldozatot ró, őnekik csak gyönyör, jólét, vagyon, gazdaság ju­tott részül. De nemcsak em­bertelenség, hogy a nyug­díjasok oly végtelenül sokat szenvednek, de jog­talanság is. Hiszen ők jogot szereztek öregsé­gükben a polgári jólétre és kényelemre. »Jogot szereztek rá pénzzel és munkával. Egész életükben ezért dolgoztak buzgalommal, kitartással, ezért elégedtek meg szerény jövedelemmel, mert a több­letet a nyugdíjba vélték beszámítani. De nyugdíj­járulékokat is fiz­ettek évtizedeken keresztül, még­pedig a régi értékű pénzzel, nyugdíjukat is joggal a régi értékű pénzben követelhetik. Nem egy meg­határozott összegű nyugdíjra, hanem egy meg­h­atározott élet­standardra­­szereztek igényt. És en­nek a pénzzel és munkával megváltott jólétnek ma még az egyötödét sem adják ki nekik.. Négyötödét erőszakkal elveszik tőlük. Nem a kormány, aki­nek valóban nincs rá pénze, hanem rajta ke­resztül a gazdagok, a milliomos árdrágítók, agrá­rok, hadiszállítók és a többiek. Ha bíró volnék, ítélettel kötelezném az államot, hogy adja meg minden nyugdíjasnak azt a jólétet, amelyre év­tizedekkel ezelőtt, munkaszerződésük keletkezése idején az állam magát kötelezte. Azt az igazságtalanságot, hogy a köztisztviselőiknek az állam nem adhat annyit, amennyi kell a megélhetéshez, mert nincs rá pénze, már szinte

Next