Pesti Napló, 1919. október (70. évfolyam, 116–142. szám)
1919-10-09 / 123. szám
Budapest, 1919 ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egy hóra 1 20 kor. — HU Negyedévre 66 « — « Fél évre— 110 « — « Egész évre 220 « — « Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 80 fillér. A 70-ik évfolyam. 123. szám. Consupat: Banescu. Csütörtök, október 9 PEST SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL Budapest, Rákóczi út 18. TELEFON: József 62—80, 62—31, 62—32, 62—33, 62—34. Nyomda: 51— 39. Felelős szerkesztő: József 62—36. Igazgatóság: József 62—35. A rágalom A rágalmazás aljas mestersége soha anynyira nem virágzott, mint most. Utadban van valaki? Rá fogsz valamit, hogy kommunista volt, hogy az akasztófa-vonaton utazott — s másnap már rendőrök és detektívek vallatják a halálra ijedt embert. Ellenfeled iksz? versenytársad, ipszilan? Kinyitod a szádat lehető jó szélesre és kieresztel a torkodból valamilyen artikulálatlan hazugságot vagy szamárságot — iksz és ipszilon nyomban a nyilvánosság vésztörvényszék elé kerülnek és remegve hebegnek egyet-mást a tisztességükről és az adókönyvükről. Jóérzésű rendőrtisztviselők mondják, hogy lelkük legmélyéng megundorodtak a feljelentők e szennyesi lelkü hadától, s rajtuk keresztül szinte kételkedni kezdtek már az emberi jóságban és nemességben. E had alére most odaállt gróf Károlyi Imre. Cikket irt az Az Ujság-haxi a zsidókérdésről. Azt a tőrülmetszett eredeti felfogást vallja, hogy vannak tisztességes zsidók és vannak gaz zsidók. A tisztességeseket nem szabad bántani, de a gazokat keményen kell megbüntetni. Enynyit tud és nem többet erről a bonyolult problémáról, tehát éppen annyit, mint az utolsó falu éjjeli baiktere, holott ennek az éjjeli bakternek nem adott a nemzet ezerholdaikat és milliókat, hogy gondtalanul tanulhasson és művelhesse magát, hogy legalább egyetlenegy olyan gondolata legyen, amelyre az ország azt mondhatná, no hát ez nem pityke, ennek hasznát tudom venni De ha gondolata nincs Károlyi Imrének, van sár a lelkében és ezt a sarat merészkedik tisztességes embarek skabátjához kenni. Azt bátorkodik abban a cikkében írni, hogy Hatvany Lajost csak éppen ugy meg kell büntetni, mint.. Szamuely Tibort. Ezt a szemérmetlen derauncálást Hatvany Lajos bizonyára a sorsára biznos oda tenné azok közé, amilyenekkel lelkileg eldurvult emberek még ma is émelkedésre bírják a jobbérzésű rendőröket. De Hatvany nincs most itt Mi pedig kötelességünknek érezzük, hogy egy távollétében megrágalmazott embernek az igazságát elmondjuk. Hatvany Lajos részt vett az októberi forradalom előkészítésében s vállalta annak minden kockázatát. Hogyne vállalta volna! Hiszen arról volt szó, hogy a dübörgő vihar elől a magyar nemzet önállóságát, függetlenségét és szabadságát mentsék meg, s amikor ezeket az októberi forradalom csakugyan megváltotta, az ország szine-java a forradalom vívmányai mellé állott, sőt maga József főherceg is esküdött rájuk. Akkor nem volt Hatvany destruktív, meg radikális, meg szájhős, meg felforgató, örömmámorban úszott mindenki, hogy vége a háborúnak és újjászületett a nemzet. Még tartott ez a námor, amikor már Hatvany felemelte tiltakozó szavát — olvassák csak el a Pesti Napló-maik a múlt télen megjelent számait — a forradalom túlzásai ellen. A forradalmárból konservatív lett, aki a vívmányokat a nemzet számára megtartani akarta. Mind erősebben és keményebben lépett fel a szélsőségek ellen, nem törődve azzal, hogy minden mondatába a Népszava mérges nyilakat lő, az újságírók szervezetében ordítva követelik az elhallgattatását, sőt a munkástanácsban arról szavaznak, letartóztatandó-e Hatvany vagy sem. Tehát még a Károlyi-uralom virágzása idején veszedelmes elenforradalmárnak tekintették Hatvanyt. Ez akkor köztudomású volt, csak a rosszhiszeműek nem akarnak rá emlékezni. Hol lapult akkor gróf Károlyi Imre? Miért nem járt akkor a szava a szifonforradalmárok ellen? Persze, mert akkor férfias nyíltsággal beszélni kissé veszedelmes vett, hát inkább hallgatott és tőzsdeügyletekkel foglalkozott. Ezt értjük. Nem lehet mindenki barrikádr-hős. Álláspont az is, hogy valaki csak az emésztőszerveinek működésével törődik. De az ilyen azután hallgasson akkor is, amikor a beszéd már nem veszedelmes. Az ilyen ne merészkedjék küzdő és harcoló férfiakról ítéletet mondani. Károlyi Imre különben még a bolsevizmust is tele gyomorral és ép bőrrel élte át. Kun Béláék semmi kivetnivalót nem találtak benne, nem nézték veszedelmes sovinisztának, tudták, hogy nem kell tőle a tanácsköztársaságot félteniék, szabadon járhatott-kelhetett és élvezhette az életet. Ugyanakkor Halvanyt üldözték, megfigyelték, internálták, letartóztatták s amikor úgy érezte, hogy az élete itt nincs többé biztonságban, kiszabadulása után külföldre menekült. Ez a Károlyi Imre merészkedik Hatvany nevét meg csak az ajkára is venni? Ez a konjunktúra-ember, aki soha egy hausse vagy baisse néhány száz koronás esélyén kívül mást nem kockáztatott, ez bátorkodik tollat venni kezébe és leírni olyan embernek a nevét, aki tévedhetett, de mindig jóhiszemű volt, ennek az országnak a kultúrájáért dolgozott s ha kellett, életét is kockázatta azért az eszméért, amelyért lelkesedett?! Valóban, az utolsó néhány esztendő erősen összekuszálta a fogalmakat. Kufárok korbácsot vesznek kezükbe és pöffeszkedve néznek széjjel, melyik hitvalló hátán pattogtathatnák meg azt; utcai leányok azt a tiszteletet követelik maguk- Az ősember írta: Zilahy Lajos A kezében kampós sárga bot volt, puha fekete kalapján némi fehér viaszvirág, tavalyi lakadalmakból való, a lois mellényén két ives ezüstlánc lejtett végig, frissen mosott ingét egy feltűnő kék üveggomb fogta össze vastag, bronz nyakán. Ünnepiben volt, fekete ruhában és a szűk kabátot feszülésig megtöltötte húsos, izmos válla. A kis kurta kabát oldalzsebéből balfelől egy nagy piros zsebkendő csüngött ki, a sok mosástól némileg színehagyott. Combján is megfeszült a nadrág, két patkós csizmája tündökölt a subliktól. A III. osztály nyitott perronján állott, nekidülve az ajtónak és egyik csizmáját rátette a faládára, amelyre friss, fehér belükkel fel volt festve a neve: Lajta Mihály. Budapest felé igyekezett, összesen tizennyolc esztendős volt, de az orra alatt már ígérkezett a bajusz. Csak annyira, mintha ceruzával lett volna megsötétítve egy kicsit a felső ajka felett. A képe — életében másodszor — meg volt borotválva. Frizurát is csinált neki Hacegán borbély, a tarkóján meg a füle mellett jó rövidre lenyirta, elől hosszúra meghagyta és aztán oldalt elválasztotta a haját. Olyképpen, hogy előbb a homlokába fésülte le a csorgásig bepomádézott hajat, aztán a fésű egy művészi mozdulatával elől hirtelen felfelé kanyarította. Igy felkészülve, kimosdva, kifésülve, anyai tanácsosai és kaláccsal ellátva, utazott Mihály Pest felé a vonaton. Valami tompa izgalom nehezedett rá, mert még sohasem volt Pesten. Egy új élet nagyszerű változatossága állott előtte, amelynek ismeretlensége nyugtalanította. Hogy lesz, mint lesz? Egyelőre csak annyit tudott, hogy szép zöldposztó ruhája lesz, ez agyancs gombokkal, ezüst levéllel a parolin, mint a Kos Pestának, aki szintúgy paraszti sorból került fel inasnak az urasághoz. Pesta elérte a huszonegyedik évet, azután máshova szegődött. Új inas kellett. Az uraság mindig a birtokról szokott inasnak való legényt hozatni, csak az ismert és becsületben megvénült béresek, meg régi szolgák családjából, mert mióta az a pattanásos képű Varanceh fiu egyszer fojtogatni kezdte az öreg nagyságát, azóta nincs bizalom a pesti inasokban, még ha az áll is a könyvükben, hogy herceg Esterházynál szolgáltak. Így esett a választás a Lajta Ferenc, volt parádéskocsis fiára, Mihályra. Nagy megtiszteltetés! Azt mondta az öreg Lajta, mielőtt útnak eresztette a fiát: — Letöröm a derekadat, ha nékem ott valami paklit csinálsz! Este még végigment a falun. A malom alatt találkozott a Mákék lyányával. — Igaz, hogy megy Pestre? — Hát. — Inasnak? — Hát. Nagyon büszke volt rá, hogy Pestre kerül. Egymás mellett mentek, Erzsi előrébb haladt és mintha a fejét egy kicsit lejebb hajtotta volna. Nem szóltak semmit. A kapu előtt megállottak és ott is hallgattak egy darabot. Egyszer aztán azt mondta Mihály: — No, isten áldjon meg. A lány csak kezet fogott és bement a házba. Most, hogy ott állott nekitámaszkodva a vonatajtónak és szivarozva nézte a földeket, melynek láblát sebesen elforogtak tőle, visszagondolt a lányra. Nem nehéz szivel ugyan, de meleg érzelemmel. No, majd két év múlva! A vonat Tápiószecső alatt dübörgött. • A szőnyeges szobában állott, leeresztett kezében zavartan forgatta a fekete kalapját, amin a fehér viaszvirág volt. A filé hegye szinte meggyuladt, olyan furcsán érezte magát. Vizsgálták, nézegették tetőtől talpig, mint az üszőt a vásáron. A nagy-sága sornyetten keresztül nézte. — Csinos kölyök — mondta a foga közt az urának. Az ur a cvikkerje fölött nézett rá. A kisasszony is nagyon bámulta. Egy fejes volt nagyobb, mint az uraság, akinek kopasz és sárga volt a feje, a nyaka pedig egyáltalán hiányzott. Estére már beöltözött a zöld vadászruhába, amelynek kurta kabátja hátul úgy volt szabva, mint a kopasztott madár farka. A kabát nagyszerűen mutatta széles vállit és karcsú, hajlós derekát. Óraszámra ült az inasszobában az ágyon, amely pokróccal volt letakarva. Tetszett neki az új élet.