Pesti Napló, 1919. október (70. évfolyam, 116–142. szám)

1919-10-09 / 123. szám

Budapest, 1919 ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egy hóra 1 20 kor. — HU Negyedévre 66 « — « Fél évre— 110 « — « Egész évre 220 « — « Egyes szám ára: Budapes­ten, vidéken és a pálya­udvarokon 80 fillér. A 70-ik évfolyam. 123. szám. Consupat: Banescu. Csütörtök, október 9 PEST SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL­ Budapest, Rákóczi­ út 18. TELEFON: József 62—80, 62—31, 62—32, 62—33, 62—34. Nyomda: 51— 39. Felelős szerkesztő: József 62—36. Igazgatóság: József 62—35. A rágalom A rágalmazás aljas mestersége soha any­nyira nem virágzott, m­int most. Utadban van valaki? Rá fogsz valamit, hogy kommunista volt, hogy az akasztófa-vonaton utazott — s másnap már rendőrök és detektívek vallatják a halálra ijedt embert. Ellenfeled iksz? ver­senytársad, ipszilan? Kinyitod­ a szádat lehető jó szélesre és kieresztel a torkodból valamilyen artikulálatlan hazugságot vagy szamárságot — iksz és ipszilon nyomban a nyilvánosság vész­törvényszék elé kerülnek és remegve hebegnek egyet-mást a tisztességükről és az adókönyvük­ről. Jóérzésű re­ndőrtisztviselők mondják, hogy lelkük legmélyén­g megundorodtak a feljelentők e szennyesi lelkü hadától, s rajtuk keresztül szinte kételkedni kezdtek már az emberi jóság­ban és nemességben. E had alére most odaállt gróf Károlyi Imre. Cikket irt az Az Ujság-haxi a zsidókérdésről. Azt a tőrülmetszett eredeti felfogást vallja, hogy vannak tisztességes zsidók és vannak gaz zsidók. A tisztességeseket nem szabad bántani, de a gazokat keményen kell megbüntetni. Eny­nyit tud és nem többet erről a bonyolult pro­blémáról, tehát éppen annyit, mint az utolsó falu éjjeli baik­tere,­­ holott ennek az éjjeli bakternek nem adott a nemzet ezerholdaikat és milliókat, hogy gondtalanul tanulhasson és mű­velhesse magát, hogy legalább egyetlenegy olyan gondolata legyen, amelyre az ország azt mondhatná, no hát ez nem pityke, ennek hasz­nát tudom venni De ha gondolata nincs Ká­rolyi Imrének, van sár a lelkében és ezt a sarat merés­z­kedik tisztességes embarek skabá­tjához kenni. Azt bátorkodik abban a cikkében írni, hogy Hatvany Lajost csa­k éppen ugy meg kell bün­tetni, mint.. Szamuely Tibort. Ezt a szemér­metlen derauncálást Hatvany Lajos bizonyára a sorsára bizno­s oda tenné azok közé, am­ilye­­nekkel lelkileg eldurvult emberek még ma is émelkedésre bírják a jobbérzésű rendőröket. De Hatvany nincs most itt Mi pedig köteles­ségünknek érezzük, hogy egy távollétében meg­rágalmazott embernek az igazságát elmondjuk. Hatvany Lajos részt vett az októberi for­radalom előkészítésében s vállalta annak min­den kockázatát. Hogyne vállalta volna! Hiszen arról volt szó, hogy a dübörgő vihar elől a ma­gyar nemzet önállóságát, függetlenségét és sza­badságát mentsék meg, s amikor ezeket az ok­tóberi forradalom csakugyan megváltotta, az ország szine-java a forradalom vívmányai mellé állott, sőt maga József főherceg is eskü­dött rájuk. Akkor nem volt Hatvany destruk­tív, meg radikális, m­eg szájhős, meg fel­forgató, örömmámorban úszott mindenki, hogy vége a háborúnak és újjászületett a nemzet. Még tartott ez a n­ámor, amikor már Hatvany felemelte tiltakozó szavát — olvassák csak el a Pesti Napló-maik a múlt télen meg­jelent számait — a forradalom túlzásai ellen. A forradalmárból konservatív lett, aki a vív­mányokat a nemzet számára megtartani akarta. Mind erősebben és keményebben lépett fel a szélsőségek ellen, nem törődve azzal, hogy min­den mondatába a Népszava mérges nyilakat lő, az újságírók szervezetében ordítva követelik az elhallgattatását, sőt a munkástanácsban ar­ról szavaznak, letartózta­tandó-e Hatvany vagy sem. Tehát még a Károlyi-uralom virágzása idején veszedelmes elenforradalmárnak tekin­tették Hatvany­t. Ez akkor köztudom­ású volt, csak a rosszhiszeműek nem akarnak rá em­lékezni. Hol lapult akkor gróf Károlyi Imre? Miért nem járt akkor a szava a szifon­forradalmárok ellen? Persze, mert akkor férfias nyíltsággal beszélni kissé veszedelmes vett, hát inkább hallgatott és tőzsdeügyletekkel foglal­kozott. Ezt értjük. Nem lehet mindenki barrikádr-hős. Álláspont az is, hogy valaki csak­ az emésztőszerveinek működésével törődik. De az ilyen azután hallgasson akkor is, amikor a beszéd már nem veszedelmes. Az ilyen ne merészkedjék küzdő és harcoló férfiakról ítéle­tet mondani. Károlyi Imre különben még a bolseviz­must is tele gyomorral és ép bőrrel élte át. Kun Béláék semmi kivetnivalót nem találtak benne, nem nézték veszedelmes sovinisztának, tudták, hogy nem kell tőle a tanácsköztársasá­got félteniék, szabadon járhatot­t-kelhetett és élvezhette az életet. Ugyanakkor Halvanyt ül­dözték, megfigyelték, internálták, letartóztatták s amikor úgy érezte, hogy az élete itt nincs többé biztonságban, kiszabadulása után kül­földre menekült. Ez a Károlyi Imre merészke­dik Hatvany nevét meg csak az ajkára is venni? Ez a konjunktúra-ember, aki soha egy hausse vagy baisse néhány száz koronás esé­lyén kívül mást nem kockáztatott, ez bátorko­dik tollat venni kezébe és leírni olyan ember­nek a nevét, aki tévedhetett, de mindig jóhi­szemű volt, ennek az országnak a kultúrájáért dolgozott s ha kellett, életét is kockáza­­­tta azért az eszméért, amelyért lelkesedett?! Valóban, az utolsó néhány esztendő erősen összekuszálta a fogalmakat. Kufárok korbácsot vesznek kezükbe és pöffeszkedve néznek széjjel, melyik hitvalló hátán pattogtathatnák meg azt; utcai leányok azt a tiszteletet követelik maguk- Az ősember írta: Zilahy Lajos A kezében kampós sárga bot volt, puha fekete kalapján némi fehér viaszvirág, tavalyi lakadal­makból való, a lois mellényén két ives ezüstlánc lejtett végig, frissen mosott ingét egy feltűnő kék üveggomb fogta össze vastag, bronz nyakán. Ünne­piben volt, fekete ruhában és a szűk kabátot feszü­lésig megtöltötte húsos, izmos válla. A kis kurta kabát oldalzsebéből balfelől egy nagy piros zseb­kendő csüngött ki, a sok mosástól némileg színe­hagyott. Combján is megfeszült a nadrág, két pat­kós csizmája tündökölt a subliktól. A III. osztály nyitott perronján állott, nekidülve az ajtónak és egyik csizmáját rátette a faládára, amelyre friss, fehér belükkel fel volt festve a neve: Lajta Mihály. Budapest felé igyekezett, összesen tizennyolc esz­tendős volt, de az orra alatt már ígérkezett a ba­jusz. Csak annyira, mintha ceruzával lett volna megsötétítve egy kicsit a felső ajka felett. A képe — életében másodszor — meg volt borotválva. Fri­zurát is csinált neki Hacegán borbély, a tarkóján meg a füle mellett jó rövidre lenyirta, elől hosszúra meghagyta és aztán oldalt elválasztotta a haját. Oly­képpen, hogy előbb a homlokába fésülte le a csor­­gásig bepomádézott hajat, aztán a fésű egy művé­szi mozdulatával elől hirtelen felfelé kanyarította. Igy felkészülve, kimosdva, kifésülve, anyai ta­nácsosai és kalác­csal ellátva, utazott Mihály Pest felé a vonaton. Valami tompa izgalom nehezedett rá, mert még sohasem volt Pesten. Egy új élet nagyszerű változatossága állott előtte, amelynek is­meretlensége nyugtalanította. Hogy lesz, mint lesz? Egyelőre csak annyit tudott, hogy szép zöldposztó ruhája lesz, ez­ agyancs gombokkal, ezüst levéllel a parolin, mint a Kos Pestának, aki szintúgy paraszti sorból került fel inasnak az urasághoz. Pesta elérte a huszonegyedik évet, azután máshova szegődött. Új inas kellett. Az uraság mindig a birtokról szo­kott inasnak való legényt hozatni, csak az ismert és becsületben megvénült béresek, meg régi szolgák családjából, mert mióta az a pattanásos képű Va­ranceh fiu egyszer fojtogatni kezdte az öreg nagy­ságát, azóta nincs bizalom a pesti inasokban, még ha az áll is a könyvükben, hogy herceg Esterházy­nál szolgáltak. Így esett a választás a Lajta Ferenc, volt pa­rádéskocsis fiára, Mihályra. Nagy megtiszteltetés! Azt mondta az öreg Lajta, mielőtt útnak eresztette a fiát: — Letöröm a derekadat, ha nékem ott valami paklit csinálsz! Este még végigment a falun. A malom alatt találkozott a Mákék lyányával. — Igaz, hogy megy Pestre? — Hát. — Inasnak? — Hát. Nagyon büszke volt rá, hogy Pestre kerül. Egymás mellett mentek, Erzsi előrébb haladt és mintha a fejét egy kicsit lejebb hajtotta volna. Nem szóltak semmit. A kapu előtt megállottak és ott is hallgattak egy darabot. Egyszer aztán azt mondta Mihály: — No, isten áldjon meg. A lány csak kezet fogott és bement a házba. Most, hogy ott állott nekitámaszkodva a vonat­ajtónak és szivarozva nézte a földeket, melynek láb­lát sebesen elforogtak tőle, visszagondolt a lányra. Nem neh­éz szivel ugyan, de meleg érzelemmel. No, majd két év múlva! A vonat Tápiószecső alatt dübörgött. •­­ A szőnyeges szobában állott, leeresztett kezében zavartan forgatta a fekete kalapját, amin a fehér viasz­virág volt. A filé hegye szinte meggyuladt, olyan furcsán érezte magát. Vizsgálták, nézeget­ték tetőtől talpig, mint az üszőt a vásáron. A nagy-­­sága sornyetten keresztül nézte. — Csinos kölyök — mondta a foga közt az urának. Az ur a cvikkerje fölött nézett rá. A kisasszony is nagyon bámulta. Egy fejes volt nagyobb, mint az uraság, aki­nek kopasz és sárga volt a feje, a nyaka pedig egy­általán hiányzott. Estére már beöltözött a zöld va­dászruh­ába, amelynek kurta kabátja hátul úgy volt szabva, mint a kopasztott madár farka. A kabát nagyszerűen mutatta széles vállit és karcsú, hajlós derekát. Óraszámra ült az inasszobában az ágyon, amely pokróccal volt letakarva. Tetszett neki az új élet.

Next