Pesti Napló, 1924. augusztus (75. évfolyam, 156–180. szám)

1924-08-01 / 156. szám

«­s Emerentia kisasszony Irta: Nemes Dénes Bágyadtan bolyongó fekete szemei tétován tá-Tnulnak ki a tájra. Az ősz néma, csípős homálya rá­tele­pediik mindenre . . . Amoda Hinint, a hegyeken rőt színben hervadnak az erdő fái . . . Emerentia szereti az ilyen fanyarrá égett őszi napokat, amikor a nyár elmenekül a messzi felhők végeláthatatlan gyöngyszürkesége mögött, ismeret­len tájak felé. Borongó és megfáradt a­ természet és Emerencia­ kisasszony szomorúan gondol arra, hogy harmincöt­éves lett az idő, — bizony, harmincötesztendős lett... Az ismerős kóták Czernytől és Chopintől évről­évre ugyanabban az órában kerülnek-fordulnak a kótatartó és a zongora sötétbarna fából faragott és fényezett fedele között. Emerencia már régesrégen ugyanazokat a skálákat pengeti és énekelgeti az ebéd utáni órákban. Rekedt, önhangjától megrémített hamis h­angok törnek elő a torkából, — szemeit le­hunyja, elnéz valahová ilyenkor, a múltba vagy a jövendőbe. A jár­ókelők megmosolyogják az ablak alatt elmenőben a két öregedő bútordarabnak, Eme­renciának és a zongorának az öazba kifurcsásodó zengését. — No, már megint kezdi a fatehén! ... — mor­dul fel bosszúsan az öreg a másik szobában. Emerencia édesatyja fatehénnek hívja a zongo­rát, amely kései bőgésével mindig megzavarja a csöndes, álmodozó pipaszó melletti társalgását a régi öreg könyvekkel. Az édesanya nem hagyhatja szó nélkül az efféle megjegyzéseket s az ifjúkorban lezajlott családi vi­haroknak röv­id, őszi akkordjai sohasem kerülik el Emorencia füleit: — Megöregedett . . . Mit kínozza. — hagyja bé­kén a leányát s a leánya a zongorát ... Ez a fa­tehén megkeseríti az életem végét ... — mondja az apa, a pipája s a pápaszeme megint a feleségre vetve egy tekintetet. — Ki öregedett meg? — kérdi rosszat jósló hang­súllyal az anya. — Emereneia. Emereneia nem kíváncsi már az ilyesmikre. A szülők szobájából a zsörtölődés unalomig elkopott töredékei lopakodnak a fülébe: ... mi köze hozzá! . . . maga, maga ért hozzá?! Ugyan ne nevet­tesse ki magát! ... — Meg: ... itt maradt a nya­kán?... A maga nyakán, hallja, miért az enyémen! — Magának kellett volna gondoskodni, hogy idejé­ben férjhez menjen! . . . Óh, ezeket nagyon jól tudják már mindnyájan, de azért, hogy feledésbe ne menjen, illik napirenden tartani. Az anya, megunja, feláll s­ beszél Eemerenciáh­oz: — Mi az, hát ma nem méssz, sétálni? — De igen, mama, megyek, — felel Emereneia. — Hát akkor siess, már négy óra! . . . Egy óra múlva itthon kell lenned! . . . — Igen, mama, — válaszol engedelmesen Eme­reneia kisasszony s öltözködni kezd. Azután, mikor elkészült, búcsúzik: — Kezeit csókolom édesapa . . . — Saervuisa kedves leányom, — v­ála­sza! az üreg s egy pillanatra feltekintve a könyvéből, végignézi a leányát: — Csinosan felöltözködtél, no! . . . Emereneia fanyarul, de hálásan mosolyog. — Egy óra múlva itthon lenni, sem balra, sem jobbra nem tekintgetni, egyenesen előre, felemelt fejjel! — ad­ja m°g ismerős utasításait az anya — Óh, jól van, tudom már! — válaszol idegesen Emereneia. — Kezeit csókolom, édes mama . . . És megindul... Emereneia, — mintha már ez a név is eleve­ elrendelés volna a számára. ... Odakint fütyörészve kószál az őszi szél és Emerencia kisasszony már jó utat megtett. Egy fél órája, hogy megy már, egyenesen előre, sem balra, sem jobbra nem nézve. Kicsiny muffiából titokban előhúzza a fényképet,­­ nem férfiét, hanem a sajrít­mag­áét, — mert Emerenciát reménytelen szerelem űzi vissza, a régi, régi, tizenhétéves kicsi Emerencia felé... Egészen vissza az aranyos múltba,­a remé­nyektől bőséges bolond fiatalságába, az álomlátások gyönyörűségeibe... Milyen szép vagy, milyen cso­dálatosan ifjú vagy, kicsi szentem, kicsi gyermekem, — valakim, aki voltál!... — súgja éz­e­mesen a kép­­elé Emerencia és szomorú szemei felnedvesednek. Nem néz sem a­obbra, sem balra, csak megy, megy egyenesen előre. Az emberek megmosolyogják, a ne­vét súgják és megbámulják a rózsaszínű szalagot a hajában. Emerencia kisasszony nem is tudja, hogy ő mi­lyen komikus látvány,­­ hogy ő milyen csúnya má­sok szemében. Nem tudja, hogy az agyalás ráncaiba vonuló arca és a rózsaszín szalag, a finom, francia cipőcske és a régi divatú sonkaujjas kosztüm milyen halálos ellenségei egymásnak... És ő nem tudja azt sem, hogy a csinos menés közben a lábai sűrűn meg­botlanak és meginog néha, mert nem tud elég kicsi­nyeket lépni ahoz, hogy kifejezhesse, hogy ő milyen kisded, milyen ártatlan és elhagyott... Kis az emberek kikacagják, hangosan utána szól­ják a nevét, — mert csak a csúf és bolond aggságot látják az ő törékeny öregségében. Jaj, bizony az em­berek nem tudják, hogy Emerencia milyen megmond­hatatlan szerelemmel szereti az ifjúságot, — semmit mást, csak az ifjúságot — hogy azért ő minden ál­dozatot képes volna­ hozni. Nem igen hall férfi olyan forró szavakat nőtől, mint a fénykép Emerencia kisasszonytól: — Édes csöppnyi szerelmem, széporcájú, néma, szegény ifjúságom, bolond kis elvirágzott életem!... Eltört bimbóm ... elröpült madárkám ... hiábavaló kis szavacskáim, óh, annyi millió tavasz volt az életi annyi mondhatatlan mosoly volt a szívem mélyére zárva! ... Kicsikém, olyan nagyon csak érted élek, aki voltál... És most egy pillanatra felocsúdik Esmereiicia kis­asszony. Mintha hideg faggyal, vagy égő lánggal öntötték volna le, a hangok tüzeket gyújtanak kö­röskörül. Valahonnan szerelmi dalt hoz a szél, a röpke, legényes őszi szél. A szerelmi dal égő csipke­bokra vidám lángolásba kezd. Nem is olyan messziről jönnek a hangok... Emerencia kisasszony szomorúan megáll ott, ahol áti s merően bámul be a ház udvarára. De a dal hangja alig hogy jött, máris röpül... Bent a kertben csókos pár fonódik egybe, a nagy, sárgalevelü hervadás alatt. Fiatalok. Parasztok. A leánynak, mint­ a megfejlődött birsalma, szök­ken elő két kemény melle a kartonruhából. A legény átnyalábolja a derekát s belecsókol a pirosra érett őszi gyümölcsbe, a leány szájába. Emerencia ki szeretné húzni magát, megmoccan a dereka, a gerince, a válla. Megrebbennek a kezei mintha el akarna repülni... De nem megy. Az agyság fájdalma nem engedi. Hangtalan orcáira néhány könnycsepp gördül. Megfordul és megindul, hazafelé tart. Az óra te­tett. Péntek ­NEMZETI SZOCIALIZMUSNAK nevezték el Bajorországon azt a mozgalmat, amely — h­azai terminológiával élve — a nemzeti erőket egyesíteni akarta a destruktív törekvések ellen. Tulajdonképpen nem Bajorország volt a szülő­földje ennek a mozgalomnak. Ausztriában rin­gatták bölcsőjét, de itt sohasem tudott ember­nyi ember válni belőle. A rendkívül reálisan­­,gsrdolkodó osztrákok csakhamar belátták, hogy a gyönyörű jelszavak mögött néhány tu­cat ember magáncélja rejlik. Amit ők nemzeti erők egyesítésének kereszteltek el, az voltakép­pen nem más, mint pártüzlet s amit destruktív törekvésekként jelöltek meg, az voltaképpen nem más, mint a pártüzlet útjában álló akadá­lyok. Annál hatalmasabb erőre kapott a gondo­lat Bajorországban. Az összeomlás után a Bajor­országban néhány napig élő kommunizmus annyira felkavarta a kedélyeket, hogy a nép­lélek a legszélsőségesebb irányokba, sodródott. »Mindenre kapható volt ez a szegény nép!« — Elemezte a Bajorország akkori állapotát egy kancellárságot viselt politikus. Ez a »min­denre« m­agyarázza meg Hitler Adolf rendkí­vüli sikerét. Más ember nem arathatott volna ekkora sikert. Az ő félműveltsége, az egyszerű tömeggel való beszélni tudása és az ő exaltált­sága kellett ahoz, hogy felkavarni tudja a ba­jor népet olyan szólamokkal, mint például az: — vigyázzunk, mert a zsidók megesznek ben­nünket. A.,ol.. akik a nemzeti szocializmus születé­sét, fejlődését, és hanyatlását figyelemmel kí­sérték, azt mondják, hogy még Hitler sem tu­dott volna, ilyen tartós eredményeket elérni, ha a gazdasági helyzet nem ágyazta volna meg a talajt az ő propagandája alá. A nemzeti szocia­lizmus — vagy ahogy nálunk mondanák, faj­védelem -- hódítóereje párhuzamosan halad az inflációval. Minél veszettebb táncot jártak a bankjegykibocsátás körül történt visszaélé­sek, annál nagyobb visszhangja támadt Hitler A.Toll szavának. Az infláció — más szóval, ha­talmas néprétegeknek a zsebébe való nyúlása — a legképtelenebb ostobaságok számára fogé­konnyá tette a lelkeket. Amikor a Hitler-pert tárgyalták s Hitler előadta a fogságban hosszas mérlegelés után előkészített programját, még a legrövidlátóbb politikusok is egymásra néztek s tekintetük­ben benne volt a kérdés: hát ez az ember akart vezetőszerepet játszani Németországban? Ez akarta megmenteni a német birodalmat? Ez merészkedett a törvények ellen lázadást szí­tani? . . . Annyira együgyű s minden elgondo­lásában naiv volt az a Hitler-program. De a drágaság ostoraitól üldözött nép mit sem tö­rődött ezzel, az­ éhség ködöt bocsátott a­ sze­mekre s a bajor antiszemitizmus bőségesen arat­hatott. Az aratást nagyban elősegítették a külföldi pénzek. A jobb emlékezőtehetségű új­ságolvasók talán tudják még, hány bajor faj­védőnek gyűlt meg azért a baja, mert külön­böző elmeken francia pénzeket fogadtak el. De nem csupán ily gyanús pénzek folytak a nemzeti szocialisták pénztárába. Sok becsüle­tes amerikai német vette ki a gyűrött dollár­ját s küldte el jóhiszeműen Hitleréknek abban a reményben, hogy ezzel elősegíti a nemzeti ügy végső diadalát. Az amerikai dollárok, persze, hatalmas összeget képviseltek az inflá­ciós Németországban s így nem csoda, hogy Hitler Adolf több autót tartott magának, ha­talmas vezérkar vette körül s hogy a vezéreken egyáltalán nem látszott meg az a rettenetes német ínség, amelyről az egész világsajtó cik­kezett. Az infláció azonban nem nőtt az égig s íg­y Hitlerék hatalma sem nőhetett az égig. A német­ pénzt stabilizálták s ezen az alapon egészséges gazdasági helyzet kezdett kifej­lődni. Az Amerikából csurranó-cseppenő dol­lárok nem jelentettek többé jelentős summákat, de, ami még ennél fontosabb volt, a drágaság lassanként megszűnt, a nép nyugodtabban lát­hatott munkája után s ennek nyomán olyan lelkiállapot keletkezett, amelyben a nemzeti szocializmus gondolatának nem volt többé ta­laja. Hitler tábora úgyszólván napról-napra fogyott. Amikor múlt év november 8-án puccs út­ján akarta a hatalmat kezébe keríteni, már majdnem mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a tömegek elhagyták. A pere, amelyet a bírák az ő szája íze szerint rendeztek, még felvilla­nyozta némiképpen a kedélyeket, de azután akárki észrevehette, hogy ennek a mozgalom­nak bealkonyult. A bajor tartománygyűlési választásokon a fajvédők még meglehetős si­kert arattak, a birodalmi gyűlési választásokon ez a siker már kisebb volt s semmi kétség nem lehet afelől, hogyha ma új birodalmi gyűlési választásokat rendelnének el, akkor alapos ku­darc várna rájuk. De kudarcul számítható fel az is, hogy a tartománygyűlésbe és birodalmi gyűlésbe be­jutott fajvédő képviselők — mint ahogy a kitve rekedtek mondják —­­elárulták a programju­kat­. Az árulás abban áll, hogy az útszéli de­magógia koloncait lerázták magukról s min­denáron szalonképesek akarnak lenni. Hitler a börtönből üzente ki, hogy az antiszemitizmus dolgában tévedett s ehez a­ programjához nem ragaszkodik többé. Minthogy pedig a nemzeti szocializmus tengelye az antiszemitizmus és a Hitlerizmus volt s minthogy mind a kettőt cserbenhagyták, bízvást el lehet mondani:ez­­a mozgalom Bajorországban nem számit többé. PESTI NAPLÓ 1924 augusztus 1 A magyar gazdák trianoni gabonája Miért nem tudják román területen lévő termésüket magyar földre vinni? A trianoni határ nagyszámú birtokot metszett ketté, amelyeknek megművelése ma óriási nehézségekbe ütközik. A szántóföldek megmunkálása elé a románok nem gördítenek akadályt, ellenben aratás után a gabonának Magyarországra való behozatalát már nem akarják megengedni. Ez a kérdés minden év­ben nyugtalanítja a határmenti községeket. Már a múlt évben is szó esett arról, hogy az elszakított területekre került birtokrészek ter­mését megszállt területen kell értékesíteniök a magyar gazdáknak. Ez természetesen óriási kárral járna, mert az állandó határátlépési könyvekkel a határtól csak néhány kilomé­terig lehet utazni. Az okányi, kom­ádi, geszti gazda gabonáját legmesszebb Nagyszalontán adhatja el, ahol jóval olcsóbb a búza, mint például Brassóban, vagy Segesváron. A mun­kakönyvvel való határátlépés hajnali 4 órá­tól esti 9 óráig tart. Kilenc órakor a magyar gazdáknak vissza kell térniük Magyarországra s ha addig túl nem adtak gabonájukon, termé­sük őrzésére román munkásokat kell felfogad­niok. Az utazás, fuvar, munkások bére, a ro­mánoknak fizetendő adó olyan nagy, hogy a magyar gazdák már valósággal irtóznak a határon túl fekvő birtokaiktól. A románok pedig valósággal kihasználják a magyar ter­melők szorultságát és elképzelhetetlenül ala­csony árakat kínálnak a gabonáért. Néhány nappal ezelőtt a románok rendeletet adtak ki, hogy a magyar gazdák termésüknek csak a felét hozhatják át Magyarországra. Egy másik rendelet pedig úgy intézkedik, hogy csak azok a magyar birtokosok rendelkezhetnek szabadon termésükkel, akik minden adót befizettek. A szovjet közeli elismerését várja Franciaország és Belgium részéről Moszkva, július 1.­(Havas.) Rakovszki a Kosta-ügynökség tudósító­jának kérdésére kijelentette, hogy Londonban érez­hető fordulat állt be a szovjet javára. A memoran­dumot aláíró bankárok közül többen a kölcsön mel­lett vannak s kilátásba helyezték támogatásukat Oroszországnak, arra az esetre, ha­ a szovjet kölcsönt akar felvenni. Rakovszki azt a meggyőződését fe­jezte ki, hogy a­ nacionalizált külföldi javak kérdését sikerült úgy megoldani, hogy a szovjet törvényein nem fog csorba esni. Végül kijelentette, hogy küszö­­bön áll a szovjet­ kormány elismertetése Franciaor­szággal és Belgiummal, ami előfeltétele a diplomáciai­ összeköttetés helyreállításának. Rakovszki még ma visszatér Londonba.

Next