Pesti Napló, 1924. szeptember (75. évfolyam, 181–204. szám)

1924-09-02 / 181. szám

s­i Káin és Ábel írta: Bálint László Hajnal van. Még csak az imént kelt föl a nap, de máris szikkadtra szívta a harmat­áztatta mezőt. Káin kilép a barlangjából, hogy szapora léptekkel loholjon a munkahelye felé. A felesége fáradtan kullog utána. A férfi arcát ráncosra cserzették a munka barázdás, erős, izmos karján ü­tődésektől vörös a bőr. Az asz­szony, mint az elázott tészta, párnátlan, rugany­talanul omlik magába, elégette szegényt a szü­netlen verejtékezés. — Még csak most feküdtünk le, — panasz­kodik, — és már újra mehetünk dolgozni. — Most járja a meleg idő, — rántja meg Káin konokul a vállát, — dolgozni ilyenkor kell. — Az öcséd, Ábel, mégis henyél, — nyelves szaporán a felesége, — egy fa hűse alatt fek­szik. A juhokat őrizni így is lehet, elég, ha fél szemével rájuk sandít.­­Járhatna velünk ő is a mezőre. Ábel a mezőn! Durván kacag fel erre a gondolatra Káin, a hangja harsog, mint az ég csapódó zörgése, mikor valamiért haragszik az Úr . . . Hogy Ábel dogozzon, hát tudna ő dol­gozni? Tejfehér arcát sebesre égetné a nap, finom, könnyű kezei pedig nem tudnák kaparni a földet, sőt sűrű kerítést sem építeni ösztövér bozótból. Nem, Ábel nem termett a munkára. Ábel henyélésre való, arra, hogy feküdjön a fa alatt a hűsön. Hogy jól van-e így, nincs-e jól, ki tudja! Tenni ellene persze nincs mit, hi­szen így rendelte az Úr. — Jöhetne ő is, — ismétli konokul az asz­ezont, de Káin nem válaszol semmit. Közben persze kutyagolnak tovább. Sok időbe tart, míg elérik végre az erdő tövét, a mezőt, ami igyekvő helyük. Ott magasodik már a szemük előtt a sűrű bozótkerítés és bent, mö­götte, a földben a tápláló, kisarjadó élet. De mi ez? — Te, ez a medve, — lihegi az asszony. A bozóton holmi kiszakított rés nyílik és eson békén, boldogan piászik be egy öreg anya­medve . . . Káin feszült inakkal, reszkető láb­bal rohan a nyomába és megremeg attól a ret­tenettől, ami a bozót mögött eléje tárul. Állat­tal van a védett hely tele! Állatok, istenem, vicsorgó farkasok, röhögő medvék, haszonta­lan rókák, állatok tiporják a földből kikec­mergő termést. Ott az a kölyökfarkas, itt éppen most tipor rá a már pirosodó szamóca­bokorra egy virgonc elefánt. Förtelmesen iszonyú ez, rettenetes! Hiába cserepesedett kér­gesre munkában a keze, elpusztult minden, lehet kezdeni újra. Azaz csak lehetne, ha nem volna immáron késő. Az esős évszak rövidest beáll és akkor már nem lehet többet csinálni semmit. A vadak pedig tobzódnak tovább. Kergesse meg őket?! . . . Minek! Már mindegy, igazán nem érdemes, egészen hiába De ki szakította föl a bozótot? — Ki tehette ezt velem, Uram, ki? — sikolt föl irtó elkeseredésében Káin. A felesége, aki eddig csak tehetetlenül siránkozott, döbbenten kiált föl: — Káin, nézd! Ott . . . ott. Reszkető ujjai a bozót egyik sarkába mu­tatnak — Ábelre. Ott áll a tejfehér bőrű és nevet! Nevet a káron, neveti az összetorpanó életet. Satnya testét görcsösen rázza a kacagás, lendülő karjaival meg, még biztatja a romboló­kat. Forró indulat liheg ki Káinból, mikor eléje lép. — Ábel, mit csinálsz itt? — remeg horgosan az öccse felé. — Amit akarok, — vág az vissza hetykén a fivérének. — Az állatokat miért nem kergetted meg? Az életet tiporják. — Látom, — kacag fel kegyetlenül Abal, — én szakítottam föl a rést. — Káin, hallod, — sikít fel tehetetlen gyű­lölettel az asszony. Káin babonás félelemmel bámul az öeb­esére. Mi van vele, az Úr elvette talán józan eszét, hogy az állatokat ráeresztette az életre? Dadogós félelemmel kérdi meg tőle: — Ábel . . . miért tetted, Ábel? — Mert tetszett nekem, — rántja meg hety-n­kén a satnyatestű a vállát. — Tönkretetted a munkám, — zokog föl Káin, — az esős időben éhezni fogunk. — Bánom is én. — Meg fog érte büntetni az Úr. — Az Űr, — visongott Ábel, — az Űr! — Talán nem? — döbben meg a bátyja. — Nem hát. Az Úr engem szeret, tégen nem, téged munkára rendelt. Azt csinálok, amit akarok. !­­ — De rombolni? ~s — Szabad, — fordul el hetykén Ábel, jogom van hozzá. Kíváncsi voltam, az állatod mit fognak csinálni, ha bejutnak a bozótba, — Káin, hallod, — sipít fel kétségbeesett bugással az asszony. Káin hátratántorodik. A szemei előtt bi­s­zonytalan sötétség gomolyog, a fülei zúgnak, mint viharos estén a szél, a torkát fojtja, szo­rítja valami ... Ez így volna, hogy Ábelnek joga van és ő hiába dolgozik? . . . Nem lehet, nem! . . . De, mégis így lesz, hiszen miért he-* nyél Ábel és neki miért kell verejtékeznie? — Mondd csak, — kérdi félénken, — mi lesz, ha újra dolgozom? . _ . — Azt én újra szétrombolom, — vágja ki hetykén Káin. — De miért? — Mert az Úr úgy rendelte, hogy én lé­­gyek az úr, te pedig ... te dolgozz, engedel­ í­meskedj. Te légy a szolga.­­ Úr, szolga, rombolás . . . Káin fejében tán­í­colnak a gondolatok . . . Ő dolgozzon és aztáni haljon éhen, mert Ábel rombol, hát ezt nem.u Az Úr akarata . . . Még akkor sem. Nem és nem! Nem tűr, föllázad. ] — Lerombolod? — kérdi Ábelt fenyegetve* — Le, — ismétli a satnyatestű, Káin agyát veszett indulat felhőzi be . .« Úr, szolga, hát nem! ... A keze ököl beszorul* vastag karján kiduzzadnak az erek, az ujjat kígyósan kifeszülnek­ egy bőszült szorítás, némi nyekkenő hang, fel­bugyborékoló sikoly, Q® minden, aztán csönd, siket csönd. Káin megölte Ábelt. ! 2 Kedd PESTI NAPLÓ 1924 szeptember 2 fi glóriás hadvezér a a piaci emelvényen és parlament büféjében, mint nyelvreformátor Berlin, augusztus. (A Pesti Napló tudósítójától.) Öreg típikureus­ tanítvány létemre nem va­gyok hajlandó megtagadni magamtól az élve­zetet, h­ogy írjak róla. Sőt: Róla Ez a nagybetű nem az én ötletem. Sőt a nagybetű adta az apropos­t, hogy foglalkozzam őexcellenciá­jával. Csak most derült ki, — a fajvédőlapok óva­tosan elhallgatták — hogy Ludendorff nem ke­vesebbet követelt a weimari fajvédő-kongresz­szuson, mint: törvénybe kell iktatni, hogy ezen­túl mindenki nagybetűvel írja a »német« szót. Nemcsak, mint főnevet: "der Deutsche« (ez rendben van), hanem, mint jelzőt is: »das Deutsche Mädchen«. Ludendorff, glóriás hadvezérünk (így hív­ják őt fajvédőkörökben), felcsapott tehát nyelv­reformátornak ... Szegény, öreg katona. Vén napjaidra idáig jutottál. Ez előrelátható volt. Aki ismeri a glóriás ,hadvezért, előre megjósolta ezt a szomorú és majdnem megfoghatatlan szellemi »átértéke­lési« folyamatot. A gyengébbek, a félősek, a tradíciókat őr­zők számára: Ludendorffot ma­ már senki sem veszi komolyan. Sem a jobboldal, sem a balol­dal, saját pártja is alig. Egy pár mézesmadza­gon tartott fajvédő-újságíró szokott mindössze néha reklámot csinálni az öreg kegyelmesnek. Hogy mit mondott, tegnap unokaöccse, a Sán­dorka születésnapján, aki nyolcéves és máris antiszemita. Vagy: hány nyulat terített le őex­cellenciája a vadászaton, amelyet, mondjuk gróf Baden-Baden rendezett a tiszteletére.­­Vagy: a fajvédő szakszervezet holnapi ülésén teljes katonai díszben és marsallbottal a kezé­ben jelenik meg a kegyelmes. Legyünk ott mindnyájan, harcos testvéreink. Ne felejtsétek el a gumibotot és az egyesületi pénzek elszámo­lását ... Heil... Ez a Heil a­ fajvédők csatakiáltása, üdvöz­lése, jelszava, életprogramja, vagy amit­ akar­tok. Olyasféle, mint: van szerencsém, jó napot kívánok, kedves kolléga úr. Vagy: hogy vagy, kérlek alássan? Van?/: no, nézze meg az ember, megint elsikkasztottad az egyesületi pénzek fe­lét,?... Ha nem adsz huszonöt percentet, elárul­lak, te gazember... . . És ennek az egész mozgalomnak Ludendorff áll az élén... * A tábornagy kövér és hájas és úgy mozog, mint vidéki színtársulatoknál az igazgató fele­sége, aki ötvenegynéhány éve dacára még naiva­ szerepeket játszik férje jóvoltából. A par­lament büféjének Ludendorff a legszorgalma­sabb látogatója. Specialitása a nehéz, bajor sör, a túlzsíros hús és a kukaszivar. Mindezt a par­lament éttermében volt szerencsém megfigyel­hetni. A tábornagy rendkívüli étvággyal ren­delkezik. A húsból kétszer rendel és külön oda­súg a pincérnek, hogy protekciós adagot hoz­zon. Borravalót nem ad. Az asztaltól feláll, anélkül, hogy szomszédaitól búcsúzna. Csupa gőg és fölényesség — látszólag. A szivart eső pillanatra sem veszi ki a szájából. De lépései hanyagok és tántorgó léptekkel tart kifelé. Az ülésterembe indul ebéd utáni pihenésre. Senki sem törődik vele. Eddig egyetlen, újságíró sem akadt, sem német, sem külföldi, aki interjút kért volna tőle. Ha egyszer mégis megpróbálom, pusztán kuriózumból teszem . . . A fajvédők politikai demonstrációin ő a díszszónok. Vidéken persze. Mindenfelé hurcol­ják szegényt. Biztos, hogy előre megírják a beszédét, meghatározzák a mozdulatait, aztán beültetik az autóba. A nagypiacon kiszáll. Feláll az emelvényre és kiöblösíti a hangját. Néha valami tűz is fellángol a szemében. Ezek­ben a pillanatokban mintha emlékeztetne kissé a nagy, a tehetséges, a finoman analizáló kato­nára. A régi Ludendorffra. Akit összetört és megsemmisített az a­ nagy zuhanás és fölesz­mélés, amelyet ezerkilencszáz őszének hívnak. Rendszerint önmagáról beszél. Azok, akik beszédeit írják, elég ügyesek, hogy a tömjéne­zés és a szubjektív megítélés morfiumhatása alatt tartsák a tábornagyot. Ő mindent elhiba és mindent elmond. Dicsőséges napoknak hívja a nemzetközi botrányba fúlt Hitler-puccsot. Fajvédői diktatúrát­ követel zsidók, demokratái, és kapitalisták nélkül. Revánsháborút akar in­z­dítani. Nem hajlandó egy vörös pfennig jóváté­telt sem fizetni. Ő nem veszítette el a háborúit , dicsőségesen vezette a hadjáratot. De a zsi­­­dók, a­ demokraták és a szocialisták, a Hinter­land hátulról támadta meg a frontot. Luden­dorff fölényesen beszél az amerikai csapatok­­ról, a tankokról, a meghiúsult, búvárhaj­ó­ harc­ról. Ez nem számít ... A Dolchstoss — ahogy a frontnak a Hinterlandból jövő állítólagos megbontását nevezik a fajvédők — oka a há­ború elveszítésének. És így tovább. Ludendorff sorsában végtelenül sok a tr­­­gikus, emberi vonás. Ahogy nézem merev, élet­telen tekintetét, mikor céltalanul és tárgytalan­­ul a levegőbe bámul, aztán visszadől székébe, pillanatra lehunyja a szemét, ahogyan a vilá­gon semmi nem érdekli, ami körülötte, a parla­ment üléstermében történik, s pontosan érzem, hogy minden közösséget elveszített az emberek­kel és önmagával. A vér és a pusztulás szellemei mintha megzavarta volna egy kissé a tábor­nagy asszociációs pályáit, ott mingjárt balra, a szürke agyvelő mögött . .. Berend Pál . Tizenhét év óta először volt sztrájk és kizárás a kárpítosiparban (Saját tudósítónktól.) Az elmúlt hónap végén nagy izgalmat keltett a kárpitosok között az a hír, hogy három műhelyben külön­­bérköveteléssel ál­l­tak elő a munkások s amikor ezt­ nem kapták meg, abba­hagyták a munkát- A kárpítosmesterek ugyanis ed­dig büszkék voltak arra, hogy az iparokban szinte egyedülálló egyetértés volt a munkaadók és a mun­kások között és tizenhét év­ óta sem sztrájk, sem ki­zárás nem volt. Ez a példás egyetértés szűnt­ meg a munkások sztrájkbalépésével. A munkaadók a kollektív szerző­dés megsértését­­látták a munkások akciójában, a munkások pedig azza­l érveltek, hogy ők nem léptek sztrájkba, hanem csak kiléptek attól a vállalattól, ahol nem fizették őket kellőképpen. Ennek a nézet­eltérésnek lett azután a következménye a munkások kizárása, amellyel körülbelül kétszázötven ember esett el a keresettől. A mestereket főképpen azért keserítette el a mun­kások magatartása, mert a kárpítosiparban olyan »műhelyrend« volt, mint kevés szakmában. Minden munkás egy év után egytől­ tizennégy napig terjedő fizetéses szabadságot kapott. Az év négy főünnepén nem dolgoztak és mégis megkapták a napi keresetü­ket és végül a háznál végzett munka után 15 száza­­lékos munkabértöbbletet, kaptak. A megindult tárgyalásoknál a munkások azt kö­­­vetelték, hogy a békebeli fizetésük aranyparitásának 80 százalékát adják meg nekik. A mesterek száml­í­tása szerint a kezdőmunkások 105 százalékot, a gya­korlottak 96 százalékot és az önálló munkások 76 százalékot kaptak eddig. Ezért a mesterek azt aján­­­lották fel, hogy a harmadik kategóriának megadják­ a 80 százalékot. Később Propper Sándor nemzetgyű­lési képviselő útján 5 százalékos emelést ajánlottak fel a munkásoknak a harmadik kategóriában, dőt ebben az esetben az alapbért is felemelnék. A mun­kások ezeket az ajánlatokat nem fogadták el és ezze­l a tárgyalások félbeszakadtak. A mesterek közben új műhelyrendet dolgoztak­ ki, amely körülbelül megegyezik az asztalosok mű-­­helyrendjével s amelyből a régi kedvezményeket ki­hagyták. Miután ezt az új műhelyrendet az ipar­hatóság is jóváhagyta, s e mesterek megszüntették a kizárást és a következő hirdetményt bocsátották ki. »Minden kárpitosmunkás visszamehet legutolsói munkahelyére és felveheti a munkát, méltányos bér, és az életbeléptetett új műhelyrend alapján. A kár-p­­pítosmesterek a kizárást szeptember 1-ével megszün­­­tették­.­­­ Mint értesülünk, a munkaadók az új műhely-ú­j rend alapján magasabb emelést is hajlandók adn­­ a már felajánlott 5 százaléknál.

Next