Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

Kedd? PESTI NAPLÓ 1928 október 2­2 A Vigyázó-hagyaték ügyében az Akadémia összes ülése visszautasított minden idegen beavatkozást (Saját tudósítónktól.) Nagy volt a sürgés­forgás hétfőn délután az Akadémia épületé­ben. A kis tanácsteremben gyülekeztek az aka­démikusok, akik ilyen nagy számmal régóta jelentek meg az épület falai között. A nyári szünet után ez volt az első ülés és most került szóba először hivatalos formában a Vigyázó­hagyaték. Az Akadémia összes ülését délután öt órára hirdették és a szokásos akadémiai ne­gyedórás késés után Berzeviczy Albert elfog­lalta helyét az emelvényen. Mellette ült le Balogh Jenő, az Akadémia főtitkára és Vargha Gyula másodelnök. Az Akadémia pirosposztós sárga padjai zsúfolásig megteltek akadémiku­sokkal, az első padsorban ült le gróf Klebels­berg Kuno és báró Wlassics Gyula, akiket az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére kért fel Berzeviczy Albert. Az emelvényen megszólalt a csengő és­­Berzeviczy Albert belekezdett elnöki meg­nyitóbeszédébe. — Az új munkaév küszöbén a kegyelet és a hála az első szó — mondotta Berzeviczy — ezután méltatta azt a nagyjelentőségű ese­ményt, amellyel az Akadémia hatalmas va­gyon ura lett. Ismertette a bojári Vigyázó­család történetét és az Akadémia nevében megköszönte gróf Vigyázó Ferenc apjának azt az elhatározását, amellyel már arra az esetre, ha a fia örökösök nélkül halna meg, az Aka­démiát nevezte meg örökösévé. Jellemezve gróf Vigyázó Ferenc egyéni­ségét, megemlítette, hogy családja iránt mi­lyen ragaszkodással viseltetett a örökhagyó gróf és annak tulajdoníthatók azok a korlá­tozások és bizonyos kikötések, amelyek az Akadémia számára terheket jelentenek és az Akadémiát nem illeti illen az elidegenítési jog. Hangoztatta, hogy gróf Vigyázó Ferenc nemes gesztusa bizonyíték arra, hogy a százéves Aka­démia meg tudta tartani a nemzet legjavának bizalmát. — De vissza kell utasítanunk — folytatta szavait Berzeviczy Albert — minden olyan magyarázatot és beavatkozást, amely az Aka­démia, függetlenségét veszélyezteti. Ezeknél a szavaknál éljenzés hangzott az akadémikusok soraiban, majd Berzeviczy ja­vaslatára az ülés elhatározta, hogy gróf Vi­gyázó Sándor és gróf Vigyázó Ferenc emlékét az ülés jegyzőkönyvében megörökíti, megfes­teti az örökhagyó gróf arcképét az Akadémia számára és felhívja a Közmunkatanácsot arra, hogy Budapest valamely uceáját keresztelje el gróf Vigyázó Ferenc uceának. Az ülés következő pontja Balogh Jenő be­számolója volt a nyár eseményeiről. Megem­lékezett két elhunyt akadémikusról, Ballagi Aladárról és Nagy Ferencről. Ballagiról szólva ezeket mondotta: — Harcos egyénisége mindig az igazságot kereste és ezáltal menthető néhány szenvedé­lyes és meggondolatlan kitörése. Rátérve a Vigyázó-hagyaték ügyére meg­említette, hogy az Akadémia igazgatósága megbeszéléseket folytatott gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszterrel és előterjesztést tett neki arra, hogy ne érje csorba az Akadémia autonómiáját. Klebelsberg az Akadémia kéré­sére hangsúlyozta, hogy a közalapítványi ügyigazgatóságnak semmi beleszólási jogot nem enged az Akadémia, hagyatékü­gyébe, mert az Akadémia vagyonát eddig is autonóm kere­tek között kezelte és a jövőben is teljes auto­nómiát biztosít az Akadémiának. Balogh Jenő bejelentése szerint már érez­hető a Vigyázó-hagyaték hatása, mert a jövő­ben azoknak az akadémikusoknak, akik hiva­talos megbízatással elutaznak, megtérítik költ­ségeiket. A háború óta az akadémikusok min­dig maguk viselték ilyenkor a költségeket, de a Vigyázó-hagyaték révén az Akadémia gaz­dag lett és az igazgatóság vállalja ezeknek a költségeknek a megtérítését. A folyó ügyekről tett jelentések kapcsán Berzeviczy Albert elnök indítványára az ösz­szes ü­lés köszönetet mondott gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek, amiért a Vigyázó­hagyaték első hagyatéki tárgyalásán megvédte a Magyar Tudományos Akadémia autonómiá­ját a közalapítványi igazgatósággal szemben. A főtitkári jelentés beszámolt az Akadé­miának arról az akciójáról, amelyet a Nemze­tek Szövetsége előtt indított meg abban az irányban, hogy az elszakított területekre az utódállamok bebocsássák a magyar tudományos kiadvá­nyokat Rámutatott a jelentés, hogy ebben a tekintet­ben remény van arra, hogy kívánatos változások fognak történni. Örömmel emlékezett meg a főtitkár arról, hogy a keleteurópai történeti kongresszus kiadvá­nyainak szerkesztőbizottsági elnökéül dr. Luki­nich Imre egyterűi tanárt válaszolták meg. A nyilvános ülés után zárt ülés következett, amelyen Balogh Jenő tájékoztatta az Akadémia tagjait a bojári gróf Vigyázó Sándor és Ferenc, valamint a bojári gróf Vi­gyázó Sándorné, született báró Podmaniczky Zsuzsanna-örökalapítványok ügyében az igaz­gatótanács által eddig tett intézkedésekről, továbbá az alapítványok vagyonára és jövedel­mére nézve beszerzett adatokról, végre előter­jesztéseket tett a jövő félévi költségvetés kere­teinek megállapítása tárgyában. Graf Klebelsberg kultuszminiszter az­­Akadémia ülé­sén, amelyen a Vigyázó-örökség ügyét tárgyalták. Mellette báró Wlassics Gyula FORRÓ­­ REGÉNY 2­ ­RTA: MÓRICZ ZSIGMOND Vacsora után újabb asztaltársak jöt­tek", akik otthon végezték el a táplálkozást, csak ejtőzni kívánkoztak egy kicsit a tár­saságban. Némelyek sört, mások bort rendeltek", kis mennyiségben, mert csak a sok beszéd "volt az éjszaka célja. Most az asztalon az Abris bácsi hall­gatása mellett Sipos Lekszi, a központi szolgabíró vitte a helyettes törzsfőnöki sze­repet. Kedves fiú volt, pirosarcú, könnyen nevető s ügyes viccelő. S azt hiszi, hogy mindig neki kell a szót vinni. Nagy örömmel üdvözölték Várberky Imrét, a második járás főszolgabíróját, aki úgy közeledett az éjszakában, mint egy tengeri hajó. — Szervusz Imre! — rajongták körül. — Szervusztok, — legyintett kedvesen, kövéren a főbíró s senkivel kezet nem fogott, hanem sietve leereszkedett a legelső szabad székre. — Megfogytál, Imrécske, — szólt Lekszi, az óriást becézve. — Kicsit. — Mennyit? — Negyvenhatot. — Ne beszélj már­ negyvenhat kilót? — Igem — Nahát, az már szép! . . . Harsányan s hangosan nevettek. Meg­­ se látszott rajta. — Mennyi vagy most? — Százhetvenhat. . .... Gyermeksúly. .­­ . Nem is látszott ab­normisnak a kövér, óriás, feje nem is volt, feltűnően nagy, in­kább derékban tudott elszélesedni. Egy­másnak ismételték el, hogy milyen karszé­ket csináltatott otthon magának s hány collos vaspántokkal van a szék megerő­sítve. — De nem az, — mesélte, kicsit aszt­másan, a vidám terebély, akinek megvolt az a drága jó humora, hogy ő maga csi­nálta a legtöbb tréfát a kövérségéből, ame­lyet nemcsak nem szégyellt, hanem büszke volt rá. — Hanem az, hogy mikor megér­keztem a nyugatira, mire kiértem az udva­ron, istenért, nem volt egy autó sehol. Csak egy árva konflis szerénykedett. Mondom: »Barátom, üljön csak alám.« Hatalmas nevetés tört ki. Szájról­szájra adták a szót, hogy: »Üljön csak alám!« Nagyon jó. — Hát aztán odaterp­észkedett Meg­fogom a kocsit s rálépek a hágcsójára, hát felbillen. Nézem az ülést. Én eb­be nem tudok beleilleszkedni. Mi az ördögöt csináljuk. Mondom a kocsisnak, hogy felülök mellé az első ülésre. Mert láttam, a térdem nem fér el benn a kocsikában. Felmegyek nagy egyensúlyozó művészettel s ráülök mellette a bakra, úgyhogy a félsonkám a lámpán volt ... Nem lehetett beszélni a kacagásról. »Félsonka a­ lámpán«, »félsonka a lámpán« — ismételték el a fiatalok s nyúlva volt mindenki. — Hát akkor reccs! . . . Letörött a lámpa . S ezt olyan szenvtelen, csöndes han­gon, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Kellemes barna arcán alig egy kis mosoly. Felemeli a nagy kriglit s mindenki várta, hogy le fog zuhogni a sor, de csak egy keveset ivott, akkor leszopta kis barna bajuszáról a habot s folytatta: — Ilyen kalandokban volt részem ope­ráció előtt. Persze mikor kijöttem a klini­káról, egész abnormálisan normális pasas lett belőlem. — Abnormálisan normális... — mon­dogatták az asztal körül. Most egy szokatlan vendég jött, a te­rekkönyYvezߣö^,száraz, szúrós szemű fur­csa ember, erdélyi menekült. — Nini Vihorlát, — kiáltottak, fel —a honnan jön ily késő éjszaka Vihorlát úr! — Kisszálláson voltam, — szólt az furcsa, zörgő csöndesen — s hogy nincs itthon a család, azért kell valamit enni. — Egy kicsit, — szólt csintalanul Lekszi. — Egy kicsit. Nem is sokat, mert tele etettek odakinn. De hát nem volt kedvem lefeküdni, hát Soma mit lehetne enni. — Egy kicsit, — hangzott a Lekszi szava. — Egy kicsit persze. S hozzáfogott tanulmányozni az étla­pot. A cvikkerjét is feltette hozzá, aztán a papírt eltartva magától a cvikker mögött nézett körül. — Milyen kalandom volt. Hallatlan micsoda gazemberek ezek a sofőrök. — Halljuk, halljuk! — Kérlek alásson barátocskám. —­ mondta csöndes, aprólékos módján a telek­könyvvezető — a Gedeon barátunk autóján voltam... — Aha. — S rákerültünk Badakony mellett arra az új kövezett útra. Hát én nem tud­tam, hogy ott most kövezik az utat. — Aha a gróf erdeje mellett. Jó. — Hát kérlek, homok az az út, s a sofőr se tudta, hogy kövezik és a szélén akart menni, nem tudott azokon a lerakott nagy köveken menni s egyszer Csak lecsúsz­tunk az árokba. Nevetés. — Aha. — mondta Lekszi fokozott figyelemmel. * — Borzasztó, nagy baj volt. Barátocs­kám egy jó félórát, vagy háromnegyedórát eltöltöttünk, míg ki tudott valahogy kecme­regni belőle. — Aha. — De még emelni is kellett az autót Fene nehéz egy, ilyen autó. "

Next