Pesti Napló, 1928. október (79. évfolyam, 223–248. szám)
1928-10-02 / 223. szám
Kedd PESTI NAPLÓ 1928 október 23 Kivitelrebesztő Intézetet tva a gazdasági minisztérium A magyar kereskedelem szomorú mérlege Székács Antal nyilatkozik a készülő székesfehérvári kereskedelmi kongresszusról, a kormány kereskedelemellenes politikáidról, a bürokráciáról és a rendeletdrótsövényekről (Saját tudósítónktól.) A magyar kereskedők október 14-ikén, vasárnap, kongresszust tartanak Székesfehérváron. A magyar kereskedelem a legnyugodtabb és legimpozánsabb formában akarja feltárni és megvitatni azokat a súlyos problémákat, amelyek létalapjaiban fenyegetik. A magyar kereskedők demontrálni akarnak amellett, hogy mily nagy szerepet játszanak az ország gazdasági életében és mégis mily kevés beleszólásuk van az ország gazdasági ügyeinek intézésébe, ki akarják mutatni, menynyire kereskedelemellenes a kormányzat tendenciája. A kereskedelmi kon-Székács Antal feresszue vezetésére Székács Antal felsőházi tagot, a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnökét kérték fel. Székács Antal a készülő kongresszusról a következőket mondotta munkatársunknak: A magyar kereskedelem mérpsege — Trianon óta ezúttal másodszor tartanak kongresszust a magyar kereskedők, az első kongresszus két év előtt Mohácson folyt le. A kereskedelmi törvény előírja, hogy minden kereskedő legalább kétévenként köteles mérleget készíteni, a magyar kereskedők most két év után, meg akarják újra csinálni a magyar kereskedelem szomorú mérlegét. Meg akarják vizsgálni, mily kevés valósult meg a két év előtt tett ígéretekből, a két év előtti elhatározásokból és meg akarják állapítani, hogy mi az, ami megvalósulatlan maradt. A kongresszus részletes programját most dolgozzuk ki, csak a napokban jelöljük ki az egyes tárgykörök előadóit. Tisztán állanak azonban előttünk a kongresszus legfontosabb problémái. . . A magyar kereskedelmi helyzet javulásának a mérlegében valami kevés aktívum az, hogy a beözönlő idegen tőke lehetővé teszi a beruházásokat, tehát friss vért pumpál a kereskedelmi élet vérkeringésébe. Mindyárt meg kell mondani, hogy a beruházásoknak csak kis része nevezhető hasznos beruházásnak, jórészt teljesen improduktív, sőt mint a szövetkezeteknek nyújtott ixaat támogatások, egyenesen káros az a kereskedelemre. Miből élnek itt az emberek ? — Ezzel a nem jelentékeny javulással szemben is meg kell állapítani, hogy a magyar kereskedelem helyzete nem kielégítő. Ennek oka legelsősorban a kormány elhibázott gazdasági politikája. A fogyasztóközönség megélhetése egyre nehezebb, a fogyasztóképesség egyre csökken, megoldatlan a középosztály megmentésének problémája, és szomorú jelenség, koerv azon kell gondolkodnunk, miből él egyáltalán Magyarországon nagyon sok ember. Nagyon komoly emberek is túlnépesedésről beszélnek.. A fogyasztási képesség csökkenése egyre súlyosabb krízisbe kergeti úgy az ipart, mint a kereskedelmet, aminek visszahatásaként ismét növekszik a munkanélküliek száma, ismét csökken a kereskedelem és ipar bevétele, tehát ismét csak növekszik a fogyasztási krízis. Ennek a circulus vitiosusnak a megoldása ma súlyos és égető problémaként állt előttünk. Rendeletekből és korlátozásokből soha nem fakad gótét . A kormány ahelyett, hogy ilyen súlyos helyzetben minden szabadságot megadna az adófizető polgárságnak, egyik korlátozást a másik után lépteti életbe. Egymásnak teljesen ellentmondó rendeletek drótsövényként vesznek körül minden polgárt és akadályozzák minden lépésében. Nagyon nehéz bejutni egy foglalkozási ágba és ha már bejutott valaki, csak nehezen tud megélni, mert az állam napja jórészt csak privilegizáltakat melenget. Ez a mindenbe való állami beavatkozás rendkívül súlyos probléma és állandóan súlyosbítja a kereskedelem és az egész magyar polgárság helyzetét, mert kormányrendeletekből, korlátozásokból sohasem fakadhat jólét. Ehelyett elő kell segíteni a munkát, meg kell könnyíteni a termelést és főleg sürgősen meg kell szüntetni az állami alakulatok és az állam által támogatott szövetkezetek illegitim versenyét. A kereskedelem a kormányzat mostohagyermeke "— Sokszor mondottuk már, hogy a kor* t / \ — Aha. — Nem is tudom, nem emeltem-e meg magamat. — Borzasztó, ilyen kaland. Ekkor a főkapitány jött. Szokott így fejfél felé benézni, mikor hazamegy az inspekciósok ellenőrzéséből. Fekete bajsza villogott, mint a kitűzött szurony, férfias arca fénylett a villanyfényben. Olyan volt, mint egy főkapitány. — Szervusz, szervusz főkapitány úr, — üdvözölték jobbról-balról, nagyon népszerű ember volt, bár a vicceiben mindig volt valami sértő, lenéző. De nagyon tudott tekintélyt tartani. — Szervusztok, — mondta a főkapitány s megoldotta a kardszíját s felakasztotta a fogasra, ő maga pedig betelepedett a helyére Ábris bácsi mellé . belől, ővele kezet is fogott: — Hogy vagy Ábris bátyám? — No. — Hálistennek... Mi újság gyerekek? — Nagy újság van, Vihorlát úr Badakonynál autódefektet kapott a köves úton, e miatt kénytelen kis nyúlgerincet fogyasztani. A főkapitány hátravetette a fejét s kakasmódon nevetett. — Badakonynál? — Igen, — mondta Vihorlát rendíthetetlen komolysággal, — kérlek alásson, most építik az utat s akkora kövekkel van kirakva az út, kérlek mit mondjak, mint egyegy söröshordó. Arra jön, még csak ezután, a zúzott kő. Azon már el fog tudni menni az autó, de ezen nem. — De poros vagy főkapitány úr, — mondta egy friss hang. A főkapitány mosolygott s nem szólt. Lelegyintett a válláról egy pár borszemet, mintha azzal minden rendben volna. — Így jár, aki asszony után jár, — mondta isten komolyan Lekszi. A főkapitány ezen is csak nevetett.Csak nem fogja igazolni magát, mikor ő mindennap, ilyen porban fürdik. — Sört méltóságos úr! — kérdezte Soma, a pincér. — Mit kérdezi azt maga mindig, — szólt Lekszi. — Sört a méltóságos úrnak, de vágottat... Soma!... — s mint egy színész játszotta meg. — Habot le, alatta színig sör... A főkapitány kedélyesen nevetett. — Tudja ő azt már, hát még mi újság? — Itt van Laci. A főkapitány maga elé tette a két kezét s előbbre hajlott. — Milyen Laci? — Avary. A főkapitány mosolygott, de csak ült s támaszkodott s nem szólt. — Kocsin jött be, — mondta a központi főszolgabíró, — ez is csak tőle telik ki. Ebben a melegben délután harminckét kilométerre zavarni a lovait. De hol van ilyen soká, mióta én itt ülök, nem is láttam. — Megharagudott. — Vétek Pali megkérdezte tőle, hogy hogy van a nagyságos asszony. A főkapitány még szélesebben nevetett, de nem szólt. — Ilyen pikáns kérdéseket tenni fel neki, — mondta Lekszi komolykodva. — Tudod mit mondott rá? »Mi közöd az én nemi dolgaimhoz?« Óriási kacagás. A telekkönyvvezető még mindig nem választott. — Jó ez a nyúl? — Kitűnő. — S melyik a jobb, a gerinc, vagy a combja? — Amelyikből kis adag van, — szólt komolyan Lekszi. — Természetesen, az nekem sok is így éjjel, nagy addig, — mondta a telekkönyvvezető, mire élénk kacagás lett. Soma hozta a sört. Vágott volt, de nem olyan abszolút érték, mert volt azért rajta egy ujjnyi hab. — Tessék parancsolni, méltóságos úr. — Soma! Ez magának vágott?... Nézze meg az ember! Ha így folytatja, maga lesz vágott. Ezzel odafordult a főkapitányhoz s elmesélte neki, mi történt voltaképpen. — Már én csak elbeszélésből tudom, úgy kilenc óra tájban lehetett itt Laci, s ez a szeles Vétek Pali azzal jön be, hogy Baltazár Pista autót bérelt s valahova elment cserkészni, puskával. Úgy látszik, a King Laji is vele ment, Makláry Mariska legalább azt mondja, hogy látta. A főkapitány hirtelen a gyomra fenekéből elkezdett kacagni. — De hát hol ez a Laci? Ha itt van, mért nincs itt? — Megbőszült, kiment s nem jött vissza, — szóltak az urak. — Kalapja még itt van. — Ott az a kis piszok a szögön. — Az a zöld? — Nem is vacsorázott? — Dehogynem, nagyon szépen evett. Foglyot, még akkor volt. — Vihorlát úr, milyen szerencse, hogy már elfogyott, most költségekbe verné magát. Mondja, hogy szokta a foglyot lőni? reptibe, vagy fektibe. Nagyon nevettek. — Ő méltósága csak fektibe szereti. Ha ilyen nagy vadász, mint Vihorlát úr, biztosan reptibe lövi. — Soma! A méltóságos úr vacsorát akar. A főkapitány nevetett. Úgy ült, mint az öregedő komondor a csivogó kölyökkutyák közt. — Már csinálják a friss natúrszeletet a méltóságos úrnak, — mondta Soma. — Mégis csak legjobb főkapitány lenni, — mondta filozofálva Lekszi. — szegény szolgabírák a maguk kis járásában azt képzelik, hogy ők a kisistenek, de a főkapitány! Az a nagyisten, az öreg isten! A magyarok istene! Szórakoztatták a főkapitányt, aki nem beszélt, csak szórakozottan nevetett akármit mondtak.