Pesti Napló, 1929. április (80. évfolyam, 74–97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

Szerzt: PESTI NAPLÓ 1929 április 3­2 hatott illést­ itt a tudat alatt. Az induktív megál­lapítás egyszerű. Bethlen István ez elszólásában súlyos bírálatot mondott a saját gyakorlati or­szágvezetésének sivár meddősége felett. Már nincs tovább. Már nem tudja felfújni a Potemkin-gaz­dasági rend üres hólyagját színes, szemkápráz­tató szappanbuborékká. Megtett eddig e szem­fényvesztő művészet terén mindent, amit csak megtehetett. Létesített gazdasági minisztériumot, felállított mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi exportintézzeteket, a gyakorlati államgazdálkodás valamennyi nehézsúly-problémáját akrobatamu­tatványszerű erőkifejtéssel emelgette, de a végén mégis csak kiderült, h­ogy a nehéz­súlyok papír­maséból vannak. Most már tudat alatt érzi, hogy a bűvészkedés nem meny tovább. A hatalom ci-­ in­der k­al­an­jából ha sikerült is elővarázsolni a saját hatalmi támaszainak, egyeseknek és szövet­kezeteknek sült galambokat, ezektől csak a boldog kiválasztottak laktak jól, de az ország éhes maradt. A miniszterelnök úr már érzi ezt. Éreznie kell, mert okos ember. Okos, de exkluzív. Eddig elzárkó­zott a tragikus felismerés elő. Hiába zúgott fel kórusban hozzá a magángazdaság elesettjeinek panasza, hiába nyögött fel az adóprés alatt a mező­gazdaság, ipar, kereskedelem, hiába mutogatták nyomorékéletük mankóit a rokkantak, hiába vi­gyorgott feléje a társadalmi nyomor facies hippo­kratikája, a nagy úr előtt a fiatalom dívánjában ülve az illúziók narghile-füstjének kékes karikáin át nem rajzolódott ki az élet kegyetlenül éles kon­túrja, nagy távoliságából a magyar szenvedés ko­mor dantei sziklái szelíd, mosolygó lankákká lá­gyultak, Bethlen István nem tudott az élet alkotó, a munkás vezére lenni, mert az a gerinctelen, félénk lakájhad, mely körülötte lebzselt, nem merte megzavarni optimista életszemléletének nyugal­mában, nem merte elvonni előtte a függönyt, hogy egyszer végre a maga szemével is lássa ez az okos ember, hogy mi van odakint? Most már szeretné tudni. A neszfogó függönyön át, úgy látszik, mégis csak áttört a nyomorúság artikulátlan hangja s a nagy úr felriadt. És most védekezik. Ő jól csi­nált és jól akar csinálni mindent. Aki jobbat tud, álljon elő. Egyelőre az a jó, ami van. Az ellenzék erre mit felelhet? Nem ő a hata­lom birtokosa, nincs módja és lehetősége annak, hogy programot adjon. Nem az ő faladata. Disraeli mondta: csak oda írok receptet, ahova engem hívnak orvosnak. De talán ne helyezked­jünk erre az álláspontra. Az ellenzéknek megvan a maga ellenzéki programja. Mi ez? Legelső és legkardinálisabb pontja: az általános titkon szava­zati jog. Ez a szezám, nyílj meg! — varázsige, amelynek elhangzásától megszűnik mindaz a kormányzati hiba, bűn, mulasztás, ami a túltengő hatalmi megkövesülés históriai és geológiai lelet­gyűjteményéhez tartozik. Bethlen azt mondja, ez világnézeti harc. Legyen igaza. Egy jobb, embe­ribb világnézet harca ez. A népnek alkotmányos jogokban való részeltetése jelenti a nép akaratá­nak, vágyának, gondolatának­­gyakor­­i beavat­kozását az államügyek vitelébe. A miniszterelnök úr húsvéti üzenetében meg­kockáztatja azt a fölényes megállapítást is, hogy a polgári ellenzék nem tudott nagyobb gyökeret verni. Persze hogy nem. A polgári ellenzék gyö­kereit, 1926-ban közigazgatási erőszakkal tépte ki a választási nagy hajtóvadászat alkalmával a mi­niszterelnök úr kormányzata. Csak nyílt válasz­tással tehette meg ezt. Ahol titkosan szavaltak, Budapesten, Szegeden, Debrecenben, ott az­ ellen­zék a mandátumok többségét szerezte meg­. íme a gyökér-teória cáfolata. A közvélemény ma csak objektív vitákat fo­gad el! — mondja tovább a miniszterelnök úr. — Éppen ő mondja ezt, aki hatalmi szubjektivizmu­sában a legelemibb szabadságjogokkal szemben is ideges érzékenységet tanúsít, akivel hiába vitáz­nak a nemzet régi nagy szabadelvű hagyományai, hiába vitáznak Kossuth, Széchenyi, Eötvös József szellemei, a gazdasági és emberi jogok harcosai, ő egy feudális világszemlélet elfogult, szűk horizont­járól szemléli a nagy életproblémákat. Mi lesz még itt? A pénzügyminiszter opti­mista, a miniszterelnök úr fokozatos javulásban bizakodik. Milyen alapon? Kérdezzék meg bizal­masan a gazdasági és pénzügyi élet komoly mun­kásait, értékes vezető egyéniségeit, mi az ő felfo­gásuk? Osztják-e az optimizmust, a bizakodást a fokozatos javulásban? Mindenünnen panaszt, kri­tikát hallanának, ha őszintén nyilatkoznának meg. De még az őszinteség lehetősége sincs meg. Va­lami álkonszolidációs, álkonstruktív elmélet de­fétizmusnak bélyegezte meg az őszinte vélemény­mondást. A miniszterelnök úr terminológiája eleve már romboló kritikának minősítette az ilyen vakmerő próbálkozást. Most aztán tessék nyíltan beszélni. A polgári ellenzéktől programot kíván a mi­niszterelnök úr. Ilyen körülmények között mi lehet a program? Szabad-e megmondani, hogy itt-ott a korrupció is felüti a fejét, amelyet ki kell irtani. Szabad rámutatni arra, hogy a gazdasági minisztérium blöff s hiába védi a miniszterelnök úr ez intézmény eddigi munkaképtelenségét azzal, hogy a miniszter­ beteg volt, s egyszerre nem érvényesülhet a hatása a gazdasági életben. Beszéljünk-e arról, hogy a kormány minden törvénye elégedetlenséget, nyugtalanságot kelt. Csupa kísérletezés minden. Luxusos felépítmények a nyomor sivatagán. Mutassunk-e rá arra, hogy amíg az állami költségvetésben a személyzeti kiadások az összes bevételek 52 százalékát teszik ki, addig éppen a tisztviselői társadalom alsó kateggóriái elpusztul­nak az állam mostoha és egyenlőtlen gondosko­dása jóvoltából. Államtitkárok, főtisztviselők régiója, a főispáni javadalmazások felemelése riasztó ellentétként hatnak, ha nézzük a kistiszt­viselői, az altiszti fizetéseket, akik pedig a munka­teljesítmény maximumát viselik. Végezzünk-e mélyfúrást az­ úgynevezett gaz­dasági tárcák gazdálkodásának rejtett rétegeibe, amelyekből lillafüredi módra nem buggyan elő a gazdasági megújhodás éltető, meleg forrása" Pazaroljuk-e a panaszt az államgazdasági ta­karékosság hiányára, az agyonadminisztrálás ba­jaira, a kormányhatalom túltengésére és hívatlan gyámkodása folytán függő helyzetbe szorított gazdasági exisztenciák vergődésére? Idézzük-e a rendszer szellemét, amely kiölte a polgári öntudatot, alázatos, tűrő, lélektelen tö­meggé züllesztette a dolgozó társadalmat? És így tovább, tovább. Mit feleljünk hát a húsvéti üzenetre? A program csak az lehet a pol­gári ellenzék szempontjából, ha ezek ellen az álla­potok ellen teljes erővel küzd, ha bírálatot mond, figyelmezteti, ha a sikoltó néplélek rezonanciáját tisztán visszacsendíti. Talán meghallja végre a hatalom is. A program készítése és végrehajtása nem az ellenzék feladata, hanem a kormányé. Az ellenzéki program, amelyet gróf Bethlen István nem akar tudomásul venni, mindazonáltal mégis megvan. Hogy nincs pontokba szedve, nincs be­állítva egy guvernamentális kormányzati poli­tika adott és kitöltésre, végrehajtásra beállított keretébe, azt éppen a helyzet reálpolitikai megíté­lése okozza. Végre is nagyképű, nevetséges dolog volna kormányzati programot készítenie a pol­gári ellenzéknek, amikor annak elvi és gyakorlati alapja csak a rendszerváltozás lehet­ett már, ha a miniszterelnök úr az ellenzék guvernamentali­tását kegyeskedett föltételesen lehetségesnek mi­nősíteni, magának az ellenzéknek vannak kardi­nális követelései. A nemzethez kell fordulni, a nemzetet kell megkérdezni. Titkosan, általánosan. A két program ütközzék össze. Mondjon verdiktet az a közvélemény, amely egy évtizede élvezi már a rendszer áldásait és nyolc év óta örül a nagy konszolidációnak. Akkor majd látni fogja gróf Bethlen István, hogy miként vélekedik az ország arról a gyakor­lati irányzatról, amelyet ő képvisel. Csodálkozni fog. Vagy talán nem is foc. Talán már sejti is. Különös húsvéti megnyilatkozása valami tudat­alatti megmozdulását árulja el a feleszmélésnek. Siessen megragadni hát az öntudatra ébredés e pillanatát. És ne az ellenzéknek hánytorgassa fel a gyakorlati javaslatok és praktikus ideák hiányát, hanem termeljen ki ő és kormánya ilyeneket ha ő kötelessége. S ha nem tud, akkor viselje érte a felelősséget, a kritikát. Nagyon kis teher ez ahoz képest, amelyet rendszere jelent a dolgozók mil­lióira s az egész országra. ÁLMOKHÁZA REGÉNY 74 ÍRTA: HELTAI JENŐ Hol jár most a vak, mit tervez ellene, miért nem rémíti barátságosan, ártalmatla­nul, úgy mint azelőtt ? Hol kopna, szöges botja? Milyen megkönnyebbülés volt megnyu­godnia akkor amikor a kopogás elnémult! Félelme megmaradt most is, csak a megnyug­vás maradt el. Igen, azelőtt jobb volt! És visz­szakívánta a vakot és szöges botját, mint ahogy visszakívánja az ember megszokott be­tegségét, amellyel megbarátkozott már és amely ellen védekezni tud ... Még mindig nehezen aludt el. Átaludta a napot. És este nyugodtan és bizakodón éb­redt. Este ment neki az új napnak és az új életnek, amely reggelre lehervadt. Ebből az életből hiányzott maga az élet: Terka. Világa egy új rémmel gazdagodott: a város rémével. Rettenetesebb volt ez valamennyinél, fojto­gatóbb, kegyetlenebb és láthatatlanságában megfoghatatlan. Három napja is elmúlt már annak, hogy Valamiv­el behozta a bécsi leve­lezőlapot. Terka még mindig nem érkezett meg. És a zürichi fogadó ágya után Karmel most a bécsi fogadó ágyában látta él mellette a­ Vax urat. Nem volt féltékeny. Furcsa sorsa mindig olyan nővel ajándékozta meg, aki másé volt. Olyan csókokon élősködött, amelyekkel más férfit lopott meg. Rabló volt, tolvaj volt. Azonban tisztességes ember is volt, ennél­fogva tudta, hogy nincs joga ezekhez a nők­höz, bitorolja őket csak. Könnyen beletörő­dött a szerelem ügyének ebbe a nagyon ké­nyelmes szemléletbe és­ jogok híjján kötele­e­zettséget sem érzett, felelősséget sem vállalt azért, amit cselekszik. Természetesnek látta, hogy Nusinak vagy Tumraának gazdag ba­rátja van, Irénnek és Klárinak férje. Termé­szetesnek látta azt is, hogy Torka Wax úrral Svájcba utazik. Még természetesebbnek, hogy minden nő megcsalja az urát vagy a szerető­jét. Vele. Soha sem akarta elvenni a nőt, jo­gos tulajdonosától, sohasem látta fontosnak, hogy a nő egyedül az övé legyen. Nem érezte ezt akkor sem, amikor Terkával találkozott. Inkább az bosszantotta, hogy nem veheti át nyomban, abban a pillanatban amikor végre­valahára megtalálta. A gyermek mohósága ütközött ki belőle, türelmetlenül kapkodott a régen megígért játékszer felé és földúl­tan in­dulatoskodott, amikor a játékszert csak meg­mutatták neki, azután megint elzárták. Amikor Tummát Terka szeretői miatt fag­gatta, akkor sem a szerelmesnek a féltékeny­sége, hanem a titokfejtőnek a kíváncsisága furdalta. Sohasem volt szerelmes. És noha millió szál fűzte már Terkához, a legerősebb nem volt még közötte. Egy este dr. Win­tereknél vacsorázott. Irén sokáig gyötörte, míg végre elfogadta a meghívást. Az utolsó időben ritkán találkoz­tak már és találkozásaik örömtelenek voltak. Irén lassan-lassan beletörődött abba,­ hogy Karínéitól nincs mit várnia. Gyötrő szem­rehányásai elerőtlenedtek a gépies ismételge­tés révén. A férfi eleinte védekezett még elle­nük, jóllehet meggyőződés nélkül, fásult ud­variassággal csupán. Később nem is figyelt már rájuk, meg sem értette többé őket. Má­sutt járt az esze. Akkor riadt föl­ csak révede­zéséből, amikor Irén sírva fakadt és el akart rohanni. Ez úgy hatott rá mint valami jel­adás, a féle harmadik csöngetés, az utolsó pil­lanatnak a beharangozása, amikor másodper­ceken múlik minden. Egyetlenegy tétovázó lé­pés, egyetlenegy késlekedő mozdulat és örökre vége ... Ilyenkor sietősen magához szorította, lecsókolta könyeit és a vonakodás és ellenál­lás hevítő fűszerétől martan, vágyának vad fellángolásával iparkodott meggyőzni és fö­löslegesen megint magához láncolni az asz­szonyt, aki vereségei után mind megalázot­taibben, mind ingerültebben fogadkozott, hogy soha többé nem teszi be lábát a vörös házba. Egy pár nap múlva azután megint jelentke­zett mégis. — El kell jönnie hozzánk — ismételte síik­rűn — mert az uram nem tudja mire vélni, hogy sohasem mutatkozik nálunk. Még gya­nút fog... El kell jönnie. Klári is látni akarja, magát. Nem lehetett tovább halogatnia a dolgot. Klári csakugyan ott volt az urával. Az üveg­kereskedő is alaposan megszedte magát a há­borúban, ügyesen vett és még ügyesebben elf­ adott mindent ami megvehető és eladható. Éppen csak üveget nem vett és nem adott el. Fiatalabb volt sógoránál, ádámcsutkája sem ugrándozott, olyan szeszélyesen, azonban si­mára nyalt és középen szigorúan kettéválasz­tott szőke hajához széles fekete szalagon lógó monoklit és lojális Ferenc József-szakáll vi­selt, bozontos, vöröses-szőke pamacsokat, arcá­nak két oldalán. Karmel majdnem jobban undorodott tőle, mint dr. "Winter Aladártól. Amikor kezet csókolt a mosolygó Klárinak, borzongón gondolt, arra, miféle élet húzódik meg a vöröses­ szőke Ferenc József-szakál bo­zontos pamacsai mögött. Dr. Winter Aladár ádámcsutkája volt a Ferenc­ körúti lakás egyik kulcsa, az üvegkereskedő szakála a másik. És ennek a szakálnak az árnyékában az üde és fiatal Klári mosolyogni is tud még! Öten ültek a vacsránál, ő a két testvér között. Az asszonyok ingerkedtek vele... Két testvér között ül, meg fog házasodni. Mosoly­gott, titokban örült is talán az ötletnek. Meg­házasodni! Erre sohasem gondolt. Hátha csak­ugyan ez a legokosabb? Mi lenne, ha elvenné Terkát? Vájjon hozzámenne-e? Miért ne? Két tépett ember, rokkant az egyik, börtön­viselt a másik... szép frigy! A múlt? Miféle múlt? Gyermekek voltak, ő tizen­négyéves, a lány hét vagy nyolc. Mindennap elmentek egymás mellett a Szondy-uccában. Nem fog­ták kézen egymást, hogy együtt menjenek to­vább. Ez a múlt Ami azóta történt, nem számít. Eltévedtek. Most megint találkoztak. Most kellene egymás kezét úgy megfogniok, hogy soha többé ne eresszék el. Azután eszébe jutott, hogy máris eleresztették. Terka eluta­zott Zürichbe.­­ (Folytatása következik.)

Next