Pesti Napló, 1929. április (80. évfolyam, 74–97. szám)
1929-04-03 / 74. szám
Szerzt: PESTI NAPLÓ 1929 április 32 hatott illést itt a tudat alatt. Az induktív megállapítás egyszerű. Bethlen István ez elszólásában súlyos bírálatot mondott a saját gyakorlati országvezetésének sivár meddősége felett. Már nincs tovább. Már nem tudja felfújni a Potemkin-gazdasági rend üres hólyagját színes, szemkápráztató szappanbuborékká. Megtett eddig e szemfényvesztő művészet terén mindent, amit csak megtehetett. Létesített gazdasági minisztériumot, felállított mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi exportintézzeteket, a gyakorlati államgazdálkodás valamennyi nehézsúly-problémáját akrobatamutatványszerű erőkifejtéssel emelgette, de a végén mégis csak kiderült, hogy a nehézsúlyok papírmaséból vannak. Most már tudat alatt érzi, hogy a bűvészkedés nem meny tovább. A hatalom ci- inder kalanjából ha sikerült is elővarázsolni a saját hatalmi támaszainak, egyeseknek és szövetkezeteknek sült galambokat, ezektől csak a boldog kiválasztottak laktak jól, de az ország éhes maradt. A miniszterelnök úr már érzi ezt. Éreznie kell, mert okos ember. Okos, de exkluzív. Eddig elzárkózott a tragikus felismerés elő. Hiába zúgott fel kórusban hozzá a magángazdaság elesettjeinek panasza, hiába nyögött fel az adóprés alatt a mezőgazdaság, ipar, kereskedelem, hiába mutogatták nyomorékéletük mankóit a rokkantak, hiába vigyorgott feléje a társadalmi nyomor facies hippokratikája, a nagy úr előtt a fiatalom dívánjában ülve az illúziók narghile-füstjének kékes karikáin át nem rajzolódott ki az élet kegyetlenül éles kontúrja, nagy távoliságából a magyar szenvedés komor dantei sziklái szelíd, mosolygó lankákká lágyultak, Bethlen István nem tudott az élet alkotó, a munkás vezére lenni, mert az a gerinctelen, félénk lakájhad, mely körülötte lebzselt, nem merte megzavarni optimista életszemléletének nyugalmában, nem merte elvonni előtte a függönyt, hogy egyszer végre a maga szemével is lássa ez az okos ember, hogy mi van odakint? Most már szeretné tudni. A neszfogó függönyön át, úgy látszik, mégis csak áttört a nyomorúság artikulátlan hangja s a nagy úr felriadt. És most védekezik. Ő jól csinált és jól akar csinálni mindent. Aki jobbat tud, álljon elő. Egyelőre az a jó, ami van. Az ellenzék erre mit felelhet? Nem ő a hatalom birtokosa, nincs módja és lehetősége annak, hogy programot adjon. Nem az ő faladata. Disraeli mondta: csak oda írok receptet, ahova engem hívnak orvosnak. De talán ne helyezkedjünk erre az álláspontra. Az ellenzéknek megvan a maga ellenzéki programja. Mi ez? Legelső és legkardinálisabb pontja: az általános titkon szavazati jog. Ez a szezám, nyílj meg! — varázsige, amelynek elhangzásától megszűnik mindaz a kormányzati hiba, bűn, mulasztás, ami a túltengő hatalmi megkövesülés históriai és geológiai leletgyűjteményéhez tartozik. Bethlen azt mondja, ez világnézeti harc. Legyen igaza. Egy jobb, emberibb világnézet harca ez. A népnek alkotmányos jogokban való részeltetése jelenti a nép akaratának, vágyának, gondolatánakgyakori beavatkozását az államügyek vitelébe. A miniszterelnök úr húsvéti üzenetében megkockáztatja azt a fölényes megállapítást is, hogy a polgári ellenzék nem tudott nagyobb gyökeret verni. Persze hogy nem. A polgári ellenzék gyökereit, 1926-ban közigazgatási erőszakkal tépte ki a választási nagy hajtóvadászat alkalmával a miniszterelnök úr kormányzata. Csak nyílt választással tehette meg ezt. Ahol titkosan szavaltak, Budapesten, Szegeden, Debrecenben, ott az ellenzék a mandátumok többségét szerezte meg. íme a gyökér-teória cáfolata. A közvélemény ma csak objektív vitákat fogad el! — mondja tovább a miniszterelnök úr. — Éppen ő mondja ezt, aki hatalmi szubjektivizmusában a legelemibb szabadságjogokkal szemben is ideges érzékenységet tanúsít, akivel hiába vitáznak a nemzet régi nagy szabadelvű hagyományai, hiába vitáznak Kossuth, Széchenyi, Eötvös József szellemei, a gazdasági és emberi jogok harcosai, ő egy feudális világszemlélet elfogult, szűk horizontjáról szemléli a nagy életproblémákat. Mi lesz még itt? A pénzügyminiszter optimista, a miniszterelnök úr fokozatos javulásban bizakodik. Milyen alapon? Kérdezzék meg bizalmasan a gazdasági és pénzügyi élet komoly munkásait, értékes vezető egyéniségeit, mi az ő felfogásuk? Osztják-e az optimizmust, a bizakodást a fokozatos javulásban? Mindenünnen panaszt, kritikát hallanának, ha őszintén nyilatkoznának meg. De még az őszinteség lehetősége sincs meg. Valami álkonszolidációs, álkonstruktív elmélet defétizmusnak bélyegezte meg az őszinte véleménymondást. A miniszterelnök úr terminológiája eleve már romboló kritikának minősítette az ilyen vakmerő próbálkozást. Most aztán tessék nyíltan beszélni. A polgári ellenzéktől programot kíván a miniszterelnök úr. Ilyen körülmények között mi lehet a program? Szabad-e megmondani, hogy itt-ott a korrupció is felüti a fejét, amelyet ki kell irtani. Szabad rámutatni arra, hogy a gazdasági minisztérium blöff s hiába védi a miniszterelnök úr ez intézmény eddigi munkaképtelenségét azzal, hogy a miniszter beteg volt, s egyszerre nem érvényesülhet a hatása a gazdasági életben. Beszéljünk-e arról, hogy a kormány minden törvénye elégedetlenséget, nyugtalanságot kelt. Csupa kísérletezés minden. Luxusos felépítmények a nyomor sivatagán. Mutassunk-e rá arra, hogy amíg az állami költségvetésben a személyzeti kiadások az összes bevételek 52 százalékát teszik ki, addig éppen a tisztviselői társadalom alsó kateggóriái elpusztulnak az állam mostoha és egyenlőtlen gondoskodása jóvoltából. Államtitkárok, főtisztviselők régiója, a főispáni javadalmazások felemelése riasztó ellentétként hatnak, ha nézzük a kistisztviselői, az altiszti fizetéseket, akik pedig a munkateljesítmény maximumát viselik. Végezzünk-e mélyfúrást az úgynevezett gazdasági tárcák gazdálkodásának rejtett rétegeibe, amelyekből lillafüredi módra nem buggyan elő a gazdasági megújhodás éltető, meleg forrása" Pazaroljuk-e a panaszt az államgazdasági takarékosság hiányára, az agyonadminisztrálás bajaira, a kormányhatalom túltengésére és hívatlan gyámkodása folytán függő helyzetbe szorított gazdasági exisztenciák vergődésére? Idézzük-e a rendszer szellemét, amely kiölte a polgári öntudatot, alázatos, tűrő, lélektelen tömeggé züllesztette a dolgozó társadalmat? És így tovább, tovább. Mit feleljünk hát a húsvéti üzenetre? A program csak az lehet a polgári ellenzék szempontjából, ha ezek ellen az állapotok ellen teljes erővel küzd, ha bírálatot mond, figyelmezteti, ha a sikoltó néplélek rezonanciáját tisztán visszacsendíti. Talán meghallja végre a hatalom is. A program készítése és végrehajtása nem az ellenzék feladata, hanem a kormányé. Az ellenzéki program, amelyet gróf Bethlen István nem akar tudomásul venni, mindazonáltal mégis megvan. Hogy nincs pontokba szedve, nincs beállítva egy guvernamentális kormányzati politika adott és kitöltésre, végrehajtásra beállított keretébe, azt éppen a helyzet reálpolitikai megítélése okozza. Végre is nagyképű, nevetséges dolog volna kormányzati programot készítenie a polgári ellenzéknek, amikor annak elvi és gyakorlati alapja csak a rendszerváltozás lehetett már, ha a miniszterelnök úr az ellenzék guvernamentalitását kegyeskedett föltételesen lehetségesnek minősíteni, magának az ellenzéknek vannak kardinális követelései. A nemzethez kell fordulni, a nemzetet kell megkérdezni. Titkosan, általánosan. A két program ütközzék össze. Mondjon verdiktet az a közvélemény, amely egy évtizede élvezi már a rendszer áldásait és nyolc év óta örül a nagy konszolidációnak. Akkor majd látni fogja gróf Bethlen István, hogy miként vélekedik az ország arról a gyakorlati irányzatról, amelyet ő képvisel. Csodálkozni fog. Vagy talán nem is foc. Talán már sejti is. Különös húsvéti megnyilatkozása valami tudatalatti megmozdulását árulja el a feleszmélésnek. Siessen megragadni hát az öntudatra ébredés e pillanatát. És ne az ellenzéknek hánytorgassa fel a gyakorlati javaslatok és praktikus ideák hiányát, hanem termeljen ki ő és kormánya ilyeneket ha ő kötelessége. S ha nem tud, akkor viselje érte a felelősséget, a kritikát. Nagyon kis teher ez ahoz képest, amelyet rendszere jelent a dolgozók millióira s az egész országra. ÁLMOKHÁZA REGÉNY 74 ÍRTA: HELTAI JENŐ Hol jár most a vak, mit tervez ellene, miért nem rémíti barátságosan, ártalmatlanul, úgy mint azelőtt ? Hol kopna, szöges botja? Milyen megkönnyebbülés volt megnyugodnia akkor amikor a kopogás elnémult! Félelme megmaradt most is, csak a megnyugvás maradt el. Igen, azelőtt jobb volt! És viszszakívánta a vakot és szöges botját, mint ahogy visszakívánja az ember megszokott betegségét, amellyel megbarátkozott már és amely ellen védekezni tud ... Még mindig nehezen aludt el. Átaludta a napot. És este nyugodtan és bizakodón ébredt. Este ment neki az új napnak és az új életnek, amely reggelre lehervadt. Ebből az életből hiányzott maga az élet: Terka. Világa egy új rémmel gazdagodott: a város rémével. Rettenetesebb volt ez valamennyinél, fojtogatóbb, kegyetlenebb és láthatatlanságában megfoghatatlan. Három napja is elmúlt már annak, hogy Valamivel behozta a bécsi levelezőlapot. Terka még mindig nem érkezett meg. És a zürichi fogadó ágya után Karmel most a bécsi fogadó ágyában látta él mellette a Vax urat. Nem volt féltékeny. Furcsa sorsa mindig olyan nővel ajándékozta meg, aki másé volt. Olyan csókokon élősködött, amelyekkel más férfit lopott meg. Rabló volt, tolvaj volt. Azonban tisztességes ember is volt, ennélfogva tudta, hogy nincs joga ezekhez a nőkhöz, bitorolja őket csak. Könnyen beletörődött a szerelem ügyének ebbe a nagyon kényelmes szemléletbe és jogok híjján köteleezettséget sem érzett, felelősséget sem vállalt azért, amit cselekszik. Természetesnek látta, hogy Nusinak vagy Tumraának gazdag barátja van, Irénnek és Klárinak férje. Természetesnek látta azt is, hogy Torka Wax úrral Svájcba utazik. Még természetesebbnek, hogy minden nő megcsalja az urát vagy a szeretőjét. Vele. Soha sem akarta elvenni a nőt, jogos tulajdonosától, sohasem látta fontosnak, hogy a nő egyedül az övé legyen. Nem érezte ezt akkor sem, amikor Terkával találkozott. Inkább az bosszantotta, hogy nem veheti át nyomban, abban a pillanatban amikor végrevalahára megtalálta. A gyermek mohósága ütközött ki belőle, türelmetlenül kapkodott a régen megígért játékszer felé és földúltan indulatoskodott, amikor a játékszert csak megmutatták neki, azután megint elzárták. Amikor Tummát Terka szeretői miatt faggatta, akkor sem a szerelmesnek a féltékenysége, hanem a titokfejtőnek a kíváncsisága furdalta. Sohasem volt szerelmes. És noha millió szál fűzte már Terkához, a legerősebb nem volt még közötte. Egy este dr. Wintereknél vacsorázott. Irén sokáig gyötörte, míg végre elfogadta a meghívást. Az utolsó időben ritkán találkoztak már és találkozásaik örömtelenek voltak. Irén lassan-lassan beletörődött abba, hogy Karínéitól nincs mit várnia. Gyötrő szemrehányásai elerőtlenedtek a gépies ismételgetés révén. A férfi eleinte védekezett még ellenük, jóllehet meggyőződés nélkül, fásult udvariassággal csupán. Később nem is figyelt már rájuk, meg sem értette többé őket. Másutt járt az esze. Akkor riadt föl csak révedezéséből, amikor Irén sírva fakadt és el akart rohanni. Ez úgy hatott rá mint valami jeladás, a féle harmadik csöngetés, az utolsó pillanatnak a beharangozása, amikor másodperceken múlik minden. Egyetlenegy tétovázó lépés, egyetlenegy késlekedő mozdulat és örökre vége ... Ilyenkor sietősen magához szorította, lecsókolta könyeit és a vonakodás és ellenállás hevítő fűszerétől martan, vágyának vad fellángolásával iparkodott meggyőzni és fölöslegesen megint magához láncolni az aszszonyt, aki vereségei után mind megalázottaibben, mind ingerültebben fogadkozott, hogy soha többé nem teszi be lábát a vörös házba. Egy pár nap múlva azután megint jelentkezett mégis. — El kell jönnie hozzánk — ismételte síikrűn — mert az uram nem tudja mire vélni, hogy sohasem mutatkozik nálunk. Még gyanút fog... El kell jönnie. Klári is látni akarja, magát. Nem lehetett tovább halogatnia a dolgot. Klári csakugyan ott volt az urával. Az üvegkereskedő is alaposan megszedte magát a háborúban, ügyesen vett és még ügyesebben elf adott mindent ami megvehető és eladható. Éppen csak üveget nem vett és nem adott el. Fiatalabb volt sógoránál, ádámcsutkája sem ugrándozott, olyan szeszélyesen, azonban simára nyalt és középen szigorúan kettéválasztott szőke hajához széles fekete szalagon lógó monoklit és lojális Ferenc József-szakáll viselt, bozontos, vöröses-szőke pamacsokat, arcának két oldalán. Karmel majdnem jobban undorodott tőle, mint dr. "Winter Aladártól. Amikor kezet csókolt a mosolygó Klárinak, borzongón gondolt, arra, miféle élet húzódik meg a vöröses szőke Ferenc József-szakál bozontos pamacsai mögött. Dr. Winter Aladár ádámcsutkája volt a Ferenc körúti lakás egyik kulcsa, az üvegkereskedő szakála a másik. És ennek a szakálnak az árnyékában az üde és fiatal Klári mosolyogni is tud még! Öten ültek a vacsránál, ő a két testvér között. Az asszonyok ingerkedtek vele... Két testvér között ül, meg fog házasodni. Mosolygott, titokban örült is talán az ötletnek. Megházasodni! Erre sohasem gondolt. Hátha csakugyan ez a legokosabb? Mi lenne, ha elvenné Terkát? Vájjon hozzámenne-e? Miért ne? Két tépett ember, rokkant az egyik, börtönviselt a másik... szép frigy! A múlt? Miféle múlt? Gyermekek voltak, ő tizennégyéves, a lány hét vagy nyolc. Mindennap elmentek egymás mellett a Szondy-uccában. Nem fogták kézen egymást, hogy együtt menjenek tovább. Ez a múlt Ami azóta történt, nem számít. Eltévedtek. Most megint találkoztak. Most kellene egymás kezét úgy megfogniok, hogy soha többé ne eresszék el. Azután eszébe jutott, hogy máris eleresztették. Terka elutazott Zürichbe. (Folytatása következik.)