Pesti Napló, 1930. június (81. évfolyam, 123–145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

K Utalvány (P. N.) 1 Orb Palmira mintaszappanra ^ Palmira mintapúderra 1 „ Palmira mintafoerk­rémre­­ ^ Palmira mintalseuilvizre melyet ingyen Küld a RIVIÉRA RT. Budapest, IV., Kossuth Lajos ucca 13. V.­(KH-Ponadó és UeHülclend«)-/ szappan-i Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 június­­ 13 Testvérnépek hazájában Irta: gróf KLEBELSBERG KUNO Az oroszság a tizenötödik század máso­dik felében, III. Iván uralkodása alatt szaba­dult fel a tatár iga alól. Utána »rettenetes« Iván került a trónra s ez a két cár kezdte meg Oroszország­ hódító politikáját. 1613-ban Mihály nagyfejedelemmel a Ro­m­anov-ház került trónra s ez a jellegzetesen imperialisztikus uralkodóház a hódítást foko­zott mohósággal és erőszakoskodással foly­tatta. Eközben északon, a Keleti tenger vidé­kén beleütköztek a svéd érdekkörbe, nyuga­ton Lengyelországgal találták szemben ma­gukat, délen a Fekete tenger partjain a török birodalommal viaskodtak, kelet felé pedig Szibériában szinte mérhetetlen területek nyíl­tak meg előttük, míg ki nem értek a Csendes óceánig. A világháború előtti idők diplomatáinak módfelett imponált a fizikai hatalom, főkép­pen a területek négyzetkilométereit, a népes­ségek millióit és a hadosztályok számát mér­legelték. Az államok erejét ezen külsőséges ismérvek alapján mérték, így vélekedett­­XIV. Lajos és II. Frigyes. Nálunk II. József, ha valami külső, vagy belső ellenállással ta­lálta magát szemben, gúnyosan kérdezte: •»Hány ágyúja van?« Bismarck pedig, mond­hatnánk, rendszerbe foglalta a hatalom állam­filozófiáját. Az ilyenfajta kü­lpolitikusoknak Oroszország szinte mérhetetlen területével, 100 milliót meghaladó lakosságával, de külö­nösen hadosztályainak tömegével szörnyen imponált. Lemosolyogták, doktrinér embernek tartották azokat, akik hangoztatták, hogy az óriási agyaglábon áll. De sajátságos módon a nagy bajok éppen akkor kezdtek keletkezni, mikor a kolosszus a leghatalmasabbnak látszott. Először keleten lett baj. Addig, amíg csak a műveletlen szibé­riai törzsekkel kellett verekednie,1. prompának ment minden, de­ a 19. század második felében a nyugati műveltség előtt megnyitotta kapuit Japán és az európai kultúra varázserejével meghatványozta nemzeti energiáit anélkül, hogy népe sajátságainak lényegét feladta volna. Hiába építette meg a cárizmus a szibé­riai vasutat, hiába vitte tömegeit a mandsu­riai harcterekre, a műveltebb Japánnal szem­­ben alulmaradt. A háború szárazon és vizén csúfos kudarccal végződött, a belpolitikában pedig megjött a vesztett háború velejárója: a forradalom. A cári Oroszország agóniájának egyik legjellemzőbb mozzanata, hogy a rettenetes japán lecke semmit sem használt, hogy tíz év­vel utóbb hetyke merészséggel kikezdett két olyan katonai nagyhatalommal, mint amilyen a német birodalom és az osztrák-magyar monarchia volt. Port Artúr, Liau-Yang és Mukden után meg is jött a nyugaton Tannen­berg és Gorlice, s a vesztett csaták nyomában m­egint csak forradalom. És ebben az összeomlásban az orosz terü­leti épség nem igen szenvedett délen és kele­ten, török és szibériai viszonylatokban, ahol orosz részen volt a művelődési felsőbbség, el­lenben teljessé lett a bomlás, a feloszlás ott, ah­ol az ország a művelt fajok felett uralko­dott: nyugaton Lengyelországban és északon a testvérnépek országaiban. Lehet, hogy igaz az a bismarcki mondás, hogy a hatalom meg­előzi a jogot, de világtörténelmi távlatból nézve az eseményeket, egészen világos, hogy a hatalom állandóan nem előzi meg a műveltsé­get. A földreterített orosz kolosszus vergődése fényes tanúság­­3 mellett, m­ert ki kellett kar­maiból eresztenie a nála műveltebb nemzete­ket. Lengyelország feltámadt és visszanyerte területi épségét, fenn, északon pedig, a ko­rábbi svéd érdekkörben, a finnek és az észtek, a mi testvérnemzeteink visszanyerték nemzeti önállóságukat, állami függetlenségüket. A kultúrának is megvannak a maga ván­dorútjai. Észak-Németországból a művelődés a kereszténység révén először Dániát érte el, onnan átcsapott a Keleti tengeren Svédor­szágba, ahonnan tovább áradt Finnországba. Wasa Gusztáv az 1500-as években felszabadí­totta Svédországot a dán iga alól, unokája, Gusztáv Adolf pedig az 1600-as években meg­hódította a keleti tengerparti országait és a harmincéves, háború folyamán nagyhatalom­má tette Svédországot. Mennyivel más volt azonban ez a svéd terjeszkedés, mint a mosz­kovita Ivánok és a Romanovok hódításai. A svédek Finnországnak Aboban, Észtország­ban pedig Dorpatban egyetemet alapítottak és a hatóságok bánásmódja is olyan embersé­ges volt, hogy Észtországban a földművelő nép, ha boldogabb korról emlékszik meg, a régi jó svéd időket emlegeti. De hiába, úgy Gusztáv Adolf, mint pedig XII. Károly túl­feszítette a svéd politika céljait. A nagyha­talmi állás katonai és pénzügyi terheit a kis ország hosszú ideig nem bírta el és a csaták hősével, XII. Károllyal szemben Nagy Péter cár kerekedett felül. 1703-ban a Finn-öböl leg­keletibb pontján megalapította Pétervárt és ezzel éket vert a Finn-öböl körül élő testvér­népek közé, elvágta a lappokat és a finneket az ingerektől és az észtektől, s utóbb a Roma­novok mindezeket a finn-ugor országokat be­kebelezték bir­odalm­ukba. Mikor a világháború végén az orosz biro­dalom­­ mesterséges épülete ös­szeomlott, a ro­mok alól egészségesen, életerősen, tele re­ménységgel lépett elő a finn és az észt testvér­nemzet. A szolgaság éveiben is gondosan ápol­ták művelődésüket, amelynek központjában nyelvtudományuk, néprajzuk és csodálatos naiv költeményük, a Kalevala állott. Nem hiába neveznek el annyi finn leányt a Kale­vala legbájosabb nőalakja után Ainonak, ez a hősköltemény és a biblia ott van jóformán minden finn házában. Valójában nem lehetett műveletlen nemzet az, amelynek népköltészete a Kalevalát ki tudta forrni. Ezt különösen tisztán látta a mi Arany Jánosunk is, amikor magyar fajszeretete azt súgta neki, hogy ne­künk magyaroknak is megvolt naiv eposzunk, amelynek töredékei fenmaradtak a középkori latin krónikásaink költőies epizódjaiban. A modern hiperkritika kimutatni igyekszik, hogy Arany János tévedett, hogy sohasem volt naiv époszunk. Én, mikor Finnországban láttam azt a nemzettápláló erőt, amelyet ez a Kalevala a­z orosz szolgaság alatt kifejtett, hálásan emlékezem meg Arany Jánosról és az ő naiv magyar époszlétét megsejttető csodás fajszeretetéről. A finnek és észtek tele vannak jövőjükbe vetett reménységgel, mégis érzik csekély szá­mukat és elszigeteltségüket. Hiszen Finnor­szág lakossága csak három és fél, Észtországé pedig nem is egész másfél millió, úgyhogy odafenn északon mindössze csak ötmillió füg­getlen fajrokonunk él. A többi testvérnépre, vokujokra­­és osztyákokra, zsirj­énekre és vptt­jákokra, cserevaiszekre, meg a mordvinokra továbbra is ránehezedik a moszkovita nyomás. Éppen mivel a finnek és észtek fiatal állama izolált helyzetben van és kevés a lakossága, ösztönösen nyújtják testvéri kezüket a távoli magyarnak. A pánszlávizmust és pángermánizmust, újabban az angol-szász gondolatot és a spa­nyol délamerikai pánikerizmust politikusok találták ki. Ezzel szöges ellentétben a finn­ugor nyelvrokonságot tudósok fedezték fel. 1769-ben a Vénusz megfigyelésére Hell Miksa bécsi és Sajnovics János nagyszombati csilla­gászok VII. Keresztél­y dán király felhívására Norvégia északi részébe utaztak és ott Sajno­vics nyelvérzéke észrevette, hogy a­ lapp nyelv rokon a magyarral. Sajnovics utóbb budai egyetemi tanár lett és azóta a magyar és a finn tudósok, nálunk különösen Budenz, rész­leteiben is felderítette a magyar-finn nyelvro­konság kérdését. Hogy ez a felismerés meny­nyire tudósaink érdeme, azt éppen jellemzi, hogy Szinnyey József, a budapesti egyetem finn-ugor nyelvtudományi professzora finn hölgyet vett nőül, a helsingforsi egyetem finn­ugor tanára pedig magyar hölgyet választott élettársul. Finnek és észtek is és mi magyarok is nagyon jól érezzük, hogy messze, igen messze élünk egymástól. De mióta a Népszö­vetség közös szervezetbe vonta a földgolyó népeit, az egyes államok a Népszövetség köz­gyűlésén közösen szavaznak és a testvérné­peknél már hallottam a finn-ugor szavazatok emlegetését, amely alatt a magyar, finn és észt genfi, voksokat értik. Egyenesen megha­tott, mikor ott fenn északon a hét finn-ugor­ egyetemről beszéltek, ami alatt a négy ma­­­gyárt, a két finnt és az egy esztet értették. Megállapodtunk abban, hogy az abai, buda­pesti, debreceni, dorpati, helsingforsi, pécsi és szegedi egyetemek a nyelvtudomány, a nép­rajz s a közös őstörténet terén közösen megál­lapított nagy terv és munkamegosztás szerint fognak kutatni és hogy e kutatások vezetésére Észtországon, Finnországon és Magyarorszá­gon egy-egy nemzeti bizottságot szervezünk, amelynek megbízottaiból test­vér nemzetközi tanács alakul, így a nyelvtudomány, a nép­rajz és a közös őstörténet terén a hét finn­ugor egyetem, mint szervezett munkaközösség jelenik meg a világ tudományossága előtt és a­­ tekintetbejövő professzorok tudományos súlya, meg a szervezet ereje biztosítja, hogy a meginduló nagy munka majd kivívja a világ műveit népeinek közbecsülését. A tudósok így megteszik a maguk köte­lességét és munkájuk a tudományos térről már átcsapott a társadalom széles rétegeire. Kukonen finn közoktatási miniszter n most dol­­­gozza ki azt a rendeletet, amely szerint Finn­ország őszes iskoláiban minden évben egy bi­zonyos napon meg kell emlékezni a magya­rokról, az észtekről, valamint az orosz szolga­ságban sínylődő testvérnépekről. Az észtek nagyérdemű államférfia, Petz volt köztársa­sági elnök pohárköszöntőjében azt mondotta, hogy ha tudósok nem is állapították volna meg a nyelvrokonságot, ha együtt vagyunk, valami rejtelmes ösérzés mégis megsejttetné velünk, hogy testvérek vagyunk. Sok finn és észt házban esténként meghatottan hallgatják a budapesti rádiót, cigányaink magyar zené­jét, a helsingforsi egyetem majd rádión tart Magyarországon előadást a finn költészetről és művészetről. Hallhatjuk mi is az észteknek művészi népéletét. Óriási a távolság, amely szétválaszt bennünket, de a modern technikai kultúra, rádiójával és repülőgépével, máris közelebb hozott bennünket. A távolság így ve­­szít félelmességéből, a testvéri érzés növekvő melege pedig lelkileg mind közelebb hoz.

Next