Pesti Napló, 1931. január (82. évfolyam, 1–25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

CsüfortÖk PESTI NAPLÓ ket; az agrár Magyarország Nemzeti Bank­jának síatuturaa ilyent nem ismer. De más úton_ sem tartották szükségesnek a földbirtok hiteligényeinek kielégítő megoldásáról gon­doskodni. Pedig az »azonos« programban mintha efféléről is esne szó. Aztán a program többi része: a szabad­ságjogok! Ezekből — ha egyébként jól megy a sora — a^ legtöbb nemzet, a magyar meg pláne, igazán kevéssel beéri; ha csak, leg­alább azt a keveset, becsületesen mérik ki neki! E jogok időszerűségét ugyanis mindig a kormányzás mikéntje dönti el. Oly egyszerű a kérdés receptje: úgy tessék kormányozni, hogy ne kelljen tartani a választók lelkiálla­potától. Gyülekezési, egyesülési és sajtójog, esküdtbíráskodás, a választások tisztaságá­nak védelme, a titkos választás általánosí­tása, mind, mind benn vannak az egységesek programjában, akárcsak a finom , eledelek a szakácskönyvekben. Olvasni akarod mind e jót! Miért ne!... De főzni, vagy pláne enni is belőlük! Azt már nem! A. Érd be veié, hogy nyilt programpont mindez a sok jó, me­lyet »elvben« az egységesek is büszkén »hir­detnek«. Csupán a »megvalósításuk« módja és ideje az, ami egyelőre még »titkos«. E téren tehát — teljesen »azonos« pro­gram mellett — »a falusi nép régi, kipr 'bált vezetői« s egyben »a kisgazdatársadalom, hi­vatott képviselői«, egyszóval: az egységesek is még csak a »hirdetésnél« tartanak. S nem hajlandók magukat az ezen jogok »megvaló­sítását« sürgető »demagógia eszközéül fel­használtatni«.. Milyen különös valami is a po­litikai nomenelatüra! Mikor ők hirdetnek — szerintük — »meg nem valósítható« "program­pontokat?... az »változatlan hittel és bizako­dással« való kitartás az eredeti, régi, szentgáli kisgazdaprogram mellett. De lia mások teszik ugyanezt, bar a megvalósítás becsületes szán­dékával is, akkor ez már: »politikai önjelöl­tek révbejutására, irányuló demagógia«! Az nem demagógia, mikor az egységes párt il­lusztris tagjára (tehát egyre a »hivatott kép­viselők«, a »régi kipróbálj: yezetők« kö^l) v sütik rá, ljogy anyagilag és gzelléhilíeg egy ellenzéki kisgazdaszervezkedést szolgáló heti­lap mögött áll| u -általa támo£aftott kormány »izgatás« címén lát indokoltnak be­tiltani. De menten »politikai önjelöltek révbe­jutási« törekvésévé s »demagógiává« minősül, 1931 január í A Bratianu-csaldd Bratianu, Vintilla vall román minisz­terelnök temetésén ha mások mernek ellenzéki kisgazdalapot ki­adni, vagy pláne — I ram bocsa! — a kisgaz­dákat Nagyatádi programja mellett szer­vezni. Nehogy félreértessem, külön is hangsú­lyozni kívánom, hogy amiket itt megírtam, gondolatban sem irányulnak az egységes párt ama — hála Istennek szép számú — részének törekvései, érzései és eléggé meg nem becsül­hető munkája ellen, akik a párton kívül és belül eddig is férfiasán helytálltak s megtet­ték a falu népe érdekében adott helyzetükben minden tőlük telhetőt, akik n"in jártak el — a kisgazdaegység szent nevében s az,agrár­jelöltek ellen agitálni, sőt a legkerekebben utasítottak el maguktól minden efajta meg­bízást. Ezek az egységesek minden tisztele­tünket bírták eddig — és változatlan biza­lommal és* nagyrabecsüléssel' adózunk nekik tovább is. Csupán a hivatkozott lapközla­•méhyrrek^dratlanul" ^gr(*Sszív 'hangja adta a tollat a kezembe és a netán megette álló su­galmazókat tartottam szükségesnek a magas lóról egy kissé leszállítani. Azt a pártot ugyanis, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, nem engedhetem sárral megdobálni, különö­sen olyanoktól, akiknek — mint cikkemben kimutatni bátorkodtam — agrárpolitikai magatartásuk tekinteteben éppen elég vaj van a fején. Különösen, amikor programunk — a fennebb felsorolt egész kis differenciáktól eltekintve—egyébként teljesen »azonos«, sőt egyenesen »kisajátítása« az övéknek. Ezt nem is én, hanem ők állapítják meg, a »hivatott képviselők« ... a »régi, kipróbált vezetők«. Különös mégis, hogy — ugy látszik — se­hogy sem tudnak örülni annak, ha egy kibon­takozni készülő széles gazdatábor hirdeti s szélsőséges törekvésektől mentesen vallja pontosan ugyanazt, ami szerintük msem más, mint a szentgáli régi kisgazdaprogram; amelyet »valtozßtkin-hittßl . és bkakoMtwl vallanak.ma is, ők is a magukénak«., de amely­nek, -eddig legalább — legtöbb vonatkozás,ban — pont az ellenkezőjét segibtíek tani«. Vájjon miért' Két orvos Irta: Bibó Lajos '(Az orvos végzett a vizsgálattal, teljesen tisz­tán lát',a a helyzetet. Csendesen leereszti a beteg kezét, visszahajtja rá a paplant, zsebebe teszi az óráját és kiegyenesedik. Darabig így marad, mintha akarna még valamit, majd hirtelen a kabát iához kan és elfordul, Az asszony, aki gyöt­relmes mozdulatint loste minden mozdulatat. meg­riad érzi. hoau a melle elnehezedik, hogy örvény •nyílik meg előtte és hogy nincs többé mibe meg­fogódzkodnia. Az ebédlőben éri utol az orvost, aki már várja.) Az asszony (az orvos tekintetét kutatja, aki azonban nem néz fel). Az orvas (nyugalmat erőltetve magára): Ment­hetetlen!... Az asszony (ezt várta, a rövid és üresen hangzó kijelentés azonban most mégis egy­szerre egész testét elzsibbasztja): Nem!... Nem lehet!... Az orvos: Asszonyom, kötelességem.. hogy megmondjam! Legfeljebb néhány órája van még hátra. Az asszony: Én tudom! De mégis! Ezt. nem lehet!... Ne legyen ilyen könyörtelen! Értsen meg! Meg kell, hogy értsen! Segítsen rajtam, vagy ha már nem tud, ne hallgasson, beszeljen, mondjon valamit! Szánjon meg:, hiszen meg nincs veszve minden, találjon ki valamit, ha lehetetlen is, én készen vagyok! Az orvos: Asszonyom, áltatnám, ha mást mon­danék! Nem tehetünk semmit! Nem segíthetünk! Én nem tudok segíteni! », Az asszony: Belátom. Atgondoltam én is min­dent, de nekem nincs erőm, érzem, tudom, hogy meghal, de azt akarom, hogy ne hagyjon magamra ebben az irtózatos helyzetben, én is csak ember vagvok, asszony és hogy szálljak szembe egyedül a halállal?! Hogy virrasszam át egyedül ezeket_ a perceket, amikor nincs senkim, csak az, aki itt mellettem, két lépésnyire tőlem haldoklik és nem tud róla. hogy én tudom, hogy a halál már itt áll a küszöbön, hogy én már érzem magamon a te­kintetét és ebben az örvénylő és irtózatos egyedül­létben még segítségért sem kiálthatok. Az orvos: Magam is érzem mindezt, de meg l kell. liogy adjam magam, mert tehetetlen va- | gyok. Az asszony (menekülést keresve): Azt mondta, még van néhány órája® Az orvos: Esetleg több is. Az asszony: Ez most az örökkévalóságnál is hosszabb idő. Az orvos: Nekünk. Neki már. csak néhány pil­lanat. Az asszony; De én nem erre, hanem arra gon­dolok ... Az orvos: Mire? Az asszony (sietve): Arra. hogy két-három ŐT a alatt valami történhetik. Ami nem rajtunk múlik. Ha mi nem. hát az Isten, az még tehet csodát. Az orvos: Az Isten mindenható, az orvostu­domány azonban nem. Különben ... Az asszony (megragadja a kezét): Különben? Az orvos: Masram is a csodára gondolok. Az asszony (lázasan): Beszéljen? Az orvos: Arra gondolok, hogy most már úgyis mindegy. Nyugodt lelkiismerettel elébe me­hetünk a halálnak. Az asszony: Látja, hogy nem bírom tovább! Nem bírom elviselni ezt a gyötrelmet! Ne kínoz­zon! Beszéljen! Van még remény? Van még va­lami? Az Orvos: Én most már mint orvos nem beszélhe­tek. hanem csak mint ember, aki érzi. hogy tehe­tetlen és éppen ezért a lehetetlenségben is hisz. Kifogytunk mindenből, az urán mindennel inkább segíthettünk volna, csak éppen műtéttel nem és éppen ezért most a műtétre gondolok! Egyetlen egv ember van, aki vállalkozhatik erre ós aki, ha akarja, még ezt is megteheti. Az asszony: Ki az? Az orvos: Garam. Ö több, mint ml. ő mindany­nyiunk fölött áll. Ö többre képes, mint amennyire orvos vállalkozhatik. Ha ő hajlandónak nyilatko­zik. Akkor... Ki tudja? Az asszony (hátralép, nem tud szólni, iszonyú küzdelmet vív magával): ö nem tud segíteni. Az orvos: Látta már az urát? Az asszony: Délben hagyta itt. Az orvos: Akkor ez az utolsó reménység is el­veszett. Az asszony (nagy izgalommal): Nem! Várjon! Nem szóltam neki! Ha most beszélnénk vele? Hogy jöjjön... Ha én megmondanám... Hogy el­hallgatta, hogy nem gondolt arra, hogy esetleg műtéttel? Az orvos: Nem említette? Az asszony: Nem. Mondom, hogy nem. (Hátra­fordul). Gyorsan! Jöjjön! Hívja fel! Beszéljen maga vele! (A telefonhoz szalad.) Az orvos (vissza akarja tartani): Ne! Az asszony (nem tudja, hogy mit csinál, a telefonba, égő türelmetlenséggel): Igen! A 777-et,! Igen! (Az orvoshoz-) Jöjjön! (A telefonba.) Halló! igen! Én vagyok. Nem. Nem. Ne beszéljen. Aka­rom! Nincs más hátra. Igen! Hozza magával! Nem őrültség!... Könyörüljön rajtunk. Nem tagadhatja meg... Mi? (Elhallgat, vár. kiejti a kagylót a kezéből.) Az orvos: Jön? Az asszony: Nem tudom. Nem felelt. Az orvos: Akkor mingyárt itt lesz. Az asszony (mintha neszt hallana a betegszoba felöl. iszonyú rémülettel felugrik). Az orvos: Maradjon! (Berohan a betegszo­bába, néhány pillanat múlva kijön.) Az asszony (megdermedve, üres tekintettel néz rá). Az orvos: Semmi! Alszik. Kívülről éles csengetés hallatszik, a következő pillanatban Garam fölszakítja az ajtót, egészen ki van fulladva. Néhány pillanatig szótlanul me­rednek egymásra.) Garam: Meghalt? Az asszony: Nem! Garam (az orvoshoz na .y föUndulússal): Né­hány pillanatra csak! Addig talán... Az orvos (elérti és bemegy a betegszobába). Garam (majdnem durván): Mit akar? Az asszony: Ne bántson! Nincs a szavakra idő! Irgalmazzon! Garam: Mondtam már, hogy emberi tudás nem segíthet rajta. Miért, akar keresztre feszíteni? Azt akarja, hogy megöljem? ­Az asszony: Nem! Mentse meg! Maga megkí­sérelheti. Nem tudhatja előre. A megsemmisülés előtt állok, nem tudok beszélni, nem tudok dol­gozni, nem tudok gondolkozni, nem látok, nem hallok, nem érzek mást, csak azt, hogy meg fog halni. Olyan vad félelem gyötör, hogy mingyárt; megfulladok és maga kérdésekkel ostromol, itt áll, nem rohan, nem szaggatja szét magát, hogy segítségére siethessen! Mire vár, ember, mondja, mit akar!? Garam (hozzálép, fojtott hangon): Semmit! Térjen magához! Értsen meg! Ha meghal — végem van! Soha nem fogja elhinni, hogy nem szándékosan öltem meg. Hogy nem én pusztítot­tam el ezt a férget, ezt a nyomorultat, aki- sze­rencsétlenné tett bennünket, aki meggyalázta és ellopta életünket. Soha nem tudnám elhitetni magammal, hogy nem én öltem meg abban a pil­lanatban, amikor láttam, hogy megmarad, belém­fogózkodik, nem enged és hogy utolsó, halálos erőfeszítésével visszaküzdi magát az életbe. Hogy 4

Next

/
Thumbnails
Contents