Pesti Napló, 1931. január (82. évfolyam, 1–25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

4 Két orvos írta: Bibó Lajos '­Az orvos végzett a vizsgálattal, teljesen tisz­tán lát­ja a helyzetet. Csendesen leereszti a beteg kezét, visszahajtja rá a paplant, zsebébe teszi az óráját és kiegyenesedik. Darabig így marad, mintha akarna még valamit, majd hirtelen a kabát­jához kan és elfordul. Az asszony, aki gyöt­relmes mozdulattal leste minden mozdulatát, meg­riad érzi, hogy a melle elnehezedik, hogy örvény­­nyílik meg előtte és hogy nincs többé mibe meg­fogódzkodnia. Az ebédlőben éri utol az orvost, aki már várja.­ Az asszony­­az orvos tekintetét kutatja, aki azonban nem néz fel): Az orvos (nyugalmat erőltetve magára): Ment­hetetlen!... Az asszony (ezt várta, a rövid és üresen hangzó kijelentés azonban most mégis egy­szerre egész testét elzsibbasztja): Nem!... Nem lehet!... Az orvos: Asszonyom, kötelességem.­ hogy megmondjam! Legfeljebb néhány órája van még hátra. Az asszony: Én tudom! De mégis! Ezt­ nem lehet!... Ne legyen ilyen könyörtelen! Értsen meg! Meg kell, hogy értsen! Segítsen rajtam, vagy ha már nem tud, ne hallgasson, beszéljen, mondjon valamit! Szánjon meg­, hiszen meg nincs veszve minden, találjon ki valamit, ha lehetetlen is, én készen vagyok! Az orvos: Asszonyom, áltatnám, ha mást mon­danék! Nem tehetünk semmit! Nem segíthetünk! Én nem tudok segíteni! ». Az asszony: Belátom. Átgondoltam én is min­dent, de nekem nincs erőm, érzem, tudom, hogy meghal, de azt akarom, hogy ne hagyjon magamra ebben az irtózatos helyzetben, én is csak ember vagyok, asszony és hogy szálljak szembe egyedül a halállal?! Hogy virrasszam át egyedül ezeket­ a perceket, amikor nincs senkim, csak az, aki itt mellettem, két lépésnyire tőlem haldoklik és nem tud róla, hogy én tudom, hogy a halál már itt áll a küszöbön, hogy én már érzem magamon a te­kintetét és ebben az örvénylő és irtózatos egyedül­létben még segítségért sem kiálthatok. Az orvos: Magam is érzem mindezt, de meg­­ kell, h­ogy adjam magam, mert tehetetlen vag­­­gyok. Az asszony (menekülést keresve): Azt mondta, még van néhány órája® Az orvos: Esetleg több is. Az asszony: Ez most az örökkévalóságnál is hosszabb idő. Az orvos: Nekünk. Neki már­ csak néhány pil­lanat. Az asszony: De én nem erre, hanem arra gon­dolok ... Az orvos: Mire? Az asszony (sietve): Arra, hogy két-három ór­a alatt valami történhetik. Ami nem rajtunk múlik. Ha mi nem, hát az Isten, az még tehet csodát. Az orvos: Az Isten mindenható, az orvostu­domány azonban nem. Különben ... Az asszony (megragadja a kezét): Különben? Az orvos: Maszam is a csodára gondolok. Az asszony (lázasan): Beszéljen? Az orvos: Arra gondolok, hogy most már úgyis mindegy. Nyugodt lelkiismerettel elébe me­hetünk a halálnak. Az asszony: Látja, hogy nem bírom tovább! Nem bírom elviselni ezt a gyötrelmet! Ne kínoz­zon! Beszéljen! Van még remény? Van még va­lami? Az orvos: Én most már mint orvos nem beszélhe­tek, hanem csak mint ember, aki érzi, hogy tehe­tetlen és éppen ezért a lehetetlenségben is hisz. Kifogytunk mindenből, az után mindennel inkább segíthettünk volna, csak éppen műtéttel nem és éppen ezért most a műtétre gondolok! Egyetlen egy ember van, aki vállalkozhatik erre és aki, ha akarja, még ezt is megteheti. Az asszony: Ki az? Az orvos: Garam. Ö több, mint mi. ő mindany­nyiunk fölött áll. Ö többre képes, mint amennyire orvos vállalkozhatik. Ha ő hajlandónak nyilatko­zik. Akkor... Ki tudja? Az asszony­­hátralép, nem tud szólni, iszonyú küzdelmet vív magával): Ő nem tud segíteni. Az orvos: Látta már az urát? Az asszony: Délben hagyta itt. Az orvos: Akkor ez az utolsó reménység is el­veszett. Az asszony (nagy izgalommal): Nem! Várjon! Nem szóltam neki! Ha most beszélnénk vele? Hogy jöjjön... Ha én megmondanám... Hogy el­hallgatta, hogy nem gondolt arra, hogy esetleg műtéttel? Az orvos: Nem említette? Az asszony: Nem. Mondom, hogy nem. (Hátra­fordul): Gyorsan! Jöjjön! Hívja fel! Beszéljen maga vele! (A telefonhoz szalad.) Az orvos (vissza akarja tartani): Ne! Az asszony (nem tudja, hogy mit csinál, a telefonba, égő türelmetlenséggel): Igen! A 777-et.! Igen! (Az orvoshoz­) Jöjjön! (A telefonba.) Halló! Igen! Én vagyok. Nem. Nem. Ne beszéljen. Aka­rom! Nincs más hátra. Igen! Hozza magával! Nem őrültség!... Könyörüljön rajtunk. Nem tagadhatja meg... Mi? (Elhallgat, vár, kiejti a kagylót a kezéből.) Az orvos: Jön? Az asszony: Nem tudom. Nem felelt. Az orvos: Akkor mingjárt itt lesz. Az asszony (mintha neszt hallana a betegszoba felöl, iszonyú rémülettel felugrik). Az orvos: Maradjon! (Berohan a betegszo­bába, néhány pillanat múlva kijön.) Az asszony (megdermedve, üres tekintettel néz rá). Az orvos: Semmi! Alszik. Kívülről éles csengetés hallatszik, a következő pillanatban Garam fölszakítja az ajtót, egészen ki van fulladva. Néhány pillanatig szótlanul me­rednek egymásra.) Garam: Meghalt? Az asszony: Nem! Garam (az orvoshoz na­gy föindulással): Né­hány pillanatra csak! Addig talán... Az orvos (elérti és bemegy a betegszobába). Garam (majdnem durván): Mit akar? Az asszony: Ne bántson! Nincs a szavakra idő! Irgalmazzon! Garam: Mondtam már, hogy emberi tudás nem segíthet rajta. Miért, akar keresztre feszíteni? Azt akarja, hogy megöljem? -Az asszony: Nem! Mentse meg! Maga megkí­sérelheti. Nem tudhatja előre. A megsemmisülés előtt állok, nem tudok beszélni, nem tudok dol­gozni, nem tudok gondolkozni, nem látok, nem hallok, nem érzek mást, csak azt, hogy meg fog halni. Olyan vad félelem gyötör, hogy mingjárt, megfulladok és maga kérdésekkel ostromol, itt áll, nem rohan, nem szaggatja szét magát, hogy segítségére siethessen! Mire vár, ember, mondja, mit akar!? Garam (hozzálép, fojtott hangon): Semmit! Térjen magához! Értsen meg! Ha meghal , végem van! Soha nem fogja elhinni, hogy nem szándékosan öltem meg. Hogy nem én pusztítot­tam el ezt a férget, ezt a nyomorultat, aki­ sze­rencsétlenné tett bennünket, aki meggyalázta és ellopta életünket. Soha nem tudnám elhitetni magammal, hogy nem én öltem meg abban a pil­lanatban, amikor láttam, hogy megmarad, belém­fogózkodik, nem enged és hogy utolsó, halálos erőfeszítésével visszaküzdi magát az életbe. Hogy Csütörtök PESTI NAPLÓ 1931 január 1 ket; az agrár Magyarország Nemzeti Bank­jának statutur­a ilyent nem ismer. De más úton­ sem tartották szükségesnek a földbirtok hiteligényeinek kielégítő megoldásáról gon­doskodni. Pedig az »azonos« programban mintha efféléről is esne szó. Aztán a program többi része: a szabad­ságjogok! Ezekből — ha egyébként jól megy a sora — a­ legtöbb nemzet, a magyar meg pláne, igazán kevéssel beéri; ha csak, leg­alább azt a keveset, becsületesen mérik ki neki! E jogok időszerűségét ugyanis mindig a kormányzás mikéntje dönti el. Oly egyszerű a kérdés receptje: úgy tessék kormányozni, hogy ne kelljen tartani a választók lelkiálla­potától. Gyülekezési, egyesülési és sajtójog, esküdtbíráskodás, a választások tisztaságá­nak védelme, a titkos választás általánosí­tása, mind, mind benn vannak az egységesek programjában, akárcsak a finom , eledelek a szakácskönyvekben. Olvasni akarod mind e jót! Miért ne!... De főzni, vagy pláne enni is belőlük! Azt már nem! A. Érd be vele, hogy nyílt programpont mindez a sok jó, me­lyet »elvben« az egységesek is büszkén »hir­detnek«. Csupán a »megvalósításuk« módja és ideje az, ami egyelőre még »titkos«. E téren tehát — teljesen »azonos« pro­gram mellett — »a falusi nép régi, kipr­óbált vezetői« s egyben »a kisgazdatársadalom, hi­vatott képviselői«, egyszóval: az egységesek is még csak a »hirdetésnél« tartanak. S nem hajlandók magukat az ezen jogok »megvaló­sítását« sürgető »demagógia eszközéül fel­használtatni«.. Milyen különös valami is a po­litikai nomenklatúra! Mikor ők hirdetnek — szerintük — »meg nem valósítható« "program­pontokat?... az »változatlan hittel és bizako­dással« való kitartás az eredeti, régi, szentgáli kisgazdaprogram mellett. De h­a mások teszik ugyanezt, bár a megvalósítás becsületes szán­dékával is, akkor ez már: »politikai önjelöl­tek révbejutására, irányuló demagógia«! Az nem demagógia, mikor az egységes párt il­lusztris tagjára (tehát egyre a »hivatott kép­viselők«, a »régi kipróbált­ vezetők« könl­v sütik rá, h­ogy anyagilag és szellemil­eg egy ellenzéki kisgazdaszervezkedést szolgáló heti­lap mögött állv a -általa támo£aftott kormány »izgatás« címén lát indokoltnak be­tiltani. De menten »politikai önjelöltek révbe­jutási« törekvésévé s »demagógiává« minősül, ha mások mernek ellenzéki kisgazdalapot ki­adni, vagy pláne — u­ram bocsa! — a kisgaz­dákat Nagyatádi programja mellett szer­vezni. Nehogy félreértessem, külön is hangsú­lyozni kívánom, hogy amiket itt megírtam, gondolatban sem irányulnak az egységes párt ama — hála Istennek szép számú — részének törekvései, érzései és eléggé meg nem becsül­hető munkája ellen, akik a párton kívül és belül eddig is férfiasan helytálltak s megtet­ték a falu népe érdekében adott helyzetükben minden tőlük telhetőt, akik nem­ jártak el — a kisgazdaegység szent nevében s az,agrár­jelöltek ellen agitálni, sőt a legkerekebben utasítottak el maguktól minden efajta meg­bízást. Ezek az egységesek minden tisztele­tünket bírták eddig — és változatlan biza­lommal és­ nagyrabecsüléssel" adózunk nekik tovább is. Csupán a hivatkozott lapközla­•méhyrrek^dratlanul" ^gr(*Sszív "hangja adta a tollat a kezembe és a netán megötte álló su­galmazókat tartottam szükségesnek a magas lóról egy kissé leszállítani. Azt a pártot ugyanis, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, nem engedhetem sárral megdobálni, különö­sen olyanoktól, akiknek — mint cikkemben kimutatni bátorkodtam — agrárpolitikai magatartásuk tekintetében éppen elég vaj van a fején. Különösen, amikor programunk — a fennebb felsorolt egész kis differenciáktól eltekintve—egyébként teljesen »azonos«, sőt egyenesen »kisajátítása« az övéknek. Ezt nem is én, hanem ők állapítják meg, a »hivatott képviselők« ... a »régi, kipróbált vezetők«. Különös mégis, hogy — úgy látszik — se­hogy sem tudnak örülni annak, ha egy kibon­takozni készülő széles gazdatábor hirdeti s szélsőséges törekvésektől mentesen vallja pontosan ugyanazt, ami szerintük msem más, mint a szentgáli régi kisgazdaprogram, amelyet »valtozatkin-hittel , és birakottul vallanak,ma is, ők is a magukénak«­, de amely­nek,­­eddig legalább — legtöbb vonatkozás­ban — pont az ellenkezőjét segi­ttek tani«. Várjon miért" A Bratianu-család Bratianu, Vintilia valt román minisz­terelnök temetésén

Next