Pesti Napló, 1932. március (83. évfolyam, 49–72. szám)

1932-03-01 / 49. szám

4 Péntek PESTI NAPLÓ 193*2 március 4 , Színházi Esték * A nyáron láttam utoljára Ambrus Zoltánt. A tenger­parton ült a penziója előtt egy asztal mellett, amelyről az imént hordták el az örökké egyazon menü maradé­kait; jobbra, két méternyire mosogattak a konyhá­ban, balra két méternyire pedig gyerekek hancúroztak a vízben. A közelben sehol egy fa, csak valami vihar­vert kerti ernyő borított valami kis árnyékot az abrosz­tzzal leterített asztalra. Ambrus Zoltán előtt papiros és ceruza­ készült a vasárnapi cikk megírására, de egyelőre még csak a szivargyújtásnál tartott. Nem há­borgattuk tehát, hanem mentünk tovább a strandon, menetrendpontossággal a Gelateriába. Miután ott két és fél óra alatt fejenként öt-hat feketét megittunk, féltem, hogy hozzánövök a székhez. Cihelődni kezdtem tehát a fiammal együtt: — Gyerünk fürödni! -! Soha életemben nem láttam ilyen felugrálós tár­sa­ságot! — mondotta Rózsahegyi Kálmán, aki még ma­radni szeretett volna. De azután ő is csak velünk tartott. Ambrus Zoltán penziója mellett kellett elmennünk. A ház most már húg árnyat vetett az összes asztalokra, az íróra is, aki ész­revett és megállított bennünket. Amint az asztalára pislantottam, láttam, hogy a cikkéből már vagy negy­ven sor készen van. — Még mindig a régi, gondoltam magamban. És eszembe jutott, hogy harminchárom évvel ezelőtt egy újságnál dolgoztunk. A kiadónknak az az ötlete támadt, hogy a drámai előadásokról irodalmi értékű kri­tikát fog közölni. Erre a célra valóban nem lehetett Ambrus Zoltánnál kiválóbb írót találni. Azonban mikor az első este bejött a színházból a szerkesztőségbe, fél­tizenegy tájon, leült az íróasztala mellé, reágyújtott egy szivarra és elkezdett gondolkozni. Féltizenkettőkor be­mentem hozzá a kéziratért, már a második szivart szívta, de még nem írt le a kritikából egy sort sem. — Szent Isten, mi lesz ebből? — ijedeztem, de érez­tem, hogy nem szabad szólni egy szót sem. Ellenben annál jobban figyeltem az írót. Fújta a füstkarikákat, bámult utánuk, néha elmosolyodott, majd megint komoly lett az arca: láttam, hogy azt, amit ma este látott, újra átéli,­­ de bizonyosan tehet­ségesebben és szebben, mint ahogy az író megírta és a színészek eljátszották. Három óra tájban lett kész a Jr.fi­­ika, a lap huszonöt percet késett. És heteken át miindennap késett, ha Ambrus Zoltán írta a kritikát. Hiáb­a rimánkodott a szerkesztő, hiába sopánkodott a kiadó: Ambrus Zoltán addig nem mártotta tollát a tin­tába, míg teljesen és tökéletesen készen nem volt a kritika minden mondata, minden szava és minden be­tűje a fejében. Soha nem változtatott az írásán egy betűt sem: mire a gondolata mondattá vált, már nem volt rajta mit javítani. Tökéletes volt nemcsak a stí­lusa, hanem a szerkezete, sőt a hanghordozása, egész ritmusa is. Ő volt a legeredetibb kritikus, akit soha s­em bírt befolyásolni senki és semmi,­­ de az ítéletet oly lenyűgözően megggyőzőek voltak, hogy mindenki azonnal magáévá tette, amit Ambrus Zoltán mondott: senki sem tudott neki ellenmondani. A lapnak azonban a kitűzött percre el kell készülnie, mert különben elvi­selhetetlen veszteség mutatkozik. Ambrus Zoltán kri­tikusi működése félbenmaradt: ezt a kiváló írót a ki­sidónk hamarosan visszaadta az irodalomnak. Akkoriban igen sokat töprengtem ezen és fájt ne­kem, hogy az irodalom és művészet érdekét feláldozták az üzlet érdekének. Ma már tudom, hogy egy lap csak akkor szolgálhatja az irodalom érdekét, ha a lap léte­zik, mert ha a lap meghal, akkor már semmi érdeket nem szolgálhat. Hosszas megfontolás után abban álla­podtam meg magamban, hogy Ambrus Zoltán a ma­gyar irodalomban páratlan egyéniség: összes jelenkori íróink között ő a leginkább művészi egyéniség. Aki az olasz kis­szobrászatban Benvenuto Cellini, az a magyar irodalomban Ambrus Zoltán. Finom és tökéletes minden munkája, az anyag, a forma és az arányok kritikán fe­lüli harmóniájával. Minden nagy írónk több-kevesebb mesterember-munkát is végzett, de Ambrus Zoltán ke­zéből csak művészi munka került ki, ötven évvel ezelőtt éppen úgy, mint tegnapelőtt. Persze, nagyon sajnáltam, sőt fájlaltam, hogy Ambrus, a kritikus elnémult. — Egy jó kritikusunk volna, — gondoltam magam­ban — és éppen őt hallgattatták el! Egy délután (ezelőtt vagy húsz esztendővel) bemen­tem hozzá a Valéria-kávéház legbelső zugába, ahol egyedül szokott ülni az újságjai, folyóiratai és könyvei között, minden délután és minden vacsora után hajnal pirkadásáig. — A színházi kritikákat össze kellene szedni, — mon­dottam — nagy kár, hogy el vannak temetve a Nemzeti Múzeum hírlapkönyvtárában. — Érdemes volna azokat kiadni ! — kérdezte Ambrus. — Ezer koronát adok értü­k, — feleltem. Ezer korona 1912-ben komoly argumentum volt. Meg is egyeztünk. (Persze nem magamnak vettem meg a kritikákat, hanem egyik kiadó cégnek.) így jött létre a Színházi Esték című kötet,­­ a legjobban kidolgozott fejezet a magyar színpad történetéből. Geometriai pon­tosságú, kemény, az Idő vasfogának ellenálló és egy­színű, de gyönyörű árnyalatokban játszó, mint az ame­tiszt-kristály. Teljes művészi formákat csak a Termé­szet produkált a hópelyhekben, nagyító nélkül láthatat­lan tengeri állatokban, kristályokban, és Ambrus Zoltán a magyar kritikában. M mm^ " \ fi L E G J O B B A „miniszterjelölteket" hallgatták ki a puccsügy hétfői tárgyalásán Raád is, Gyulai-Molnár is visszavonta beismerő vallomását (Saját tudósítónktól.) A puccsügy katonai tár­gyalásának harmadik napján sor került a legér­dekesebb tanuk: Raád Árpád, Gyulai-Molnár Fe­renc és Tóth Ferenc kihallgatására. Mielőtt azon­ban még megkezdődtek volna a kihallgatások, a honvédtörvényszék, az ügyész indítványára el­rendelte Hetényi Imre főkapitányhelyettes és­ Schweinitzer József rendőrfőtanácsos kihallgatá­sát, akik szerdán jelennek meg a katonai tör­vényszék előtt Raád Árpád mingjárt vallomása előtt kije­lenti, hogy Vannay nem vett részt a szervezkedés­ben, amelynek során kü­lönben sem volt szó puccsról. Raád Árpád egyébként ugyanazt cse­lekszi, mint a többi pol­gári vádlott-tanuk: visz­szavonja rendőrségi be­ismerő vallomásait. — Nem volt az komoly dolog, kérem szépen, — mondja Raád Árpád — beszélgettünk arról, hogy kik lennének azok a be­csületes emberek, akiket szívesen látnak egy ösz­szeroppanás esetén a kormány élén. Így került szóba Raits és Dittrich kegyelmes urak neve és esetleg Temesváryé is... — No de hiszen önt ke­reskedelemügyi minisz­ternek emlegették, — szól közbe a tárgyalás­vezető. — Erre nem emlék­szem. — Mi igaz abból, hogy önök Bethlent, Mattus­házyt és Izsépy tábornor­kot le akarták tartóz­tatni? — Erről nem tudok semmit. — Mi igaz abból, hogy Francia Kiss Mihály nem akarta végrehajtani a puccsot és hogy állító­lag a Duna—Tisza-közén valami zavar támadt volna. — Erről sem tudok semmit. Különben is a legfantasztikusabb hírek terjedtek el rólunk. Azt mondták, hogy 10.000 emberrel vonulunk fel a Vérmezőre és kivégzünk 3000 nehéz izraelitát. Pe­dig nálunk szóba se került a zsidókérdés. Raád ezzel be is fejezte vallomását. Utána Gyulai-Molnár Ferenc állott a honvédtörvényszék elé. Gyulai-Molnár széles gesztusokkal beszélt, meglehetősen heves hangon, úgyhogy a tárgyalás­vezetőnek többször le is kellett intenie. Szinte­­ sa­vart, szemmel láthatólag hatásra vadászott. — Készültünk valamire, — mondotta — de nem abban a formában, ahogy Hetényiék és Schwei­nitzerék tendenciózusan be akarták állítani és különösen a csendőrtisztek, akik végtelenül saj­nálom, hogy bajtársaim... — Rendreutasítom, válogassa meg kifejezé­seit! — szól rá a tárgyalásvezető. — ...ők nem átallották azt mondani, hogy mi Gömbös ellen is készülődünk. Pedig politikai szem-f­ontból ma is Gömböshöz állunk a legközelebb, annál is inkább, mert nem tagadta meg fajvédő érzelmeit. Ha Gömbös megmaradt volna ellenzéki képviselőnek, akkor ma ő lehetne a miniszterelnök, a diktátor... — Nahát csak hagyja politikai fejtegetéseit, — inti le a tárgy alá­svezető — inkább arról be­széljen, hogy a rendőrségen mindent bevallott. — Kérem, ezeket a vallomásokat kénytelen vagyok visszavonni. Miközben azonban visszavonja rendőrségi vallomásait, kijelenti, hogy szó volt arról, hogy a Vilmos-laktanyában szerelik fel magukat, sőt meg is szemlélte Berki detektívvel együtt a lak­tanyát. — Miért éppen a Vilmos-laktanyáról volt szó? — kérdezi a tárgyalásvezető. — Hát kérem... — feleli lassan, gondolkodva Gyulai — ezt mondhatta talán... a Vannay is. — Hát mivel foglalkozott a Vannay, szerve­zéssel? — Szervezéssel nem, mert tudta, hogy én nagy­szerű szervezőerő vagyok. Inkább belpolitikai ügyekkel foglalkozott. Arról beszélt ezután Gyulai-Molnár, hogy de­cember közepére szemlét akart tartani- Újból és újból visszatér azonban a tárgyalásvezető a rend­őrségi beismerő vallomásokra, mire Gyulai-Molnár megjegyzi: — Százados úr, itt valami nem stimmel a jegyzőkönyvekben, mer­t különben már Piroskáé­kat és Francia-Kiss Mihályt is le kellett volna tar­tóztatni. — Miért akarta ön december 15-én megtartani a szemlét? — kérdezi ekkor Gyulai-Molnárt Bár­kányi őrnagy-ügyész. — Én tudomást szereztem arról, hogy a kom­munisták 17-ére valamit terveznek... — jelenti ki Gyulai­ Molnár, akinek vallomása ezzel be is feje­ződik, a tárgyalásvezető pedig rövid szünetet ren­del el. Kint az előszobában összetalálkozik a három vádlott-tanú, jókedvűen falatoznak abból az enni­valóból, amit Zsabii Kálmán és egy másik fiatal­ember vitt be nekik a tárgyalásra. Nevetnek, vic­celődnek egymással és közben arról beszélnek, hogy milyen jó lenne egy »lityit« meg egy kis sört inni. A rövid szünet után a harmadik tanú, Tóth Ferenc vívómester áll a bíróság elé, aki arról tesz vallomást, hogy Vannay »a mult kormányzattal szemben ökölrázó hangulatban volt«, de ő nem vette komolyan fantasztikus terveit. Elmondja Tóth Ferenc, hogy Vannay hozta őt össze Raits altábornaggyal, majd pedig kijelenti, hogy azért mondta, hogyha sikerül az akciójuk, akkor hatalmukat a külfölddel is el kell ismer­tetni, hogy megijessze őket. Ezután hosszabb zárt, majd rövid ideig tartó újabb nyilvános tárgyalás következett, utána pe­dig a tárgyalásvezető berekesztette a tárgyalást s annak folytatását kedd reggel kilenc órára tűzte ki. Sír, v Tü­ V­l. . .­­ • Tóth Ferenc és Gyulai-Molnár Ferenc a honvédtörvényszék előtt, hétfői kihallgatásuk után A sakkcsapatbajnokság VIII. fordulójának eredményei I. osztály bajnoki: Ferencváros—BSE 10—6, MMSK— J5ST 4 Vi—11'A, Pesterzsébet—AHB 6Vi—Wt, Újpest— Rákosliget 8—8, Zugló—Pesti Hírlap 4—12. — 11. osztály bajnoki: Charusok—Proe 8Vz—T'/j, Könyvnyomdászok— Csepel 8—8, Kispest—Wekerle KAOSz 8—8, Lágymányos —Főváros 10'/1—5­/s. _ ///. osztály bajnoki: Erkel—33 FCJ v/i—V/1, Rákospalota—Ilieshoe elhalasztva, Pestszentlő­rinc—Gyömrő 16—0. — IV. osztály bajnoki: Elektromos­művek—KÉKOSz 8—8, Postások—Szent László 8-8, Budafok—BESzKARt Ferencváros 9—7, Dunaharaszti— Törökök­ 4—12, Polgári—Dunakeszi 8—8. — I. osztály szövetségi: Ferencváros—BSE 15-4) n. o., MMSK—BST 4—13, Pesterzsébet—AMB­­l'A—4Ws, Zugló—Pesti Hirlap V/l—8'/«. — II. osztály szövetségi: Pestszentlőrinc— KAOSz 7'/i—81/«, Fővárosi—Dunaharaszti 16—«. Könyv­nyomdász—Óbudai vasas 16—4), Erkel—33 FC 12'/«—»'/«. A vér fölfrissítése céljából ajánlatos néhány napon át korán reggel egy pohár természetes »Ferenc József« keserűvizet inni. Az egész világon rendelik az orvosok a va­lódi Ferenc József víz használatát, mert ez szabá­lyozza a bélműködést, erősíti a gyomrot, javítja a vért, megnyugtatja az idegeket és ezáltal itt életerőt teremt. A Ferenc József keserűvíz gyógy­szertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben kapható.

Next