Pesti Napló, 1932. június (83. évfolyam, 119–143. szám)

1932-06-01 / 119. szám

10 • Szerda PESTI NAPLÓ 1932 június 1 Kereskedelmi ügynökség A külügyminiszter úr a képviselőházban meg­védelmezte követségeinket bizonyos kritikákkal szem­ben és igen határozottan nyilatkozott arról, hogy »nem mehetünk el addig, hogy külföldi misszióink kereske­delmi ügynökségekké váljanak«. Tisztelt olvasóm, ugy-e, mi vagyunk többségben, akik a külügyminiszter úr nézetét nem osztjuk? Sőt éppen ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy ma, 1932-ben, amelyik követség visszariad még a gondola­tától is annak, hogy holmi kereskedelmi ügynöki tevé­kenységet fejtsen ki, annak nem kellene megszavazni az állami költségvetésben egy fillért sem. Nekünk olyan régifajta diplomatákra, akik a kereske­delmi ügyeket magukhoz méltatlanoknak tartották, nin­csen semmi szükségünk. Mire kell ma a diplomata, ha nem kereskedelmi ügyekre? Nálunk most nincsen »királyi udvar«, s a di­nasztiák közötti jó viszony ápolása nem lehet a magyar diplomácia feladata. Nem lehet szó külpolitikai intrikákról sem, mert hogy diplomatáink intrikákat szőjenek, mi nem kíván­juk, de nem is helyeselnek; azt pedig, hogy az ellenünk szőtt intrikákat idejekorán észrevegyék és meghiúsít­sák, szintén nem reméljük tőlük. Nem kötheti le őket túlságosan a reprezentálás sem, mert egy olyan országot, mint a miénk, csak rendkívül szerény miértékben szabad reprezentálni. Eáérnek »misszióink«, hogy kereskedelmi ügyekkel foglalkozzanak és kívánatos, hogy a külügyminiszter úr nyilatkozatát úgy értelmezzék, hogy kereskedelmi ügy­nökösködéssel csak abban az esetben ne foglakozzanak, ha ehez nem értenek. Ha a miniszter úr nyilatkozatát angol nyelvre le­fordítanék,­­ semmi esetre sem értenék meg sem Ang­liában, sem Amerikában, mert ezek az országok igenis megkövetelik a követségeiktől, hogy legelső­sorban ke­reskedelmi ügynökségek legyenek. A kereskedelmi ügynökség nemcsak hasznos és be­csült, hanem igen tekintélyes foglalkozás minden oly or­szágban, ahol van kereskedelem, — ellenben amíg meg­ijedünk attól a gondolattól, hogy valamelyik »missziónk« netalántán kereskedelmi ügynökséggé változik, a mi mindaddig feltétlenül koldusország maradunk. A kereskedelmi ügynökséghez is kell tudás és ész, sőt gyors tájékozódó és elhatározó képesség, nagy ember­ismeret és a naponként változó helyzetek abszolút biz­tos ismerete is szükséges hozzá. Feltételezem, hogy a külügyminiszter úr is tudja, hogy a Budapestre küldött idegen követek mindegyike, aki az ő hivatali működése alatt itt szolgált, miért ment el innen? Akik nagyon hamar mentek el, mind azért tá­voztak, mert nem voltak elég jó kereskedelmi ügy­nökök. Láttam olyan esetet, mikor egy a miénknél nagyon, sokkal gazdagabb ország budapesti követsége majd a kezét-lábát törte, annyit szaladozott az írótoll miatt. Tudniillik a hazájából itt járt valaki néhány napig és észrevette, hogy a hotelekben rossz az írótoll, bement néhány üzletbe tollat venni és azokkal sem volt meg­elégedve. Mikor hazament, elment a külügyminiszter­hez és azt mondta neki: — Magyarországon jó írótollat biztosan el lehet t­dni. Azonnal jött a sürgöny Budapestre és két nap alatt olyan »report« készült a jó írótoll üzleti lehetőségeiről, hogy a budapesti kereskedelmi és iparkamara egész tit­kári hivatala megnyalhatta volna az ujját utána. Nekem ma az ilyen diplomácia imponál. A külügy­miniszter úrnak, úgy látszik, nem mondták meg azt sem, hogy néhány évvel ezelőtt nagy sürgés-forgás volt itt például a csirketoll miatt. Tudniillik idejött két ga­líciai és az Isten tudja, honnan és hogyan, de annyi puska- és csirketollat és rongyot exportált, hogy még sokkal többet keresett rajta, mint amennyit mi a kül­földi »borpalotáinkon« elvesztettünk, s zavart csinál­tak még a tengerentúli tollpiacon is. Nem tudom, hogy a mi »misszióink« ezt észrevették-e, de azt tudom, hogy akkoriban nem egy diplomata kérdezte tőlem: — Mit lehetne itt még csinálni tollban? Azok az országok, melyeket ilyen diplomaták kép­viselnek, mitőlünk sokban különböznek; egyebek közt abban is, hogy most nem várják, hogy majd egy kis kölcsönnel kisegítjük őket. De különböznek tőlünk ab­ban is, hogy nem oly előkelőek, mint mi; ha mezőgaz­daságról van szó, észjárásuk »pórias«, ha kereskedelem-ről van szó, észjárásuk egészen »vigéces«. De Isten tudja,­­ valahogy azért mégis csak megélnek. Erzsébet királyné út 1. Tel: 97-0­ 07. Megnyitás ma! A második sárga könyv Gróf Károlyi Imre új nagy tanulmánya egy küszöbönálló új korszak kialakulásáról (Saját tudósítónktól.) Szenvedélyes viták, he­ves rokonszenvnyilatkozatok és nem kevésbé heves ellentmondások csaptak fel a múlt év őszén egy érdekes, merész, izzóan szubjektív, de nagyvonalú könyv nyomán, amelynek szerzője G gróf Károlyi Imre volt. »A kapitalista világrend válsága» cí­met viselte az első Károlyi-féle sártrakönyv, amelynek mintegy folytatásaképpen ma megje­lent a»Az örvény szélén« című 200 oldalas hatalmas tanulmány. Bizonyos, hogy gróf Károlyi Imrének ez a könyve még szélesebb hullámokat fog vetni, mint első sárga könyve, de mondanivalóinak sú­lyát, megállapításainak pörölycsapásait sem a könyve mellett felcsapó tapsok nem tehetik in­tenzívebbé, sem az elkerülhetetlen kritika nem vonhat le azok jelentőségéből. Gróf Károlyi Imre fejtegetéseit a világgazda­sági válság jelenségeinek boncolgatásával kezdi és megállapítja, hogy Mussolini kivételével a vi­lág egyetlen számottevő állama sem rendelkezik olyan kormány­férfival ezekben a súlyos időkben, akinek tehetsége és képességei meg tudnák adni a lendületet a világ sorsának jobbrafordulására. Gróf Károlyi kíméletlen bírálatban részesíti a világ első államainak vezető államférfiait, mi sem természetesebb, hogy nem tér ki Hitler Adolf ál­lamférfiúi értékének lemérése elől sem és ezt írja róla: "...minden közgazdasági és­­politikai képzett­ség és tudás nélkül, iskolapéldája az üres fráziso­kat puffogtató demagógnak, aki állítólag fasci­nálni tudja modorával, hangjával, előadási mód­jával hallgatóságát, de akinek beszédeit olvasva, az elfogulatlan olvasó előtt szánalmas képtelensé­gek és alacsony indulatokra való appellálások zagyvalékának benyomását teszik.« Az államszocializmus felé Gróf Károlyi Imre legújabb könyvének gerince kétségtelenül ismét a magánkapitalista termelési rendszer kritikája­ Megállapítja, hogy az államo­sítási folyamat egyre erősebben terjed. — Az államok — írja — ma már számtalan üzemnek tulajdonosai, úgyszintén a helyhatósá­gok és városok is. Akár állami, akár kommunális üzemben és kezelésben, ezek a vállalatok, ezek a termelési eszközök, amint köztulajdont képeznek, már társadalmasítva, szocializálva vannak és bir­toklásuk, üzemi kezelésük az első lépés az állam­szocializmus felé. Akármennyi ellensége is legyen ennek a folyamatnak, aligha lesz feltartóztatható. Gróf Károlyi Imre elismeri, hogy ezeknek a szocializált üzemeknek az ügyvitele és kezelési módja, amely teret enged a protekcionizmusnak, nepotizmusnak, sőt panamizmusnak is, sok tekin­tetben előnytelen a magánkapitalizmussal szem­ben, de nem lehetne tárgyilagosan azt állítani, — mondja — hogy ezeken a bajokon segíteni lehetet­len volna. — Németországban — írja — elkezdődött ez az államosítási folyamat már a nagybankok terén is. Oly­an szanálási művelet, olyan állami részesedés­vállalás, mint amely a Donat-Bankkal és Dresde­ner Bankkal kapcsolatosan például mostanában történt, annyit jelent, mint a batikok államosítási műveletének kezdete. Hivatkozik azután az oszt­rák Creditanstalt megmentése érdekében az oszt­rák állam által vállalt garanciákra és ezt mondja: , ,,Ez már nem magánkapitalizmus. Ez a magán­­­kapitalizmus csődje. Mert az már mégsem mond­ható a magánkapitalizmus jogosultságával, lénye­gével és természetével összeférőnek, hogyha vál­lalkozásai prosperálnak, akkor ezeknek eredmé­nye a vállalkozók zsebeit illeti, ha azonban nem prosperálnak, a akkor a teher, a kockázat az államot, tehát a többi adófizető polgárt illeti. Ezután hivatkozik Kína és India éhező milliói mellett Európa és Észak-Amerika munkanélküli ipari és mezőgazdasági munkásainak nyomorára és ezt a megállapítást teszi: »Ha ugyanekkor nem tud egy termelési rendszer jobbat, helyesebbet és okosabbat, mint a legszükségesebb élet­cikkeknek sokszáz és százezer mázsáját inkább elpusztítani, mint az azokat nélkülöző embereknek juttatni, az a termelési rendszer elvesztette létjogosultságát és saját sírját ássa meg­. Az új korszak Mindezeknek összefoglalásaképpen arra a megállapításra jut gróf Károlyi Imre, hogy a ter­melés mechanizálásának, az ipari revolucionizmus­nak időszaka nagyjában befejeződött. A magán­kapitalista vállalkozások óriás alakulatokba tö­mörültek, amelyek az államkapitalizmusnak és államszocializmusnak útját egyengetik. A szabad magánkapitalista­ gazdálkodás már különböző fé­kező korlátokkal van körülvéve, melyeket részben saját hibáinak köszönhet. Ezeket a béklyókat az államhatalmak folyton erősítik és szaporítják. A magánkapitalista termelés maga járul hozzá a munkáselbocsátásokkal a fogyasztás apadásához. Az általános demokratizálódással az államok ma­guk mindinkább válnak valóban népállamokká, amelyekben a magánkapitalizmussal szemben való ellenmozgalom a néppel összeforrt államhatalmat mindinkább szorítja az állami interven­cionizmus, az állami közüzembevétel, az államkapitalizmus, az államszocializmus felé. Sorraveszi Károlyi a dekadens világgazdasági jelenségeket, leszögezi, hogy ma már 25 millió körül van az ipari munkanélküli munkások száma, akiknek családtagjaikkal együtt a százmilliós tra­gikus hadserege szégyene a mai kapitalista világ­rendnek, és eklatáns bizonyítéka annak, hogy elő­ször is valami vitális funkcionálási szerv nincs már rendben az organizmusban, másodszor pedig hogy az orvoslásra hivatott vezető kormányférfiak a nagyállamoknak nincsenek hivatásuk magasla­tán. Ez egy életveszélyes megbetegedés szimptó­mája, amely most már harmadik esztendeje tart és amelynek orvoslására, ha nem történik meg a sür­gős operatív beavatkozás, annak nem lehet más, mint halálos vége­. Tökkelütött szamár ... Ezeknek a megállapításoknak a nyomán szinte kirobban gróf Károlyi Imréből a következő néhány sor: — És akkor van merészsége sok, az orránál to­vább nem látó, madár agyvelejű embernek csodál­kozni és méltatlankodni afelett, hogy ezek a mil­liók éhezve és fázva, fásultan és kétségbeesetten m­ás világrendtől várják a jobb boldogulásukat, hogy akár erőszak árán is meg szeretnék azt való­sítani és igazi kommunistákká, bolsevista kommu­nistákká válnak! Aki ezen csodálkozik és méltat­lankodik, az egy tökkelütött szamár. Gróf Károlyi Imre tanulmányának további során élesen rávilágít a nyersanyagok és mező­gazdasági termények hihetetlenül mélyre zuhant árai és az iparcikkek felsrófolt árai között mutat­kozó kihívó ellentétre. Azt mondja többek között: »Németországban például 1931-b­en, amikor a rúd­vas világpiaci ára 35 százalékkal esett, a belföldi árakat csak 3 százalékkal szállították le a gyárak. A textilnyersanyagok ára 50 százalékkal esett, a ru­haneműek nagykereskedői ára azonban csak 12 százalékkal. A magyar fogyasztó cukrának és borának fogyasztási adója jóval nagyobb, mint a cukor vagy a bor értéke. Az egész világ kereske­delme holtpont felé tart. Egy-két fejezetet vetítettünk csak ki gróf Károlyi Imre drámai feszültségű könyvéből. Pe­dig alig lehet ellentállni a kísértésnek,­­­hogy az olvasót végig ne vezessük ezen a rendkívül érde­kes, szubjektivitása mellett is, vagy éppen ezért különösen frappáns könyvön. Külön fejezetet szentel gróf Károlyi Imre a magyar viszonyok kritikájának mind politikai, mind gazdasági szem­pontból. _________________ Kalmár Béla volt operaénekes lamináltal megmérgezte magát Egy fényesen induló pálya összeroppanása A főhercegi gyűrű s a „légcsőmező" (Saját tudósítónktól.) Kalmár Béla 50 éves volt operaénekes Király ucca 105- számú lakásán laminállal megmérgezte magát. Súlyos állapotban került a Rókus-kórházba. Kalmár a békebeli Budapestnek egyik nagy énektehetsége volt. Fiatalon fedezték fel. Az operaházi karban tűnt fel és mindjárt az élre ugrott. Nagy jövőt jósoltak neki- De karri­rje hirtelen összeomlott. Egy ünnepi előadás alkal­mával a színpadon hirtelen epileptikus rohamokat kapott és összeesett. Ettől az időtől kezdve idegi­leg teljesen tönkrement. Súlyos idegbetegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta. A háború utáni időkben már ideggyógyintézetben volt és a gyógyintézeti ápolások között csak kisebb meg­szakítások voltak. Előfordult, hogy nyilvános he­lyeken vonta magára furcsa viselkedésével a figyelmet és a rendőrség utalta be ideggyógyinté­zetbe, ahonnan ugyan később, amikor lecsillapo­dott, elbocsátották, de ismét és ismét kórházba ke­rült.­ Senkije sem volt, magányosan élt és nagy szegénységében is büszkén viselte azt az értékes gyűrűt, amelyet annak idején egy főhercegtől ka­pott egyik hangversenye után. Elborult elméjével anyagi helyzetén úgy akart segíteni, hogy egy légcsőmérő találmánnyal házalt, amely szerinte az énektudás szempontjából volna fontos. Ezt a ta­lálmányát többhelyütt igyekezett értékesíteni, de sehol sem talált meghallgatásra. Ez azután vég­képpen elkeserítette, üldözési mániába esett és meg­történt, hogy orvosi rendelőkbe rontott be, ahon­nan kikergette a betegeket.­­ Legutóbb a Zsidókórház idegosztályán volt ápolás alatt Hétfőn bocsátották el onnan. Távo­zása után a királyuccal szegényes lakásában ma­gára maradva kísérelte meg az öngyilkosságot. Fájdalomtól megtört szívvel jelentem, hogy hűséges jó férjem Kupferstein Annia bőrkereskedő hosszas szenvedés után elh­unyt. A drága halott földi maradványai június 1-én, szerdán d. u. 2 órakor fognak a rákoskeresztúri izr. sírkertben öreg nyugalomra helyeztetni. Budapest, 1932 május 30. Áldás és béke poraira. Kupfer«Hein Ármirné szül. Perl Elza neje, Kálmán Ernő fivére, nővérei, unokaöccse­, apósa, anyósa, sógornői, sógorai. Minden kCUBn értesítés helyett.

Next