Pesti Napló, 1932. június (83. évfolyam, 119–143. szám)
1932-06-01 / 119. szám
10 • Szerda PESTI NAPLÓ 1932 június 1 Kereskedelmi ügynökség A külügyminiszter úr a képviselőházban megvédelmezte követségeinket bizonyos kritikákkal szemben és igen határozottan nyilatkozott arról, hogy »nem mehetünk el addig, hogy külföldi misszióink kereskedelmi ügynökségekké váljanak«. Tisztelt olvasóm, ugy-e, mi vagyunk többségben, akik a külügyminiszter úr nézetét nem osztjuk? Sőt éppen ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy ma, 1932-ben, amelyik követség visszariad még a gondolatától is annak, hogy holmi kereskedelmi ügynöki tevékenységet fejtsen ki, annak nem kellene megszavazni az állami költségvetésben egy fillért sem. Nekünk olyan régifajta diplomatákra, akik a kereskedelmi ügyeket magukhoz méltatlanoknak tartották, nincsen semmi szükségünk. Mire kell ma a diplomata, ha nem kereskedelmi ügyekre? Nálunk most nincsen »királyi udvar«, s a dinasztiák közötti jó viszony ápolása nem lehet a magyar diplomácia feladata. Nem lehet szó külpolitikai intrikákról sem, mert hogy diplomatáink intrikákat szőjenek, mi nem kívánjuk, de nem is helyeselnek; azt pedig, hogy az ellenünk szőtt intrikákat idejekorán észrevegyék és meghiúsítsák, szintén nem reméljük tőlük. Nem kötheti le őket túlságosan a reprezentálás sem, mert egy olyan országot, mint a miénk, csak rendkívül szerény miértékben szabad reprezentálni. Eáérnek »misszióink«, hogy kereskedelmi ügyekkel foglalkozzanak és kívánatos, hogy a külügyminiszter úr nyilatkozatát úgy értelmezzék, hogy kereskedelmi ügynökösködéssel csak abban az esetben ne foglakozzanak, ha ehez nem értenek. Ha a miniszter úr nyilatkozatát angol nyelvre lefordítanék, semmi esetre sem értenék meg sem Angliában, sem Amerikában, mert ezek az országok igenis megkövetelik a követségeiktől, hogy legelsősorban kereskedelmi ügynökségek legyenek. A kereskedelmi ügynökség nemcsak hasznos és becsült, hanem igen tekintélyes foglalkozás minden oly országban, ahol van kereskedelem, — ellenben amíg megijedünk attól a gondolattól, hogy valamelyik »missziónk« netalántán kereskedelmi ügynökséggé változik, a mi mindaddig feltétlenül koldusország maradunk. A kereskedelmi ügynökséghez is kell tudás és ész, sőt gyors tájékozódó és elhatározó képesség, nagy emberismeret és a naponként változó helyzetek abszolút biztos ismerete is szükséges hozzá. Feltételezem, hogy a külügyminiszter úr is tudja, hogy a Budapestre küldött idegen követek mindegyike, aki az ő hivatali működése alatt itt szolgált, miért ment el innen? Akik nagyon hamar mentek el, mind azért távoztak, mert nem voltak elég jó kereskedelmi ügynökök. Láttam olyan esetet, mikor egy a miénknél nagyon, sokkal gazdagabb ország budapesti követsége majd a kezét-lábát törte, annyit szaladozott az írótoll miatt. Tudniillik a hazájából itt járt valaki néhány napig és észrevette, hogy a hotelekben rossz az írótoll, bement néhány üzletbe tollat venni és azokkal sem volt megelégedve. Mikor hazament, elment a külügyminiszterhez és azt mondta neki: — Magyarországon jó írótollat biztosan el lehet tdni. Azonnal jött a sürgöny Budapestre és két nap alatt olyan »report« készült a jó írótoll üzleti lehetőségeiről, hogy a budapesti kereskedelmi és iparkamara egész titkári hivatala megnyalhatta volna az ujját utána. Nekem ma az ilyen diplomácia imponál. A külügyminiszter úrnak, úgy látszik, nem mondták meg azt sem, hogy néhány évvel ezelőtt nagy sürgés-forgás volt itt például a csirketoll miatt. Tudniillik idejött két galíciai és az Isten tudja, honnan és hogyan, de annyi puska- és csirketollat és rongyot exportált, hogy még sokkal többet keresett rajta, mint amennyit mi a külföldi »borpalotáinkon« elvesztettünk, s zavart csináltak még a tengerentúli tollpiacon is. Nem tudom, hogy a mi »misszióink« ezt észrevették-e, de azt tudom, hogy akkoriban nem egy diplomata kérdezte tőlem: — Mit lehetne itt még csinálni tollban? Azok az országok, melyeket ilyen diplomaták képviselnek, mitőlünk sokban különböznek; egyebek közt abban is, hogy most nem várják, hogy majd egy kis kölcsönnel kisegítjük őket. De különböznek tőlünk abban is, hogy nem oly előkelőek, mint mi; ha mezőgazdaságról van szó, észjárásuk »pórias«, ha kereskedelem-ről van szó, észjárásuk egészen »vigéces«. De Isten tudja, valahogy azért mégis csak megélnek. Erzsébet királyné út 1. Tel: 97-0 07. Megnyitás ma! A második sárga könyv Gróf Károlyi Imre új nagy tanulmánya egy küszöbönálló új korszak kialakulásáról (Saját tudósítónktól.) Szenvedélyes viták, heves rokonszenvnyilatkozatok és nem kevésbé heves ellentmondások csaptak fel a múlt év őszén egy érdekes, merész, izzóan szubjektív, de nagyvonalú könyv nyomán, amelynek szerzője G gróf Károlyi Imre volt. »A kapitalista világrend válsága» címet viselte az első Károlyi-féle sártrakönyv, amelynek mintegy folytatásaképpen ma megjelent a»Az örvény szélén« című 200 oldalas hatalmas tanulmány. Bizonyos, hogy gróf Károlyi Imrének ez a könyve még szélesebb hullámokat fog vetni, mint első sárga könyve, de mondanivalóinak súlyát, megállapításainak pörölycsapásait sem a könyve mellett felcsapó tapsok nem tehetik intenzívebbé, sem az elkerülhetetlen kritika nem vonhat le azok jelentőségéből. Gróf Károlyi Imre fejtegetéseit a világgazdasági válság jelenségeinek boncolgatásával kezdi és megállapítja, hogy Mussolini kivételével a világ egyetlen számottevő állama sem rendelkezik olyan kormányférfival ezekben a súlyos időkben, akinek tehetsége és képességei meg tudnák adni a lendületet a világ sorsának jobbrafordulására. Gróf Károlyi kíméletlen bírálatban részesíti a világ első államainak vezető államférfiait, mi sem természetesebb, hogy nem tér ki Hitler Adolf államférfiúi értékének lemérése elől sem és ezt írja róla: "...minden közgazdasági éspolitikai képzettség és tudás nélkül, iskolapéldája az üres frázisokat puffogtató demagógnak, aki állítólag fascinálni tudja modorával, hangjával, előadási módjával hallgatóságát, de akinek beszédeit olvasva, az elfogulatlan olvasó előtt szánalmas képtelenségek és alacsony indulatokra való appellálások zagyvalékának benyomását teszik.« Az államszocializmus felé Gróf Károlyi Imre legújabb könyvének gerince kétségtelenül ismét a magánkapitalista termelési rendszer kritikája Megállapítja, hogy az államosítási folyamat egyre erősebben terjed. — Az államok — írja — ma már számtalan üzemnek tulajdonosai, úgyszintén a helyhatóságok és városok is. Akár állami, akár kommunális üzemben és kezelésben, ezek a vállalatok, ezek a termelési eszközök, amint köztulajdont képeznek, már társadalmasítva, szocializálva vannak és birtoklásuk, üzemi kezelésük az első lépés az államszocializmus felé. Akármennyi ellensége is legyen ennek a folyamatnak, aligha lesz feltartóztatható. Gróf Károlyi Imre elismeri, hogy ezeknek a szocializált üzemeknek az ügyvitele és kezelési módja, amely teret enged a protekcionizmusnak, nepotizmusnak, sőt panamizmusnak is, sok tekintetben előnytelen a magánkapitalizmussal szemben, de nem lehetne tárgyilagosan azt állítani, — mondja — hogy ezeken a bajokon segíteni lehetetlen volna. — Németországban — írja — elkezdődött ez az államosítási folyamat már a nagybankok terén is. Olyan szanálási művelet, olyan állami részesedésvállalás, mint amely a Donat-Bankkal és Dresdener Bankkal kapcsolatosan például mostanában történt, annyit jelent, mint a batikok államosítási műveletének kezdete. Hivatkozik azután az osztrák Creditanstalt megmentése érdekében az osztrák állam által vállalt garanciákra és ezt mondja: , ,,Ez már nem magánkapitalizmus. Ez a magánkapitalizmus csődje. Mert az már mégsem mondható a magánkapitalizmus jogosultságával, lényegével és természetével összeférőnek, hogyha vállalkozásai prosperálnak, akkor ezeknek eredménye a vállalkozók zsebeit illeti, ha azonban nem prosperálnak, a akkor a teher, a kockázat az államot, tehát a többi adófizető polgárt illeti. Ezután hivatkozik Kína és India éhező milliói mellett Európa és Észak-Amerika munkanélküli ipari és mezőgazdasági munkásainak nyomorára és ezt a megállapítást teszi: »Ha ugyanekkor nem tud egy termelési rendszer jobbat, helyesebbet és okosabbat, mint a legszükségesebb életcikkeknek sokszáz és százezer mázsáját inkább elpusztítani, mint az azokat nélkülöző embereknek juttatni, az a termelési rendszer elvesztette létjogosultságát és saját sírját ássa meg. Az új korszak Mindezeknek összefoglalásaképpen arra a megállapításra jut gróf Károlyi Imre, hogy a termelés mechanizálásának, az ipari revolucionizmusnak időszaka nagyjában befejeződött. A magánkapitalista vállalkozások óriás alakulatokba tömörültek, amelyek az államkapitalizmusnak és államszocializmusnak útját egyengetik. A szabad magánkapitalista gazdálkodás már különböző fékező korlátokkal van körülvéve, melyeket részben saját hibáinak köszönhet. Ezeket a béklyókat az államhatalmak folyton erősítik és szaporítják. A magánkapitalista termelés maga járul hozzá a munkáselbocsátásokkal a fogyasztás apadásához. Az általános demokratizálódással az államok maguk mindinkább válnak valóban népállamokká, amelyekben a magánkapitalizmussal szemben való ellenmozgalom a néppel összeforrt államhatalmat mindinkább szorítja az állami intervencionizmus, az állami közüzembevétel, az államkapitalizmus, az államszocializmus felé. Sorraveszi Károlyi a dekadens világgazdasági jelenségeket, leszögezi, hogy ma már 25 millió körül van az ipari munkanélküli munkások száma, akiknek családtagjaikkal együtt a százmilliós tragikus hadserege szégyene a mai kapitalista világrendnek, és eklatáns bizonyítéka annak, hogy először is valami vitális funkcionálási szerv nincs már rendben az organizmusban, másodszor pedig hogy az orvoslásra hivatott vezető kormányférfiak a nagyállamoknak nincsenek hivatásuk magaslatán. Ez egy életveszélyes megbetegedés szimptómája, amely most már harmadik esztendeje tart és amelynek orvoslására, ha nem történik meg a sürgős operatív beavatkozás, annak nem lehet más, mint halálos vége. Tökkelütött szamár ... Ezeknek a megállapításoknak a nyomán szinte kirobban gróf Károlyi Imréből a következő néhány sor: — És akkor van merészsége sok, az orránál tovább nem látó, madár agyvelejű embernek csodálkozni és méltatlankodni afelett, hogy ezek a milliók éhezve és fázva, fásultan és kétségbeesetten más világrendtől várják a jobb boldogulásukat, hogy akár erőszak árán is meg szeretnék azt valósítani és igazi kommunistákká, bolsevista kommunistákká válnak! Aki ezen csodálkozik és méltatlankodik, az egy tökkelütött szamár. Gróf Károlyi Imre tanulmányának további során élesen rávilágít a nyersanyagok és mezőgazdasági termények hihetetlenül mélyre zuhant árai és az iparcikkek felsrófolt árai között mutatkozó kihívó ellentétre. Azt mondja többek között: »Németországban például 1931-ben, amikor a rúdvas világpiaci ára 35 százalékkal esett, a belföldi árakat csak 3 százalékkal szállították le a gyárak. A textilnyersanyagok ára 50 százalékkal esett, a ruhaneműek nagykereskedői ára azonban csak 12 százalékkal. A magyar fogyasztó cukrának és borának fogyasztási adója jóval nagyobb, mint a cukor vagy a bor értéke. Az egész világ kereskedelme holtpont felé tart. Egy-két fejezetet vetítettünk csak ki gróf Károlyi Imre drámai feszültségű könyvéből. Pedig alig lehet ellentállni a kísértésnek,hogy az olvasót végig ne vezessük ezen a rendkívül érdekes, szubjektivitása mellett is, vagy éppen ezért különösen frappáns könyvön. Külön fejezetet szentel gróf Károlyi Imre a magyar viszonyok kritikájának mind politikai, mind gazdasági szempontból. _________________ Kalmár Béla volt operaénekes lamináltal megmérgezte magát Egy fényesen induló pálya összeroppanása A főhercegi gyűrű s a „légcsőmező" (Saját tudósítónktól.) Kalmár Béla 50 éves volt operaénekes Király ucca 105- számú lakásán laminállal megmérgezte magát. Súlyos állapotban került a Rókus-kórházba. Kalmár a békebeli Budapestnek egyik nagy énektehetsége volt. Fiatalon fedezték fel. Az operaházi karban tűnt fel és mindjárt az élre ugrott. Nagy jövőt jósoltak neki- De karrirje hirtelen összeomlott. Egy ünnepi előadás alkalmával a színpadon hirtelen epileptikus rohamokat kapott és összeesett. Ettől az időtől kezdve idegileg teljesen tönkrement. Súlyos idegbetegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta. A háború utáni időkben már ideggyógyintézetben volt és a gyógyintézeti ápolások között csak kisebb megszakítások voltak. Előfordult, hogy nyilvános helyeken vonta magára furcsa viselkedésével a figyelmet és a rendőrség utalta be ideggyógyintézetbe, ahonnan ugyan később, amikor lecsillapodott, elbocsátották, de ismét és ismét kórházba került. Senkije sem volt, magányosan élt és nagy szegénységében is büszkén viselte azt az értékes gyűrűt, amelyet annak idején egy főhercegtől kapott egyik hangversenye után. Elborult elméjével anyagi helyzetén úgy akart segíteni, hogy egy légcsőmérő találmánnyal házalt, amely szerinte az énektudás szempontjából volna fontos. Ezt a találmányát többhelyütt igyekezett értékesíteni, de sehol sem talált meghallgatásra. Ez azután végképpen elkeserítette, üldözési mániába esett és megtörtént, hogy orvosi rendelőkbe rontott be, ahonnan kikergette a betegeket. Legutóbb a Zsidókórház idegosztályán volt ápolás alatt Hétfőn bocsátották el onnan. Távozása után a királyuccal szegényes lakásában magára maradva kísérelte meg az öngyilkosságot. Fájdalomtól megtört szívvel jelentem, hogy hűséges jó férjem Kupferstein Annia bőrkereskedő hosszas szenvedés után elhunyt. A drága halott földi maradványai június 1-én, szerdán d. u. 2 órakor fognak a rákoskeresztúri izr. sírkertben öreg nyugalomra helyeztetni. Budapest, 1932 május 30. Áldás és béke poraira. Kupfer«Hein Ármirné szül. Perl Elza neje, Kálmán Ernő fivére, nővérei, unokaöccse, apósa, anyósa, sógornői, sógorai. Minden kCUBn értesítés helyett.