Pesti Napló, 1933. július (84. évfolyam, 146–171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
f Szombat PESTI NAPLÓ 1933 július 1 A föld még nem adta ki foglyait.... Hét ember talán még életben van és segítségre vár a betemetett solymári bányában — Négy bányász valószínűleg az első pillanatban meghalt — A mentőcsapatnak még néhány napra van szüksége Kétségbeesett asszonyok virrasztása a halálakna felett A bányászcsákány, amelyet 21 órával a szerencsétlenség után találtak a mélységben Pilisszentiván, június 30. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától) Ébresztőóra nincs mindegyik bányászlakásban. Szentiván és Vörösvár kis házaiban csak itt-ott hangzik fel a berregés, néhol a szomszédok keltik egymást és van olyan környék, ahol egy ébresztőóra kelt nyolc-tíz családot Ötkor, amikor még alig ült el a hajnali pára, rikolt fel a berregés. Először az asszonyok kelnek, odateszik a kávét, vagy a hamislevest, bekopognak a szomszédba: öt óra! Aztán felkeltik az embereket. Mert ember az, akár 21 éves, akár 55, ő megy le a föld alá, ő keresi a kenyeret Az ember felébred, nyújtózkodik, csak úgy hidegvízzel megylegyinti az arcát mert a mosakodással ráér, amikor feljön a föld alól. Reggeli, indulás. Szerdán reggel is félhat tájban a szentiváni, vörösvári szoba-konyhákból elindultak a bányászok a solymári akna felé. Kettesével-hármasával jönnek az utcákból, át a földeken, kis mezei utakon, amikor egy-egy csatlakozó érkezik a csapathoz, felhangzik a Jó szerencsét!köszöntés és végül mind a 151 ember, aki reggel hatkor leváltja társait ott vár az igazgatósági épület udvarán az folvasószoba előtt Itt olvassák fel az írást a bányászoknak, mielőtt alászállnak a földbe. Egyszerű szoba, kis szószékféle emelvénnyel és egyik oldalon egy térdeplő, a bányászok védőszentjével, Szent Borbálával. Hat órakor vitte le a lift a 151 embert. Kisebbnagyobb csapatokra oszolva jártak a szűk folyosókon, lebegtek a kötélpályán és kezdték meg a munkát. A Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaság solymári telepén három akna van, a Solymár, az Erzsébet és a Lipót-akna. Az Erzsébet-aknát 1921-ben betömték. A 180 méter mély akna alsó szája körül ugyanis túlságosan nagy volt a vízveszély és a széntömegeket csak körülményesen lehetett már megközelíteni, mert azok a Solymárakna irányában feküdtek. Az aknát amely öt méter átmérőjű és 180 méter mély, salakkal feszesen eltömték. Az akna helyébe így egy ISO méter magas ötméteres átmérőjű óriási súlyú salakoszlop került. A tetején az aknaszáj helyét nyolc év alatt benőtte a fű. A bányászok három csoportja a solymári akna vágatán elment a legtávolabb fekvő munkahelyekre. Az 56 esztendős Cserni Ignác, a 29 éves Besendorfer Ferenc, a 26 éves Drevenka Pál és a 33 éves Szőts János kerültek arra a munkahelyre, amely legközelebb van az Erzsébet-aknához. A nedves, fojtólégkörű munkahelyen bányászlámpáik sápadt fénye mellett dolgoztak a csákánnyal. A közelükben még két másik csapat dolgozott, két oldalfolyosón. Az egyhangú kopácsolás tizenkettőig tartott. Tizenkettőkor délben, amikor fenn a falvak harangjai megkondulnak és a konyhaasztalok mellé leülnek a bányászcsaládok, a föld egy nagyot sóhajt. Valahol valami omlik, mindenünnen dübörgés hallatszik, a légnyomás tornádója földre serri a bányászokat, iszaprengetegek zúdulnak a föld alatt, sustorogva vágtat előre a víz, méteres cementdarabok repülnek a föld mélyébe, keresztülrepülnek a tömör földön, mintha csak egy papírlepedőn hajította volna át őket egy óriási gyerek. Fuldokolnak mindenütt a bányászok. 151 bányász gondolja egyszerre az ilyenkor elkerülhetetlen bányászgondolatot: túl élem-e? Mindez egy pillnat alatt történik. Egy pillanat hogy az Erzsébet-akna egyik oldalfolyosójának 25 méter vastag fala átszakad, egy pillanat, hogy a 180 méter magas és 5 méter átmérőjű hatalmas salakoszlopot elnyeli a föld. egy pillanat: a roppant légnyomás a vastag acélsíneket fantasztikus figurákba hajlítja, básnyakocsik, szénhalmok repülnek ide-oda, zúdul az iszanár. Négy bányász, az a négy, akinek a nevét megírtuk, bizony most már nem lehet tovább tagadni, az első pillanatban szörnyethalt. Az ő munkahelyükön, ott ahol a csákányaik dolgoztak, robbant át a salak-, iszap- és cementtenger, amely azután előrezúdult előre a főfolyosón, úgyhogy az oldalfolyosókon dolgozó hét társuk menekülési útját, szintén elzárta. Ez a hét ember Albrecht Vencel, Marlok István, Fritzholm János, Trizna Gáspár, Szlávik Mihály és Maróti István, kábultan a 18 atmoszférányi légnyomástól, vaksötétben étlen-szomjan liheg valahol az iszapos föld mélyén. Ha még A külvilág így értesül egy ilyen katasztrófáról: Az Erzsébet-akna elföldelt szájánál, amelyet mint mondtuk, benőtt a fű, néhány akácfa áll. Amikor megkondult a déli harangszó és a környék csöndes, szélmentes nyugalomban pihent, egyszerre egy lyuk támadt a földben és az akáclevelek susogni kezdtek, a föld alól egy szélroham vágott ki. Ezt nem vette észre senki, talán csak néhány veréb rebbent el. A Solymár-akna felső szájánál a harangszóba belevijjogott a telefon. Leniről telefonáltak fel, de senki sem jelentkezett nem volt idő beszélni, mindenki rohant kifelé. Száznegyven bányász küszködött a föld alatt, az iszapárral, derékig iszapba, úszva és mászva jutottak előre, fel az akna alsó szájáig, ahol egymásután vitte a sáros riadt embereket a felvonó a földszínére. Nagy tömeg jött fel és azok, akiket a dübörgés a közelbe csalt, ujjongva számolták a kilépőket Ahány ember kilép a liftből, annyi élet menekült meg a haláltól. Nyolcvan... kilencven... száz • •. százhúsa • • • százharminc •.. nagyszerű... hiszen majdnem mindenki itt van, na, még jönnek lentről... igen... száznegyven ... A liftes is feljött, most már nincs lenn senki, tizenegy . Tizenegy ember lenn maradt. De kik? A riadt, felismerhetetlenségig iszaposarcú férfiak görbült háttal, roggyanó léptekkel sorakoznak fel a névsorolvasásra. Mire a tizenegy hiányzó nevet megállapítják, addigra már rohan a hír a bányakapitányságra, be a budapesti irodába, indulnak az autók, mérnökök, igazgatók, szakértők sietnek ki a zajos városból. A város maga semmiről sem tud, Budapesttől a pestkörnyéki községek meszszebb vannak, mint Melburne, vagy Capetown. Ha Ausztráliában délben bányaszerencsétlenség történik, este nyolc óra tájban már az összes szerkesztőségek tudják, de a solymári katasztrófáról senki sem tudott meg semmit. Féltizenkettőkor éjjel telefonálta be valaki, hogy a solymári autóbuszban hallotta: bányaszerencsétlenség törént Szerdán éjfélkor tizenkét órával a szerencsétlenség után robogott ki a túraautó Solymárra a Pesti Napló munkatársával. Az autó reflektorkévei belehasítottak a sötét utcákba. Pilisszentiván házai előtt a vaksötétben férfiak, nők álldogáltak, csöndben. A reflektorok fénye egymásután vágta ki a sötétségből a rémült és szomorú arcokat. Az Erzsébet-akna felső szája körül néhány bányász áll, közöttük egy szuronyos csendőr, aki figyelmeztet mindenkit, hogy közelebb jönni életveszélyes. A fáklyák fénye mellett egy sötét kútba látni, alul, mérhetetlennek látszó távolban a víz csobog. Vissza a faluba, fel az emelkedő országúton, a Solymár-aknához. Itt a főtelep. Nappali világosság, mindenki siet csak a legöregebb bányászok ténferegnek idegesen. Egyszerre öten is mondják: most jött fel a mentéstől Kuzén igazgató, biztos a fürdőházban van, lemossa magáról az iszapot. Lenn most a mentőcsapat dolgozik, Kovács főmérnök vezetésével. A legkiválóbb fiatal erőteljes, józa , bátor munkásokból álló csapat ez, amely állig iszapban, fanatikus vas dühvel dolgozza előre magát a szerencsétlenül jártak felé. Csákányoznak, vágják a földet, amely nedvesen omlik, társaik építik az oldat és tetőfákat, hogy az ép kiásott alagútdarab rájuk ne omoljon. Kuza igazgató, aki tizenkét órát egyfolytában dolgozott fenn, most fürdik. A fűtőház kis előszobájában ott van a csizmája, amelyre félkilós iszapgöröngyök ragadtak. Ott hever a ruhája is: vizes, iszapos, rongytömeg. Nyílik az ajtó, felöltözötten, polgári ruhájában jön ki az igazgató, egy középtermetű feketehajú, szúrósszemű férfi. A fürdőház előtt egy bányász halad el éppen, az igazgató ráköszöni: »Jószerencsét!« — de a hangja olyan fásult remegő, mintha nem hinné, hogy valaha is lesz még, jószerencse. — Igazgató úr, csak azt mondja meg, van remény, hogy megmentik őket? Lehetséges, hogy még élnek? — lehetséges... Remény van.. Mi megteszünk mindent. De... — az igazgató nem fejezi be a mondatot. Hosszú ideig hallgatunk, aztán az igazgató fáradt rangon elmeséli, hogyan történt a katasztrófa, hol közelíti meg a betömött Erzsébet-akna egyik oldalfolyosója a Solymár-akna legtávolabbi folyosóinak végét hogyan dolgoznak a mentésen. Amikor elbúcsúzunk, ezt mondja: »Még van remény ! Visszafelé jövet szitál az eső Hajnalodik Egy darabig még érezni a környék különleges »bányaszagát« aztán feltűnnek Óbuda első házai és már itt a Margithíd, Budapest A lentőcsapatok azóta is szüntelenül dolgoztak• Várták a földet, kopogtak, néha valami távoli zörejre azt hitték, hogy a benrekedtek jeladása, de aztán tovább dolgoztak, lelkükben csüggedten, de azzal a hihetetlen erővel, amely ilyenkor a bányászokban van. Egymást megmenteni, a barátot, a sorstársát visszahozni az életnek, ez fűt mindenkit. A fiatalabbik Trizan, akiknek a bátyja a bennrekedt között van, 48 óráig szinte hagymázos lázban küszködött a földdel, kezében alig állt meg a csákíny. Ki akarta szabadítani bátyját. Ké nap múltán úgy találták meg félájultan, felvonszoltak a szabadba, itt lefektették, magához tért, evett valamit, aztán újra vissza. Most is, pénteken este ott verekszik a föld alatt, másik 59 társával. A föld nagyon nehezen engedi ki foglyait. Télórákba kerül egy-egy méter, most, pénteken este 90 méternyire vannak az eltemetettektől. Huszonnégy óra alatt húsz métert jutottak előre. S néhány nap, esetleg egy hét is, beletellik, amíg odaérnek. Talán egy hét is. Hét ember talán, ha csoda történt, még életben van és vár. A Solymár-akna egy magaslaton fekszik. Egyik oldalán a gépház, másik oldalán az igazgatósági épület van és középütt a bánya szája, a felvonószerkezet építménye. Itt megy mindenki le a bányába, és itt jön mindenki fel. A bányaterületre nem szabad mindenkinek bejönni. A gépház és az igazgatósági épület között van hátul a kerítés, s a kerítésen túl egy kis emelkedés, itt ül a földön húsz-huszonöt asszony és gyermek. Ülnek a földön, összebújva és szemüket le nem veszik a lift nyílásáról. Egyik-másik gyerek elbóbiskol, de az asszonyok ízea éber, borzasztó éber. Mintha valami megtréfálná a szememet: úgy látom, hogy ezek az asszonyok nagyon hasonlítanak egymásra. Pedig az egyik öreg, a másik fiatal, az egyik pisze, éles, hegyes orrú, az arcuk különbözik, de . . Most hasonlítanak egymásra, egyenruhát húzott arcukra a fájdalom és a rémület. Szájukat ehetetlen kín forrasztotta össze keskeny vonallá, kétoldalt kemény vonásokat szántott a rettegés. Mohón nézik a liftet, s mintha villámütés érnéiket úgy ráng bele a testükbe a kíváncsiság, amikor valakit felhoz a lift. Hajnaltól ülnek itt késő éjjelig, amíg valaki rájuk nem szól.i.Menetek haza, holnap reggelig már senki sem jön. Szerda dél óta ülnek így, összebújva, kiapadt szemekkel és csak néha szólnak rá hátborzongtatóan a sult hangon a gyerekekre: »Egyetek. Ott a kenyér.« Pálóczi Horváth György AZ ISZAP AR ELTEMETETTJEINEK HOZZÁTARTOZÓI az Erzsébet-akna mellett lesik a mélyből érkező hírrel.