Pesti Napló, 1933. július (84. évfolyam, 146–171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

f Szombat PESTI NAPLÓ 1933 július 1 A föld még nem adta ki foglyait.... Hét ember talán még életben van és segítségre vár a betemetett solymári bányában — Négy bányász valószínűleg az első pillanatban meghalt — A mentő­csapatnak még néhány napra van szüksége Kétségbeesett asszonyok virrasztása a halálakna felett A bányászcsákány, ame­lyet 21 órával a szeren­csétlenség után találtak a mélységben Pilisszentiván, június 30. (A Pesti Napló kiküldött munkatársától) Ébresztőóra nincs mindegyik bányászlakásban. Szentiván és Vörösvár kis házaiban csak itt-ott hangzik fel a berregés, néhol a szomszédok kel­tik egymást és van olyan környék, ahol egy éb­resztőóra kelt nyolc-tíz családot Ötkor, amikor m­ég alig ült el a hajnali pára, rikolt fel a berre­gés. Először az asszo­nyok kelnek, odateszik a­­ kávét, vagy a hamisle­vest, bekopognak a szomszédba: öt óra! Az­tán felkeltik az embere­ket. Mert ember az, akár 21 éves, akár 55, ő megy le a föld alá, ő keresi a kenyeret Az ember fel­ébred, nyújtózkodik, csak úgy hidegvízzel megylegyinti az arcát mert a mosakodással rá­ér, amikor feljön a föld alól. Reggeli, indulás. Szerdán reggel is fél­hat tájban a szen­tiváni, vörösvári szoba-konyhák­­ból elindultak a bányá­szok a solymári akna fe­lé. Kettesével-hármasával jönnek az utcákból, át a földeken, kis mezei uta­kon, amikor egy-egy csatlakozó érkezik a csapat­hoz, felhangzik a Jó szerencsét!­köszöntés és végül mind a 151 ember, aki reggel hatkor leváltja tár­sait ott vár az igazgatósági épület udvarán az folvasószoba­ előtt Itt olvassák fel az írást a bá­nyászoknak, mielőtt alászállnak a földbe. Egyszerű szoba, kis szószékféle emelvénnyel és egyik oldalon egy térdeplő, a bányászok védőszentjével, Szent Borbálával. Hat órakor vitte le a lift a 151 embert. Kisebb­nagyobb csapatokra oszolva jártak a szűk folyosó­kon, lebegtek a kötélpályán és kezdték meg a munkát. A Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársa­ság solymári telepén három akna van, a Solymár, az Erzsébet és a Lipót-akna. Az Erzsébet-aknát 1921-ben betömték. A 180 méter mély akna alsó szája körül ugyanis túlságosan nagy volt a víz­veszély és a széntömegeket csak körülményesen lehetett már megközelíteni, mert azok a Solymár­akna irányában feküdtek. Az aknát amely öt méter átmérőjű és 180 méter mély, salakkal fesze­sen eltömték. Az akna helyébe így egy ISO méter magas ötméteres átmérőjű óriási súlyú salakoszlop került. A tetején az aknaszáj helyét nyolc év alatt benőtte a fű. A bányászok három csoportja a solymári akna vágatán elment a legtávolabb fekvő munkahe­lyekre. Az 56 esztendős Cserni Ignác, a 29 éves Besendorfer Ferenc, a 26 éves Drevenka Pál és a 33 éves Szőts János kerültek arra a munkahelyre, amely legközelebb van az Erzsébet-aknához. A nedves, fojtólégkörű munkahelyen bányászlám­páik sápadt fénye mellett dolgoztak a csákánnyal. A közelükben még két másik csapat dolgozott, két oldalfolyosón. Az egyhangú kopácsolás tizen­kettőig tartott. Tizenkettőkor délben, amikor fenn a falvak harangjai megkondulnak és a konyhaasztalok mellé leülnek a bányászcsaládok, a föld egy nagyot sóhajt. Valahol valami omlik, mindenünnen dü­börgés hallatszik, a légnyomás tornádója földre serri a bányászokat, iszaprengetegek zúdulnak a föld alatt, sustorogva vágtat előre a víz, méteres cementdarabok repülnek a föld­ mélyébe, keresz­tülrepülnek a tömör földön, mintha csak egy papír­lepedőn hajította volna át őket egy óriási gyerek. Fuldokolnak mindenütt a bányászok. 151 bányász gondolja egyszerre az ilyenkor elkerülhetetlen bányászgondolatot: túl élem-e? Mindez egy pillnat alatt történik. Egy pilla­nat hogy az Erzsébet-akna egyik oldalfolyosójá­nak 25 méter vastag fala átszakad, egy pillanat, hogy a 180 méter magas és 5 méter átmérőjű ha­talmas salakoszlopot elnyeli a föld. egy pillanat: a roppant légnyomás a vastag acélsíneket fantasz­tikus figurákba hajlítja, básnyakocsik, szénhalmok repülnek ide-oda, zúdul az iszanár. Négy bányász, az a négy, akinek a nevét meg­írtuk, bizony most már nem lehet tovább tagadni, az első pillanatban szörnyethalt. Az ő munkahelyü­kön, ott ahol a csákányaik dolgoztak, robbant át a salak-, iszap- és cementtenger, amely azután előrezúdult előre a főfolyosón, úgyhogy az oldal­folyosókon dolgozó hét társuk menekülési útját, szintén elzárta. Ez a hét ember Albrecht Vencel, Marlok István, Fritzholm János, Trizna Gáspár, Szlávik Mihály és Maróti István, kábultan a 18 at­moszférányi légnyomástól, vaksötétben étlen-szom­jan liheg valahol az iszapos föld mélyén. Ha még A külvilág így értesül egy ilyen katasztrófár­ól: Az Erzsébet-akna elföldelt szájánál, amelyet mint mondtuk, benőtt a fű, néhány akácfa áll. Ami­kor megkondult a déli harangszó és a környék csöndes, szélmentes nyugalomban pihent, egyszerre egy lyuk támadt a földben és az akáclevelek su­sogni kezdtek, a föld alól egy szélroham vágott ki. Ezt nem vette észre senki, talán csak néhány veréb rebbent el. A Solymár-akna felső szájánál a harangszóba belevijjogott a telefon. Leniről telefonáltak fel, de senki sem jelentkezett nem volt idő beszélni, mindenki rohant kifelé. Száznegyven bányász küszködött a föld alatt, az iszapárral, derékig iszapba, úszva és mászva jutottak előre, fel az akna alsó szájáig, ahol egymásután vitte a sáros riadt embereket a felvonó a földszínére. Nagy tömeg jött fel és azok, akiket a dübörgés a közelbe csalt, ujjongva számolták a kilépőket Ahány em­ber kilép a liftből, annyi élet menekült meg a haláltól. Nyolcvan... kilencven... száz • •. száz­húsa • • • százharminc •.. nagyszerű... hiszen majd­nem mindenki itt van­, na, még jönnek lentről... igen... száznegyven ... A liftes is feljött, most már nincs lenn­ senki, tizenegy . Tizenegy ember lenn maradt. De kik? A riadt, felismerhetetlenségig iszaposarcú férfiak görbült háttal, roggyanó léptekkel sorakoznak fel a névsorolvasásra. Mire a tizenegy hiányzó nevet megállapítják, addigra már rohan a hír a bánya­kapitányságra, be a budapesti irodába, indulnak az autók, mérnökök, igazgatók, szakértők sietnek ki a zajos városból. A város maga semmiről sem tud, Budapesttől a pestkörnyéki községek mesz­szebb vannak, mint Melburne, vagy Capetown. Ha Ausztráliában délben bányaszerencsétlenség törté­nik, este nyolc óra táj­ban már az összes szerkesz­tőségek tudjá­k, de a solymári katasztrófáról senki sem tudott meg semmit. Féltizenkettőkor éjjel te­lefonálta be valaki, hogy a solymári autóbuszban hallotta: bányaszerencsétlenség törént Szerdán éjfélkor tizenkét órával a szerencsét­lenség után robogott ki a túraautó Solymárra a Pesti Napló munkatársával. Az autó reflektorkévei belehasítottak a sötét utcákba. Pilisszentiván házai előtt a vaksötétben férfiak, nők álldogáltak, csöndben. A reflektorok fénye egymásután vágta ki a sötétségből a rémült és szomorú arcokat. Az Erzsébet-akna felső szája körül néhány bányász áll, közöttük egy szuronyos csendőr, aki figyelmeztet mindenkit, hogy köze­lebb jönni életveszélyes. A fáklyák fénye mellett egy sötét kútba látni, alul, mérhetetlennek látszó távolban a víz csobog. Vissza a faluba, fel az emelkedő országúton, a Solymár-aknához. Itt a főtelep. Nappali világosság, mindenki siet csak a legöregebb bányászok ténfe­regnek idegesen. Egyszerre öten is mondják: most jött fel a mentéstől Kuzén igazgató, biztos a fürdő­házban van, lemossa magáról az iszapot. Lenn most a mentőcsapat dolgozik, Kovács főmérnö­k vezetésével. A legkiválóbb fiatal erőtel­jes, józa , bátor munkásokból álló csapat ez, amely állig isza­pban, fanatikus vas dühvel dolgozza előre magát a szerencsétlenül jártak felé. Csákányoznak, vágják a földet, amely nedvesen omlik, társaik épí­tik az ol­dat és tetőfákat, hogy az ép kiásott alagút­darab rá­juk ne omoljon. Kuz­a igazgató, aki tizenkét órát egyfolytában dolgozott fenn, most fürdik. A fűtőház kis előszo­bájában ott van a csizmája, amelyre félkilós iszap­göröngy­ök ragadtak. Ott hever a ruhája is: vizes, iszapos, rongytömeg. Nyílik az ajtó, felöltözötten, polgári ruhájában jön ki az igazgató, egy közép­termetű feketehajú, szúrósszemű férfi. A fürdő­ház előtt egy bányász halad el éppen, az igazgató ráköszöni: »Jószerencsét!« — de a hangja olyan fásult remegő, mintha nem hinné, hogy valaha is lesz még, jószerencse. — I­gazgató úr, csak azt mondja meg, van re­mény, hogy megmentik őket? Lehetséges, hogy még élnek? — lehetséges... Remény van..­ Mi megte­szünk m­indent. De... — az igazgató nem fejezi be a mondatot. Hosszú ideig hallgatunk, aztán az igazgató fáradt rangon elmeséli, hogyan történt a katasz­trófa, h­ol közelíti meg a betömött Erzsébet-akna egyik o­ldalfolyosója a Solymár-akna legtávolabbi folyosó­inak végét hogyan dolgoznak a menté­sen. Am­ikor elbúcsúzunk, ezt mondja: »Még van remény ! Visszafelé jövet szitál az eső Hajnalodik Egy darabig még érezni a környék különleges »bánya­szagát« aztán feltűnnek Óbuda első házai és már itt a Margithíd, Budapest A­­ lentőcsapatok azóta is szüntelenül dolgoz­tak• Várták a földet, kopogtak, néha valami távoli zörejre azt hitték, hogy a benrekedtek jeladása, de aztán tovább dolgoztak, lelkükben csüggedten, de azzal a hihetetlen erővel, amely ilyenkor a bányá­szokban­ van. Egymást megmenteni, a barátot, a sorstár­sát vissz­ahozni az életnek, ez fűt minden­kit. A f­iatalabbik Trizan, akiknek a bátyja a benn­rekedt­­ között van, 48 óráig szinte hagymázos lázban küszködött a földdel, kezében alig állt meg a csákí­ny. Ki akarta szabadítani bátyját. Ké nap múltán úgy találták meg félájultan, felvons­zoltak a szabadba, itt lefektették, magá­hoz tér­t, evett valamit, aztán újra vissza. Most is, péntek­en este ott verekszik a föld alatt, másik 59 társáv­al. A föld nagyon nehezen engedi ki fog­lyait. Télórákba kerül egy-egy méter, most, pén­teken este 90 méternyire vannak az eltemetettek­től. H­uszonnégy óra alatt húsz métert jutottak előre. S néhány nap, esetleg egy hét is, beletellik, amíg odaérnek. Talán egy hét is. Hét ember ta­lán, ha csoda történt, még életben van és vár. A Solymár-akna egy magaslaton fekszik. Egyik oldalán a gépház, másik oldalán az igazga­tósági épület van és középütt a bánya szája, a fel­vonószerkezet építménye. Itt megy mindenki le a bányá­ba, és itt jön mindenki fel. A bányaterületre nem s­zabad mindenkinek bejönni. A gépház és az igazga­tósági épület között van hátul a kerítés, s a kerítés­en túl egy kis emelkedés, itt ül a földön húsz-h­uszonöt asszony és gyermek. Ülnek a földön, összebújva és szemüket le nem veszik a lift nyílá­sáról. Egyik-másik gyerek elbóbiskol, de az asszo­nyok ízea éber, borzasztó éber. Mintha valami megtr­éfálná a szememet: úgy látom, hogy ezek az asszon­yok nagyon hasonlítanak egymásra. Pedig az egyik öreg, a másik fiatal, az egyik pisze, éles, hegyes orrú, az arcuk különbözik, de . . Most hasonlítanak egymásra, egyenruhát húzott arcukra a fájdalom és a rémület. Száju­kat e­hetetlen kín forrasztotta össze keskeny vo­nallá, kétoldalt kemény vonásokat szántott a ret­tegés. Mohón nézik a liftet, s mintha villámütés érné­­­iket úgy ráng bele a testükbe a kíváncsi­ság, amikor valakit felhoz a lift. Hajnaltól ülnek itt ké­ső éjjelig, amíg valaki rájuk nem szól.­i.Men­­etek haza, holnap reggelig már senki sem jön­­.­­ Sz­erda dél óta ülnek így, összebújva, kiapadt szemekkel és csak néha szólnak rá hátborzongta­tóan a sult hangon a gyerekekre: »Egyetek. Ott a kenyér.« Pálóczi Horváth György AZ ISZAP AR ELTEMETETTJEINEK HOZZÁTARTOZÓI az Erzsébet-akna mellett lesik a mély­ből érkező hír­rel.

Next