Pesti Napló, 1934. április (85. évfolyam, 73–96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
Húsvéti szám • (Asszony, Gyermek és képes melléklettel) * Ára 40 fillér (e) Budapest, 1934 85. évfolyam 73. szám Vasárnap, április 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK• Egy hóra 4.— pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér FESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54 szám. KIADÓHIVATAL Erzsébet körút 18—20 is. TELEFON : 455—50-től 455-57-ig, 464-18 és 464-19 Szerkesztőség BécsDeni L, Kohlmarkt 7. AZ EMBER FELTÁMADÁSA Írta: FÖLDI MIHÁLY Mi már elképzelni alig tudjuk azt a húsvétot, az elsőt, az igazit, az egyetlent. A rettegésnek, a bizonytalanságnak, a csalódásnak és kételkedésnek, a gyásznak és tragikumnak azt a megrázó feloldódását a nagypénteki katasztrófa után. Azt a felharsanó örömet, azt a lélekállító diadalt, azt a szétsugárzó békét. Érezni sem tudjuk már talán azt a rettenetes izgalmat, mely Jeruzsálem városát felgyújtotta, mikor szétröppent az isteni szenzáció híre: üres a sír! Feltámadt a keresztrefeszített harmadnapra, miként megmondotta. Üres a sír... és szájról szájra, házról házra szaladt a hír, száguldott, hullámzott, sistergett apostolok nélkül, rikkancs, postás, távíró, rádió nélkül, mert vitte a saját ereje, a saját győzelme szívről szívre tanítványok, piacra siető asszonyok, karikázó gyerekek, labdázó lányok, görnyedő és feldúlt emberek között. Üres a sír! Ott rohan a tömegben az öreg Szent Péter, inaszakadtan, az ifjú Jánossal. Lelküket még sötét éjszaka nyomasztja, örömüket még megfekszi a »koponya helyének« a Golgotának kegyetlen sziklája, fülükben kopog még a panaszos sóhaj: Eli, Eli, lama sabaktani... nem mernek még hinni a húsvéti hírnek, hogy üres a sír. Még látják a borzalmas hegyet, a megaláztatások és szenvedések hegyét a süket sötétben, szájukat marja meg a mérges ecet, mellyel Urukat itatták, fejükben még sajog az ostorcsapások és tövisek szörnyű fájdalma, magukban hordják még az utolsó emléket, a »Candidus et rubicundus«, a halovány és véres testet... lehet-e üres a sír? De akkor már lejátszódott a »Divina Commedia Paschae«, akkor már győzelem és béke, pax et gaudium lett az elkerülhetetlen kálváriából, a sötét vizek felett akkor már aranyos, tavaszi nap sütött, a sír üres volt, Péter és János örömtől, könnytől ragyogó szeme nem látott ott semmit... csak néhány összehajtott gyolcsot, aztán kint a megzavart katonákat, a két boldogan imádkozó Máriát, a leszakadt pecséteket, elgördült sziklákat... de a hír igaz, a szenzáció nem hazudott, a szenvedés és feltámadás műve befejeztetett. El sem tudjuk már képzelni azt a tavaszt! Soha olyan izgalmas, olyan édes, olyan imádni való az élet e Földön még nem volt. A napnak annyi aranya, a fűnek annyi zöldje, a levegőnek annyi illata, a szívnek annyi öröme, a léleknek annyi elégedett, győzelmes békéje nem volt, azóta sem volt. Képzeljék el azt az elégtételt, amit a tanítványok éreztek! Képzeljék el Pétert és Jánost ott az üres sír előtt, képzeljék el mellüknek azt a zihálását, szemüknek azt a villogását, titkos reményeiknek azt a lenyűgöző valóra válását! Képzeljék el azt a jeruzsálemi várost, a szabadon bocsátott Barnabást, a Gonoszt, aki életet nyert az Igaznak halálán, Júdást, aki eldobálta a templomban harminc véres pénzét és felakasztotta magát, a kezét mosó Pilátustés álmaitól rettegő feleségét, a római katonákat, akik közt, már felbukkantak, a bizonytalanok, a kételkedők, a megtérők, azt az egész megbolygatott, zizegő, futkosó hangyabolyt, amelybe kő hullott, egy sírkő... s ettől a kőtől felkavarodott az egész világ. Mert a hír, az isteni szenzáció nem állt meg a jeruzsálemi falaknál. Áttört városokon, átkelt hegyeken és tengereken s vitte magával az új élet magvait Róma, a birodalom, egy roskadó és keletkező világ felé. Vitte a hitet, a csodát, vitte a kegyelmet, a bocsánatot, a feltámadás misztériumát, az örök élet titkát. Rombolt és épített. Rombolta, ami romlásra ítéltetett, ami hiba és bűn volt, életre serkentette, ami életre hivatott. Mert nemcsak tengereken és országokon hatolt át a hír, dörömbölt az sokkal keményebb várakon: az ember szívén. És a szívek megnyíltak és hallgatták a hírt. Birodalmak, Cézárok, népek hullottak térdre előtte. S milyen gyönyörű tavasz volt az, elképzelni sem tudjuk. A huszadik századnak ebben a mai húsvétjában sóvárogva keressük azt az aranyló napot, azt a zöldülő vetést, a hitnek azokat az éneklő tengereit. A feltámadás napján joggal áhítozunk örömre, békére, győzelemre, hiszen az Úr, aki szenvedett, aki a legnagyobb szenvedő volt e Földön, az életet szerette. Székesfehérvár nagy püspöke, Prohászka Ottokár mondta egyszer, még a béke éveiben. A szenvedést szeretni nem lehet, a szenvedést csak gyűlölni lehet, mert a szenvedés a mi ellenségünk, semmiféle élet nem szereti a szenvedést, a tűz nem szereti a vizet, az öröm nem szereti a szomorúságot, az ember sem szeretheti a bút, a bajt, a kínt, a halált. Harminc esztendővel ezelőtt prédikált így Prohászka... s milyen harminc év telt el azóta! Készülődés a háborúra, háború és szakadatlan háború. Azt mondta a Feltámadott: »Én vagyok az élet, ti vagytok a sírásók; én élni, ti élni, én éltetni, ti temetni tudtok!« Ezt mondta akkor, mikor a »forma servi«-t, a szolga alakját, a küszködés, a szürkeség, a megalázottság, a test, a kínlódás, az üldöztetés ruháit aggatta magára. Mit mondhatunk ma? Lelkünk felszabadulásra, ünnepre vágyódik, de hiába nyújtózik, mindenfelé bilincsek polipkarjai kötözik, húzzák le a rögbe. Szemünk tavaszi fényt keres, de pislogva hunyorog, hiszen golgoták és keresztek takarják el az eget. Mint egykor az öreg Péter és az ifjú János inaiban, a mi izmainkban is duzzad az élet vágya és ereje, de ha megindulunk, tántorogva botorkálunk, mert mindenfelé nyílt és titkos sírokba ütközünk. Keresztre feszített országban élünk. Földünknek karjait cseh és szlovák fára szögezték, lábainkba szerb és román szöget vertek. Sírunkra minden jeruzsálemi sziklánál súlyosabb szerződést görgettek, »sápadt és véres« testünkre pecsétet ütöttek és a sírnál a világ nagyobbik felének katonasága áll őrt. Keresztre feszített emberek vagyunk. Nézzenek szét nyiltan és rettenjenek meg végre a látványtól! A keresztek közt ott kínlódik a tisztesség keresztje; a becstelenség, a ravaszság feszítette meg. Kereszten vonaglik a tehetség; testébe a romboló dilettantizmus vert szögeket- Keresztre fetreng a tisztaság, oda kötözte a hitványság, a megalkuvás, a komiszkodás, az acsarkodás. Kereszten sír a szerénység, oda szögezte a kapkodó mohóság. És milyen tömeg vonaglik a jajgató keresztek alatt! Ott kínlódik a rettenetes szegénység, a kiszorultak, a kisemmizettek, a kifosztottak megszámlálhatatlan hadserege. Ott sápadoznak a gazdagok, a tehetősek is, akik reszkető kézzel dugdossák aranyaikat és bankjegyeiket, bizonytalanná váló értékeiket, melyeket napról-napra őröl az idők malma. Véres könynyeket sír a béke, az engedékenység, a testvéri érzés némaságra kárhoztatva fuldokol. De saját testébe harap a barbár erőszak is, mely egyéni sorsokat, népi problémákat, emberi jövendőt ököllel szeretne megoldani. És milyen ordítás, milyen rohanás, milyen nagyképű fontoskodás dühöng a modern keresztek körül! Mennyi üres szó, mennyi hiábavaló konferencia, mennyi kulisszatologatás, menynyi dagadó frázis! Gazdasági verseny, faji kérdés, egyenjogúság, nyerstermény, preferencia, kontingens, klíring, imperializmus, statusquo, békeszerződés... mit jelentenek e szavak? Mi egyebet, mint hazugságot, gőgöt, dölyföt, telhetetlenséget, gyűlöletet, uralkodni vágyást, a leírás és hatalom rögeszméit, kegyetlenséget, megalkuvást, terrort és barbarizmust ... istentelenséget! A nagyreményű huszadik század, mely nagyszerű találmányokkal gazdagította az életet, új rabságba vetette az embert. Rabszíjra, a pénz és hatalom, az erőszak és kegyetlenség rabszíjára fűzte a földet, a munkát, a kereskedőt, az iparost, a tisztviselőt, az írót, a művészt, a lelket s még ebből a rabságból is telhetetlen tehetetlenséggel zárja ki az életbe kívánkozó új nemzedéket, az ifjúság nagy tömegeit. Kegyetlen kör! Bent félelem, lemondás, sápadt és vérző keresztek, kint némán izzó, egyre elkeseredettebb, egyre morajlóbb vágyódás. Mit segít a politika? Borogatást rak a töviskoszorús fejre, melyet ő koronázott meg gyalázatos fájdalommal. Mit segít az államférfiúi és közgazdászi bölcsesség? Évtizedek óta tanácskozik, számol, ágyút gyárt, muníciót rendel és helyet készít újabb tízmillió halottnak. Mit segít a tudomány? Házat épít, melyet majd rommá lőnek, gázt kotyvaszt, melyet majd emberrel etetnek, sebet varr, melyet az ő segítségével is szaggatnak rángatózó emberi testeken. Mit segít a bölcselet?" Tépelődik az anyag és lélek titkán, rövidlátó teleszkópjait a csillagos égnek szegzi, keveri a fogalmakat, a szavakat és ugyanazzal a parvenü erőszakkal, mely új barbarizmust teremtett, kiforgatja az egyszerű igazságokat, hogy naponta egy-egy új keresztrejtvénnyel kábítsa a hamis jelszavak drótsövényében kapálózó tömegeket. És mit segít az irodalom ,a művészet? Valaha az álmok titkát hordozta rejtélyes hangjaiban és szivárványló színeiben, ősi élmények és láthatatlan jövendők hírhordója volt, szentek, bölcsek, lelkesek megnyilatkozása; ma szívszaggatóan sokszor árulja el az embert, hogy múló erőket szolgáljon, magánügyeket fütyürésszen és ipari hétköznapokban robotoljon. Ordít a reklám és keresztre kényszerül az érték; bömböl a dilettantizmus és elvonul a tehetség; öklét rázza a terror és tótágasba merevül a logika; kínoz ostorcsapásaival a pártoskodás és gúzsba kötve fetreng az igazság vágya, tolakszik az érvényesülő könyök, tipor a durva láb és eltaposva vérzik a csendes, áldozatos munka. Lárma, lárma, zűrzavar mindenfelé! Gépek zakatolása, feneketlen torkok trombitája, mindenféle erőszakok üvöltése... mintha már azt az egyszerű igazságot is elfelejtettük volna, hogy csöndben érik a vetés és mintha nem hallanák már a francia költő szép bölcsességét: A voir ce que l'on fut sur la terre et ce qu'on laisse. Seul le silence est grand, tout le reste est faiblesse. »Ti vagytok a sírásók, én vagyok az élet.« Ezt a világtörténelmi nagyböjtöt nem Isten