Pesti Napló, 1936. március (87. évfolyam, 51–75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

// Vasár na pl szám — Ára 32 fillér Budapest, 1936 87. évfolyam 51. szám Vasárnap, március 1 ELÖFIZETESl ARAKÍ Egy hóra 4.— pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes 6zam ara Budapesten, vidéken és a Pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér SZERKESZTŐSÉG ÉS KI AD Ó HIVAT AL« VII. ker., Rákóczi át 54b Telefon : 455 - 50-161 57-1* 464—18. 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, elötlz®» tési-, utazasi- és könyvosztály» VII., Erzsébet körút 18- 20. Sxerkesztöség Bécsben« L, Kohlmarkt 7­__ üfsepfaleü zővetségek A Pesti Napló számára frta: LLOYD GEORGE Európa nemzetei lázasan készülődnek a háború öngyilkosságára. Egyre fokozzák fegy­verkezésüket és új szövetségeseket keresnek, hogy készen állhassanak az eszeveszett öldök­lésre. Semmi bölcs érvelés, semmi egészséges meggondolás nem téríti el őket — a látszat szerint — a halál útjáról. Akik sürgetik ennek a végzetes utazásnak a tempóját: azok a haza­fiak. Akik megálljt kiáltanak és meggondo­lásra intenek: azok reménytelen bolondoknak számítanak. A legutolsó világháború óta állandóan érezhetőek voltak bizonyos aggodalmak egy még borzalmasabb pusztítás miatt. Az utóbbi években állandóan a háború réméről suttog­tak. Most azonban a suttogások harsány lár­mává hangosodtak. Az államférfiak mindenütt sápadt arccal, határozatlan kézzel ülnek dol­gozószobáikban, reménytelenül néznek a fe­nyegető csapás elé és úgy látszik, nem tudják felmutatni azt a bátorságot, előrelátást és ál­lamférfiúi bölcsességet, amivel szét lehetne tépni a fojtogató gyanú és a kölcsönös bizal­matlanság pókhálóját, mely minden nemzet­közi vonatkozásban szövődött. Az államfér­fiaknak tudniok kell, hogy milyen veszélyek fenyegetnek, de ahelyett, hogy az egyetlen lépést tennék meg, amely a veszélyeket elhá­ríthatja, buzgón fokozzák azokat, ágyúkat, tankokat halmoznak fel és sebtében szövetsé­geket igyekeznek kötni, melyek nem a kölcsö­nös bizalomra, hanem a közös félelemre épül­nek. Eden, a fiatal miniszter, aki gyors lép­tekkel jutott fel az angol kormány legkiemel­kedőbb csúcsára, a népszövetségi békepaktum létrafokain át: — az óriási angol fegyverke­zési programot tette meg legutóbbi határozat­lan parlamenti beszéde egyetlen határozott pontjává. Már alig tudom figyelemmel kísérni azt az egyre növekvő iramot, melyben a nemzetek a háború felé rohannak. Tíz év telt el a locarnói szerződés aláírása óta. A szerződé­seknek az volt a céljuk, hogy megnyissák az utat a nemzetközi lefegyverzés felé. Ez alatt a tíz év alatt a világ fegyverkezési költsége nagyjából megkétszereződött. Az idén valószí­nűleg meg fog háromszor ozódni. 1928-ban min­den civilizált vagy félcivilizált ország elfo­gadta a Kellogg-paktumot, melyben kötelez­ték magukat arra, hogy elvetik a háborút, mint a nemzeti politika eszközét. Azóta a fegyverkezési költségek még erősebben foko­zódtak. A háború pokla felé vezető út gyak­ran jószándékokkal van kikövezve. A locarnói szerződést és a Kellogg-paktumot valamikor a békéhez vezető út mérföldköveinek tartot­ták, most pedig ezekből kövezik ki a háború­hoz vezető utat. A paktumok aláíróinak fé­lénksége és őszinteségük hiánya felelős jórészt azért, hogy ilyen katasztrofálisan megválto­zott az emberiség magatartása. A Népszövetség összes tagállamai tagságuk révén kötelezettséget vállaltak arra, hogy nyomban segítségére sietnek annaka társáHam­nak, mely támadásnak esett áldozatul. De a kisujjukat sem mozdították meg, amikor Kínát megtámadta Japán és elkésett, habozó, jelen­téktelen szankciók eredménytelenek marad­tak, amikor Olaszország megtámadta Abesszí­niát. Mindez megrendítette a világ bizalmát abban, hogy a népszövetségi alkotmány biz­tosítani tudja a békét. Erinek következtében a kormányok most ismét nyiltan vagy titok­ban szövetségeseket keresnek, akiket a közös félelem fűzne hozzájuk bizonyos ellenségek ellen. Ezért olyan nagy a veszély. Minden ilyen szövetség végeredményben valamilyen gyanúsnak tartott ellenség ellen irányul, ha nem is nyiltan, és ezzel fokozza a nemzetközi nyugtalanságot és rosszaknratot és végered­ményben elősegíti azt a veszélyt, melynek él­hárítására létrejött. A legutóbb kötött szövetség^ konzerva­tív Franciaország, és a kommunista, Oroszor­szág között riasztó tünete a növekvő kétségbe­esésnek. Amikor a francia köztársaság/az 1870-es megalázó vereség után leroskadt a győzelmes Németország előtt, menedéket kere­sett az akkori legnagyobb és legkíméletlenebb önkényuralmi állam, a cári Oroszország szár­nyai alatt. A történelem baljóslatúan ismétlő­dik meg Franciaországban. A francia tulaj­donképpen parasztok nemzete, akiknek föld­jük van, akik megtakarított filléreiket gondo­san eldugják a haz egy zugába vagy óvatosan befektetik járadékpapírokba. A franciák tu­lajdonképpen szerényigényű kistőkés nemzet. Mélyen tisztelik a magántulajdont, ők lesz­nek a legutolsók, akiket a kommunizmus taní­tásai magukkal ragadhatnának. Már több védőoltást kaptak ez ellen. Amikor utoljára támadta meg őket a kommunizmus 1871-ben, halomra lőtték Párizs uccáin. A »burzsoázia« szó Franciaország ajándéka a világnak. Mégis, Franciaország most szövetséget kötött a világ legnagyobb kommunista országával, azzal az országgal, amely elvi alapon eltörölte a ma­gántulajdont és megtagadta az állam régi köl­csöneinek kifizetését. Képtelenség volna fel­tételezni, hogy az orosz-francia szövetség a jóakaratnak s a két ország közös szempontjai­nak eredménye. Ez tulajdonképpen tűzbizto­sítás, melyet Franciaország köt a rettegett német gyújtogatás esetére és melyet egy kom­munista kormány írt alá. Eden alsóházi beszé­dének legbiztatóbb részé nem az volt, amely megismételte, hogy hisz a kollektív biztonsági rendszerben, hanem amely határozottan kije­lentette, hogy Angliának nincs szándéka részt­venni Németország bekerítésében. Ez minden­esetre biztató, ha ehhez is tartjuk magunkat. De milyen nagy ez a »ha!« Németország viszont nem kevésbé külö­nös megegyezésre jutott Lengyelországgal: azzal az országgal, amely iránt a háború után nyilt gyűlöletet táplált, mert elszakította tőle a német birodalom néhány legértékesebb tarto­mányát és állandóan zavarta a bosszantó len­gyel korridorral. Ezenkívül faji ellenszenv is erősítette ezt a hangulatot. És most, a látszó­lag engesztelhetetlenül gyűlölködő országok, úgy látszik, csodálatosan bevált megegyezésre jutottak, hogy együttműködjenek. esetleges eurÓDai bonyodalmak esetén. Ezek a nagy kombinációk, a francia-orosz és a, német-lengyel, most sürgősen további szö­vetségeseket keresnek a Balkánon és Délkelet­Európában. És mindketten be akarnák vonni Angliát a maguk fenyegető és ellenségeskedő körébe. Franciaország a maga baráti kapcsom la tát a kisantanttal akarja megerősíteni. Né­metországnak megvan a kilátása, hogy sikerül megnyernie Jugoszlávia barátságos semleges­ségét és egykori szövetségeseinek: Magyaror­szágnak és'Bulgáriának aktív támogatását. Románia már nem viseltetik ellenségesen Né­metországgal szemben, mert fél vörös szom­szédjától, Oroszországtól. Az európai diplomá­cia mindent megtesz, hogy sikerüljön ismét vészesen felfegyverzett vetélkedő táborokra szabdalnia a kontinenst és visszaállítani azt a végzetes állapotot, melyből annakidején a szerajevói pisztolylövés kiváltotta a világra* szóló robbanást. Mi az oka ennek az őrültségnek? Rend-' szerint két okot szoktak felhozni: az egyik az, hogy ezek az európai csoportosulások tisztára védekező jellegűek, hogy csak az európai béke biztosítása a céljuk. Ezt az értelmezést adják az egyes csoportok a működésüknek. A másik magyarázatot ellenfeleik műkő-, déséhez fűzik. A vetélytárs-csoportokról azt meggyi inadástól retteg és attól tart, hogy Németor­szág keleti szövetségeseinek az a célja, hogy hátulról fedezzék, ha végre megindul nyugat felé. Oroszország.arra gyanakszik, hogy Né­metország és. Lengyelország sóváran néznek Féhér-Oroszőr^ág és Ukrajna felé. Német­ország viszont arról van meggyőződve, hogy a francia-orosz szövetség be akarja őt keríteni, lehetetlenné akarja tenni és meg akarja ra­gadni az alkalmát, hogy összetörje őt. Az-igazság valószínűleg valahol a köze­pén van. Nem kétséges, hogy mindegyik szö^ vetségi csoport őszintén meg akarja szervezni a maga védelmét é-s-nem mutatja a támadó szándék tudatos jeleit. A kölcsönös gyanú és ellenségeskedés-azonban olyan iramban fejlő­dik, hogy ha nem történik valami, ami lerom­bolja a válaszfalakat és lehetővé teszi a jobb megértést, akkor nemsokára ki kell robbanni a konfliktusnak. Fokozza a helyzet képtelenségét, hogy nem akad ma Európában egyetlen ország, melyben a lakosság többsége igazán akarná a háborút. A dagályos szóáradatok ellenére is szenvedélyesen vágynak a békére az egyszerű polgárok, még azokban az országokban is, melyekről azt lehetne gondolni, hogy elsőnek vetnék bele magukat a háborúba. Tragikussá teszi a helyzetet az, hogy éppen a béke szenve­délyes akarását használják fel tisztességtelen módon arra, hogy a háború szekerét tolja. Az emberek nagyrésze, kivétel nélkül minden or­szágban, békésen szeretné leélni az életét, megművelni a földjét és eltartani családját. Egyáltalában nem vágynak arra, hogv ro­hamra induljanak és megöljék a szomszédos állam fiatal embereit. Az államférfiak viszont tehetetlenül és végzetszerűen csúsznak le a lejtőn, ainelyen zord végső katasztrófába so­dorják népeiket. Van még annyi belátás az államférfiaink* ban, hogy leüljenek a konferencia asztala mellé és nyiltan elmondják panaszaikat? Eze­ket a bajokat vérontás nélkül meg lehetne ol­dani, árinál is inkább, mert a vérontás nem oldhatja meg őket. Ehelyett azonban Európa, Azsía és Amerika egyre nagyobb tömegben gyártja az óriási arányú embermészárlás fegy­vereit. (Caprrlíht by Pesti Napló tód Paat&sos Service.)

Next

/
Thumbnails
Contents