Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)

1937-10-01 / 223. szám

Péntése PESTI NAPLÓ 1037 októb­er 1­3 Káprázatos fénnyel fogadta Róma a hazatérő Mussolinit Diadalmenet a határtól a fővárosig Veronában D'Manunzio üdvözölte a Ducét Mussolini beszéde a várnaiakhoz Róma, szeptember 30. Mussolini útja az olasz határtól Rómáig való­ságos diadalmenet volt. A Duce különvonata fel­virágozott pályaudvarokon és fellobogózott vá­rosokon haladt át, ahol az ünneplő tófeába öltö­zött emberek tízezrei ünnepelték a hazatérő ve­zért. A miniszterelnöki különvonat hajnali 5 óra 30 perckor haladt át a Brennernél az olasz határon, ahol Mussolini elbúcsúzott az osztrák kormány képviselőitől. Bolzano állomáson a vonat lassan haladt át és a Duce a szalonkocsi ablakából mo­solyogva üdvözölte az ezernyi tömeget. Hasonló jelenet ismétlődött meg Trientben, majd né­hvány perccel 10 óra után a Duce vonata Veronába érke­zett, ahol D'Annunzio zárt­a a Ducét. A két férfi a találkozás pillanatában melegen átölelte egy­mást. Bolognában a lelkesedés még nagyobb mére­teket öltött és a tömeg nem nyugodott addig, amíg a Duce le nem szállt a vonatról és el nem lépett a felsorakozott fasiszták majdnem félkilométeres sorfala előtt. Ugyanilyen lelkes fogadtatás várta a Ducét Firenzében is, ahová vonata fél kettőkor érkezett meg és 2 után néhány perccel folytatta útját Róma felé. Megérkezés Rómába Róma, szeptember 30. (A Pesti Napló római szerkesztőségének telefon jelentése.) Hosszú hadjáratról hazatérő győzelmes hadve­zért sem fogad különb külsőségek között egy dia­dalittas nép, mint Mussolinit fogadta ma Róma és ahogy ezt az eseményt egész Olaszország ün­nepli, úgy csak egészen rendkívüli világraszóló cselekedetet szoktak ünnepelni. Egész Itáliában félnapos munkaszünet van, a középületek és a házak lobogódíszbe öltöztek, minden arra mutat, hogy az olaszországi fogadtatást a németországi napokhoz méltóan akarták megrendezni. A Ter­mini-pályaudvart erre az alkalomra úgy feldíszí­tették, mint még soha, a perrónok közötti mélye­déseket, amelyekben a sínpárok futy­ak, feltöltöt­ték, vászonnal borították be és erre futószőnyeget fektettek. Az oszlopokat — százat és százat — tel­jes magasságában nemzetiszínű drapéria fedi, az oszlopfőkről pedig ezernyi lobogó csüng alá. Szinte úgy érzi az ember, hogy már nem is pályaudvar az, amit lát, hanem egy fantasztikus díszlet, amelyen mindent óriásira méreteztek. Kint az uccán a Piazza Esedra és a Via Nazionale beszögellésében épült két ház egyikére emelet­magas fehér betükkel ezt írták: »Róm­a«, a másikra : Dorna ,­­»Róma uralkodik!" A két ház közt az utca felett öt emelet magas nyomtatott M 'jetti ha az az asszony nem tesz meg mindent, még a lehetetlent is, hogy megtartsa. Magának kellenek ezek a séták, az uzsonnák kis cukrászdákban, va­csorák nagy éttermekben és eldugott kiskocsmák­ban, finom feketék, teák jól berendezett, illatos lakásban és mindezekhez egy asszony, aki a ma­gáé, akinek maga minden és akit maga szeret... Maga nem tud- nem bír ezek nélkül élni... S mi lett volna, mondja... mi lett volna, ha én túl az áldozaton, túl mindenen, amit hoztam, a hazaté­résem után valami... valami űrt vagy idegensé­get találok magában. Hazugságot, amelyen már a jelen is labilis, a jövő meg egészen lehetetlen. Mi lett volna velem, aki magának adtam a jele­nemet, a jövőmet és aki magamra vettem volna egy egész életre a kettőnk élete folytatásának minden erkölcsi gondját és súlyát. — Két kezébe fogta a férfi kezét és az arcára szorította. — Ma­gát... még így is halálosan nehéz megtartani, szívem, így, hogy itt vagyok, hogy naponta együtt töltünk néhány órát, hogy betakarom a szerelmembe és lesem mén a lélegzését is, így... szépen... sugárzón... karcsún... Hát még úgy... A sok mindennel, amivel az az állapot jár, és a távolsággal, ami hónapokig elkerülhetetlen lett volna. — Elhallgatott kicsit, azután nagyon csen­desen folytatta: — Én önző vagyok, szívem. S mert az vagyok, nem lett volna kárpótlás még a gyerek sem, ha elveszítem esetleg. Sőt, meggyű­löltem volna... Ezért nem teljesítettem a kíván­ságát ... Ezért... Elhallgatott. Szemben velük a parlament kupolája és ár­kádja foszforeszkált. Zöldeskékeslilás fényesség­ben. Mint valami elvarázsolt, elátkozott mesebeli kastély. A Duna némán, sötéten, millió titkot daj­kálva ringott és a lámpák mint silbakok állottak az éjszakában. Nézték. Szó nélkül, mozdulat nélkül. Majdnem olyan sokáig, mint az előbb. Válluk, karjuk me­gint összesimult, a könnyű ruhákon át megint érezték egymás testének melegét. Érezték, hogy összetartoznak, hogy kellenek egymásnak, s hogy ezért az összetartozásért és ennek a vágynak az ébrentartásáért semmi ár, semmi áldozat nem sok. Nem, mert az élet legnagyobb eredménye nem az, ami lehetne, hanem az, ami van. _ A férfi ránézett a lányra. A lánynak könny hajókázott a szemén és a szája remegett. — Igaza van, szívem, — mondta. — Igaza, hogy kettőnk helyett volt okos. És én nem kérek mást, csakhogy szeressen is kettő helyett. A lány szeméből kibukott a könny. — Az egész viliig h­elyett szeretem. Azután J^usai«, összefúlt^lva megindultat íi Dunaparton a város, ifeift. formájában diadalkaput építettek. A kapu vasszer­kezetét fehérre mázolt deszkákkal fedték be, ezt pedig teljes egészében zöld galyákkal borították. Végig a Via M­azionalén ugyanilyen fantasztikus­ díszletek. Csakugyan, a római fogadtatás külsőségei nem maradtak el a berliniek mögött. Mi, akik már megszoktuk, hogy Olaszországban kitűnően tudnak ünnepségeket rendezni, csodálkozva néz­zük a feldíszített uccákat. A falakat szinte nem is látni a drapériáktól, szőnyegektől és zászlóktól. De vájjon kinek vagy minek s­zól ez a minden képzeletet meghaladó ünneplés? Mussolini szemé­lyének vagy a berlini látogatás eredményeinek. Erre a kérdésre nehéz volna válaszolni. A láto­gatás végeredményben­­megerősítette a külföld felé a Róma—Berlin tengely szilárdságának hite­lét, óriási demonstráció volt a két ország együtt­működése mellett, de újdonságot a nyilvánosan elhangzott beszédek csak azok számára hoztak, akik kételkedtek benne, hogy a két parancs­uralmi rendszert mélyen gyökerező érdekek és, mint hangoztatták, érzelmek is fűzik egymáshoz. A nyilvánosság kizárásával folytatott tárgya­lásokról semmit sem lehet megtudni, de nagyon valószínű, hogy legalább is nagy vonalakban ezek nem változtattak az eddig követett külpolitikai­­irányokon. Feltehető azonban, hogy bizonyos országokat közelről érintő nüánszk különbségek a közel­jövőben mégis mutatkozni fognak. A fogad­tatás rendkívüli méretei tehát sokkal inkább a Duce személyének szóltak és szerencsés visszaérke­zésének örömére sereglett össze vagy százezer ember az elvonulás útvonalain. A pályaudvaron Mussolini külön feketeinges testőrségének díszszázada azon a peri­ónon állt fel, amelyen a vonat befutott. Mellettük egy grá­nátos díszszázad sorakozott, a pályaudvartól pedig a Palazzo Veneziáig, a milícia alakulatai álltak sorfalat. Hat óra felé kezdtek szállingózni az előkelősé­gek, közöttük Villant magyar követ, az osztrák követ, a német ügyvivő, valamennyi katonai at­tasé és az olasz politikai élet vezető egyéniségei. Hat óra harminc perckor feltűnik a­ vonat és ab­ban a pillanatban Róma összes szirénái, a középü­leteken levő harangok megszólalnak és rádiójel­zésre Olaszország valamennyi városában ugyan­csak megszólalnak a szirénák. Ebben a pillanat­ban a Monte Marion elhelyezett tüzérüteg üdvlö­véseket ad le. Közben a 11 kocsiból álló különvo­nat, Mussolini mozgó Palazzo Veneziája lassúin begördül az állomásra. Egy énekkar Puccini Ró­mai himnuszát énekli, a következő pillanatban pe­dig már fel is tűnik Mussolini mosolygós alakja a kü­lönkocsi ajtajában. Az üdvözlések után Mus­solini ellép a díszszázad előtt, majd nyitott ko­csiba száll és kíséretével elindul. Sebesen halad­nak a kocsik a Via Nazionalén végig. Mussolini az autóban állva fasiszta üdvözlettel válaszol a kiabáló, őrjöngő néptömegnek. Tíz percig tart, amíg a Piazza Veneziára ér­keznek. A hatalmas tér most éppen úgy feketélik a tízezernyi embertömegtől, mint amikor Musso­lini nagy madonatá­­ra hívja őket össze. Csak a középen marad egy kis térség, amerre az autók el­vonulnak. Musolini megérkezik, a milicisták alig tudták visszatartani a tömeget, amely át akarta törni a kordont, hogy a Duce közelébe érjen. Pár rádión min­den­ jelentős amerikai adóállomás köny­­nyen vehető rövidhullámon Minden O ri­g«­r­á­d i­ó k • r • s k e d 6 n »I kapható A 20 4»| fennálló ^ BODNÁR céljaz DAncA-tipusokat díjtalanul bemutat!« Arjegyzék­­neven. összes . Részlet. Csere. V., Vilmos császár út BO. A fenti készü­lékek bármelyikét készséggel bemu­tatja lakásán a Erzsébet körút 5. Telefon: 1-416-97 RÉSZLET CSERE pillanat múlva eltűnik az autó a Palazzo Veneziá­ban. Lent a tömeg »Duce, dueet« kiabál. Mussolini beszél Hét óra előtt három perccel Mussolini meg­jelenik a balkonon és párszavas beszédet mond. A beszéd a következőképpen hangzik: — Feketeingesek! Németországból és a Füh­rerrel való megbeszéléseimből méltó benyomásokat és felejthetetlen emlékeket hoztam magammal. Az olasz-német barátság, amelyet a Róma—Berlin­tengely politikájának szenteltünk, ezekben a na­pokban a két nemzet hitében és szívében megerő­södött. Ennek a barátságnak célja a két forrada­lom szoros együttműködése, Európa újjászületése és azok között a népek közötti béke, amelyek erre a névre érdemesek, Mussolini ezzel már be is fejezte beszédét. Néhányszor még megjelent az erkélyen, azután vissza,vonult dolgozószobájába, a Sala del Mappa­mondóba. Olasz politikai körökben úgy tudják, hogy Mussolini még ma este fogadja az egy­es minisz­tereket, hogy velük a távolléte alatt lefolyt dol­gokat megbeszélje és még ma informálódik a kül­ügyminisztérium állandó vezetőjénél a távolléte Előzetes jelentés! Az Est-IBUSz sportkülönvonata a római Ferencváros-Lazio középeurópai kupadöntő mérkőzésre Indulás október 21-én, érkezés Budapestre október 25-én. Részleteket később közlünk JELENTKEZÉS Az Est Utazási és m­enetjegyirodában, Budapest,ún . Erzsébet körút 18 IBUSZ, PIÁV hiv. nenC^CflgirOtfttMm. valamint f»ki«adákban

Next