Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-04-05 / 1. szám

POLITIKA X 1947 ÁPRILIS 5 KÉT NAGY PILLANAT 1945 áprilisa és 1947 áprilisa Írta: EDOUARD HERRIOT Fejegyilselm, amelyek a német össze­omlás egy-két részletét mutatják be. Item­ pontosak. Abban az időben nem n­apról­­napra, hanem óráról-órára ittam őket, huszonhárom kilométerre Berlintől, ahol feleségem és én német fogságban éltünk — az egyetlen franciák a rengeteg né­met között. Az alábbiakban néhány részletet közlök e hosszú­­(mindenképpen túl hosszú) fogságnaplóból. Elképzelhető, miféle lelki állapotban készültek. 1945 április­­12-én reggel kiváló orvo­som a szokottnál korábban lépett szo­bánkba és néhány virágot hozott felesé­gemnek. Közli, hogy néhány perc előtt megérkezett a rendőrség egyik tisztvise­lője s felszólított, hogy csomagoljunk, mert Berlinbe visznek. Nem tehetünk mást, alkalmazkodunk a parancshoz. A ház több lakója eljött búcsúzni s nem leplezi sajnálkozását és nyugtalanságát. Az örökös ágyúdörgés szünedezik. A Szanatórium előtt az esőben magyar ka­tonák helyezkednek el az erdőben. Meg­ismerem őket gesztenyebarna köpenyük­ről. Úgy látszik ugyanazok, akiket néhány nap előtt oly szomorú menetben láttam a bornstaedli kaszárnyánál felvonulni, amikor fegyverforgatásra tanították őket. Mit terveznek itt? Torlaszokat fog­nak védeni? Látom, hogy ócska sátrakat vernek és tüzet gyújtanak. Az úton fiatal katonák páncélöklöket cipelnek s öreg kerékpárosok haladnak el, Postdam felé. A jégesőben, az út sorában emberhúzta kocsikon polgári sebesülteket szállítanak s néhány ökrös szekér döcög odébb. Egy öreg ember megáll a rácsnál, olyan, mint egy koldus, oldalán rongyos tarisznya lóg. Gyalog jön az Odera menti Frank­­furtból, három napja úton van, kijelenti, hogy nem bírja tovább s látni is, hogy vége. Néhány lépésnyire egy kifogástala­nul felszerelt német katona hírt adó és hírt kapó tábori rádiókészüléket sze­rel fel. Poggyászunk kész. Mindenre felkészül­tünk. Tizenhat óra körül megérkezik a rendőrautó és megáll pontosan az abla­kunk alatt. Elbúcsúzunk szomszédaink­tól. De íme, a „Pol“ jelzésű kocsi, hirte­­ le­n eltávozik. Mi történt? Kezelőorvo­sunk eljön és tájékoztat. Beszélt a kocsi­­vezetővel és tiltakozott elszállításunk el­len, mert — mint mondotta — ,­felelős értünk“. A berlini rendőrségi kórházba akartak vinni. Valóban, a leg­békésebb vidékre! Az orvos ügyes és erélyes közbelépését megkönnyítette, hogy az őrzésünkre kirendelt rendőr szokása szerint nem mutatkozott. Két órával ez­előtt láttuk utoljára, durva, szórako­zott és sietős volt, mint mindig s rohant szerelméhez a faluba. Kezelőorvo­sunk, mindenekelőtt időt akart nyerni s a kocsivezetőt sikerült meggyőznie. Hétfőn, 23-án reggel a rossz idő to­vább tart. A jég elverte a gyümölcsfák virágjait. A­­bokrok lágy zöldje mögött komor zöld fenyőfák állanak. A magnó­lia elvirágzott, de a rododendron csak félénken nyitogatja bimbóit. Híreket már csak élőszóval kapunk. Azt mondják, az oroszok Berlinben elfoglalták az Alexan­­derplatzot. Tény, hogy a ház egyik sza­kácsnője, aki kenyérért ment az öt kilo­méterre fekvő Guierfeldre, oroszokat rá­tért a faluban. Kezdetben a Volkssturm­ embereinek tartotta őket. A tegnap meg­oly, élénk út ma teljesen üres; az egyik helyen fatörzsekkel eltorlaszolták, úgy­­látszik be­­vagyunk kerítve. A dörrené­sektől egész nap reszketnek az ablakok. Az alacsonyan szálló repülőgépek a Tief­­fliegerek, minduntalan a ház körül ci­káznak, olyan robbanásokat hallunk, mint a tűzijáték rakétáinak lágyulásakor. A kezelőorvos, mint egyáltalán a sze­mélyzet minden tagja, teljes hidegvérrel jár-kel, csak néhány nő fél az újságban olvasott beszámolók, hatása alatt. Egy katonai ápolónő nyers szavakkal magya­rázza társnőinek a különleges bánásmó­dot, amire fel kell készülniük. Öt óra tájban elmondják nekünk an­nak a hivatalos­ jelentésnek a tartalmát, amelyben a Führer parancsot ad a biro­dalom valamennyi rendelkezésre álló se­regének, hogy egyesüljön a főváros vé­delmére, „bármit gondol a többi hata­lom.“ Ugyanazon jelentés szerint az orosz páncélosékek Beelitzig és Seddinig jutottak, Potsdam közvetlen közelébe. Felszólítanak, hogy a 2,3-áról 24-ére vir­radó éjjel maradjunk felöltözve ágyain­kon. Huszonhárom óra táján kis, jelen­téktelen zajokat hallunk. Fél hatkor reg­gel közelről jövő ágyúdörgés ébreszt fel. Kimegyek, hogy valami hírt halljak és tájékozódjam. Közlik, hogy német ágyúk lövik a szomszédból a­­ Guterfelden és Stahnsdorfban lévő oroszokat. A vízve­zetéket elvágták, szerencsére vannak tin­táink. A távbeszélő egyetlen irányban sem műkö­dik. Tizenegy órakor a kertben sétálok s hal­lom, amint egy fiatal leány kiáltozni kezd. — Itt vannak az oroszok! A lövöldözés egyre közelebb jön. A szomszédunkban lévő kórház német ka­­tonaorvosa egy egészségügyi altiszt társa­ságában kirohan az épületből. Alig té­rünk vissza szobáinkba háziorvosunkkal amikor látom, hogy négy orosz lép a kertbe: egy hadnagy pisztollyal a kezé­ben, egy szürkeruhás katona géppisz­tollyá­ a vállán és két másik. Később megtudtam, (egy szívélyes hangú levél­ből) hogy szabadítónkat Ezerszki­j pán­célos főhadnagynak hívják és részt vett Berlin és Prága ostromában. Most külön­féle kérdést tesz fel. Elmondom, ki va­gyok. Persze, a főhadnagy nem hisz azonnal s negyedórás beszélgetés után (látogatóink sietnek) javasolja, hogy kö­vessük tábornoka hadiszállására. Boldo­gan beleegyeztem. De Ezerszkij autója elromlott s a gép szeszélye miatt sokáig várok a kapu elött, amikor a német ka­­tonaorvos már orosz katonákkal Pán­célos kocsin visszaérkezik, hogy meg­keressen. Elfogták s közölte az oroszok­kal, hogy a közelben vagyok Az újonnan érkezettek a régiekkel együtt bejönnek a szobánkba. Magyarázkodások. Azt kérdik, van­nak-e papírjaim. Szerencsére megőriztem képviselői igazolványomat. Ebédelünk. A beszélgetés elhúzódik. Háziorvosom, aki egyetlen pillanatra sem hagyott el, vá­ratlanul borral kínálja vendégeit, hogy megünnepeljük a rendkívüli pillanatot. A tiszt (nem Ezerszkij) arra kér, előbb ízleljük meg az italt, mert hátha mérge­zett. Néhány példát idéz. Eleget teszünk kívánságának. Négy óra felé új orosz katonák érkez­nek. Két szobámból elviszik a becsoma­golt poggyászt és két kocsiba tessé­kelnek. Fogságunk végetért. A hazatérés útja Körülnéztem a különös alkotmányban, ahol ültem, egy fapadon. Rázott. Nehezen nevezhetném személyautónak, vagy teher­autónak. Gépszekér volt, motorbúgásától és benzinszagától eltekintve, a dilizsene közeli rokona. Nagy síkságokra való jármű, hivalkodás nélkül való. Nem pom­pás, csak célszerű. Fáradtan függesztettem szememet a deszkafalakra szegzett lendü­letes képekre, képeslapokból vágták ki őket, aláírásuk cirillbelül. Egyszerű rajzuk és harsogó hitük a mi történelmi nyomatainkra emlékeztetett. Ha szólni akartam volna, elharaptam volna a nyelvem. A fa pad rázott. Figyel­tem azt, ami körülöttem volt, kissé lázas állapotban. Ez a két kisújszállási nap ki­fárasztott. A zúzódás is fájt, amit a Tárna medrében szenvedtem, ahova a felrobban­tott h­ídcsonk ugratójáról zuhantunk au­tóval. Kisújszállás magyar módra fogadott, bőven terített asztal, bőven ömlő panasz. A roppant romlás közepén a konyha. A pléhen szakértelemmel félbevágott disznó­hullák rózsaszínben és fehérben. Az asz­talon hurka párolgott, sonka gőzölt, kol­bász kunkorodott. Mindez valószínűtlen volt, nem úgy, mint az asszonyok, akik, mint megannyi Mária Terézia karjukon csecsemőkkel a semmibe néztek, távollevő férjük után.! A polgármester észre fürge, korra fia­tal. Ő az, aki bemutatott annak az orosz főhadnagynak, aki itt ül ve­lem szemben és néha rám néz. Nem lopva, egyenesen. Én is így nézem őt. Szőke haja csöppet megnedvesedett, arca a Balti tenger közelségére vall, bjeromisz lehet. Szeme nyílt és tökéletesen aggályta­lan, értelmes, de mentes a kételkedéstől, az iróniától, vagy a keserűségtől. Néha sznivalahol egy sereg újságlapól, ezek ha­lomban hevernek a fapad alatt. Mert a gépszekérben, amely* propa­­gandarélokat szolgál hangszóróval, kis kályha is van. Egészen együgyű és barát­ságos kis kályha, afféle hengeres testű apró vaskályha, amely, ha enni adnak neki, elpirul, dorombolni kezd, meleget ad és él, mint egy aprócska állat. A főhad­nagy az újságot beveti a kályhán s 3 láng belekap a rotációsba. A tűzben fellobog­nak a címbetűk. ..A német hadsereg dia­dalmas előrenyomulása elérte.“ — ez sze­­nesedik a kályhatűzben. Meg ez: „A zsidó összeesküvés*’. A láng megtekeri a papírt, mégegyszer felordít­hatja az üvöltő betűket, aztán sárgán izzó halommá hullik ez egész a kályhácska fenekén. Kívül a gépszekér kabinfalait a Horto­bágy hidege hűli.. Néha kinézek az ablakon: feketeség, síkság, hó és embertelen magány. Lámpa­hosszú lett. Gazdag érdekek bonyodal­makban. De hazatérés volt. És Francia­­ország.* Két évvel a szabadulás után sem rin­­gatódtunk ábrándokban. Mindent fájda­lom és rom takar. A franciák számára a háború még nem ért véget. Ázsia egyik részén, ahol a baráti együttműködés rendszerét kívánjuk megvalósítani, a ja­pán megszállás következtében támadt mozgalom ellenzi szabadelvű terveinket. Ott mindennap francia polgárok és kato­nák halnak meg, csatákban esnek el, vagy otthonaikban gyilkolják meg őket. Azt is tudom, hogy barátom, Benes Eduard a zsehi­khez szólva borúlátó han­gon nyilatkozott a német veszély újjá­születéséről és felszólí­totta honfitársait, hogy készüljenek a védekezésre. Nemcsak a károk maradtak jóvátétel nélkül, hanem a veszedelem sem múlt el. Amikor a világ a németekkel kötendő béke előkészítését várja, még azt sem tudni, hajlandó-e ez a nép erkölcsileg újjászületni, hajlandó e elvetni régi poli­tikáját és hajlandó-e megtisztulni. Min­den a német probléma megoldásától függ. Emberiesen, de egyúttal okosan szeretnénk elintézni ezt a kérdést. Ha az ember az elkövetett kegyetlenségekre gondol, nem vádolhatja a szövetségeseket túlzott szigorúsággal. John Hynes angol miniszter egyszerre kísérli meg Német­ország brit övezetében, hogy legyőzze a szegénységet, megszerettesse a demokra­tikus eszményt, e­relje az életszínvona­lát és helyreállítsa a békeipart. Az el­pusztult ném­et városok újjáépítésére gondol, pedig Franciaország és Anglia még tele van romhalmazzal. Egyedül Pá­rizsban, százezer lakást kellene építeni s ugyanilyen a helyzet Belgiumban, Gö­­rögroszágban, Luxemburgban, Hollandiá­ban, Norvégiában, Lengyelországban, Jugoszláviában. Thioust francia szakértő kiszámította, hogy a Szovjetunióban hu­szonötmillió hajléktalan él. Ennek elle­nére tudom, hogy az orosz megszállás alatt lévő területeken a szovjet hatóságok fény nélkül. Hetven kilométer az út Deb­recenig a pusztaságon át. Rádió is van. Mélyhangú énekesnők angol dalait közve­títi valahonnan, nem híreket. Néha ugrik a kocsi. Rémlik, hogy volt egy hortobágyi tankcsata. Annak a gödreit ugratjuk át. A főhadnagy néz és megkí­nál szalonnával. Ő volt a tizedik orosz tiszt, akivel kudarcot vallottam francia nyelvi próbálkozásaimmal. A Tolsztoj-re­­gények ideje elmúlt. Ezek a katonák más­félék. Fejükön nem egészen ugyanúgy ta­pad a haj. Ők nem a kadettiskolában ta­­nulták nyelvet sznobizmus parancsa sze­rint. Az ellenség nyelvét tanulták meg, eb­ben a háborúban a mostani ellenségét. A főhadnagy németül szól. Azt mondták nekem, hogy ön író! En­nek örülök! Örülök, hogy írónak tehetek szívességet! Ezt mondja. Kissé szorongat a láz, eny­­nyit kérdek: — Miért örül ennek? Csodálkozva néz rám, csöpp neheztelés­sel. Mosolygó felnőttes elnézés vegyül hozzá. Látnivaló, az arcáról látom, hogy az ő észjárása szerint valamit tudnom kel­lene, amit nem tudok. Tűnődöm: ennek a győztesnek, aki katona, én író vagyok, aki magyar. Ebből az következik, hogy nyilván egyetlen soromat se fogja olvasni soha. író! — miért örül ennek? Emléke­zetem szerint mesterségem említése azo­kat, akik írásaimat olvashatnák is, több­nyire zavarba hozta. Vagy el­tréfáltak vele. A hazai sorozáson például ennek köszön­hettem menekülésemet: író, akkor írja, amit mondok! —- parancsolt a százados s ülhettem le jegyzőkönyvet írni. Ez a főhadnagy azonban többször meg­kérdezte a nevemet. Elismételte. Ráncolta a homlokát, mint aki az emlékezetébe akar vésni valamit: a nevemet, egy író nevét, író. .. valami hasznát mégis látom a mes­terség hitelének. Puskiné és Tolsztojé és Gorkijé az érdem. — Mit írt, — kérdezi a verset? -- Nem, könyveket, -- feleltem szűk­szavúan. — Mindig zavarba jövök, ha meg kell magyaráznom, mit írok, vagy mit fogok írni. Ezt nem tudja biztosan az ember. — Miről mégis? —­ kérdez tovább fag­gatás, de nem, kíváncsiság nélkül. — Könyveket írtam a szegény paraszt­­nép sorsáról. Meg Franciaországról. Meg Magyarországról. — Charass o, Gharaso. Ily őszinte, meggyőződéssel még soha kri­tikusom meg nem dicsért. Igaz, hogy azok olvasták a szóbanforgó műveket. A főhad­nagy nem. Nem is fogja. Kicsi­­csend újra. Zökkenve haladunk a hortobágyi út gránátverte lyukain át. A türelmesen bánnak azokkal a fiatal m­­­sikkal, akiket annyiszor láttam fanati­kusan dühöngeni a fogságom alatt. 1947 elején állíthatjuk, hogy a béke mindenekelőtt a német magatartástól fü­gg. De a remélt béke szempontjából Franciaország, vagy legalább a demokra­tikus érzelmű franciák magatartása sem lényegtelen. Védeniök kell a szabadság rendjét és visszautasítani minden totali­­tárius rendszert, bárhonnan jön es bármi. Véleményünk szerint az elmúlt háborúban megsebzett világ újjáépítése hosszú lélekzet­­ munka lesz, hosszabb, mint általában gondolják. Hiányzik az anyagi lehetőség s elő kell teremteni. De az angol királlyal együtt hiszem, hogy az­ anyagi jellegű munkát az erkölcs elveinek kell áthatniok. Milyen erkölcsi elveknek? A teljes szabadság ma elkép­zelhetetlen, mert csak az erősebbek ja­vára és a gyengébbek kárára működ­hetne. De a törvények által meghatáro­zott szabadság mégis az eszmény marad, amely felé megindulunk. A béke nem valósítható meg a szabadság elvéhez való visszatérés nélkül. Mi francia demokraták sohasem ál­dozzuk fel az egyéniség szabadságát. Franciaország örökké harcolt érte. Ugyanúgy követeljük más népek, mint önmagunk számára. Nem akarjuk, hogy az egyéniséget feláldozzák a tömeg oltá­rára. Ha nem tudjuk elérni a kereskede­lem szabadságát, legalább a hit szabadsá­gát kívánjuk, a jogot, hogy vallásosak, vagy vallástalanok legyünk és vallásun­kat szabadon gyakorolhassuk, a politi­kai vélemény szabadságát, az írás, a szó, a gyülekezés szabadságát. Az angol ki­rály „a civilizáció lelkének“ nevezte a szabadságokat. Mi franciák hűek mara­dunk hozzájuk, mert meghosszabbítják a klasszikus és a keresztény műveltség eszményeit. Ezek előtt az eszményképek előtt nem minden az erő és a mennyiség. A múltban gyakran maguk köré gyűjtöt­ték a kis nemzeteket s a jövőben is ezt kell tenniük. Tartalmukat egyetlen mon­datban összegezhetjük: Újra tiszteletbe kell hozni az emberi jogokat. főhadnagy felnyalábol egy sereg újságot. Megint narancssárga fény csap az egy szál villanykörte citromsárga pászmáira. S újra fellob­og a „német előnyomulás“ a kályha­lyukban. Könnyű ez a papírtüzelés, cél­szerű is. Ez az egyetlen módja, hogy a hazugság meleget adjon. A főhadnagy mellém ül. Megfogja a kezemet csuklóban és egy meglepő mozdulattal fölemeli a fénybe. A magáét a mellé emeli s úgy nézegeti egymás mellett a két emberi ke­zet. A magyar íróét és az orosz katonáét. Eltérő mesterséget folytatunk, —­ gondo­lom szórakozottan. — Látja, mennyire más keze van, mint nekem, — mondja. — Látom, a magáé nagyobb, — fele­lem. Mit mondhatnék mást. Az ő keze kétszer akkora, mint az enyém. Gyöngé­den leereszti az enyémet s ezt mondja fél­szegen: — Már a kezéről is tudnám, hogy író. Vagy tudós. Lássa én vasesztergályos vol­tam. Az leszek újra a háború után. Ne­kem ilyen nagy kezeim vannak, hiyen kell az én munkámhoz. A maguk kezei, szel­lemi munkásoké, kicsinyek. Maguk a gyöngébbek. Ez igaz, gondolom, mint ember, mint író, mint magyar. Hallgatok azonban. — A háború nem a magukfajtájának való! Ez is igaz. Nézem a főhadnagyot. Igen fiatal, jóval fiatalabb nálam. — Tudja, azok közt voltam, akik Le­­ningrádnál harcoltak. Élelmet szállítottak az ostromlottaknak. Egy keskeny föld­nyelv volt szabad az ostromgy­űrűben. Két oldalról lőtték a németek Ezen át vit­tük az élelmet a leningrádiakn­ak. Teher­autókon, minden éjszaka. Nehéz volt. Mi volt nehéz, az élelemszállítás? A ka­tonai feladat? —­ Nem, a leningrádi éhség látványa. A bennszorultak éhezése. Sok író élt ott. Tudósok még többen. Egyetemek kórhá­zak vannak, tudományos intézetek Ezek nehezen bírták a szükséget. A magukfaj­­tának kevesebb kell, mint nekünk. De többféle táplálóbb, író vagy tudós ebédre három-négyféle ételt kell, fogyasszon. Miért? fordulok felé csodálkozva. Maga elé emeli a kezét Nézegeti. — Maguk végzik a nehezebb munkát — mondja. — Nézze, én egész nap dolgozom, békében, reggeltől estig. De ha befejeztem akkor vége. Akkor nem dolgozom többért. Akkor pihenek. Vagy moziba megyek, vagy sétálok. Vagy olvasgatok. Szünnapom is van. Az szünnap, egészen. De maguk, maguk sose tudnak pihenni. A fejük jár, mint egy motolla. Nem szabad leállítani, mert kihűl mint 3 kazán, amelyben 13r percre se szabad abbahagyni a tüzelést. A FELSZABADULÁS ÉLMÉNYE — Naplórészlet és tűnődés — írta: SZABÓ ZOLTÁN 5

Next