Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1947-04-05 / 1. szám
POLITIKA X 1947 ÁPRILIS 5 KÉT NAGY PILLANAT 1945 áprilisa és 1947 áprilisa Írta: EDOUARD HERRIOT Fejegyilselm, amelyek a német összeomlás egy-két részletét mutatják be. Item pontosak. Abban az időben nem naprólnapra, hanem óráról-órára ittam őket, huszonhárom kilométerre Berlintől, ahol feleségem és én német fogságban éltünk — az egyetlen franciák a rengeteg német között. Az alábbiakban néhány részletet közlök e hosszú(mindenképpen túl hosszú) fogságnaplóból. Elképzelhető, miféle lelki állapotban készültek. 1945 április12-én reggel kiváló orvosom a szokottnál korábban lépett szobánkba és néhány virágot hozott feleségemnek. Közli, hogy néhány perc előtt megérkezett a rendőrség egyik tisztviselője s felszólított, hogy csomagoljunk, mert Berlinbe visznek. Nem tehetünk mást, alkalmazkodunk a parancshoz. A ház több lakója eljött búcsúzni s nem leplezi sajnálkozását és nyugtalanságát. Az örökös ágyúdörgés szünedezik. A Szanatórium előtt az esőben magyar katonák helyezkednek el az erdőben. Megismerem őket gesztenyebarna köpenyükről. Úgy látszik ugyanazok, akiket néhány nap előtt oly szomorú menetben láttam a bornstaedli kaszárnyánál felvonulni, amikor fegyverforgatásra tanították őket. Mit terveznek itt? Torlaszokat fognak védeni? Látom, hogy ócska sátrakat vernek és tüzet gyújtanak. Az úton fiatal katonák páncélöklöket cipelnek s öreg kerékpárosok haladnak el, Postdam felé. A jégesőben, az út sorában emberhúzta kocsikon polgári sebesülteket szállítanak s néhány ökrös szekér döcög odébb. Egy öreg ember megáll a rácsnál, olyan, mint egy koldus, oldalán rongyos tarisznya lóg. Gyalog jön az Odera menti Frankfurtból, három napja úton van, kijelenti, hogy nem bírja tovább s látni is, hogy vége. Néhány lépésnyire egy kifogástalanul felszerelt német katona hírt adó és hírt kapó tábori rádiókészüléket szerel fel. Poggyászunk kész. Mindenre felkészültünk. Tizenhat óra körül megérkezik a rendőrautó és megáll pontosan az ablakunk alatt. Elbúcsúzunk szomszédainktól. De íme, a „Pol“ jelzésű kocsi, hirte len eltávozik. Mi történt? Kezelőorvosunk eljön és tájékoztat. Beszélt a kocsivezetővel és tiltakozott elszállításunk ellen, mert — mint mondotta — ,felelős értünk“. A berlini rendőrségi kórházba akartak vinni. Valóban, a legbékésebb vidékre! Az orvos ügyes és erélyes közbelépését megkönnyítette, hogy az őrzésünkre kirendelt rendőr szokása szerint nem mutatkozott. Két órával ezelőtt láttuk utoljára, durva, szórakozott és sietős volt, mint mindig s rohant szerelméhez a faluba. Kezelőorvosunk, mindenekelőtt időt akart nyerni s a kocsivezetőt sikerült meggyőznie. Hétfőn, 23-án reggel a rossz idő tovább tart. A jég elverte a gyümölcsfák virágjait. Abokrok lágy zöldje mögött komor zöld fenyőfák állanak. A magnólia elvirágzott, de a rododendron csak félénken nyitogatja bimbóit. Híreket már csak élőszóval kapunk. Azt mondják, az oroszok Berlinben elfoglalták az Alexanderplatzot. Tény, hogy a ház egyik szakácsnője, aki kenyérért ment az öt kilométerre fekvő Guierfeldre, oroszokat rátért a faluban. Kezdetben a Volkssturm embereinek tartotta őket. A tegnap megoly, élénk út ma teljesen üres; az egyik helyen fatörzsekkel eltorlaszolták, úgylátszik bevagyunk kerítve. A dörrenésektől egész nap reszketnek az ablakok. Az alacsonyan szálló repülőgépek a Tieffliegerek, minduntalan a ház körül cikáznak, olyan robbanásokat hallunk, mint a tűzijáték rakétáinak lágyulásakor. A kezelőorvos, mint egyáltalán a személyzet minden tagja, teljes hidegvérrel jár-kel, csak néhány nő fél az újságban olvasott beszámolók, hatása alatt. Egy katonai ápolónő nyers szavakkal magyarázza társnőinek a különleges bánásmódot, amire fel kell készülniük. Öt óra tájban elmondják nekünk annak a hivatalos jelentésnek a tartalmát, amelyben a Führer parancsot ad a birodalom valamennyi rendelkezésre álló seregének, hogy egyesüljön a főváros védelmére, „bármit gondol a többi hatalom.“ Ugyanazon jelentés szerint az orosz páncélosékek Beelitzig és Seddinig jutottak, Potsdam közvetlen közelébe. Felszólítanak, hogy a 2,3-áról 24-ére virradó éjjel maradjunk felöltözve ágyainkon. Huszonhárom óra táján kis, jelentéktelen zajokat hallunk. Fél hatkor reggel közelről jövő ágyúdörgés ébreszt fel. Kimegyek, hogy valami hírt halljak és tájékozódjam. Közlik, hogy német ágyúk lövik a szomszédból a Guterfelden és Stahnsdorfban lévő oroszokat. A vízvezetéket elvágták, szerencsére vannak tintáink. A távbeszélő egyetlen irányban sem működik. Tizenegy órakor a kertben sétálok s hallom, amint egy fiatal leány kiáltozni kezd. — Itt vannak az oroszok! A lövöldözés egyre közelebb jön. A szomszédunkban lévő kórház német katonaorvosa egy egészségügyi altiszt társaságában kirohan az épületből. Alig térünk vissza szobáinkba háziorvosunkkal amikor látom, hogy négy orosz lép a kertbe: egy hadnagy pisztollyal a kezében, egy szürkeruhás katona géppisztollyá a vállán és két másik. Később megtudtam, (egy szívélyes hangú levélből) hogy szabadítónkat Ezerszkij páncélos főhadnagynak hívják és részt vett Berlin és Prága ostromában. Most különféle kérdést tesz fel. Elmondom, ki vagyok. Persze, a főhadnagy nem hisz azonnal s negyedórás beszélgetés után (látogatóink sietnek) javasolja, hogy kövessük tábornoka hadiszállására. Boldogan beleegyeztem. De Ezerszkij autója elromlott s a gép szeszélye miatt sokáig várok a kapu elött, amikor a német katonaorvos már orosz katonákkal Páncélos kocsin visszaérkezik, hogy megkeressen. Elfogták s közölte az oroszokkal, hogy a közelben vagyok Az újonnan érkezettek a régiekkel együtt bejönnek a szobánkba. Magyarázkodások. Azt kérdik, vannak-e papírjaim. Szerencsére megőriztem képviselői igazolványomat. Ebédelünk. A beszélgetés elhúzódik. Háziorvosom, aki egyetlen pillanatra sem hagyott el, váratlanul borral kínálja vendégeit, hogy megünnepeljük a rendkívüli pillanatot. A tiszt (nem Ezerszkij) arra kér, előbb ízleljük meg az italt, mert hátha mérgezett. Néhány példát idéz. Eleget teszünk kívánságának. Négy óra felé új orosz katonák érkeznek. Két szobámból elviszik a becsomagolt poggyászt és két kocsiba tessékelnek. Fogságunk végetért. A hazatérés útja Körülnéztem a különös alkotmányban, ahol ültem, egy fapadon. Rázott. Nehezen nevezhetném személyautónak, vagy teherautónak. Gépszekér volt, motorbúgásától és benzinszagától eltekintve, a dilizsene közeli rokona. Nagy síkságokra való jármű, hivalkodás nélkül való. Nem pompás, csak célszerű. Fáradtan függesztettem szememet a deszkafalakra szegzett lendületes képekre, képeslapokból vágták ki őket, aláírásuk cirillbelül. Egyszerű rajzuk és harsogó hitük a mi történelmi nyomatainkra emlékeztetett. Ha szólni akartam volna, elharaptam volna a nyelvem. A fa pad rázott. Figyeltem azt, ami körülöttem volt, kissé lázas állapotban. Ez a két kisújszállási nap kifárasztott. A zúzódás is fájt, amit a Tárna medrében szenvedtem, ahova a felrobbantott hídcsonk ugratójáról zuhantunk autóval. Kisújszállás magyar módra fogadott, bőven terített asztal, bőven ömlő panasz. A roppant romlás közepén a konyha. A pléhen szakértelemmel félbevágott disznóhullák rózsaszínben és fehérben. Az asztalon hurka párolgott, sonka gőzölt, kolbász kunkorodott. Mindez valószínűtlen volt, nem úgy, mint az asszonyok, akik, mint megannyi Mária Terézia karjukon csecsemőkkel a semmibe néztek, távollevő férjük után.! A polgármester észre fürge, korra fiatal. Ő az, aki bemutatott annak az orosz főhadnagynak, aki itt ül velem szemben és néha rám néz. Nem lopva, egyenesen. Én is így nézem őt. Szőke haja csöppet megnedvesedett, arca a Balti tenger közelségére vall, bjeromisz lehet. Szeme nyílt és tökéletesen aggálytalan, értelmes, de mentes a kételkedéstől, az iróniától, vagy a keserűségtől. Néha sznivalahol egy sereg újságlapól, ezek halomban hevernek a fapad alatt. Mert a gépszekérben, amely* propagandarélokat szolgál hangszóróval, kis kályha is van. Egészen együgyű és barátságos kis kályha, afféle hengeres testű apró vaskályha, amely, ha enni adnak neki, elpirul, dorombolni kezd, meleget ad és él, mint egy aprócska állat. A főhadnagy az újságot beveti a kályhán s 3 láng belekap a rotációsba. A tűzben fellobognak a címbetűk. ..A német hadsereg diadalmas előrenyomulása elérte.“ — ez szenesedik a kályhatűzben. Meg ez: „A zsidó összeesküvés*’. A láng megtekeri a papírt, mégegyszer felordíthatja az üvöltő betűket, aztán sárgán izzó halommá hullik ez egész a kályhácska fenekén. Kívül a gépszekér kabinfalait a Hortobágy hidege hűli.. Néha kinézek az ablakon: feketeség, síkság, hó és embertelen magány. Lámpahosszú lett. Gazdag érdekek bonyodalmakban. De hazatérés volt. És Franciaország.* Két évvel a szabadulás után sem ringatódtunk ábrándokban. Mindent fájdalom és rom takar. A franciák számára a háború még nem ért véget. Ázsia egyik részén, ahol a baráti együttműködés rendszerét kívánjuk megvalósítani, a japán megszállás következtében támadt mozgalom ellenzi szabadelvű terveinket. Ott mindennap francia polgárok és katonák halnak meg, csatákban esnek el, vagy otthonaikban gyilkolják meg őket. Azt is tudom, hogy barátom, Benes Eduard a zsehikhez szólva borúlátó hangon nyilatkozott a német veszély újjászületéséről és felszólította honfitársait, hogy készüljenek a védekezésre. Nemcsak a károk maradtak jóvátétel nélkül, hanem a veszedelem sem múlt el. Amikor a világ a németekkel kötendő béke előkészítését várja, még azt sem tudni, hajlandó-e ez a nép erkölcsileg újjászületni, hajlandó e elvetni régi politikáját és hajlandó-e megtisztulni. Minden a német probléma megoldásától függ. Emberiesen, de egyúttal okosan szeretnénk elintézni ezt a kérdést. Ha az ember az elkövetett kegyetlenségekre gondol, nem vádolhatja a szövetségeseket túlzott szigorúsággal. John Hynes angol miniszter egyszerre kísérli meg Németország brit övezetében, hogy legyőzze a szegénységet, megszerettesse a demokratikus eszményt, erelje az életszínvonalát és helyreállítsa a békeipart. Az elpusztult német városok újjáépítésére gondol, pedig Franciaország és Anglia még tele van romhalmazzal. Egyedül Párizsban, százezer lakást kellene építeni s ugyanilyen a helyzet Belgiumban, Görögroszágban, Luxemburgban, Hollandiában, Norvégiában, Lengyelországban, Jugoszláviában. Thioust francia szakértő kiszámította, hogy a Szovjetunióban huszonötmillió hajléktalan él. Ennek ellenére tudom, hogy az orosz megszállás alatt lévő területeken a szovjet hatóságok fény nélkül. Hetven kilométer az út Debrecenig a pusztaságon át. Rádió is van. Mélyhangú énekesnők angol dalait közvetíti valahonnan, nem híreket. Néha ugrik a kocsi. Rémlik, hogy volt egy hortobágyi tankcsata. Annak a gödreit ugratjuk át. A főhadnagy néz és megkínál szalonnával. Ő volt a tizedik orosz tiszt, akivel kudarcot vallottam francia nyelvi próbálkozásaimmal. A Tolsztoj-regények ideje elmúlt. Ezek a katonák másfélék. Fejükön nem egészen ugyanúgy tapad a haj. Ők nem a kadettiskolában tanulták nyelvet sznobizmus parancsa szerint. Az ellenség nyelvét tanulták meg, ebben a háborúban a mostani ellenségét. A főhadnagy németül szól. Azt mondták nekem, hogy ön író! Ennek örülök! Örülök, hogy írónak tehetek szívességet! Ezt mondja. Kissé szorongat a láz, enynyit kérdek: — Miért örül ennek? Csodálkozva néz rám, csöpp nehezteléssel. Mosolygó felnőttes elnézés vegyül hozzá. Látnivaló, az arcáról látom, hogy az ő észjárása szerint valamit tudnom kellene, amit nem tudok. Tűnődöm: ennek a győztesnek, aki katona, én író vagyok, aki magyar. Ebből az következik, hogy nyilván egyetlen soromat se fogja olvasni soha. író! — miért örül ennek? Emlékezetem szerint mesterségem említése azokat, akik írásaimat olvashatnák is, többnyire zavarba hozta. Vagy eltréfáltak vele. A hazai sorozáson például ennek köszönhettem menekülésemet: író, akkor írja, amit mondok! —- parancsolt a százados s ülhettem le jegyzőkönyvet írni. Ez a főhadnagy azonban többször megkérdezte a nevemet. Elismételte. Ráncolta a homlokát, mint aki az emlékezetébe akar vésni valamit: a nevemet, egy író nevét, író. .. valami hasznát mégis látom a mesterség hitelének. Puskiné és Tolsztojé és Gorkijé az érdem. — Mit írt, — kérdezi a verset? -- Nem, könyveket, -- feleltem szűkszavúan. — Mindig zavarba jövök, ha meg kell magyaráznom, mit írok, vagy mit fogok írni. Ezt nem tudja biztosan az ember. — Miről mégis? — kérdez tovább faggatás, de nem, kíváncsiság nélkül. — Könyveket írtam a szegény parasztnép sorsáról. Meg Franciaországról. Meg Magyarországról. — Charass o, Gharaso. Ily őszinte, meggyőződéssel még soha kritikusom meg nem dicsért. Igaz, hogy azok olvasták a szóbanforgó műveket. A főhadnagy nem. Nem is fogja. Kicsicsend újra. Zökkenve haladunk a hortobágyi út gránátverte lyukain át. A türelmesen bánnak azokkal a fiatal msikkal, akiket annyiszor láttam fanatikusan dühöngeni a fogságom alatt. 1947 elején állíthatjuk, hogy a béke mindenekelőtt a német magatartástól függ. De a remélt béke szempontjából Franciaország, vagy legalább a demokratikus érzelmű franciák magatartása sem lényegtelen. Védeniök kell a szabadság rendjét és visszautasítani minden totalitárius rendszert, bárhonnan jön es bármi. Véleményünk szerint az elmúlt háborúban megsebzett világ újjáépítése hosszú lélekzet munka lesz, hosszabb, mint általában gondolják. Hiányzik az anyagi lehetőség s elő kell teremteni. De az angol királlyal együtt hiszem, hogy az anyagi jellegű munkát az erkölcs elveinek kell áthatniok. Milyen erkölcsi elveknek? A teljes szabadság ma elképzelhetetlen, mert csak az erősebbek javára és a gyengébbek kárára működhetne. De a törvények által meghatározott szabadság mégis az eszmény marad, amely felé megindulunk. A béke nem valósítható meg a szabadság elvéhez való visszatérés nélkül. Mi francia demokraták sohasem áldozzuk fel az egyéniség szabadságát. Franciaország örökké harcolt érte. Ugyanúgy követeljük más népek, mint önmagunk számára. Nem akarjuk, hogy az egyéniséget feláldozzák a tömeg oltárára. Ha nem tudjuk elérni a kereskedelem szabadságát, legalább a hit szabadságát kívánjuk, a jogot, hogy vallásosak, vagy vallástalanok legyünk és vallásunkat szabadon gyakorolhassuk, a politikai vélemény szabadságát, az írás, a szó, a gyülekezés szabadságát. Az angol király „a civilizáció lelkének“ nevezte a szabadságokat. Mi franciák hűek maradunk hozzájuk, mert meghosszabbítják a klasszikus és a keresztény műveltség eszményeit. Ezek előtt az eszményképek előtt nem minden az erő és a mennyiség. A múltban gyakran maguk köré gyűjtötték a kis nemzeteket s a jövőben is ezt kell tenniük. Tartalmukat egyetlen mondatban összegezhetjük: Újra tiszteletbe kell hozni az emberi jogokat. főhadnagy felnyalábol egy sereg újságot. Megint narancssárga fény csap az egy szál villanykörte citromsárga pászmáira. S újra fellobog a „német előnyomulás“ a kályhalyukban. Könnyű ez a papírtüzelés, célszerű is. Ez az egyetlen módja, hogy a hazugság meleget adjon. A főhadnagy mellém ül. Megfogja a kezemet csuklóban és egy meglepő mozdulattal fölemeli a fénybe. A magáét a mellé emeli s úgy nézegeti egymás mellett a két emberi kezet. A magyar íróét és az orosz katonáét. Eltérő mesterséget folytatunk, — gondolom szórakozottan. — Látja, mennyire más keze van, mint nekem, — mondja. — Látom, a magáé nagyobb, — felelem. Mit mondhatnék mást. Az ő keze kétszer akkora, mint az enyém. Gyöngéden leereszti az enyémet s ezt mondja félszegen: — Már a kezéről is tudnám, hogy író. Vagy tudós. Lássa én vasesztergályos voltam. Az leszek újra a háború után. Nekem ilyen nagy kezeim vannak, hiyen kell az én munkámhoz. A maguk kezei, szellemi munkásoké, kicsinyek. Maguk a gyöngébbek. Ez igaz, gondolom, mint ember, mint író, mint magyar. Hallgatok azonban. — A háború nem a magukfajtájának való! Ez is igaz. Nézem a főhadnagyot. Igen fiatal, jóval fiatalabb nálam. — Tudja, azok közt voltam, akik Leningrádnál harcoltak. Élelmet szállítottak az ostromlottaknak. Egy keskeny földnyelv volt szabad az ostromgyűrűben. Két oldalról lőtték a németek Ezen át vittük az élelmet a leningrádiaknak. Teherautókon, minden éjszaka. Nehéz volt. Mi volt nehéz, az élelemszállítás? A katonai feladat? — Nem, a leningrádi éhség látványa. A bennszorultak éhezése. Sok író élt ott. Tudósok még többen. Egyetemek kórházak vannak, tudományos intézetek Ezek nehezen bírták a szükséget. A magukfajtának kevesebb kell, mint nekünk. De többféle táplálóbb, író vagy tudós ebédre három-négyféle ételt kell, fogyasszon. Miért? fordulok felé csodálkozva. Maga elé emeli a kezét Nézegeti. — Maguk végzik a nehezebb munkát — mondja. — Nézze, én egész nap dolgozom, békében, reggeltől estig. De ha befejeztem akkor vége. Akkor nem dolgozom többért. Akkor pihenek. Vagy moziba megyek, vagy sétálok. Vagy olvasgatok. Szünnapom is van. Az szünnap, egészen. De maguk, maguk sose tudnak pihenni. A fejük jár, mint egy motolla. Nem szabad leállítani, mert kihűl mint 3 kazán, amelyben 13r percre se szabad abbahagyni a tüzelést. A FELSZABADULÁS ÉLMÉNYE — Naplórészlet és tűnődés — írta: SZABÓ ZOLTÁN 5