Politikai Ujdonságok, 1863 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1863-03-26 / 12. szám
Európát egy átalános háború minden szerencsétlenségének ki ne tegye.“ A harczias jellemű petitiok után a jelenetés a szelidebbeket sorolja elő. Az első ezek közöl 31 párisi lakostól van aláírva, kik közt vannak fametszők, építészek, kereskedők és birtokosok. Ezek leginkább azon vallásos értzületre hivatkoznak, mely Franczia- és Lengyelországot összekapcsolja; a legnagyobb bizalmat fejezik ki a kormány és a szenátus iránt; nem akarnak a politikai kérdésekbe elegyedni, csupán mint katholikusok és keresztyének emelik fel szavukat az emberiség a czivilizatio és a vallásbeli testvériség nesvében. — Hasonló értelemben szól egy má sik petitio, aláírva 12 párisi lakos által. Legszabatosabban szól ezek közt egy it harmadik, 344 számmal jelölve, melyet a je- jlentés a szenátus különös figyelmébe ajánl. Aláírta ezt a franczia akadémiának több tagja, több kitűnő egyházi férfiú, két volt miniszter a legutóbbi kormány idejéből, s a volt kamrák és nemzetgyűlések több tagja. Ezekhez csatlakozik egy hajdani elhunyt francziaországi pair fia. Ezen kérelmezők emlékezetbe hozzák Francziaország hagyományos ragaszkodását Lengyelországhoz, melyet a nagyság és bal- szerencse napjaiban gyakorta pecsételtek meg a fegyveres bajtársság és a közösen is tűrt kemény megpróbáltatások. Fájlalják a szerencsétlenségeket, melyek nem szűnnek meg nehezedni egy hős nemzetre, mely kori szakonkint kétségbeesésbe taszíttatik; fel- indulva kelnek ki a tömeges kivégzések, a városok földig rontása, felgyujtása és kifosz tása ellen; a történelemben fennmaradandó bámulattal emelik ki, hogy egy város lakóis felszólíttatván, küldjék ki a nőket és gyer-mekeket, a lakosság erre azt felelte: „Ebben az országban a nők férjeikkel vesznek el, s a gyermekek szüleik közelében adják ki lelköket.“ (Hatás.) A kérelmezők fejtegetik a szerződéseket, melyek nemzeti képviseletet s nemzeti intézményeket ígértek Lengyelországnak, s az igazságra, a politikára, az emberiségre, s a jövő biztosságára hivatkozva, azok teljesítését kívánják. A petitiók ilyetén előszámlálása után következik a jelentés érdemleges része. „Lengyelország felosztása — mond Larabit úra oly tény, melyet a történelem elitélt. XV. Lajos vénségére esik az, s a franczia diplomatia szerencsétlen hanyatlásának korából való. E felosztást maga Mária Terézia osztrák császárné is kárhoztatta, s bajok forrása volt az az európai politikában. Ereje és nagysága napjaiban Francziaország soha sem engedte volna azt meg, s felelősség nem hárul a miatt rá.“ Larabit úr a felelősséget az osztozkodó államok mostani uralkodóira sem akarja hárítani, mindazáltal különbséget tesz a mód közt, melylyel a három hatalom jelenleg országok Ausztriát megdicséri a szabadelvű ösvényért, melyre tért; azt mondja, hogy e hatalom Galliczia autonómiáját és törvényeit tiszteletben tartja, sőt jelenleg még bizonyos rokonszenvet is mutat az üldözött lengyelekhez; különösen megdicséri pedig azért, hogy a be nem avatkozási elvet elfogadja. — Poroszországról is hasonlót mond Larabit úr, kivévén hogy a február 8-ai egyezménynyel eltérni látszott a be nem avatkozás ösvényéről, de reménye, hogy a Poroszország érzülete, meg a diplomatiai előterjesztések, már jobb útra térítették. Ami Oroszországot illeti, ez a varsói herczegség annexióját csupán azon feltétel alatt nyerte meg 1815-ben, hogy annak autonómiáját, nemzeti képviselettel és itézményekkel együtt meghagyja. Azonban a czár igéretei feledésbe mentek; 1830-ban és 1831- ben rettentő forradalom üttöt ki, s Miklós czár huszonöt éven át makacs keménységgel azt vette fejébe, hogy a lengyelekkel, mint lázadókkal bánjék, s huszonöt éven keresztül, úgy látszik, politikája azon volt, hogy elvegye vallásukat, nyelvüket és nemzetiségüket. II. Sándor czár, a helyzetet jobban belátva, s mérsékeltebb érzelmektől áthatva, engedményeket ígért ugyan, de ezek oly lassúk, oly csekélyek, hogy a lengyelek elveszték bizalmukat, s a kétségbeesésbe taszíttattak. Taval fegyvertelenül gyűltek egybe imádkozni, s mészárlások mentek véghez az egyházak körül, sőt az oltárok zsámolyánál is. A kibékülés nehezebbé vált, mint valaha, ily rendszer alatt. Az assimilatio nem történt meg még az orosz birodalomhoz majd egy száddal ezelőtt, egyesíttetett tartományokra nézve sem, mert a felkelés, úgy látszik, gyorsan elterjedt Lithvániában. Az oroszok és lengyelek közötti százados ellenszenven kívül Larabit az jelen felkelés okát az ujonezozásban keresi, melyet egy angol miniszter nem conscriptionak, hanem proscriptionak nevezett. „Francziaországban — úgymond — teljes egyenlőség uralkodik a hadsereg ujonezozására nézve minden család, minden véleményárnyalat közt, egyedül a sorshúzás a maga teljes őszinteségében jelöli ki az ujonczokat, akik a törvényszabta idő alatt, hadseregünkben szolgálni tartoznak. Ellenben Oroszországban, a lengyel tartományokban, alárendelt hivatalnokok jelölik ki, kényök kedvök szerint, mely fiatalokat vigyen el az ujonczozás, tudtok nélkül, erőszakkal, még pedig sokszor éjjel fogdossák el azon ifjakat, kik hazájukat leginkább szeretik, az ifjakat, kik vallásukhoz leginkább ragaszkodnak, s különösen azokat, a kiket a Lengyelországért mondott közimákhoz csatlakozni láttak. „És mi czélra ragadják így ki őket, munkálkodásaikból, családaik köréből? Talán, hogy egy nemzeti hadseregbe sorozzák, ta- lán, hogy a haza törvényeit védjék? Nem azért, hanem, hogy meglehet, örökre számkivessék őket, a legtávolabb eső tájakra, melyeket a civilizált Európa alig ismer, sokszor azért, hogy Szibéria legkeményebb kínzásának tegyék ki őket. „Csoda-e, hogy a lengyel fiatalok igy fenyegettetve, s erőszakkal ekként, elragadtatva, megszöknek ily kegyetlen ujonczozás elöl, s erdőkbe és mocsárokba menekülnek, hogy megszabaduljanak, s azután csakhamar egyesülnek, hogy megvédjék magukat az üldöző orosz katonáktól, a kik egyre lövik őket?“ Miután Larabit ura lengyel forradalmat ilyeténkép igazolta, s Francziaországról még gyanúját is elháríta annak, mintha ez utóbbi a lengyeleket a fölkelésre izgatta volna, az egyik tárcanélküli minisztertől vett, értesítés folytán elmondta, hogy a franczia kormány Oroszországnak ismételve tett baráti előterjesztéseket, s hogy a február 8-diki egyezménynél fogva még kifejezettebb magatartásra érezvén magát jogosítottnak, Angliánál és Ausztriánál azt hozta javaslatba, hogy együtt tegyenek lépést a berlini kabinetnél. A brit kabinet nem fogadta el az ajánlatot, azonban a külön közlések megtörténtek, s a jelentés hiszi, hogy a február 8-ai egyezménynek nem lesz semmi eredménye. A jelentés a miniszterre bízza a felvilágosításokat az így megkezdett alkudozások részleteiről. Larabit úr csupán azt constatálja, hogy a császári kormány, mint mindig, ez alkalommal is iparkodott összeegyeztetni a népek legitim vágyait a szerződések iránti tisztelettel. Larabit úr jelentése nagy bizalmatlanságot fejez ki Anglia iránt, melynek meetingjei és sajtója nem tartózkodnak háborúra ingerelni Európát, míg az ország kormánya még eddig a közös diplomatiai fellépésre sem engedte magát bírni, egyszersmind azon reményt fejezvén ki, hogy Sándor czár kormányát, mely orosz alattvalóira nézve épen egy igen szabadelvű munkában van, a dolgok hatalma, az európai civilisatió érzése okvetlenül nagylelkűbb politikára kirondják Lengyelország iránt. Hogy a franczia kormány mire határozta magát, azt nem lehet kivenni a jelentésből, mely így végződik : „Senki nem kételkedhetik III. Napóleon élénk rokonszenvéről a lengyelek iránt; ezen nemes ügy a legélénkebb érdekeltséget ébreszti a szenátusban is, ahol annyira dicsőséges visszaemlékezés őriztetik meg lelkiismeretesen. De a fejedelem, akire Francziaország a maga sorsát bízta, nem azok közé tartozik, akinek erélmét ösztönözni szükség volna. Nem egyszer mutatta ő meg, hogy nem riad vissza, ha kell, egy igazságos és szükséges háborútól; ott van a krimi és az olaszországi hadjárat annak bebizonyítására. Legyenek önök bizalommal, szenátor urak, kormányunk szilárd és lovális politikája iránt. „Röviden összefoglalva : azon petitiók, melyek önöktől háborút kívánnak, nem céloznának kevesebbre, mint egy franczia keresztes hadjáratra Lengyelország visszaállítása végett. Mint politikai testület, a szenátus nem csatlakozhatik ily kívánatokhoz. Ami a diplomatiai cselekvést illeti, melyet más petitiók kívánnak : a bizottmány előtt ki volt, s önök előtt ki lesz mutatva, hogy a császári kormány nemes kezdeménynyel lépett fel a részben, és hogy folyvást gyakokorolja azt azon mértékben, mely ilyetén alkudozásokkal és a fennálló szerződésekkel megfér. „Ily helyzetben, s a megnyílt alkudozásokkal szemközt, önök első bizottsága, felvilágosítva a vett közlések által, s meggyőződve, hogy a császár kormánya megtesz és meg fog tenni mindent, ami igazságos, lehető, és politikailag teendő Lengyelország ügyére nézve , úgy vélekedik, hogy a petitiók áttétele a miniszterekhez sem nem szükséges, sem igazolva nincs, ennek következtében nagy többséggel azt indítványozza a szenátusnak, bízza magát a császár bölcseségére, s térjen a napirendre.“ A tárgyalás keddre, márt. 17-re tűzetett ki. Mielőtt a vita megkezdetett volna, Boissy marquis újra emlékezteti a szenátust azon már előbb kifejtett nézetére, miszerint a szenátus nem fordíthat gondot külföldiek által eléje terjesztett kérvényekre. — Nem akarom én azt — monda egyebek közt — hogy a lengyelek tőlünk azt kívánják, miszerint az ő érdekükben háborút indítsunk, míg ők maguk Párisban töltik idejöket. Felteszem azon esetet, hogy csupa tiszta francziák — akár akadémiai hallgatók, akár mások,— kérvényekkel járulnak hozzánk, melyekkel Lengyelországba akarnak minket vinni. De mégis azt szeretném látni, hogy ők is kötelezik magukat, miszerint maguk is mindnyájan felkerekednek s ők is mennek egytől egyig. (Nevetés). Szeretném látni, hogy Lengyelország iránti szereteteket igazolják s babérokat arassanak, melyeket a frakkjaikon ékeskedő borostyánlevelekhez csatolnának (az akadémiai egyenruha megkülönböztető díszítménye a borostyánlevél). . . Annak megmutatását későbbre tartom fönn magamnak, miszerint nem tudom felfogni, mikép vállalkozhatik a katholikus párt ilyetén golyhó szerep (rese de mais) játszására, ha azt hiszi, hogy segítséget nyerhet s Mazzinival és Garibaldival is czimborálhat. Bonjean szükségesnek tartja Európai név- 134