Politikai Ujdonságok, 1866 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1866-11-21 / 47. szám

Pest, november 21-én 1866. Előfizetési föltételek 1866-dik évre : a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságok együtt: Egész évre 10 ft. -- Fél évre 6 ft. Csupán Vasárnapi Újság: Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. — Csupán Politikai Újdonságok : Egész évre 6 ft. Fél évre 3 ft. Igtatási dijak, a Vasárnapi Újság és Politikai Újdonságokat illetőleg, 1866. január 1-től kezdve. Egy, négyszer halábozott petit sor ára, vagy annak helye, egyszeri igtatásnál 10 krba. Háromszor­ vagy többszöri igtatásnál csak 7 krba számittatik. — Külföldre nézve kiadó-hivatalunk számára hirdetményeket elfogad, Hamburg és Altosában: Hausenstein és Vogler. — M.­Frankfurtban Jaeger könyvkereskedése: mécsben: Oppelik Alajos. — Bélyeg-dij, külön minden igtatás után 30 ujkr. Az országgyülés újra megnyitására­­ érkezett kir. leirat. A ki figyelemmel átolvassa az alább, maga helyén közlendő kir. leiratot, azonnal észreveszi, hogy a hirek, melyek e leirat tartalmáról előre elterjedve voltak, körül­­belül megvalósultak. A leirat a legtávolabbról sem elégiti ki a törvény teljesítését váró hazafiakat, mind a mellett az alkudozások fonalát sem vágja ketté, s ha mindkét felöl kölcsönös engedé­kenység fog uralkodni, nem vesztettük el reménységünket arra nézve, hogy végre va­­lahára megérjünk egy országgyűlést, mely­nek eredménye lett. Az érkezett leiratban fel fog tűnni, hogy abban bizonyos esetre a felelős magyar mi­nisztérium kinevezése megígértetik. Homá­lyos szavakkal ez már korábban is megtör­tént, de ma már teljes világossággal értesü­lünk, hogy ha a közös ügyek tárgyában bár csak elvileg is létrejö az egyetértés, a magyar minisztérium rögtön kineveztetik. Eddig az volt mondva, hogy előbb az országnak mó­dosítani kell az 1848-diki törvényeket, sőt még az úgynevezett „közös ügyek“ dolgát is tisztába kell hozni s csak azután történ­hetik a minisztérium kinevezése. És ez igen bölcsen van igy, mert külön­ben az alkudozásoknak ismét azonnal véget kellett volna vetni. Ki tenné föl ugyanis az alkotmányos gyakorlatban nevelt magyar nemzetről azon szörnyű hibát, hogy neki álljon egy létező törvény szétmorzsolásának s módosításokat terjeszszen fel akkor, a mi­dőn a kormány az eredeti törvénynek erejét merőben tagadja! Ily eljárás a nemzet mél­tóságával egybe nem férhetett volna. úgy látszik tehát, hogy ezúttal a kor­mány meg lesz elégedve, ha csak az orszá­gos bizottmányok munkálatából is láthatja, hogy az alap a kiegyezkedésre meg van nyerve, azért mondja a leirat, hogy a többi, vagyis a közös ügyek tárgyalási módjának kivitele és valósítása, valamint az 1848-diki törvények módosítása már a felelős minisz­térium vezetése mellett fog megtörténni, a­­ rendek és képviselők hálának hozzájáru­lásával. Van azonban a legújabb kir. leiratnak egy pontja, mely ha a kormány mai nézeté­nél megmaradna, az egész kiegyezkedési kísérlet meghiúsulását vonhatja magával. Hazánk jogait ismerő olvasóink ugyanis tudják, hogy Magyarország még az 1848 előtti időkben is szentül megőrzötte azon jogot, hogy maga az ország határozza meg : ad-e katonai újonczokat és minő számban ? Tudva van, hogy e jog az alkotmányos élet és gyakorlat alapföltételét képezi. Hajdaná­ban is, a­hányszor apáink megengedték a katonai ujonczozást, mindig világosan ki­mondták az e tárgyra vonatkozó törvény­­czikkben, hogy a katonát csak azon egy esetre adják, még­pedig minden onnan von­ható következtetés nélkül a jövőre nézve. Ez annyit tett, hogy az ország akkor, a­midőn az újonczozást megengedte, meg volt győződve arról, hogy a kormánynak kato­nára van szüksége. És azért adott is , de soha sem feledte el kikötni, hogy azért, hogy ekkor és ekkor adott ujonczokat, ne követ­kezzék abból, hogy máskor is, a­hányszor erre felkéretni fog, hasonlólag adni tartoz­zék, hanem úgy most mint jövőben fön­­tartja azon jogot, hogy adjon ujonczokat, ha tetszik, s tagadja meg, ha úgy látja jónak. A királyi leirat most azt követeli, hogy a katonai újonczok adását ne külön Magyar­­ország országgyűlése szavazza meg, hanem hogy e dolog vagy közösen a német szláv tartományok delegátiójával intéztessék el, vagy pedig, az is lehet a leirat értelme, hogy innentől mondja ki Magyarország, hogy örök időre ennyi és ennyi ezer újonctot ajánl meg évenként, a­mit aztán a kormány újabb törvényc­ikk keletkezése nélkül min­den évben zászló alá hívhat és besorozhat. Olvasóink velünk együtt felteszik or­szággyűlési képviselőinkről, hogy ily rop­pant fontosságú alkotmányos jogot nem áldozhatnak fel. Mert nemcsak arról van szó, hogy az ország saját fiainak sorsáról önmaga rendelkezzék, s ne engedje, hogy ezrével és ezrével vigyék az embereket az eke mellől s az iparüzet műhelyéből katonai pályára, akár van kedve az illetőknek akár nincs, hanem e mellett tudni kell, hogy a katonaujonczok megszavazásának joga azon egyedüli eszköz, mely által az ország egye­nes befolyást gyakorolhat a kormány kül­földi politikájára. Más szóval: ha jussa van Magyarországnak katonát adni, vagy nem adni, akkor a kormány csak oly háborút folytathat, melyet az ország is helyesel, és nincs módjában oly kalandos háborúkat kez­deni, melyek Magyarország érdekével ösz­hangzásban nincsenek, s a­melyek például csak némely hatalmas urak nagyravágyó­ szenve­délyeinek hízelegnének. Az ország tehát ezen őseitől öröklött legszentebb jogot és örökséget ki nem bo­csáthatja kezéből. Mert mihelyt ezt meg­tette, daczára a többi jognak, miknek újra birtokába juthatott, ezen egynek elvesztése által tettleg beolvadtunk Ausztriába, s a lényeget illetőleg ezen ősi szabad nemzet nem lesz más, mint most bármely kisebb vagy nagyobb osztrák tartomány. Reméljük, hogy e legkényesebb pontban nem az lesz a kormány utolsó szava, melyet a legutóbbi kir. leirat szövegéből hallottunk, s ha a kormány látni fogja, mennyire érti és érzi az ország, mily roppant áldozat kö­­veteltetik tőle, fölébred benne az igazság érzelme s nem fog többé oly követelést tenni, a mit az országnak becsülete és jöven­dőbeli szabadsága meg nem enged, jól tud­ván, hogy m­íg egy magyar ember él, addig ugyan gyáván meg nem adhatja magát. Országgyűlési tudósítások. A felsőház ülése nov. 19-én. Az ülés 3/4 12 órakor nyittatott meg. A fő­rendek igen mérsékelt számmal jelentek meg. (Alig lehettek 80-an az elnökkel együtt.) E­lnök Sennyei főtárnokmester , amaga az ülést a következő beszéddel nyitotta meg: „Azon idő óta, melyben üdvösen megindult országgyűlési tanácskozásainkat a fegyverek zö­reje félbeszakasztotta, oly események sorát en­­gedé a gondviselés világunk tett­ terén legör­dülni, melyeknek súlya erős nyomással neheze­dett a békés egyensúlyt gondosan kereső állam­életünk viszonyaira. E megszakadt működésünknek újbóli, hazánk boldog jövőjének reményével párhuzamos foly­tatása körül — öszpontosul felséges urunk kirá­lyunk óhaja, a nemzet buzgó várakozása. Nem lehet magunk előtt titkolnunk, nehez­­bült feladatunk; de ép ez által magasztosabbá is vált megoldása, mely annyi hazafius bingóság­­nak, annyi tapasztalásdús bölcseségnek s edzett tetterőnek, mint a mennyit itt méltóságtok fényes körében üdvözlök, a haza és király iránt teljesí­tett kötelesség érzetének nemes jutalmát ígéri; a melyben nekem, ki csak méltóságtok ereje által lehetek, csak méltóságtok bölcs tanácsa által istá­­polva lehetek eszköz magas eréiünk elérésére, parányi erőmhöz képest megosztozhatni, szeren­csém szintúgy, mint éltem pályájának büszkesége leend. (Éljen.) Engedjék meg méltóságos főren­dek , hogy a jelen ülésnek megnyitása alkalmával

Next