Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-02 / 1. szám

legyenek is különben tervei és reményei — nem egyezhetik abba, hogy Oroszország ke­zébe jusson az Al-Duna, mely Németország útja a Fekete-tengerre és Keletre. A­mi Ausztriát illeti, az kellőleg fogta föl hely­zetét. Nincs e pillanatban élénkebb óhaj­tása, mint Törökország épségének megőrzése, s ép ez okból törekszik, Szerbia ügyét ke­zébe vévén, egyfelől a belgrádi kabinetet nyugodt és mérsékelt magatartásra birni, másrészről a fényes Portát meggyőzni az iránt, miként nincs üdv számára, mint a kiengesztelődés bölcseségében, megadván a keresztyén népségeknek a szükséges enged­ményeket, az általános felkelésnek így elejét veendő.“ Az ,,Ind. belge“ párisi levelezője is írja, hogy Angolország, a franczia kormány ma­gatartásával ellenkezőleg, kedvező érzületet tanúsít a görög felkelés iránt, rokonszenvvel viseltetik a görög nemzetiség iránt, míg a franczia kormány el van határozva a török kormány támogatására. Különben megtör­ténhetik, hogy a brit kabinet által tanúsított hajlamok — miután a császár kormánya jó egyetértésben akar maradni Angolországgal — utólag befolyást gyakorlandanak a fran­czia diplomatiára.­­ (A berlini „Nat. Ztg.“ bécsi levelében olvassuk.) A déli szláv tartományokban ki­fejlődött mozgalom komolyan kezdi foglal­­koztatni a bécsi kormányférfiakat. A bécsi félhivatalos lapok ugyan sok szépet tudnak mondani azon rokonszenvről, melyet ott Ausztria élvez, „hála bölcs politikájának,“ de ezen rózsaszínezet nem felel meg a való­ságnak. A dolog tulajdonképen úgy áll, hogy a déli szláv tartományok népségei teljes bi­zalmatlansággal viseltetnek Ausztria iránt, és szilárdul el vannak határozva a végsőig küzdeni ezen hatalom beavatkozása ellen. A konzuli tudósítások Szerbiából és Török­ország szláv tartományaiból igen komolyan hangzanak. A „Nat. Ztg.“ levelezőjének ezen tudósí­tását, a keleti ügyeket illetőleg megerősítik más tudósítások és távirati jelentések is. A bécsi félhivatalos „Debatte“ Írja: A konstan­tinápolyi legújabb tudósítások, a­mennyiben legalább a krétai eseményeket illetik, oly fordulatot kezdenek venni, miként attól tart­hatni, hogy az nemsokára nemzetközi ösz­­szeütközéssé fajulhat. Míg egyfelől a tán helyi természetű fölkelés még nincs legyőz­ve, a török kormány másfelől följogosultnak tartja magát a legerélyesebb előterjeszté­sekre Athénében, azon támogatás miatt, s melyben a kandiai fölkelés onnan részelte­tik. Ha a Porta bebizonyíthatja adatainak hitelességét, akkor a görög kormánynak vagy teljes és őszinte semlegességhez kell magát alkalmazni, vagy meg van az összeütközés, ha annak elhárítása nem sikerülene elébb a di­­plomatiai interventiónak. Ezen diplomatiai interventióról már Athénében is beszélnek. Ott hire jár — mint távírják, — hogy nagyhatalmi beavatkozás lesz a krétai ügyben. Ali basa tiltakozott az angol követnél a­miatt, hogy angol hadigőzösök krétai mene­külteket szállítanak. Az amerikai admirál engedélyt kért kormányától, hogy egy hajót alkalmazhasson hasonló czélból. Egy török hadihajó, tudomás szerint, összelődözte Kandiánál „Principe Tom­­masso“ olasz gőzöst. Az olasz kormány 52.000 ft. kárpótlást, a török hajókapitány­nak letételét és az olasz lobogó üdvözölte­­tését, követeli ezen nemzetközi sérelem miatt. Sz.­Pétervárott hire jár, hogy a Porta udva­riasan visszautasította Olaszország ezen kár­pótlási követelését, s azon kivonatát fejezte ki, hogy az illető ügyben vizsgálatot ren­delnének. Marinovics szerbiai senator visszatért Szent-Pétervárról Belgrádba. A senator a czár és az orosz trónörökös sajátkezűleg írt levelét vitte Mihály herczeghez. Marinovics Sz.-Pétervárott léte alatt sokat társalgott Kolokotronos görög tábornokkal, ki hason­lóképen a nászünnepélyre küldetett Athéné­ből Sz.-Pétervárra, valamint a sz.-pétervári angol követtel is.­­ (A „Kreuz-Zeitung” a keleti ügyről.) A „Kreuz-Zeit.“ a keleti ügyekben a „Times“ leleplezéseivel szemben következő érdekes czikket hoz a helyzet bővebb ismertetésére nézve. A lengyel nyelvű országrészekben is­mét sürgés-forgás van, ismét kovácsoltat­­nak a tervek és tápláltatnak a remények, mert hiszen Beust azon ember, ki az 1772-iki Lengyelországot helyreállítná és a leigázott Németország s szabadelvű Oroszország közt korlátokat vonna. Az utóbbi lengyel fölkelés után köztudomás szerint Dresdában Beust ügyelete és ápolása alatt egy lengyel össze­­esküvési gyarmatka települt le.­Hiszen a szász választóherczeg egyszer már lengyel király is volt,— miért ne lehetne ilyesmit ismételni? Minden esély pontosan megmérlegeltetett: Francziaország nem gátolta volna, sőt el­lenkezőleg, hiszen Lengyel- és Szászország mindig a franczia előszeretet tárgyai voltak. De ismét útban állt a gyűlölt Poroszország. Ezen tervek most Bécsbe lettek áttéve és Goluchowszky Galicziában ezek előmun­­kása. Poroszországot megtámadni? Ezt Bécsben az okosok sem tartanák egyelőre okos dolognak, de Lengyelország helyreál­lítása által támadni meg­ talán sikeres le­hetne. Oroszország három egész évig bajló­dott a közelebbi lengyel felkelés elnyomá­sával, mely nem is volt igazi felkelés, mert sem Posen, sem Galiczia nem lángolt fel mellette, sem a külföld nem támogatta. Egé­szen máskép menne az, ha Ausztria, melyet Olaszország nem oszt többé kétfelé, s mely seregeit még nem szállította alá, most föl­emelné az önálló Lengyelország lobogóját; ha a lengyel szabadcsapatok a rendezett se­regekhez csatlakoznánk; ha Poroszország a Rajna mellett lenne elfoglalva, hogy az állí­tólagos lengyel, következményeiben azon­ban igenis osztrák rokonszenv eredményeit meggátolja; ha birtoktalanított herc­zegek s az észak-németországi szövetségen kívül létező államok az elnyomott nemzet iránt hirtelen élénk részvétre gyuladnának; ha Törökország megkísérlené ez alkalommal leróni régi számadásait Oroszországgal, ha még Amerika is kinyilatkoztatná: Életre és halálra barátság Oroszországgal mindenben, csak a lengyel kérdésben nem. A bel- és külföldi lapok az osztrák ügyekről.­ ­ (Ijesztgetések.) A „Köln. Zig“ bécsi levelezője írja: „Beust báró Pestre utazása nagy figyelmet ébresztett; ez a legkétségbe­­vonhatlanabbul mutatja, miként Ausztria politikai sorsának tulajdonképeni vezére Beust úr, s hogy elmúltak azon idők, a mi­dőn a külügyminiszter büszke elzárkózott­­ságban uralkodott, a nélkül hogy a biroda­lom belviszályait figyelembe vette volna. Ha a franczia kormányt valóban arról érte­sítik Bécsből, hogy Beust ur állása már je­lentékenyül megrendült, s hogy a klerikális aristokratikus udvari pártnál támogatást keres, az ily tudósító mindenesetre roszul van értesülve. Beust ur most nemcsak egé­szen szilárdul áll, hanem még gyarapította befolyását: kivette Belcredi gróf kezéből, mint pesti kirándulása is mutatja, feladatá­nak egy részét, s ezenkívül arra bírta, mint ez csak némileg avatott előtt is köztudo­mású, hogy az ausztriai szlávok iránti elő­szeretetének jó részét feladja. Beuszt­ul mindenesetre a mozgató kerék az osztrák kormány­gépezetben, s programmja nem hangozhatik másként, mint: a német nemze­tiség, mint tulajdonképeni kultúrás elem első rangba helyezése s mérsékelt haladás. Már ebből következik, hogy ő mint protestáns és mérsékelt szabadelvű, nem támaszkodhatik sem a klerikálisokra, sem a magyar és szláv ultra-torykra. Ausztriában különben egy miniszter sem támaszkodhatik kizárólag egy pártra, mint Angolországban, mivel az ausz­triai pártok közül mindenik gyenge magá­ban. Nevezetesen Beust úr idegen létére nincs azon helyzetben, mint ezt határozot­tan állítják, hogy az udvarnál valami tá­maszt találhasson. Egyetlen támasza: a csá­szár bizodalma­s eljárása, tettei által re­mélt Ausztria mérsékelt szabadelvű elemei, nevezetesen a német osztrákok bizodalmát megnyerni. Vájjon sikerülni fog-e Magyar­­ország vezérférfiait meggyőzni az iránt, hogy magának Magyarországnak fekszik érdekében jelentékenyül mérsékelni az ön­állóság utáni merev törekvést, nem vitat­juk, de azt állítják, miként már­is el volna határozva irányadó körökben, hogy ha a magyarok nem fogják a kívánt engedékeny­séget tanúsítni, lényegileg ismét visszatér­nek a februári alkotmányhoz, mi aránylag még mindig legbiztosabb alapja Ausztria államjogi jövendő átalakulásának, s aztán nyomatékosan fordulnának a Magyarország­ban létező német, szláv és román népséghez, hogy kieszközöljék ezeknek a birodalmi összes képviseletben leendő részvételét, úgy látszik, mintha már szóba jött volna, a magyar választó­kerületeknek e czélból nem­zetiségek szerinti kikerülté­se s azokban az egyénes választások elrendelése.“ — („Ausztria és Poroszország az 1866-ki hadjáratban és a 7 éves háború alatt“) czímű nagyobb dolgozatot hoz az „Armee-Moni­teur.“ Mindenekelőtt azt fejti ki, hogy az 1866-ki hadjárat lényegében az 1756-ihoz csatlakozik és sohasem fog az a katonai tör­ténetben egészen új helyet foglalni, ámbár hallatlan eredménye ily föltevésre vezethet. Kivonatosan közöljük az alábbit: Mindjárt a kezdő sorokban azon villám­gyorsaságot emeli ki, melylyel a balsors Ausztriát hatalmába kerítette, és azon cso­dálatos végzetet, hogy egy birodalom két ellenségtől egyidejűleg megtámadtatva, a győzőnek egy talpalatnyi földet nem enge­­dett át, a legyőzöttnek ellenben egy pompás tartományt. Ez az államszervezetnek sokféle bajaira mutat, de a­nélkül, hogy Ausztria belhelyzetébe akarnánk hatni, elegendő az osztrák hadsereg állapotára egy-két tekin­tetet vetnünk, hogy vereségeinek döntő okát megtaláljuk.Nem a gyúrás fegyverben rejlik szerző szerint a porosz hadsereg fé­nyes eredményeinek nagy titka. Ezen fegy­ver rendkívüli hatását nem lehet eltagadni, de azon varázshatalommal még­sem bír, hogy a zászlóaljakat szétriaszsza. A poro­szok annak daczára Trautenaunál előbb vereséget szenvedtek, és a Königgratznél a helyzet a koronahg­ megérkezése előtt igen válságos volt. Ha azonban a két hadsereget magában véve összehasonlítjuk, úgy a po­roszok túlsúlya határozottan kirí. Az osztr. hadsereg az indoeurópai fajnak minden nép­ségeiből bir elemeket, valóságos babiloni zavart, mindezek egy egyenruhába vannak bujtatva, egy a zászlajuk, de tökéletesen különbözik nyelvek és jellemek, nemzeti törekvések és egyes-egyedül a kard és bot .

Next