Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-02 / 1. szám
legyenek is különben tervei és reményei — nem egyezhetik abba, hogy Oroszország kezébe jusson az Al-Duna, mely Németország útja a Fekete-tengerre és Keletre. Ami Ausztriát illeti, az kellőleg fogta föl helyzetét. Nincs e pillanatban élénkebb óhajtása, mint Törökország épségének megőrzése, s ép ez okból törekszik, Szerbia ügyét kezébe vévén, egyfelől a belgrádi kabinetet nyugodt és mérsékelt magatartásra birni, másrészről a fényes Portát meggyőzni az iránt, miként nincs üdv számára, mint a kiengesztelődés bölcseségében, megadván a keresztyén népségeknek a szükséges engedményeket, az általános felkelésnek így elejét veendő.“ Az ,,Ind. belge“ párisi levelezője is írja, hogy Angolország, a franczia kormány magatartásával ellenkezőleg, kedvező érzületet tanúsít a görög felkelés iránt, rokonszenvvel viseltetik a görög nemzetiség iránt, míg a franczia kormány el van határozva a török kormány támogatására. Különben megtörténhetik, hogy a brit kabinet által tanúsított hajlamok — miután a császár kormánya jó egyetértésben akar maradni Angolországgal — utólag befolyást gyakorlandanak a franczia diplomatiára. (A berlini „Nat. Ztg.“ bécsi levelében olvassuk.) A déli szláv tartományokban kifejlődött mozgalom komolyan kezdi foglalkoztatni a bécsi kormányférfiakat. A bécsi félhivatalos lapok ugyan sok szépet tudnak mondani azon rokonszenvről, melyet ott Ausztria élvez, „hála bölcs politikájának,“ de ezen rózsaszínezet nem felel meg a valóságnak. A dolog tulajdonképen úgy áll, hogy a déli szláv tartományok népségei teljes bizalmatlansággal viseltetnek Ausztria iránt, és szilárdul el vannak határozva a végsőig küzdeni ezen hatalom beavatkozása ellen. A konzuli tudósítások Szerbiából és Törökország szláv tartományaiból igen komolyan hangzanak. A „Nat. Ztg.“ levelezőjének ezen tudósítását, a keleti ügyeket illetőleg megerősítik más tudósítások és távirati jelentések is. A bécsi félhivatalos „Debatte“ Írja: A konstantinápolyi legújabb tudósítások, amennyiben legalább a krétai eseményeket illetik, oly fordulatot kezdenek venni, miként attól tarthatni, hogy az nemsokára nemzetközi öszszeütközéssé fajulhat. Míg egyfelől a tán helyi természetű fölkelés még nincs legyőzve, a török kormány másfelől följogosultnak tartja magát a legerélyesebb előterjesztésekre Athénében, azon támogatás miatt, s melyben a kandiai fölkelés onnan részeltetik. Ha a Porta bebizonyíthatja adatainak hitelességét, akkor a görög kormánynak vagy teljes és őszinte semlegességhez kell magát alkalmazni, vagy meg van az összeütközés, ha annak elhárítása nem sikerülene elébb a diplomatiai interventiónak. Ezen diplomatiai interventióról már Athénében is beszélnek. Ott hire jár — mint távírják, — hogy nagyhatalmi beavatkozás lesz a krétai ügyben. Ali basa tiltakozott az angol követnél amiatt, hogy angol hadigőzösök krétai menekülteket szállítanak. Az amerikai admirál engedélyt kért kormányától, hogy egy hajót alkalmazhasson hasonló czélból. Egy török hadihajó, tudomás szerint, összelődözte Kandiánál „Principe Tommasso“ olasz gőzöst. Az olasz kormány 52.000 ft. kárpótlást, a török hajókapitánynak letételét és az olasz lobogó üdvözöltetését, követeli ezen nemzetközi sérelem miatt. Sz.Pétervárott hire jár, hogy a Porta udvariasan visszautasította Olaszország ezen kárpótlási követelését, s azon kivonatát fejezte ki, hogy az illető ügyben vizsgálatot rendelnének. Marinovics szerbiai senator visszatért Szent-Pétervárról Belgrádba. A senator a czár és az orosz trónörökös sajátkezűleg írt levelét vitte Mihály herczeghez. Marinovics Sz.-Pétervárott léte alatt sokat társalgott Kolokotronos görög tábornokkal, ki hasonlóképen a nászünnepélyre küldetett Athénéből Sz.-Pétervárra, valamint a sz.-pétervári angol követtel is. (A „Kreuz-Zeitung” a keleti ügyről.) A „Kreuz-Zeit.“ a keleti ügyekben a „Times“ leleplezéseivel szemben következő érdekes czikket hoz a helyzet bővebb ismertetésére nézve. A lengyel nyelvű országrészekben ismét sürgés-forgás van, ismét kovácsoltatnak a tervek és tápláltatnak a remények, mert hiszen Beust azon ember, ki az 1772-iki Lengyelországot helyreállítná és a leigázott Németország s szabadelvű Oroszország közt korlátokat vonna. Az utóbbi lengyel fölkelés után köztudomás szerint Dresdában Beust ügyelete és ápolása alatt egy lengyel összeesküvési gyarmatka települt le.Hiszen a szász választóherczeg egyszer már lengyel király is volt,— miért ne lehetne ilyesmit ismételni? Minden esély pontosan megmérlegeltetett: Francziaország nem gátolta volna, sőt ellenkezőleg, hiszen Lengyel- és Szászország mindig a franczia előszeretet tárgyai voltak. De ismét útban állt a gyűlölt Poroszország. Ezen tervek most Bécsbe lettek áttéve és Goluchowszky Galicziában ezek előmunkása. Poroszországot megtámadni? Ezt Bécsben az okosok sem tartanák egyelőre okos dolognak, de Lengyelország helyreállítása által támadni meg talán sikeres lehetne. Oroszország három egész évig bajlódott a közelebbi lengyel felkelés elnyomásával, mely nem is volt igazi felkelés, mert sem Posen, sem Galiczia nem lángolt fel mellette, sem a külföld nem támogatta. Egészen máskép menne az, ha Ausztria, melyet Olaszország nem oszt többé kétfelé, s mely seregeit még nem szállította alá, most fölemelné az önálló Lengyelország lobogóját; ha a lengyel szabadcsapatok a rendezett seregekhez csatlakoznánk; ha Poroszország a Rajna mellett lenne elfoglalva, hogy az állítólagos lengyel, következményeiben azonban igenis osztrák rokonszenv eredményeit meggátolja; ha birtoktalanított herczegek s az észak-németországi szövetségen kívül létező államok az elnyomott nemzet iránt hirtelen élénk részvétre gyuladnának; ha Törökország megkísérlené ez alkalommal leróni régi számadásait Oroszországgal, ha még Amerika is kinyilatkoztatná: Életre és halálra barátság Oroszországgal mindenben, csak a lengyel kérdésben nem. A bel- és külföldi lapok az osztrák ügyekről. (Ijesztgetések.) A „Köln. Zig“ bécsi levelezője írja: „Beust báró Pestre utazása nagy figyelmet ébresztett; ez a legkétségbevonhatlanabbul mutatja, miként Ausztria politikai sorsának tulajdonképeni vezére Beust úr, s hogy elmúltak azon idők, a midőn a külügyminiszter büszke elzárkózottságban uralkodott, a nélkül hogy a birodalom belviszályait figyelembe vette volna. Ha a franczia kormányt valóban arról értesítik Bécsből, hogy Beust ur állása már jelentékenyül megrendült, s hogy a klerikális aristokratikus udvari pártnál támogatást keres, az ily tudósító mindenesetre roszul van értesülve. Beust ur most nemcsak egészen szilárdul áll, hanem még gyarapította befolyását: kivette Belcredi gróf kezéből, mint pesti kirándulása is mutatja, feladatának egy részét, s ezenkívül arra bírta, mint ez csak némileg avatott előtt is köztudomású, hogy az ausztriai szlávok iránti előszeretetének jó részét feladja. Beusztul mindenesetre a mozgató kerék az osztrák kormánygépezetben, s programmja nem hangozhatik másként, mint: a német nemzetiség, mint tulajdonképeni kultúrás elem első rangba helyezése s mérsékelt haladás. Már ebből következik, hogy ő mint protestáns és mérsékelt szabadelvű, nem támaszkodhatik sem a klerikálisokra, sem a magyar és szláv ultra-torykra. Ausztriában különben egy miniszter sem támaszkodhatik kizárólag egy pártra, mint Angolországban, mivel az ausztriai pártok közül mindenik gyenge magában. Nevezetesen Beust úr idegen létére nincs azon helyzetben, mint ezt határozottan állítják, hogy az udvarnál valami támaszt találhasson. Egyetlen támasza: a császár bizodalmas eljárása, tettei által remélt Ausztria mérsékelt szabadelvű elemei, nevezetesen a német osztrákok bizodalmát megnyerni. Vájjon sikerülni fog-e Magyarország vezérférfiait meggyőzni az iránt, hogy magának Magyarországnak fekszik érdekében jelentékenyül mérsékelni az önállóság utáni merev törekvést, nem vitatjuk, de azt állítják, miként máris el volna határozva irányadó körökben, hogy ha a magyarok nem fogják a kívánt engedékenységet tanúsítni, lényegileg ismét visszatérnek a februári alkotmányhoz, mi aránylag még mindig legbiztosabb alapja Ausztria államjogi jövendő átalakulásának, s aztán nyomatékosan fordulnának a Magyarországban létező német, szláv és román népséghez, hogy kieszközöljék ezeknek a birodalmi összes képviseletben leendő részvételét, úgy látszik, mintha már szóba jött volna, a magyar választókerületeknek e czélból nemzetiségek szerinti kikerültése s azokban az egyénes választások elrendelése.“ — („Ausztria és Poroszország az 1866-ki hadjáratban és a 7 éves háború alatt“) czímű nagyobb dolgozatot hoz az „Armee-Moniteur.“ Mindenekelőtt azt fejti ki, hogy az 1866-ki hadjárat lényegében az 1756-ihoz csatlakozik és sohasem fog az a katonai történetben egészen új helyet foglalni, ámbár hallatlan eredménye ily föltevésre vezethet. Kivonatosan közöljük az alábbit: Mindjárt a kezdő sorokban azon villámgyorsaságot emeli ki, melylyel a balsors Ausztriát hatalmába kerítette, és azon csodálatos végzetet, hogy egy birodalom két ellenségtől egyidejűleg megtámadtatva, a győzőnek egy talpalatnyi földet nem engedett át, a legyőzöttnek ellenben egy pompás tartományt. Ez az államszervezetnek sokféle bajaira mutat, de anélkül, hogy Ausztria belhelyzetébe akarnánk hatni, elegendő az osztrák hadsereg állapotára egy-két tekintetet vetnünk, hogy vereségeinek döntő okát megtaláljuk.Nem a gyúrás fegyverben rejlik szerző szerint a porosz hadsereg fényes eredményeinek nagy titka. Ezen fegyver rendkívüli hatását nem lehet eltagadni, de azon varázshatalommal mégsem bír, hogy a zászlóaljakat szétriaszsza. A poroszok annak daczára Trautenaunál előbb vereséget szenvedtek, és a Königgratznél a helyzet a koronahg megérkezése előtt igen válságos volt. Ha azonban a két hadsereget magában véve összehasonlítjuk, úgy a poroszok túlsúlya határozottan kirí. Az osztr. hadsereg az indoeurópai fajnak minden népségeiből bir elemeket, valóságos babiloni zavart, mindezek egy egyenruhába vannak bujtatva, egy a zászlajuk, de tökéletesen különbözik nyelvek és jellemek, nemzeti törekvések és egyes-egyedül a kard és bot .