Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-02 / 1. szám

k tartja őket együvé. „Mije legyen a galicziai lengyelnek az osztrák haza? mije a magyar­nak, a csetinek? És mije lehetett még csak Olaszország fiainak, midőn azt hallották, hogy Viktor Emánuel Custozzánál legyő­­zetett? És vájjon azon nemzedék, mely ma a hadsereget képezi, bölcsőjében nem hal­lotta-e Windischgrätz, Paskiewits, Haynau és Radeczky ágyúinak dörejét, melyek szo­morúságot és halált hoztak az atyai ház fölé? Mit lehessen várni, nyiltan bevallva, ily csapatokkal szemben tökéletesen egy­nemű, nemzeti szellemtől és harczias becsü­­letérzülettől áthatott és erélyes katonáktól, mint a porosz? Azért nem is lehet csodál­koznunk, hogy a vereség őket oly rettenetes zavarba ejtette, és hogy sohasem hagyott még hadsereg annyi anyagot és hadifoglyot az ellenség kezében. Ezzel nem akarjuk mi az osztrákok vitézségét a csatasíkon kétségbe vonni. Mi itten csak konstatáljuk, hogy egy természetben helyzet végzetes következmé­nyeit kellett megszenvedniük, és mi ezért annál bensőbb részvéttel vagyunk szeren­csétlenségük iránt. Alig érdemel még em­lítést a katonai rangokkal való visszaélés a gyakran minden tudományt és érdemet nél­külöző nemesség javára.“ Azután részletesen kifejti, hogy a porosz hadjárati terv az 1757 -hez igen hasonlított, „de azt be kell vallani, hogy az osztrák torkok nagyon is lovagias maguktartása által azt elvitázhatlanul mesterművé tétették.“ Különösen Szászországnak feladása már előre is döntő hiba volt. Ha mindjárt Ausz­tria védelmi állásban is akart volna ma­radni, mégis el kellett volna foglalnia az Érczhegységek szorosait.­­ (A porosz „Nat. Zig“-ot ismét érde­kes dolgokról tudósítják Bécsb­ől.) Mihelyt Beust­ur visszatért Pestről — írja az idézett lap levelezője — miniszteri tanácsot tartot­tak a császár elnöklete alatt, s ez alkalom­mal jelentést tett észleleteiről. A miniszter, mint hallatszik, nem hallgatta el, miként a magyar kérdésben bajosan juthatni czélhoz az eddig követett utón, mely ítélet minden­esetre azt mutatja, hogy Beust urnak te­hetsége van a gyors tájékozásra. Ez reá nézve valóban lényegesen megkönnyebbit­­tetett azon magyar pártvezérek nyíltságánál fogva, kikkel érintkezett; mert sem Deák, sem Eötvös báró, sem Andrássy Gyula gróf nem titkolák előtte, hogy a magyar ország­gyűlés semmi föltétel alatt sem mond le az adó- és ujonezmegszavazás jogáról. Hason­lóképen azt sem titkolták, hogy a kiegyenlí­tés csak akkor lehetséges, ha a nemzet jo­gai tiszteltetnek, s ha kísérletet nem tesznek egy oly testületben leendő öszpontosításra, melynek nagyobb működési köre által ők a legszerényebb álláspontra szoríttatnának le. A decz. 23 án tartott miniszteri tanács­ban — írja ugyancsak az idézett lap levele­zője — a tanács tagjai mindnyájan a biro­dalmi tanács összehívása mellett nyilatkoz­tak, s azt beszélik, hogy már néhány nap múlva, valószínűleg jan. 1 jén, közöltetni fog az összehívási pátens. Larisch gróf pénz­ügyi miniszter, az államminiszter benső ba­rátja, a birodalmi képviselet összehívását „sürgetőnek“ tartja az új pénzügyi törvény­­javaslatot kísérő előterjesztvényében, s Beust úr, tekintettel az északi-német szövetség alakulására, annak szükséges voltára utalt, hogy a birodalmi tanács összehívása többé, nem halasztható, „mivel Ausztriára nézve lételének főfeltétele, minden erő összpon­tosítása, legalább a függőben levő európai kifejlődés idejére.“ Belcredi gróf foederalis­­tikus álmodozásai, melyek még esztendővel ezelőtt oly élénkek voltak, megszűnteknek tekintendők. A mi Magyarországot illeti, a magyar alkotmányt a lehetőség határáig fogják kí­mélni, s a legszélesb mérvű biztosítékokat fogják nyújtani a magyar önállóságra nézve. De az állam életkérdéseinek közösségéhez minden körülmény között ragaszkodni fog­nak. A királyi leirat, mely a magyar válasz­felirati küldöttségnek megigértetett, csak akkor jutand nyilvánosságra, ha a német,­­szláv tartományok képviselete összeült, mivel azt hiszik, hogy könnyebben esz­közölhető az egyetértés az állam életkér­déseinek közösségére nézve, ha a Lajtán in­nen­­ túli képviseletek vitái kölcsönös befo­lyást gyakorolnak egymásra. Hazai közügyek és események. — Vasárnap, decz. 23-án délután 1 óra­kor méltóztatott fogadni Ö Felsége a ma­gyar országgyűlés föliratának átnyujtásá­­val megbízott gr. Cziráky János felső-, és gr. Andrássy Gyula alsó­házi alelnököket. Megjelenvén Ö Felsége színe előtt, gr. Cziráky János ő nagyméltósága, a főrendi ház másodelnöke, következőleg szólt: „Felséges Császár és Király! Legkegyelmesebb Urunk! Magyarország hű főrendei és képviselői meg­­bizásából mély tisztelettel jelenünk meg császári királyi Felséged legmagasabb színe előtt, azon felirat átadása végett, melyet múlt november hó 17-én kelt Felséged legkegyelmesebb leirata kö­vetkeztében hódolatteljesen felterjesztem, hűséges és alkotmányos kötelességüknek tartottak.“ Ezután a képviselőház alelnöke gróf An­drássy Gyula e szavakkal nyújta át a föl­iratot : „Felséges Császár és Király! Legkegyelmesebb Urunk! A legalázatosabb felirat, melyet Felséged­nek Magyarország országosan egybegyült főren­dei és képviselői megbízásából ezennel átnyújtani szerencsém van, — a nemzet kivánatait és kérel­meit foglalja magában. Hódolatteljes tisztelettel kérjük Felségedet, méltóztassék azokat kegyesen fogadni.“ Mire ő Felsége következőleg méltóztatott válaszolni: „Az országosan egybegyült főrendek és kép­viselőknek imént átnyújtott legalázatosb felter­jesztésére válaszomat majdan királyi leiratom ut­ján tudatni fogom. Biztosítsák küldőiket addig is királyi kegyel­mem és kegyelmességem felől.“ („Sürg.“) HETI KRÓNIKA. Francziaország.­ ­ (Miért maradt el a császárné római útja, a franczia politika változása Keletre nézve.) A kölni lap írja: A kiválóan éles hang, melyen a pápa Montebello töik elbucsúzta­­kor ennek felelt, alig tette lehetővé, hogy a császárné rögtön rá oly nézetekkel lépjen a pápa elé, melyek a Vaticanéival oly erős el­lentétben állanak. IX. Pius így szólott: „Az elsők, kik ön előtt ide küldettek, meg voltak bízva, hogy állítsák helyre a pápai trónt. Kik őket követték, utasítva voltak, a fegyvert lábhoz eresztve nézni, miként foglaltatnak el a pápai tartományok, s az ön küldetése végre az, engemet azon pillanatban hagyni el, midőn a szó­szék ellenei hatalmasakká let­tek s a pápai kormány inkább van fenyegetve, mint valaha volt.“ Ezek után érthető, hogy a császári úttal rögtön Montebellonak a Tullieriákbani fogadtatása után felhagytak, mely utat különben a római túlzók is nem igen szívesen láttak. — A külügyminiszté­riumban a krétai eseményekre nézve nagy nézetváltoztatás történt. A félhivatalosak , meghagyást kaptak, hogy kevesebb erélylyel­­ híreszteljék a török győzelmeket s a „Mo­ Olaszország. — (A római nemzeti komité felhívása.) „Rómaiak! Végre az utolsó franczia katona is elhagyta Rómát, és az utolsó idegen Olaszországot. — Az Alpesektől a tengerig a kényuralom vagy jogtalan védelem zász­lóját nem terjeszti ki immár az olasz föld fölött. — Ezen színjáték szomorító a mi megfélemlett elnyomóinkra, és reánk nézve vigasztaló, kik fejünket tizennyolcz év után ismét felemeljük, és Rómát ismét mint saját történetének urát szemléljük. Ezen nagy nap minden római emlékébe és szivébe be van vésve, ki szereti hazáját, és annak leala­­csonyitását érzé. — Ezen nap, 1866-dik évi deczember 14-dike, uj korszakot nyit meg, azon korszakot, mely a szabad és a vallás­nak megutált kényuralmától megmentett papság tisztátlan érintkezése mellett Rómát is szabadnak és virágzónak fogja látni. A nagy munka tehát, rómaiak­ rajtunk áll. Késő igazság adja vissza kezünkbe az or­szág sorsát, mely oly nagy ideig nem vala mienk. Az óra ünnepies és határozó. Az egész világ megmozdulva, és ellenkező irá­nyokban felizgatva ránk veti szemeit. Mink az elvitázhatlan jog hatalma által erősek vagyunk és elhatározottak azt gyakorolni, anélkül, hogy a papi hatalom jogait legkis­­sebbé is megsértenők. Mink tehát fejünket, szívünket, és ha szükséges, karunkat is ké­szen tartandjuk a nagy eseményre. Semmi üres szavak, semmi megfontolatlan mozgal­mak, semmi elkülönzött s időtlen tüntetés. Mindenki hagyja el sorainkat, ki ezen ko­moly időben, midőn határozó végzések szük­ségesek,­­ semmi egyéb áldozatot hozni nem tud. A haza gazdag bátorságban és polgári erényben, elválasztó időben fogja ezt bebizonyítani. Semmi szükségünk ha­szontalan s rendetlen nyilvánításokra, mert épen az volna, a­mit elleneink kívánnak, kik zavarosban halásznak, és idegen invasiokról álmodnak, mik számosan és ravaszul körül fognak bennünket, kikémlelnek és leskelőd­­nek. — Ne kételkedjetek, hogy fáradhatla­­nul szemmel tartja azokat az, ki a ti sor­sotok felett őrködik. De ellenük legszüksé­gesebb az egység, rend, erős, elhatározott, de csendes magatartás azon idő alatt, mely még elválaszt minket kívánságaink teljese­désétől. — Gyűljünk tehát össze — adjunk kezet mindnyájan egymásnak, szorosan csat­lakozzunk Róma neve és dicsősége körül. — A haza nevében­ ezen ünnepies pillana­tokban egy részecskéje se veszszen elérőnk­nek. — A pápai despotismus napjai kérlel­­hetlenül meg vannak számlálva. — A ti ko­mitétek tanácsban és tettben el nem hagy­and benneteket. Róma, 1866. deczemb. 14. — (Ricasoli gyönyörű szép válasza a megyéikbe visszatért püspökök levelére.) Az ,,Italia“ nehány nap előtt Ricasolinak egy igen érdekes levelét tette közzé, mely fele­let a megyéikbe visszatért püspökök által hozzá intézett levélre. Ezen püspökök ma­­gasztalák s ajánlották levelekben ama sza­badságot, melyet Amerikában élvez az egy­ház. Ricasoli a püspök urak levelére igen jelesen felel meg. Előrebocsátván abbeli re­ményét, hogy nemsokára Olaszországban is ugyanoly szabadságnak fog az egyház ör­vendeni, minőt Amerikában élvez, így foly­tatja levelét: „Mindazáltal kérném méltóságtokat, vegyék azt figyelembe, hogy ezen látványt a szabadság idézi elő, azon szabadság, melyre úgy elvben, intelrá­e híreket csak legnagyobb tartózko­dással vagy épen nem közli. Továbbá tény, hogy midőn Djemi bey Moustier marquisnál volt, a porta eredménytelen rendszabályai felett kemény szavakat kénytelen hallani.

Next