Politikai Ujdonságok, 1867 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-02 / 1. szám
k tartja őket együvé. „Mije legyen a galicziai lengyelnek az osztrák haza? mije a magyarnak, a csetinek? És mije lehetett még csak Olaszország fiainak, midőn azt hallották, hogy Viktor Emánuel Custozzánál legyőzetett? És vájjon azon nemzedék, mely ma a hadsereget képezi, bölcsőjében nem hallotta-e Windischgrätz, Paskiewits, Haynau és Radeczky ágyúinak dörejét, melyek szomorúságot és halált hoztak az atyai ház fölé? Mit lehessen várni, nyiltan bevallva, ily csapatokkal szemben tökéletesen egynemű, nemzeti szellemtől és harczias becsületérzülettől áthatott és erélyes katonáktól, mint a porosz? Azért nem is lehet csodálkoznunk, hogy a vereség őket oly rettenetes zavarba ejtette, és hogy sohasem hagyott még hadsereg annyi anyagot és hadifoglyot az ellenség kezében. Ezzel nem akarjuk mi az osztrákok vitézségét a csatasíkon kétségbe vonni. Mi itten csak konstatáljuk, hogy egy természetben helyzet végzetes következményeit kellett megszenvedniük, és mi ezért annál bensőbb részvéttel vagyunk szerencsétlenségük iránt. Alig érdemel még említést a katonai rangokkal való visszaélés a gyakran minden tudományt és érdemet nélkülöző nemesség javára.“ Azután részletesen kifejti, hogy a porosz hadjárati terv az 1757 -hez igen hasonlított, „de azt be kell vallani, hogy az osztrák torkok nagyon is lovagias maguktartása által azt elvitázhatlanul mesterművé tétették.“ Különösen Szászországnak feladása már előre is döntő hiba volt. Ha mindjárt Ausztria védelmi állásban is akart volna maradni, mégis el kellett volna foglalnia az Érczhegységek szorosait. (A porosz „Nat. Zig“-ot ismét érdekes dolgokról tudósítják Bécsből.) Mihelyt Beustur visszatért Pestről — írja az idézett lap levelezője — miniszteri tanácsot tartottak a császár elnöklete alatt, s ez alkalommal jelentést tett észleleteiről. A miniszter, mint hallatszik, nem hallgatta el, miként a magyar kérdésben bajosan juthatni czélhoz az eddig követett utón, mely ítélet mindenesetre azt mutatja, hogy Beust urnak tehetsége van a gyors tájékozásra. Ez reá nézve valóban lényegesen megkönnyebbittetett azon magyar pártvezérek nyíltságánál fogva, kikkel érintkezett; mert sem Deák, sem Eötvös báró, sem Andrássy Gyula gróf nem titkolák előtte, hogy a magyar országgyűlés semmi föltétel alatt sem mond le az adó- és ujonezmegszavazás jogáról. Hasonlóképen azt sem titkolták, hogy a kiegyenlítés csak akkor lehetséges, ha a nemzet jogai tiszteltetnek, s ha kísérletet nem tesznek egy oly testületben leendő öszpontosításra, melynek nagyobb működési köre által ők a legszerényebb álláspontra szoríttatnának le. A decz. 23 án tartott miniszteri tanácsban — írja ugyancsak az idézett lap levelezője — a tanács tagjai mindnyájan a birodalmi tanács összehívása mellett nyilatkoztak, s azt beszélik, hogy már néhány nap múlva, valószínűleg jan. 1 jén, közöltetni fog az összehívási pátens. Larisch gróf pénzügyi miniszter, az államminiszter benső barátja, a birodalmi képviselet összehívását „sürgetőnek“ tartja az új pénzügyi törvényjavaslatot kísérő előterjesztvényében, s Beust úr, tekintettel az északi-német szövetség alakulására, annak szükséges voltára utalt, hogy a birodalmi tanács összehívása többé, nem halasztható, „mivel Ausztriára nézve lételének főfeltétele, minden erő összpontosítása, legalább a függőben levő európai kifejlődés idejére.“ Belcredi gróf foederalistikus álmodozásai, melyek még esztendővel ezelőtt oly élénkek voltak, megszűnteknek tekintendők. A mi Magyarországot illeti, a magyar alkotmányt a lehetőség határáig fogják kímélni, s a legszélesb mérvű biztosítékokat fogják nyújtani a magyar önállóságra nézve. De az állam életkérdéseinek közösségéhez minden körülmény között ragaszkodni fognak. A királyi leirat, mely a magyar válaszfelirati küldöttségnek megigértetett, csak akkor jutand nyilvánosságra, ha a német,szláv tartományok képviselete összeült, mivel azt hiszik, hogy könnyebben eszközölhető az egyetértés az állam életkérdéseinek közösségére nézve, ha a Lajtán innen túli képviseletek vitái kölcsönös befolyást gyakorolnak egymásra. Hazai közügyek és események. — Vasárnap, decz. 23-án délután 1 órakor méltóztatott fogadni Ö Felsége a magyar országgyűlés föliratának átnyujtásával megbízott gr. Cziráky János felső-, és gr. Andrássy Gyula alsóházi alelnököket. Megjelenvén Ö Felsége színe előtt, gr. Cziráky János ő nagyméltósága, a főrendi ház másodelnöke, következőleg szólt: „Felséges Császár és Király! Legkegyelmesebb Urunk! Magyarország hű főrendei és képviselői megbizásából mély tisztelettel jelenünk meg császári királyi Felséged legmagasabb színe előtt, azon felirat átadása végett, melyet múlt november hó 17-én kelt Felséged legkegyelmesebb leirata következtében hódolatteljesen felterjesztem, hűséges és alkotmányos kötelességüknek tartottak.“ Ezután a képviselőház alelnöke gróf Andrássy Gyula e szavakkal nyújta át a föliratot : „Felséges Császár és Király! Legkegyelmesebb Urunk! A legalázatosabb felirat, melyet Felségednek Magyarország országosan egybegyült főrendei és képviselői megbízásából ezennel átnyújtani szerencsém van, — a nemzet kivánatait és kérelmeit foglalja magában. Hódolatteljes tisztelettel kérjük Felségedet, méltóztassék azokat kegyesen fogadni.“ Mire ő Felsége következőleg méltóztatott válaszolni: „Az országosan egybegyült főrendek és képviselőknek imént átnyújtott legalázatosb felterjesztésére válaszomat majdan királyi leiratom utján tudatni fogom. Biztosítsák küldőiket addig is királyi kegyelmem és kegyelmességem felől.“ („Sürg.“) HETI KRÓNIKA. Francziaország. (Miért maradt el a császárné római útja, a franczia politika változása Keletre nézve.) A kölni lap írja: A kiválóan éles hang, melyen a pápa Montebello töik elbucsúztakor ennek felelt, alig tette lehetővé, hogy a császárné rögtön rá oly nézetekkel lépjen a pápa elé, melyek a Vaticanéival oly erős ellentétben állanak. IX. Pius így szólott: „Az elsők, kik ön előtt ide küldettek, meg voltak bízva, hogy állítsák helyre a pápai trónt. Kik őket követték, utasítva voltak, a fegyvert lábhoz eresztve nézni, miként foglaltatnak el a pápai tartományok, s az ön küldetése végre az, engemet azon pillanatban hagyni el, midőn a szószék ellenei hatalmasakká lettek s a pápai kormány inkább van fenyegetve, mint valaha volt.“ Ezek után érthető, hogy a császári úttal rögtön Montebellonak a Tullieriákbani fogadtatása után felhagytak, mely utat különben a római túlzók is nem igen szívesen láttak. — A külügyminisztériumban a krétai eseményekre nézve nagy nézetváltoztatás történt. A félhivatalosak , meghagyást kaptak, hogy kevesebb erélylyel híreszteljék a török győzelmeket s a „Mo Olaszország. — (A római nemzeti komité felhívása.) „Rómaiak! Végre az utolsó franczia katona is elhagyta Rómát, és az utolsó idegen Olaszországot. — Az Alpesektől a tengerig a kényuralom vagy jogtalan védelem zászlóját nem terjeszti ki immár az olasz föld fölött. — Ezen színjáték szomorító a mi megfélemlett elnyomóinkra, és reánk nézve vigasztaló, kik fejünket tizennyolcz év után ismét felemeljük, és Rómát ismét mint saját történetének urát szemléljük. Ezen nagy nap minden római emlékébe és szivébe be van vésve, ki szereti hazáját, és annak lealacsonyitását érzé. — Ezen nap, 1866-dik évi deczember 14-dike, uj korszakot nyit meg, azon korszakot, mely a szabad és a vallásnak megutált kényuralmától megmentett papság tisztátlan érintkezése mellett Rómát is szabadnak és virágzónak fogja látni. A nagy munka tehát, rómaiak rajtunk áll. Késő igazság adja vissza kezünkbe az ország sorsát, mely oly nagy ideig nem vala mienk. Az óra ünnepies és határozó. Az egész világ megmozdulva, és ellenkező irányokban felizgatva ránk veti szemeit. Mink az elvitázhatlan jog hatalma által erősek vagyunk és elhatározottak azt gyakorolni, anélkül, hogy a papi hatalom jogait legkissebbé is megsértenők. Mink tehát fejünket, szívünket, és ha szükséges, karunkat is készen tartandjuk a nagy eseményre. Semmi üres szavak, semmi megfontolatlan mozgalmak, semmi elkülönzött s időtlen tüntetés. Mindenki hagyja el sorainkat, ki ezen komoly időben, midőn határozó végzések szükségesek, semmi egyéb áldozatot hozni nem tud. A haza gazdag bátorságban és polgári erényben, elválasztó időben fogja ezt bebizonyítani. Semmi szükségünk haszontalan s rendetlen nyilvánításokra, mert épen az volna, amit elleneink kívánnak, kik zavarosban halásznak, és idegen invasiokról álmodnak, mik számosan és ravaszul körül fognak bennünket, kikémlelnek és leskelődnek. — Ne kételkedjetek, hogy fáradhatlanul szemmel tartja azokat az, ki a ti sorsotok felett őrködik. De ellenük legszükségesebb az egység, rend, erős, elhatározott, de csendes magatartás azon idő alatt, mely még elválaszt minket kívánságaink teljesedésétől. — Gyűljünk tehát össze — adjunk kezet mindnyájan egymásnak, szorosan csatlakozzunk Róma neve és dicsősége körül. — A haza nevében ezen ünnepies pillanatokban egy részecskéje se veszszen elérőnknek. — A pápai despotismus napjai kérlelhetlenül meg vannak számlálva. — A ti komitétek tanácsban és tettben el nem hagyand benneteket. Róma, 1866. deczemb. 14. — (Ricasoli gyönyörű szép válasza a megyéikbe visszatért püspökök levelére.) Az ,,Italia“ nehány nap előtt Ricasolinak egy igen érdekes levelét tette közzé, mely felelet a megyéikbe visszatért püspökök által hozzá intézett levélre. Ezen püspökök magasztalák s ajánlották levelekben ama szabadságot, melyet Amerikában élvez az egyház. Ricasoli a püspök urak levelére igen jelesen felel meg. Előrebocsátván abbeli reményét, hogy nemsokára Olaszországban is ugyanoly szabadságnak fog az egyház örvendeni, minőt Amerikában élvez, így folytatja levelét: „Mindazáltal kérném méltóságtokat, vegyék azt figyelembe, hogy ezen látványt a szabadság idézi elő, azon szabadság, melyre úgy elvben, intelráe híreket csak legnagyobb tartózkodással vagy épen nem közli. Továbbá tény, hogy midőn Djemi bey Moustier marquisnál volt, a porta eredménytelen rendszabályai felett kemény szavakat kénytelen hallani.